Hajdú-Bihari Napló, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-24 / 96. szám
Mit érde ÚJBÓL BEMUTATNI? Néhány észrevétes filmek felnyitásáról A MAGYAR MOZIK műso■orán újra szerepel az 50-es évek nagy filmslágere, a svédek emlékezetes alkotása, az Egy nyáron át táncolt c. mű. Valószínű, hogy a fogadtatás hasonló lesz a premier forró sikeréhez, s a mozilátogatók százezrei szívesen tekintik meg — először vagy újra — a világszerte ismert, népszerű filmet. Nem kritikát írunk az alábbiakban — a méltatások annak idején már megjelentek —, hanem néhány megjegyzést teszek az utóbbi időben megszaporodott filmreprizekkel kapcsolatban. Mindenekelőtt örülhetünk, hogy a filmforgalmazás illetékesei felismerték a felújításokban rejlő lehetőségeket, s egyre gyakrabban tűznek műsorra időtálló, arra érdemes mozgóképeket. (Rövidesen újra látható lesz a mozikban a Vörös és fekete, a Biciklitolvajok, a Kellemetlenkedők, s szó van egy sereg más, jelentős alkotás újbóli bemutatásáról is.) A reprizek haszna kettős: a filmtörténet híres darabjai egyrészt igazán közkinccsé válhatnak több nemzedék számára is , másrészt e filmek segítenek megoldani az egyre égetőbb műsorgondokat. A kérdés csak az: mit mutassanak be újra, hogyan versenyezzenek a televízióval, mely — tudvalévően — ugyancsak nagy számban „fogyasztja” az archívfilmeket. őszintén szólva nem minden vonatkozásban megnyugtató a helyzet a reprizek frontján. Az elmúlt hónapokban már éreztük a tervszerűségre való törekvést, de korábban minden különösebb indok nélkül „színesítették” a repertoárt régi filmekkel (hogy csak egy kirívó példát említsek : a Halhatatlan melódiák c. olasz . filmmel, melyről pedig — lévén középszerű, sőt helyenként, giccses alkotás — nyugodtan megfeledkezhettünk volna). A mércét mindenképpen magasra kell emelni: szabad sorompót csak jelentős, figyelemre méltó alkotások kapjanak. Nem szabad megfeledkezni a némafilmről sem. A generális sikere bizonyítja, hogy a lehetőségek korlátlanok (rövidesen láthatjuk a Max Linder társaságában c. összeállítást). Ami a magyar filmeket illeti, a húszéves évforduló alkalmával szinte minden jelentős, a felszabadulás után készült hazai alkotásnak új életet biztosítottak : minden érdeklődő megtekinthette a Valahol Európábant, a Talpalatnyi földet, a Körhintát. Ezzel kapcsolatban az a véleményem: nemzeti filmgyártásunk remekeinek a jövőben — évfordulóktól függetlenül is — műsoron kellene maradniuk. Ahogy a könyvesboltokból — legalábbis elvileg — nem hiányozhat Jókai, Móricz, József Attila, a legfiatalabb művészet klasszikussá érett művei is megérdemelnék az állandó figyelmet és helyet a filmprogramban. (Ugyanez lenne ideális a filmtörténet remekeit illetően is, dehát ez ma még nagyon is távolinak tetsző utópia). Mis ÉG EGY vonatkozásban szeretném bírálni a műsorok összeállítóit a reprizekkel kapcsolatban : úgy érzem, a 30-as, 40-es évek sikereit mellőzik az utóbbi időben, pedig a francia, szovjet, amerikai film számos eredménye erre az időszakra esik, több közülük ma is friss, érdekes élményként hatna. (Capra társadalombíráló alkotásai, Caré, Duvivier, Clair művei vagy a szovjet filmművészet több darabja — Nagy Péter, Cirkusz stb. — bizonyára sikerre számíthatna a legszélesebb publikum körében). Bár igaz, hogy a felszabadult magyar filmművészet nagyon kevés ponton érintkezik az 1945 előtti filmiparral, s annak eszmevilágát, művészi törekvéseit nem vállalhatja, mégis találhatnánk egy-két alkotást, amely a Hyppolithoz, az Emberek a havasonhoz hasonlóan — rangosabb eredményekről ad számot, s a nézők millióinak történeti ismereteit is bővítené. A televízióval való együttműködés illetve „munkamegosztás” feltételei adottak ; elképzelhető lenne olyan megoldás, mely szerint a mozikban is, a képernyőn is egy bizonyos időszak filmjeit láthatnánk. Ha ez nem lehetséges, ám legyen konkurrencia, de semmiképpen sem úgy, hogy pl. a tv bemutatja a Viharos alkonyatot (hozzávetőleges becsléssel is kétmillió néző), s a mozik is műsorra kívánják tűzni (a következő negyedév bemutatási tervében szerepel). Az ilyen „fedéseknek” a néző és a mű vallja kárát. ÍVT ÍVEL a középiskolákban a következő tanévtől kezdődően már filmesztétikát is tanítanak, szükségesnek látszik ilyen szempontból is a tervszerű, változatos, rugalmas műsorpolitika — hiszen Eizenstein és Chaplin művészetének lényegét megérteni lehetetlen filmjei nélkül. Az illetékesek felelősségére apellálunk: a felújítások ügye jóval több egyszerű műsorkérdésnél, megérdemli tehát a figyelmet. (v.) Alföld-estaz Építők pódiumtermében A „Szocialista Kultúráért” jelvénnyel kitüntetett debreceni KPVDSZ József Attila irodalmi színpad 1965. április 26—27-én este 7 órakor tartja az évad utolsó bérleti estjét Alföld 1965 címmel. A műsort Debreczeni Tibor és Juhász Béla szerkesztette. Bemutatásra kerülnek Boda István, Bényei József, Fábián Zoltán, Grandpierre Lajos, Horgas Béla, Kertész László, Kiss Tamás, Pákozdy Ferenc, Raskó József, Taar Ferenc, Váczi Mihály és Várkonyi Anikó művei, valamint Félegyházi László és Móré Mihály festőművészek grafikai alkotásai. Az esten Kovács Kálmán egyetemi docens, az Alföld szerkesztő bizottságának tagja mond bevezetőt. JÉKELY ZOLTÁN: LIBÉRC-ŰZŐ (Magvető, Bp. 1904.) Hogy jelentős költő, igazolják eddig megjelent kötetei. Minél többet lapozgatja, ízlelgeti az olvasó e kötetét is, meggyőződhetik erről, egyben arra is magyarázatot kaphat, miért hat ez a viszonylag jelentős költő olyan szűk olvasórétegre napjainkban is. A híres költő apától (Áprily Lajos) a széles műveltséget és a formával szembeni igényességet tanulhatta. Ez azonban még kevés a sikerhez, hiszen apja legfeljebb csak egyengetni tudta útját, ám, sajátosan egyéni hangvétele, eredeti világképe emeli költővé. A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként tartjuk számon, már 1939-ben Baumgarten-díjat kapott, s a kor színvonalas irodalmi folyóirataiban publikálhatott (Nyugat, Erdélyi Helikon, Szép szó, Válasz), önálló köteteivel: Éjszakák (1936), Új évtized felé (1939), Mérföldkövek, esztendők (1943) — ugyancsak rendszeresen jelentkezett, melyek már felszabadulásunk előtt a rangosabb költők között jelölik ki helyét irodalmunkban. Korai köteteitől kezdve egy sajátos elmélkedő hajlam, valami nosztalgikus melankólia jelentkezik költészetében. Ez a befele fordulás, a bölcs belenyugvást hol igenlő, hol ellenző elmúlásfélelem, a magánosság kultusza szinte napjainkig szemléletének alapvető meghatározója. Ha a szerelem és a természet sóvárgása, mindent betöltő kiteljesedése oldja is olykor komor hangulatait, alaptónusa továbbra is az a borongós, menekülés jellegű befelefordulás marad, ezt csak mérsékelni tudja az erdélyi népköltészet egészséges világlátásának hatása, gazdag, sokszínű ismerete. 45 előtti lírájának e legalapvetőbb ismérvét igazolva is látjuk, hiszen a kor legjobbjai magánosodtak el, vagy Bálint György szavaival kerestek megfelelő emberi kapcsolatokat, ha ugyan volt rá módjuk, s találtak kevés számban megfelelő embereket. A Marosvásárhelyt 1946- ban kiadott Minden múlandó c. novelláskötete, s első versválogatása a Tilalmaskert (Bp. 1957) a szorongó elmúlás félelmét tükrözik. Ez az elégikus hangvétel stílusának is alapvető meghatározója marad. A Lidérc-üző c. kötetben mintha a címmel is jelezni akarta volna a változást, a nyomasztó üdérc tudatos elűzésének igényét. Az érett férfikor magabiztos derűje, bölcs megnyugvása, olykorolykor felcsillanó hite bár nyomonkövethető, az elmúlás feletti kesergés azonban felfelsejlik e kötetben is (Rémítő öregek, Beteljesülés, Árnyék, Elmúlás). Valami puhányos, nosztalgikus sóvárgás jelentkezik a gyermekkor iránt. Jékely gyermekkori emléke éppenséggel ellentétes Kosztolányi kiszolgáltatott, megfélemlített kisgyermeki panaszaival. Kötetének második fele a kolozsvári Magyar Színház által 1944-ben bemutatott Angalit és a remeték c. verses drámáját tartalmazza, melyben éppen a szerelem mindent legyőző erejét mint örök emberi érzést dicséri. • Igaz, a remeték öregen, szomorúan maradnak magukra a végén, csakúgy mint a költő, aki eli múlás-félelméhez „a testi gonoszt”, a szerelmet is féli immár. (Lidérc-üző). Gondolatisága, elmélyültsége szimpatikus, de aggasztó szorongása igazolatlan, meddő félelme a természet örök törvénye bekövetkezésétől, a haláltól indokolatlan. Indokolatlan még inkább líráját erre az alapvető érzésre hangszerelni. A krudys elégikus nosztalgia bizonyára vágyakozó lelkekben azonos húrokat pendít meg, mégsem lehet követendő példa, észszerű emberi magatartás a költő itt-ott szinte kafkás szorongása. Úgy vélem e költői zárt világ adja nem kellő népszerűségének magyarázatát is. Lírikusnak jelentősebb, de prózával is kísérletezett. Legjelentősebb kötetei: Medardus (1938), A halászok és a halál (1957), Bécsi bolondjárás (1963). Jeles műfordítóként is számon tartjuk, különösen klaszszikusokat fordít szívesen (Dante, Racine stb.). Keresetút c. műfordítás-gyűjteménye 1958-ban jelent meg. Az 52 éves költő most ünnepli születésnapját (1913 ápr. 24-én született Nagyenyeden). A férfikor alkonya még nem öregség, különösen ha előtte a szabad alkotás lehetősége, s erre szüksége is van a költőnek, hiszen adósa a mának, adósa életesebb, közéletibb, maibb lírával. Sz. Szabó László A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskola tanári kara felszabadulásunk 20. évfordulója tiszteletére hangversenyt ad április 28-án, szerdán este 8 órakor az iskola nagytermében. Műsoron: Liszt, Bartók, Hajdú, Prokofjev, Sosztakovics stb. művek. Közreműködnek: Sípos Sándorné, Ádám Károly, Illés Kálmán, Koós Gábor, Kiss Vilmos Péter és Straky Tibor. EQRI*CSILLAGOK* (59) NEM TITOK, DOBÓ A KIRÁLYRA LS A PV3 , FŐKRE GONDOLT EZEKNÉL,A SZÁVAKNÁL. A KIRÁLY BORNEMISSZA GERGELYT nevezte KI EGER, VARAD KAPITÁNYÁNAK. ~ DE ERRŐL. MÁR BESZELJEN A TÖRTÉNELEMKÖNYV. VEQE A VII. nagyzenekari bérleti hangverseny A „Magyar zenekari kiasz-népdal, szinte az egész magyar szikusok” címet adhattuk volna ennek a hangversenynek, amely legkiválóbb nagyzenekari alkotásaink bemutatásával jeleskedett. Elhangzott itt Lisztnek máig is legnépszerűbb szimfonikus költeménye, a Les Préludes, amely még az egyetemes romantika európai nyelvén szól. Weiner Leó Divertimentojában már a XX. században közkinccsé vált magyar zenét szólaltatja meg, a késői romantika és az újszellemű magyar muzsika zenekari ötvözetében. Bartók III. zongoraversenye annak az útnak eredményét mutatja be, amelyet a népdal ihletése folytán megszületett, egyéni veretű magyar zene megtett az első népdalkutató utaktól e csodálatos remekmű megszületéséig. Hogy mi minden élet, a hagyományok és a jövőbe vetett reménység ábrázolásáig, azt Kodály Felszállott a páva — témára írt variációi mutatták meg ezen az esten. A korában egyedül magyarnak ismert zenét inkább csak koloritul használó Liszt Ferenctől a legsajátosabb magyar érzéseket kifejező népdalt magas művészettel feldolgozó Kodályig így valóban keresztmetszetet kaphattunk ezen a nagyzenekari esten zenekari muzsikánk fejlődési útjáról. A hangversenyen Katona Ágnes zongoraművésznő működött közre. Ismert művésze a hangszernek, Debrecenben sem először üdvözölhettük. Bartók III. zongoraversenyét biztos tudással, jó technikával adta elő; az elsőre képes maga az egyszeri tételt éreztük a legsikerültebbnek. A II. tétel bensőséges líráját kissé túl patetikusnak éreztük, a III. tétel sodrása — talán éppen a lassabb tempóvétel miatt — nem volt mindenben meggyőző. A zongoraversenyt megelőzően Weiner Divertimentóját, a könnyedebb hangvételű magyar zenekari muzsika e kis remekművét adta elő a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar ízlésesen, a mű szellemének megfelelő módon. Liszt Les Préludes-je Lamartine hasonló című költeménye alapján készült. „Életünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első, ünnepélyes ütemét a halál adja meg” — mondja Liszt a műhöz írt előszavában. Ezek az „előjátékok” — a szerelem, a boldogságot szétzúzó vihar tombolása, a vihar utáni megbékélés, majd az újabb harcba indulás — kapnak zenei megfogalmazást a szimfonikus költeményben. A zenekar a váltakozó hangulatokat szépen összefogta, és kiforrott művészettel adta elő Liszt művét. Rubányi Vilmos karnagy felfogásában ez alkalommal különösen szépen érvényesültek a lírai részek. A közönség tapsvihara a záró rész megismétlésére bírta rá az együttest. A műsor csúcspontját a „Páva” variációk előadása jelentette Kodály ezt a művét az amsterdami Concertgebouw zenekar felkérésére írta 1939-ben. Ez a népdal már Ady Endre költeményében is mintegy megtestesítőjévé válik az elnyomott nép szabadságvágyának. Hogy mi mindent tud még kifejezni ez a melódia, azt a zene eszközeivel, csodálatos művé- szettel mutatja be Kodály ezekben a variációkban. Itt valóban azt érezzük: ahol a szó hatalma végződik, ott kezdődik a zenéé. Ezek a változatok meg is szólaltak a MÁV Filharmonikus Zenekarban. A jól összehangolt együttesekből külön is kiemelném a, szépen szóló csellókart, az oboa, fuvola, klarinét szólóit, általában a homogén hangzást, a sok árnyalásbeli finomságot. A felszabadulás 20. évfordulója másnapján elhangzott zenekari hangverseny, éppen ennek a jellegzetesen idevaló műnek az előadásával, bemutatta azt az utat is, amelyet Debrecen kiváló hivatásos zenekara a 20 év alatt megtett. Rubányi Vilmos karmesteri vezetése alatt nagyot fejlődött az együttes, amely ma már ilyen ,kényes művek jó előadására is képes. Kultúrpolitikánk egyik eredménye az, hogy vidéken ilyen zenekar működik, ugyanakkor jogos büszkeséggel mondhatjuk, hogy zenekari muzsikánknak ilyen klasszikus remekei vannak, mint amilyenek — zenekar és karmester jó együttműködésének eredményeként — ezen az esten a hallgatóságnak művészi élvezetet szerezhettek. Straky Tibor