Hajdú-Bihari Napló, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-24 / 96. szám

Mit érde ÚJBÓL BEMUTATNI? Néhány észrevétes filmek feln­yitásáról A MAGYAR MOZIK műso­■orán újra szerepel az 50-es évek nagy filmslágere, a své­dek emlékezetes alkotása, az Egy nyáron át táncolt c. mű. Valószínű, hogy a fogadtatás hasonló lesz a premier forró sikeréhez, s a mozilátogatók százezrei szívesen tekintik meg — először vagy újra — a világszerte ismert, népszerű filmet. Nem kritikát­ írunk az alábbiakban — a méltatások annak idején már megjelentek —, hanem néhány megjegyzést teszek az utóbbi időben meg­­szaporodott filmreprizekkel kapcsolatban. Mindenekelőtt­ örülhetünk, hogy a filmforgalmazás illeté­kesei felismerték a felújítá­sokban rejlő lehetőségeket, s egyre gyakrabban tűznek mű­sorra időtálló, arra érdemes mozgóképeket. (Rövidesen új­ra látható lesz a mozikban a Vörös és fekete, a Biciklitolva­jok, a Kellemetlenkedők, s szó van egy sereg más, jelentős alkotás újbóli bemutatásáról is.) A reprizek haszna kettős: a filmtörténet híres darabjai egyrészt igazán közkinccsé válhatnak több nemzedék szá­mára is , másrészt e filmek segítenek megoldani az egyre égetőbb műsorgondokat. A kérdés csak az: mit mutassa­nak be újra, hogyan verse­nyezzenek a televízióval, mely — tudvalévően — ugyancsak nagy számban „fogyasztja” az archívfilmeket. őszintén szólva nem min­den vonatkozásban megnyug­tató a helyzet a reprizek front­ján. Az elmúlt hónapokban már éreztük a tervszerűségre való törekvést, de korábban minden különösebb indok nél­kül „színesítették” a reper­toárt régi filmekkel (hogy csak egy kirívó példát említ­sek : a Halhatatlan melódiák c. olasz . filmmel, melyről pe­dig — lévén középszerű, sőt helyenként, giccses alkotás — nyugodtan megfeledkezhettünk volna). A mércét mindenkép­pen magasra kell emelni: sza­bad sorompót csak jelentős, fi­gyelemre méltó alkotások kap­janak. Nem szabad megfeledkezni a néma­filmről sem. A gene­rális sikere bizonyítja, hogy a lehetőségek korlátlanok (rövi­desen láthatjuk a Max Linder társaságában c. összeállítást). Ami a magyar filmeket ille­ti, a húszéves évforduló alkal­mával szinte minden jelentős, a felszabadulás után készült hazai alkotásnak új életet biz­tosítottak : minden érdeklődő megtekinthette a Valahol Európábant, a Talpalatnyi föl­det, a Körhintát. Ezzel kapcso­latban az a véleményem: nem­zeti filmgyártásunk remekei­nek a jövőben — évfordulók­tól függetlenül is — műsoron kellene maradniuk. Ahogy a könyvesboltokból — legalábbis elvileg — nem hiányozhat Jó­kai, Móricz, József Attila, a legfiatalabb művészet klasszi­kussá érett művei is megérde­melnék az állandó figyelmet és helyet a filmprogramban. (Ugyanez lenne ideális a film­­történet remekeit illetően is, dehát ez ma még nagyon is távolinak tetsző utópia). Mis ÉG EGY vonatkozásban szeretném bírálni a mű­sorok összeállítóit a reprizekkel kapcsolatban : úgy érzem, a 30-as, 40-es évek sikereit mel­lőzik az utóbbi időben, pedig a francia, szovjet, amerikai film számos eredménye erre az időszakra esik, több közü­lük ma is friss, érdekes él­ményként hatna. (Capra tár­sadalombíráló alkotásai, Caré, Duvivier, Clair művei vagy a szovjet filmművészet több da­rabja — Nagy Péter, Cirkusz stb. — bizonyára sikerre szá­míthatna a legszélesebb publi­kum körében). Bár igaz, hogy a felszaba­dult magyar filmművészet na­gyon kevés ponton érintkezik az 1945 előtti filmiparral, s an­nak eszmevilágát, művészi tö­rekvéseit nem vállalhatja, mégis találhatnánk egy-két alkotást, amely a Hyppolithoz, az Emberek a havason­hoz ha­sonlóan — rangosabb eredmé­nyekről ad számot, s a nézők millióinak történeti ismereteit is bővítené. A televízióval való együtt­működés illetve „munkameg­osztás” feltételei adottak ; el­képzelhető lenne olyan megol­dás, mely szerint a mozikban is, a képernyőn is egy bizo­nyos időszak filmjeit láthat­nánk. Ha ez nem lehetséges, ám legyen konkurrencia, de semmiképpen sem úgy, hogy pl. a tv bemutatja a Viharos alkonyatot (hozzávetőleges becsléssel is kétmillió néző), s a mozik is műsorra kívánják tűzni (a következő negyedév bemutatási tervében szerepel). Az ilyen „fedéseknek” a néző és a mű vallja kárát. ÍVT ÍVEL a középiskolákban a következő tanévtől kez­dődően már filmesztétikát is tanítanak, szükségesnek lát­szik ilyen szempontból is a tervszerű, változatos, rugalmas műsorpolitika — hiszen Eizen­­stein és Chaplin művészetének lényegét megérteni lehetetlen filmjei nélkül. Az illetékesek felelősségére apellálunk: a fel­újítások ügye jóval több egy­szerű műsorkérdésnél, megér­demli tehát a figyelmet. (v­­.) Alföld-est­­az Építők pódiumt­ermében A „Szocialista Kultúráért” jelvénnyel kitüntetett debre­ceni KPVDSZ József Attila irodalmi színpad 1965. április 26—27-én este 7 órakor tartja az évad utolsó bérleti estjét Alföld 1965 címmel. A műsort Debreczeni Tibor és Juhász Béla szerkesztette. Bemuta­tásra kerülnek Boda István, Bényei József, Fábián Zoltán, Grandpierre Lajos, Horgas Béla, Kertész László, Kiss Ta­más, Pákozdy Ferenc, Raskó József, Taar Ferenc, Váczi Mihály és Várkon­yi Anikó művei, valamint Félegyházi László és Móré Mihály festő­művészek grafikai alkotásai. Az esten Kovács Kálmán egyetemi docens, az Alföld szerkesztő bizottságának tagja mond bevezetőt. JÉKELY ZOLTÁN: LIBÉRC-ŰZŐ (Magvető, Bp. 1904.) Hogy jelentős költő, iga­zolják eddig megjelent kötetei. Minél többet lapozgatja, íz­lelgeti az olvasó e kötetét is, meggyőződhetik erről, egy­ben arra is magyarázatot kap­hat, miért hat ez a viszony­­lag jelentős költő olyan szűk olvasórétegre napjainkban is. A híres költő apától (Áprily Lajos) a széles műveltséget és a formával szembeni igényes­séget tanulhatta. Ez azonban még kevés a sikerhez, hiszen apja legfeljebb csak egyenget­ni tudta útját, ám, sajátosan egyéni hangvétele, eredeti vi­lágképe emeli költővé. A Nyugat harmadik nem­zedékének tagjaként tartjuk számon, már 1939-ben Baum­­garten-díjat kapott, s a kor színvonalas irodalmi folyó­irataiban publikálhatott (Nyugat, Erdélyi Helikon, Szép szó, Válasz), önálló kö­teteivel:­­ Éjszakák (1936), Új évtized felé (1939), Mér­földkövek, esztendők (1943) — ugyancsak rendszeresen je­lentkezett, melyek már fel­­szabadulásunk előtt a rango­sabb költők között jelölik ki helyét irodalmunkban. Korai köteteitől kezdve egy sajátos elmélkedő hajlam, va­lami nosztalgikus melankólia jelentkezik költészetében. Ez a befele fordulás, a bölcs bele­nyugvást hol igenlő, hol el­lenző elmúlásfélelem, a ma­gánosság kultusza szinte nap­jainkig szemléletének alapve­tő meghatározója. Ha a szere­lem és a természet sóvárgása, mindent betöltő kiteljesedése oldja is olykor komor hangu­latait, alaptónusa továbbra is az a borongós, menekülés jellegű befelefordulás marad, ezt csak mérsékelni tudja az erdélyi népköltészet egészsé­ges világlátásának hatása, gazdag, sokszínű ismerete. 45 előtti lírájának e legalapve­tőbb ismérvét igazolva is lát­juk, hiszen a kor legjobbjai magánosodtak el, vagy Bá­lint György szavaival keres­tek megfelelő emberi kapcso­latokat, ha ugyan volt rá módjuk, s találtak kevés számban megfelelő embereket. A Marosvásárhelyt 1946- ban kiadott Minden múlandó c. novelláskötete, s első vers­válogatása a Tilalmaskert (Bp. 1957) a szorongó elmúlás félelmét tükrözik. Ez az elé­­gikus hangvétel stílusának is alapvető meghatározója ma­rad. A Lidérc-üző c. kötetben mintha a címmel is jelezni akarta volna a változást, a nyomasztó üdérc tudatos el­űzésének igényét. Az érett férfikor magabiztos derűje, bölcs megnyugvása, olykor­olykor felcsillanó hite bár nyomonkövethető, az elmúlás feletti kesergés azonban fel­­felsejlik e kötetben is (Rémí­tő öregek, Beteljesülés, Ár­nyék, Elmúlás). Valami puhányos, nosztal­gikus sóvárgás jelentkezik a gyermekkor iránt. Jékely gyermekkori emléke éppen­séggel ellentétes Kosztolányi kiszolgáltatott, megfélemlí­tett kisgyermeki panaszaival. Kötetének második fele a kolozsvári Magyar Színház által 1944-ben bemutatott Angalit és a remeték c. verses drámáját tartalmazza, mely­ben éppen a szerelem min­dent legyőző erejét mint örök emberi érzést dicséri. • Igaz, a­­ remeték öregen, szomorúan­­ maradnak magukra a végén,­­ csakúgy mint a költő, aki el­­i múlás-félelméhez „a testi go­noszt”, a szerelmet is féli immár. (Lidérc-üző). Gondolatisága, elmélyül­tsé­­ge szimpatikus, de aggasztó szorongása igazolatlan, meddő félelme a természet örök tör­vénye bekövetkezésétől, a ha­láltól indokolatlan. Indoko­latlan még inkább líráját er­re az alapvető érzésre hang­szerelni. A­ krudys elégikus nosztalgia bizonyára vágyako­zó lelkekben azonos húrokat pendít meg, mégsem lehet kö­vetendő példa, észszerű em­beri magatartás a költő itt-ott szinte kafkás szorongása. Úgy vélem e költői zárt vi­lág adja nem kellő népszerű­ségének magyarázatát is. Lírikusnak jelentősebb, de prózával is kísérletezett. Leg­jelentősebb kötetei: Medardus (1938), A halászok és a halál (1957), Bécsi bolondjárás (1963). Jeles műfordítóként is szá­mon tartjuk, különösen klasz­­szikusokat fordít szívesen (Dante, Racine stb.). Kereset­út c. műfordítás-gyűjteménye 1958-ban jelent meg. Az 52 éves költő most ün­nepli születésnapját (1913 ápr. 24-én született Nagyenyeden). A férfikor alkonya még nem öregség, különösen ha előtte a szabad alkotás lehetősége, s erre szüksége is van a költő­nek, hiszen adósa a mának, adósa életesebb, közéletibb, maibb lírával. Sz. Szabó László A Kodály Zoltán Zene­­művészeti Szakiskola tanári kara felszabadulásunk 20. évfordulója tiszteletére hang­versenyt ad április 28-án, szerdán este 8 órakor az is­kola nagytermében. Műsoron: Liszt, Bartók, Hajdú, Prokof­­jev, Sosztakovics stb. mű­vek. Közreműködnek: Sípos Sándorné, Ádám Károly, Illés Kálmán, Koós Gábor, Kiss Vilmos Péter és Straky Tibor. EQRI*CSILLAGOK* (59) NEM TITOK, DOBÓ A KIRÁLYRA LS A PV3­ , FŐKRE GONDOLT EZEKNÉL,A SZÁVAKNÁL. A KIRÁLY BORNEMISSZA GERGELYT nevezte­ KI EGER, VARA­D KAPITÁNYÁNAK. ~ DE ERRŐL. MÁR BESZELJEN A TÖRTÉNELEMKÖNYV. VEQE A VII. nagyzenekari bérleti hangverseny A „Magyar zenekari kiasz-népdal, szinte az egész magyar szikusok” címet adhattuk vol­na ennek a hangversenynek, amely legkiválóbb nagyzene­kari alkotásaink bemutatásá­val jeleskedett. Elhangzott itt Lisztnek máig is legnépsze­rűbb szimfonikus költemé­nye, a Les Préludes, amely még az egyetemes romantika európai nyelvén szól. Weiner Leó Divertimentojában már a XX. században közkinccsé vált magyar zenét szólaltatja meg, a késői romantika és a­z újszellemű magyar muzsika zenekari ötvözetében. Bartók III. zongoraversenye annak az útnak eredményét mutatja be, amelyet a népdal ihletése folytán megszületett, egyéni veretű magyar zene megtett az első népdalkutató utaktól e csodálatos remekmű meg­születéséig. Hogy mi minden élet, a hagyományok és a jö­vőbe vetett reménység ábrázo­lásáig, azt Kodály Felszállott a páva — témára írt variációi mutatták meg ezen az esten. A korában egyedül magyar­nak ismert zenét inkább csak koloritul használó Liszt Fe­­renctől a legsajátosabb ma­gyar érzéseket kifejező nép­dalt magas művészettel fel­dolgozó Kodályig így valóban keresztmetszetet kaphattunk ezen a nagyzenekari esten ze­nekari muzsikánk fejlődési útjáról. A hangversenyen Katona Ágnes zongoraművésznő mű­ködött közre. Ismert művé­sze a hangszernek, Debrecen­ben sem először üdvözölhet­tük. Bartók III. zongora­versenyét biztos tudással, jó technikával­­ adta elő; az első­re képes maga az egyszeri tételt éreztük a legsikerül­tebbnek. A II. tétel bensősé­ges líráját kissé túl patetikus­nak éreztük, a III. tétel sodrá­sa — talán éppen a lassabb tempóvétel miatt — nem volt mindenben meggyőző. A zongoraversenyt megelő­zően Weiner Divertimentóját, a könnyedebb hangvételű ma­gyar zenekari muzsika e kis remekművét adta elő a Deb­receni MÁV Filharmonikus Zenekar ízlésesen, a mű szel­lemének megfelelő módon. Liszt Les Préludes-je La­martine hasonló című költe­ménye alapján készült. „Éle­tünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú soro­zatának ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első, ün­nepélyes ütemét a halál adja meg” — mondja Liszt a mű­höz írt előszavában. Ezek az „előjátékok” — a szerelem, a boldogságot szétzúzó vihar tombolása, a vihar utáni meg­békélés, majd az újabb harc­ba indulás — kapnak zenei megfogalmazást a szimfonikus költeményben. A zenekar a váltakozó hangulatokat szé­pen összefogta, és kiforrott művészettel adta elő Liszt művét. Rubányi Vilmos kar­nagy felfogásában ez alkalom­mal különösen szépen érvé­nyesültek a lírai részek. A közönség tapsvihara a záró rész megismétlésére bírta rá az együttest. A műsor csúcspontját a „Páva” variációk előadása jelentette Kodály ezt a mű­vét az amsterdami Concert­­gebouw zenekar felkérésére írta 1939-ben. Ez a népdal már Ady Endre költeményé­ben is mintegy megtestesítő­jévé válik az elnyomott nép szabadságvágyának. Hogy mi mindent tud még kifejezni ez a melódia, azt a zene esz­közeivel, csodálatos művé-­ szettel mutatja be Kodály ezekben a variációkban. Itt valóban azt érezzük: ahol a szó hatalma végződik, ott kezdődik a zenéé. Ezek a változatok meg is szó­laltak a MÁV Filharmonikus Zenekarban. A jól összehan­golt együttesekből külön is kiemelném a, szépen szóló csellókart, az oboa, fuvola, klarinét szólóit, általában a homogén hangzást, a sok ár­­nyalásbeli finomságot. A felszabadulás 20. évfor­dulója másnapján elhangzott zenekari hangverseny, éppen ennek a jellegzetesen idevaló műnek az előadásával, bemu­tatta azt az utat is, amelyet Debrecen kiváló hivatásos ze­nekara a 20 év alatt megtett. Rubányi Vilmos karmesteri vezetése alatt nagyot fejlődött az együttes, amely ma már ilyen ,kényes művek jó elő­adására is képes. Kultúrpoli­tikánk egyik eredménye az, hogy vidéken ilyen zenekar működik, ugyanakkor jogos büszkeséggel mondhatjuk, hogy zenekari muzsikánknak ilyen klasszikus remekei van­nak, mint amilyenek — zene­­­kar és karmester jó együtt­működésének eredményeként — ezen az esten a hallgató­ságnak művészi élvezetet sze­rezhettek. Straky Tibor

Next