Haemus, 1996 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám
SZVETLA KJOSZEVA A történelem keresztjén „... szétiramodtak s végighussantak a törökök az egész földön, akár a madarak a levegőégben. Sok keresztényt megöltek, sokat fogságba hurcoltak, akik pedig megmaradtak, ádáz halál aratta őket is, mert éhen haltak. Akkora éhezés támadt a világ teremtésétől amekkora soha nem létezett, s amilyen, irgalmas Krisztus, ne is következzék soha el többé. Aki e veszedelemtől is megmenekült, őket Isten engedésével farkasok falták fel. Zúdultak éjjel és nappal, széjjelszaggatták a népeket. Jaj, mily gyötrelmes látvány mindenütt szerte! Lecsupaszult a föld, mindennémü javától megfosztatott, hullottak az emberek, jószág és gyümölcs elenyészett. Nem maradott herceg vagy vezér vagy bárki oltalmazó az emberek között, nem volt, ki megszabadítsa s megmentse őket: a törökök rettenete béklyózta mind, erényes férfiak hajdani vitéz szíve gyönge asszonyszívvé változott most... ” Izaiás barát glosszája a XIV. századból Századokon át lebegett a jatagán komoran az engedetlen fejek fölött, századokon át magasodott a kereszt, s mentette a bolgár szellemet, adott reményt. De milyen választás ez: élet a jatagán rettegésében, vagy üdvözülés és halhatatlanság a kereszten? Kereszt és jatagán. Jelük alatt születik az az erős élettér, amelybe a bolgár nemzetség gyökerét eresztette, hogy magasba törő lombos ágaival konok törzse erősödvén emelkedjék. A rajta esett sebekkel a jatagán a törzset el nem pusztíthatja. Sokszor tíz nemzedék faját és keservét őrzi, óvja a fa. A százados fák ma is emlékeznek: mikor Európa katedrálisokat emel és egyetemeket alapít, Izaiás barát öreg templomi könyv lapszélére rója följegyzéseit, mikor beköszönt a Guttenberg-éra, a Balkán félsziget fölé a hosszú oszmán éjszaka féholdja ereszkedik föl. Jatagán hasítottan keresztbe fordulnak az ágak. Nevenincs mesterek veszik kezükbe az élő anyagot, s a bolgár házakban fából faragott napok ragyognak, csodás madarak s növények elevensége, legendák biblikus ereje tölti be az otthonokat. A Megváltó halálával szentelt fa áldozati máglyán elégett új bolgár szentekkel lesz áldottabb. A nyilvános megjelenés lehetőségétől megfosztott bolgár ember szépség iránti szomját századokon át varrottasokban, szőttesekben, kerámiákban, fafaragásban, miniatúra-festésben, templomi freskókban önti formába; énekekben s regékben sírja ki magából; példázatokban, közmondásokban fejezi ki gyülemlő tapasztalatát, hogy ámulatba ejtsen mindenkit, ki gazdagsággal s tisztasággal teli lelkét megérinti. Rafail mester így népesíti be faragott keresztjét a kezdet bibliai mélységével. A mű kockasejtjei egy igazi alkotó ember szellemi világát zárják magukba, s történelmietlen azon tanakodnunk, mit teremtett volna, ha a párizsi Notre-Dame falait bízzák ecsetjére, vagy hogy a beauvais-i székesegyházat építse fel. A Bulgária számára tragikus ötszáz esztendő alatt impozáns templomok nem szöktek égnek a földből, képzeletet lenyűgöző, hatalmas műemlékek nem épültek, az alkotói egyéniség eredetisége nem kaphatott teret - ez a korszak a nemzeti öntudat és a népi bölcsesség hosszú tisztulásának, egy a tizenkilencedik században újjászülető nép mámorával feltörő nemzeti szellem megélésének az ideje, egy olyan nemzetének, melyet már se jatagán, se kereszt nem szorít. A történelem keresztjére feszülten a bolgár szellem ezt a megváltó halhatatlanságot fogadja el, melynek nagysága előtt büszkén hajtunk fejet. Szondi György fordítása