Hajdú-Bihari Napló, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-01 / 281. szám

Kályha is kell hozzá.« A debreceni Jókai utcai TÜZÉP-irodában szenet akar­tam venni. Háztartási szénre vettek fel előjegyzést, s azt mondták, hogy körülbelül egy-másfél hónap múlva ka­pom meg. Nekünk otthon egy 15 hónapos kis unokáink van, akinek melegre van szüksége. Nem várhatok másfél hónapot. Nyugdíjas tüzelőutalványra vásároltam október elején háztartási szenet, azonban an­nak mintegy 30 százaléka por volt. A nyugdíjamból levonják a por árát is, ami ugyan nem a nyugdíjintézet hibája, ha­nem a­ TÜZÉP-é. Szénporral nem lehet tüzelni, vagy ha igen, javasoljon a TÜZÉP olyan kályhát is hozzá, ami­­ben megég. Bihari Lajos Nádasdi út 4. Szoboszlói bosszantó Évek óta van Hajdúszobosz­lón autóbuszjárat. Az utóbbi időben azonban úgy látszik, mintha ez nem a dolgozók életének a könnyítésére,­­ ha­nem inkább bosszantására szolgálna. A piactér és az ál­lomás közötti távon levő meg­állóknál ugyanis gyakran hiá­ba várakoznak arra az utasok, hogy felszállhassanak. A leg­bosszantóbb azonban az úgy­nevezett disznóvásári megál­lónál a helyzet, holott itt len­ne a legtöbb fel- és leszálló. Az autóbusz azonban gyakran annyira tele van, hogy meg sem áll. Sajnos megtörténik ez ak­kor is, ha kevesen vannak a kocsin Jó félórai­­gyaloglás még in­nen a város belterülete, s ide járnak az Újtelep lakói, vala­mint a bútorgyár dolgozói ab­ban reménykedve, hogy hátha sikerül feljutniuk. Reményük azonban ritkán válik valósággá, mert úgy látszik, már szokás­ból sem állnak meg a kocsik. Egy másik furcsa dokig: ami­kor sokan vannak a kocsin, a kalauz nem mindenkinek tud jegyet adni Ilyenkor a meg­állóknál a leszállóktól besze­di a viteldíjat a busz ajtajá­ban, de jegyet a pénzért csak minden második vagy harma­dik ember kap. Végül: miért nincsenek a megállóknál indulásit jelző táblák kitéve? Ha valaki efelől érdeklődik, a gépkocsivezetők és kalauzok nem szívesen vá­laszolnak a kérdésre. Szeret­nénk, ha az AKÖV ezeket a panaszokat megvizsgálná, és a helyzet megjavítása érdekében intézkedne is. Császi József né GERENCSÉR MIKLÓS: 24. Ismét lámpa köré gyűltek a parasztok Kincses József műhelyében. Már nem volt szükség a búboskemence me­legítő jóindulatára. Kiírat könnyezni kezdtek a kopár fák, kérgükről enyheség ol­dotta le a fagy görcsét. Ke­mény kékből bordóba lá­gyult az éjszaka színe, a hald fátyol mögött utazott és az útjáról alápermetező ezüstpára már nem hűlt dérré a háztetőkön. Idebent az indulat melege gőzölgött, dohos szagú gubák hányódtak a priccsen, a hor­padt kucsmák sötétlettek az edényszárító polcokon, mint­ha óriási mérgesgombák nyíltak volna ki a száraz desz­káiból. A parasztokat valami nyugtalan láz izzította, arcuk ragyáin kristállyá gyűlt a lámpafény, szemek mécsében tompa tűz pislákolt, szinte füstölgött a tekintetük. Komo­ran szánták rá magukat a döntésre és nem tudák, hogy mi vár rájuk. Egyetlen biz­tosítékra építettek, Kincses József hitére. Erre is csak azért, mert a rokkant kom­munista még soha nem csap­ta be őket. Amit régen be­szélt a jövőről, az úgy lett valóság a jelenben, s a téli esték holnapot idéző vitáiban lassan, meg-megtorpanva barátkoztak össze a majdani jelennel. Ha Kincsest egyszer is tetten érik lódításban, to­vább hiába be­cselekedett volna, szavait nem fogadja be többé a bizalom. Az öreg Kincses elszótla­­nodott a győzelemtől. Sok­sok év után elcsitult a tü­relmetlensége, próbálta föl­mérni, mit is jelent, hogy mások akaratává változtak a saját gondolatai, szándékai. Mától kezdve a falu sorsának gazdája lett. Vezető, aki ar­ra való, hogy benne lakjon a felelősség. Céltábla, akire rá lehet mutatni, ha rombol a balszerencse. És apja min­denkinek, páratlan jóbarát, akit csak akkor boldogít a munka haszna, ha az vala­­mennyiük örömére válik. Eszébe sem jutott, hogy el­nöknek választják. Tiltako­zott, de rátámadtak: ha tu­dod a módját, akkor mutasd meg! Elnémult, mert joggal vádolhatták volna, hogy csak szájhős, a magakotyvasztotta kását másokkal etetné meg. Úgy látszott, nincs miről beszélni tovább, a végszót kimondták, indulhatnak haza. De a bokrosfülű Kozma Al­bert vallatóan meredt Kin­csesre: — Biztos, hogy igazat be­szélsz? .. . Ha olyan kedves a paraszt, ak­kor miért hur­colták világgá Kustán Dá­nielt? Te becsületes ember vagy, rosszat jó embernek még nem akartál. De az is igaz ám, hogy felfelé gyenge a szavad. Megkérdez­nének felőlünk, ha ránk is sanda szemmel néznének? ... Az agyagszínű arcok olyan­ná váltak, mintha valameny­­nyi paraszt édestestvér lett volna. Vonásaikat a közös kételkedés tette hasonlóvá, mohó tekintetükben egyfor­ma volt a kívánság, hogy nyugtató választ kapjanak. Pásztor Antit váratlanul érte az aggodalmaskodás. Ki­csit meg is szeppent. Türel­metlenül leste Kincsest, hogy az öreg milyen nagy alázat­tal békíti meg az embereket. Kincses azonban hallgatott. Látni lehetett nyugodt arcán, hogy ráérősen, gondosan válo­gatja össze gondolatait. An­ti nem tudta tovább tűrni a hallgatást. Rosszallóan, csak­nem kihívóan kérdezett rá Kozmára: — Miért néznének ránk sanda szemmel, Albert bá­csi? — Azt a pártodtól kérdezd, ne tőlem — bólintott felé tiszeletet parancsolóan a bok­­rosfülű paraszt. Izgékonyan mocorgott he­lyén az egyik libaorrú, szög­letes szemöldökű gazda, ő is kommunista volt. Katonás hangon vitázott Kozmával. — Más a kulák, más a kö­zépparaszt, megint más a sze­gényparaszt. Mikor tar­toztál te Kustán Dániel cimboráihoz. Be se fogadtak volna. A kulák ellensége a rendszernek, de te nem vagy az. A kulákrnak az volt a jó, mikor árverezték a földeket. Te meg akkor sírtál. Elso­roljam fenéked, hogy hány hótiszegény nadrágszíjából állt össze a Kulcsár Bertalan bir­toka? — Tudjuk nélküled is — mordult feléje a ráncos ha­lántéké Tímár Szilveszter. Az öreg Kincses úgy tett, mintha rá nem is tartozna a tanakodás. Mindig türelmes szeme egyformán jóindulattal hunyorgott rá az emberekre. — Rossz úton vagytok — mondta nyugodtan Kozma Al­bert felé. Hát minek vélitek ti a p­ártot? Ha nem tudnátok, félmillió munkásból meg pa­rasztból állt össze. Olyan em­berekből, amilyenek mi va­gyunk. Meg olyanokból, akik nálunknál is többet érnek­. Miféle hitvány gazemberekké változnánk, ha testvéreink, rokonaink vérén akarnánk élősködni? Ebek harmincad­­­jára kerülne az ország, egy­mást marnánk, mint a kutyák, aztán egy szép napon megint méltóságos úr lenne a főis­pán, nekem meg kirúgnák a sámlit a sánta lábam alól. El tudjátok ezt képzelni? Attól félsz Kozma Albert, hogy egy­szer rád is sanda szemmel néznek. De akkor én sem le­hetek kivétel, meg egyetlen munkaszerető ember se. Azt lássátok be végre-valahára, hogy egyetlen hatalom se za­­bálhatja föl a saját kölykeit. Mert akkor maga magát zabálja föl. Harapj a húsodba, fájni fog. Harapj a testvéredbe. Az is fájni fog. Hidd, hogy a­­ gye­rekeid boldogtalanok lesznek. Nyomban haszontalanná vá­lik az életed. Hát akkor a kommunistákról miért gon­dolkodsz másképp? Most is az történt, mint már annyiszor: az öreg Kin­cses szavakká változott hite kiűzte a szobából az imbolygó kételkedést és a parasztok emberségesebbnek érezték magukat, hűsítőn szállt rájuk a csillapultság, örültek, hogy ők is hihetnek. — Te vagy köztünk a leggaz­dagabb, Kincses József — mondotta békülékenyen a rán­cos halántékú Tímár Szilvesz­ter. Kozma Albert tűnődve bó­logatott. — Dolgozni kell. Az a fon­tos. Úgy igaz, ahogy Kincses mondja. Ha rongyemberek vagyunk, akkor rongy lesz a csoport. Holnap inkább afe­lől tanakodjunk, amiből élünk. Itt a tavasz, barázdá­nak kell akasztani az ekét. Pásztor Anti helyeslően tol­dotta meg: — Bizony, az idő már en­gedi. Csakhogy előbb tervezni kell. A nagyüzemmel nem le­het játszani. Szép­en sorba­­vesszük, hogy melyik föld mit szeret a legjobban. Segítséget kérek a járástól, ott mégis jobban értenek hozzá. Szokatlanul könnyűnek érezte magát. Mellében meg­oldódtak a gúzsok, levedlett róla a szervezés gondja és szabadon tágulhatott benne a bizakodás. De mint a vad, amelyik földrengést neszel, megtor­pant lerendezésében. Vala­honnan félelem rontott rá. Pillanatok teltek, míg fölis­merte a veszedelmet. Belé­­döbbent, hogy a tavasszal együtt Kláriék is megérkez­nek. Amíg odavoltak, türel­mes fájdalommá tompult a lázongása. Most nagy robajjal roppant össze nyugalma, arra gondolva, hogy visszajönnek. Lángra kapott benne a pokol, tudta: tüze egyre dülhöngőbbé válik, ő p­edig egyenes fejjel hordhatja önérzetét, mintha érzéseit gyógyultra simogatta volna a feledés. (Folytatjuk) mmmmms Egy kis tévedés Még augusztusban történt, hogy egy vasárnapon bemen­tünk étkezni a földművesszö­vetkezet debreceni kisvásár­­téri vendéglőjébe, feleségem­mel együtt. Fizetéskor sokall­tam a kifizetett összeget, és kértem az étlapot, hogy ellen­őrizzem a számlát. A fizető nem akart sem számlát adni, sem pedig az étlapot előkeres­ni. Mondván: vasárnap nin­csen étlap, és az árak maga­sabbak, mint hétköznap. A helyettes vezető megállapítot­ta ugyan, hogy magasabb árat számlázott nekünk a pincér, de mivel meg nem engedhe­­tően beszélt velünk a pincér, kértem a panaszkönyvet. Mi beírtuk a panaszkönyvbe a tapasztaltakat, de eddig még nem kaptunk rá választ, a jogtalanul felszámított össze­get sem kaptuk meg. Kérjük a földművesszövetkezet veze­tőit, hogy vizsgálják meg ezt az ügyet, és értesítsenek ben­nünket, hiszen tudomásom szerint a bejegyzéseket 30 nap alatt kell elintézni, és er­ről ez idő alatt a panaszost is értesíteni. Megjegyezni kívá­nom, hogy hasonlóképpen járt ugyanakkor Csordás János is, aki szintén ebédelt. Kiss Ernő Hüvelyes utca 10. Kié a járda ?­­ A debreceni Thomas Mannl utcai lakosok éveken keresz-­ tül por- és sártengerben jár-­ tak. A debreceni II. kerületi­ Tanács az ott lakók kérésével megoldotta a járdaépítés kér-­ dését. Társadalmi munkában* készült el, s a lakók előre na-­­gyon örültek a járdának. De, örömük nem sokáig tartott. A­ járdát elkészülte után nem el­­­sősorban a gyalogjárók vették­ birtokukba, hanem a motorozo­sok, a kerékpárosok és nem, utolsó sorban a személyautó-o­sok. Hogy kik jogosultak a gya­logjárda használatára, azt­ már régen eldöntötték. Akik­ azonban nincsenek tisztában a­ gyalogjárda használati joga­i­val, azokkal fizettessék meg a­ tandíjat, s vegyék el a kelyü­i­ket attól, hogy összetévesszék­ a kocsiutat a gyalogúttal. , A Thomas Mann utca lakói . Kiterjesztették a tsz-ek általános vagyonbiztosítását­­ Öt megye biztosítási szakembereinek tájértekezlete Debrecenben• Kétnapos tájértekezlet volt csütörtökön és pénteken Deb­recenben Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar és Szolnok megye vezető beosz­tású biztosítási szakemberei­nek számára. A megbeszélésen részt vett Ormai Olivér, az Ál­lami Biztosító vezérigazgató­helyettese. A tanácskozáson sok szó esett a tsz-ek általá­nos vagyonbiztosításának a kiterjesztéséről. A napokban látott ugyanis napvilágot az a rendelkezés, amely — a tsz-ek igényeinek és gazdasági fejlődésének megfelelően — bővítette és módosította a szövetkezetek általános vagyonbiztosításá­nak rendszerét. Ennek megfe­lelően például — több oldalról érkezett kívánságnak eleget téve — az Állami Biztosító be­vezeti a szőlőgyökereztető és oltvány iskolák jégbiztosítá­sát. Az idén januárban beve­zetett baromfibiztosítással kapcsolatban pedig a nagy­üzemi baromfitenyésztéssel foglalkozó tsz-ek tetszés sze­rint dönthetnek: az általános vagyonbiztosítás keretében megkötik-e­­ az eddigieknél alacsonyabb díj ellenében — a baromfibiztosítást vagy sem. Ez az önkéntes biztosítás ki­zárólag a betegség következ­tében történő elhullásokra terjed ki. Leszállították a sertések biz­tosítási díját, mégpedig 5 szá­zalékkal. Megszűnt a 2—4 és a 4—6 hónapos korcsoport be­osztás, s ehelyett 2—6 hónapos sertéseikért azonos kártérítést fizetnek ki. A 6 hónaposnál idősebb sertéseikért ezentúl a kártérítést az élősúly alap­­ján fizetik. További előnyös változások az állatbiztosításokkal kap­csolatban: a felső korhatár el­törlése — lovak, öszvérek és szamarak kivételével —, vala­mint másik tsz-től vásárolt állatokra való kiterjesztése,,­ amennyiben a vevő fél általá-i­­­nos vagyonbiztosítással ren-­ delkezik. A termelőszövetke-'­ zetek érdekeit veszi figye-]­ lembe az a változás is, hogy a,' hizlalásra lekötött szarvas­i ] marhákért kártérítést fizet« ] az Állami Biztosító abban az', esetben is, ha az Állatforgal-] i­mi Vállalat a vételárat vissza-,1 követeli, mert a vágóhídon,1 derül ki, hogy az állat fertő-«] ző volt, és ezért elkobozták. Az általános vagyonbiztosi-« ] tás alapján a jövőben — kü-«,­lön díj felszámítása nélkül —] » fizetnek kártérítést az alagút]« rendszerű, műanyagfóliás,’ blokkban keletkezett kerté-«]­szeti viharkárokért. Ugyan-*, csak külön díj felszámítása]» nélkül: a jövőben ez a biztosi-]* tási forma a kalászosok b­ara-,’ tott állapotban bekövetkezett«] jégkárait is megtéríti, függet-«, lenül attól, hogy az aratás], gépi- vagy kézierővel törté- ' hik. ,' A tájértekezlet részvevői*, ezeket a rendelkezéseket vi-] i tatták meg. Több felszólaló]» javasolta a károk felmérésé-,' nek és a kártérítés kifizetésé-«] vel járó adminisztrációs teen-*, teknneik a meggyorsítását. 5 Elkészültek a Béke úti öröklakások Az Országos Takarékp­énz­­tár által Debrecenben a Béke útja elején építtetett 40 örök­­lakásos ház munkálatai rövi­desen befejeződnek. Az épü­let műszaki átadására de­cember elején kerül sor, úgy­hogy a lakások tulajdonosai még az idén beköltözhetnek. VÍGH FERIKE LEVELE A TÉLAPÓHOZ Kedves Télapó! Ne lepődj meg azon, hogy hároméves létemre ilyen hosszú írást küldök Ne­ked, de tulajdonképpen nem én írom a levelet, hanem az újságíró, akit a főorvos bá­csi kért meg erre. Először bemutatkozok. Vígh Ferike vagyok, hároméves kisfiú. Szőkésbarna a hajam, azt mondják, szép nagy szemem van, és hogy jól si­került gyerek vagyok. A mamámat és az apámat nem ismerem,, ők sem ismerhet­nek engem, mert még soha nem jöttek el hozzám.. A személyi lapomra az van rá­írva, hogy Kisújszálláson szü­lettem. A mamám akkor láthatott utoljára, amikor csecsemő ko­romban állami gondozásba adott. Azt se igen tudja rólam, hogy szörnyű beteg­ség, paralízis bénította m­eg a jobb lábam. Ezért vagyok most a debreceni Bartók Bé­la úti kórház baleseti sebé­szetén, a paralízises utókeze­­lési osztályon, ahol aranyos szívű orvos bácsik, gondozó nénik kezelnek, tornásztat­­nak bennünket, hogy a lehető legjobban meggyógyuljun­k. Ha majd eljössz hozzám, Télapó, akkor meglátod,­­ hogy milyen nagy akarattal ] tanulok járni. Gipsz van a­­ lábamon, egy nap százszor­­ botlok meg, de mindig talp­­­­raállok, és fürgén lépkedek, bicegve szaladok, és már nem is sírok, ha megütöm magam a földön. Nemsokára járókészüléket kapok, és ak­kor alig fogják észrevenni, hogy megnyomorított a be­tegség. Körülöttem csupa beteg kisgyerek van, majdnem mindnyájan itt növekedtünk csecsemőkből gondolkozó és érző kisemberekké. Tulaj­donképpen nem ismerünk más világot, mint a kórház fehérágyas, tisztafalú,­­kefo­­lyosós világát. Tudod mit szoktak játszani a nagyobb gyerekek? Még engem nem vesznek be, csak figyelem ők­et. Az egyik a mama. Azt mondja: „Doktor úr, legyen szíves kiadni a gyerekem.” A másik az orvos: „Mindjárt néni, csak kitöltjük a záróje­lentést. Addig foglaljon he­lyet a várószobában.” Ilyet játszanak. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit szoktak játsza­ni azok a gyerekek, akik­ nem a kórházban élnek. Kedves Télapó! Tulajdonképpen nem is erről akartam Neked írni, ha­nem egészen másról. Nagy dolgot akarok Tőled kérni. Azt, hogy nekem is legye­nek látogatóim. Olyanok, akiknek barátságos, mosoly­gós az arcuk, és akik csak énhozzám jönnek, engem akarnak látni. Hallottam, hogy vannak gyárak, hivata­lok, melyekben sötc ember dolgozik, műhelyekben, brigá­dokban, és az ilyen emberek, brigádok közösen elhatároz­zák, hogy szívükbe fogadnak egy olyan árva kisgyereket, mint amilyen én vagyok. Kedves Télapó, igazán nincs szükségem másra. Itt minden jóval ellátnak bennünket. Tízóraira is tojásrántottát kapunk. Van nagy labdánk, sok más játékunk. De a többiekhez gyakran jönnek látogatóba nénik, bácsik, akik megcsókolják, megöle­lik a gyerekeket. Hozzám még soha nem jött senki. Pe­dig már elmúltam három­éves. Ezért vagyok sokszor szomorú, rosszkedvű. Hidd el Télapó, jó gyerek vagyok. A főorvos bácsinak sem kell már arra figyel­­nez­­tetni engem a kórházi óvo­dában, hogy tegyem hátra a kezem, amikor énekelünk. Hallgatok az óvó néni szavára is. Arra sem lehet panaszom, hogy a kórháziak nem sze­retnek. Én is szeretem őket. Azt mondják a felnőttek, hogy az árva gyerekeknek furcsa szokásuk van: minden­kivel barátságosak, szeretet­­reméltóak, mindenkihez oda­szaladnak és odasimulnak. Ez biztosan azért van így, mert nekünk nincs mamánk, a mi családunkhoz minden ember hozzátartozik. Vagy azért, mert nagyon vagyunk a szeretetre? Szomorú va­gyok olyankor, amikor lá­tom, hogy hozzám nem jön látogató. El sem képzeled Télapó, milyen nagy öröm le­het titokzatos csomagot kibon­tani, még akkor is, ha ab­ban csak egy kiflivéget ta­lálok! Nagyon jó lehet ama gondolni, hogy a kórház ke­rítésén túl vannak nénik és bácsik, akik ismernek és szeretnek engem. Kedves Jó Télapó! Azt mondják a nagyok, hogy régen nem teljesíthet­ted minden kisgyermek kí­vánságát, mert nem volt elég pénzed, és kopogásodra nem nyílt ki minden fontos ajtó. De most már csupa örömet hordozol puttonyod­­van. Ugye teljesíted az én kívánságomat is? Nagyon bízok Benned és a felnőtt debreceni emberekben. Hasonlóképpen az­­az új­ságíró bácsi is, aki ezt a le­velet a nevemben megírta. Soltész István — Mondd Télapó, meglátogat engem valaki? HMJVoUOUMI — ■■ —' » NAPLÓ ■■ ■ •!!* rJi 3. oldal — 1962. december L KÖNYVESBOLTOT NYITOTTAK BIHARKERESZTESEN Ünnepélyesen nyitották meg Biharkeresztes új, mo­dern földművesszövetkezeti könyvesboltját Ferenczi Lász­ló, a földművesszövet­kezeti igazgatóság elnökének mélta­tó beszéd­­ei. A megnyitás első óráiban mintegy 600 fo­rint értékű könyv fogyott el

Next