Hajdú-Bihari Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-01 / 26. szám

11 millió tojás — 500 mázsa cukorrépa Rekorder asszonyok Földesen Bordó, vászonnal behúzott, jóko­ra nagyságú könyvet nyom a ke­zembe Jámbor István, a földesi Rá­kóczi Termelőszövetkezet elnöke. A Béke szocialista brigád naplója. A napló első oldalán egy fénykép van, rajta a tizennégy asszony. Mert asszony a brigádnak valamennyi tagja, férfiember vagy leány egy sincs közöttük. Így együttesen ala­kították meg a brigádot, tették meg felajánlásaikat, és így együttesen is fényképeztették, le magukat. A töb­bi szocialista brigádnak is itt van a naplója, és hogy Jámbor István miért éppen ezt emelte ki és mu­tatja, annak külön története van. De kezdjük talán a legelején! A múlt esztendő nem valami kedvező előjelekkel kezdődött. Még ott is, ahol 8—10 hold föld jut egy­­egy növénytermesztőre, alaposan meg kell gondolni, mit vessenek, termesszenek és mennyit, hogy jö­vedelem szempontjából megtalálja számítását a tagság. Hát ha ezek­ben a szövetkezetekben meg kell gondolni, akkor a Rákócziban kü­lönösen meg. Itt ugyanis alig 3,5 hold szántó jut egy tagra, és úgy kell termelni, hogy ebből mindenki jól megéljen.. Máson tehát nem le­het a hangsúly, csak azon, hogy többet kell termelni. No, ezen a többlettermelésen van most a hangsúly, s így került a Bé­ke szocialista brigád naplója is a kézbe. Ahogyan mondják, a szövet­kezetben az elmúlt esztendő a re­kordok éve volt, összességében az egész gazdaságra vonatkoztatva és egyes növényféleségekre is. Persze az újságírónak ilyenkor mindig az az első kérdése: sorolják fel ezeket a rekordokat. A szövet­kezetiek pedig szívesen vállalkoz­nak rá, hiszen érdemes az eredmé­nyekről szólni. No de hát mivel kezdjék? Azzal-e, hogy egy eszten­dő alatt a tiszta vagyon 22 száza­lékkal nőtt, vagy azzal-e, hogy a közös vagyon ma már 84 millió forint? A mutatók mind nagyon szépek, akár a tartalékolást, akár a bruttó jövedelem emelkedését, akár az áruértékesítés növekedését nézzük. De talán azért mégis csak a legtöbbet mondja — legalábbis az embereknek —, hogy egy esztendő alatt mintegy 20 százalékkal emel­kedett Földesen az egy tagra jutó közös jövedelem. És ezek mögött vannak a rekordok. A rekordok, amelyek következtében 20 millió forintra lehetett emelni a kiosztha­tó jövedelmet. — Ha szántóegységre vetítjük — mondja az elnök —, akkor az el­múlt esztendőben minden egyes holdon 12 000 forint értékű árut termelt meg a szövetkezet tagsága. Hogy miképpen jött ki ez a hallat­lanul magas szám? Búzából ponto­san 2,1 mázsával termeltünk többet holdanként, mint egy esztendővel korábban, vagyis mintegy 2400 má­zsával termett több kenyérgabona. Az előző esztendőkben sem volt rossz termés, de a szövetkezet tör­ténetében most értük el a legma­gasabb átlagot. Ez tehát rekord volt. Forgatom a bordó brigádnaplót, és olvasom a bejegyzéseket. Még mindig nem tudom pontosan, miért éppen ez került elő. Hiszen a kö­vetkezőkben meg éppen arról esik szó: a harmadik esztendeje fennál­ló tojásgyár sohasem termelt még annyit, mint éppen tavaly. Közel 11 millió tojást adtak el, egymillió­val többet, mint egy esztendővel korábban. A rekord évét hozta te­hát ez is, iszen tojónként 30-cal emelkedett az évi termelés, és ta­valy átlagosan egy-egy tyúk 264 to­jást tojt. Aztán mégis csak sor ke­rül a brigádra is, a tizennégy asz­­szonyra. Úgy van Földesen, hogy a nagy cukorrépa-területből­­ több mint 600 holdon termelték az elmúlt év­ben ezt a fontos ipari növényt — jut a kertészetben dolgozóknak is. Ez az előbb említett Béke szocialis­ta asszonybrigád pedig pontosan a kertészetben dolgozik, tehát kaptak ők is jócskán cukorrépaföldet. Mű­velték is az asszonyok becsülettel, szorgalmasan, ahogy csak az ere­jükből telt. Persze dolgoztak a töb­bi tagok is szorgalmasan, különben hogyan is lett volna, hogy 324 má­zsát takarítsanak be átlagosan, 57 mázsával többet, mint egy eszten­dővel korábban? Ez a tizennégy asszony azonban a rekordok rekor­derei voltak. Átlagosan közel 500 mázsát termeltek holdanként, sőt Joó Györgyné — akit most mutat­nak is a képen — 527 mázsát ta­karított be. Igen, ennyit. Egy kicsit hihetetlennek is tűnik, de a veze­tők azt mondják: így igaz. Min­denki, de különösen a cukorrépá­ban a tizennégy asszony nagyon kitett magáért. Nyugodtan írhatják naplójukba, becsülettel eleget tettek. Az elmúlt esztendőkben számta­lanszor tettem már fel azt a kér­dését Földesen, lehet-e még tovább előre menni. A válasz mindig ez volt: igen. S most, a rekordok éve után is ezt mondják. Hogy hol és hogyan, azt is készségesen elma­gyarázzák. Mert lehet, hogy a cu­korrépa terméshozama emelésénél — legalábbis a mostani körülmé­nyek és adottságok között — már nincs nagy mód az előbbre lépésre. Az sem valószínű, hogy a tojáster­­melést fokozni tudják. De van olyan terület, ahol mindenáron elő­re akarnak lépni. Ez pedig a kuko­rica. Ha valaki azt gondolná, hogy ed­dig nem jól termeltek, nagyon té­vednek. A 26—27 mázsa szemes ku­koricát eddig mindig megtermelték. És most mégis keveslik. Több kell, és azt mondják: több is lehet. Hat, hét vagy esetleg tíz mázsával. Hogy hogyan, arról is szívesen szólnak. A talaj már készen áll 40—45 centi mélyen megszántva. A fajta is meg­van már, döntően magyar hibrid. De az 1200 holdnyi kukoricából 200 holdon jugoszláv fajta lesz. Ez — és még 100 hold — 10 mázsa mű­trágyát kap holdanként, a többi pe­dig átlagosan négyzet. Közel 6500 mázsa műtrágyát használnak fel tehát az idén a kukoricához. S ha a tavalyi kísérletnél a négymázsás műtrágyával 70 mázsa cső termett, akkor most joggal remélik: a ku­koricánál is lesz rekord. A bordó vászonnal behúzott brigádnapló visszakerül a helyére, a töb­biek mellé. Az asszonybrigád naplójában bizonyára most majd egy na­gyon szép bejegyzés kerül, a cu­korrépa-termelésükért. Lehet, hogy ez évben valamennyi brigád beírhatja: rekordtermést értünk el kukoricából. Rácz Béla Az elmúlt év őszén készült el a szövetkezet hajtatókertészete. Képünkön: pikírozzák a palántákat az üvegházban Felül kell vizsgálnunk az öregségről kialakult fogalmain­kat. Gondoljunk például a nagymama szó jelentésére! Va­lamikor a nagymama kendős, sötétruhás, beteges öregasszony volt, aki gyerekei gondozásá­ra szorult. Ma már a nagyma­mák többsége megjelenésében is fiatalos, energikus, nem el­tartottja, hanem támasza gyer­mekeinek, hiszen nyugdíjas éveiben magára vállalja az unokák nevelését. Azért ter­mészetesen élnek még közöt­tünk az előző nagymamatípus képviselői is. Éppen a velük való összehasonlítás ad rá al­kalmat, hogy az öregség tar­talmát újra fogalmazzuk ma­gunknak. Szociális otthonokban, kór­házakban vagy a családban meghúzódva találkozunk még a régi öregekkel, a régi 60—70 évesekkel. A „régi” jelző nem a korukra, hanem az életfor­májukra vonatkozik. Ezek az emberek a nyugdíj biztosítéka nélkül öregedtek meg, össze­gyűjtögetett kis vagyonukból kiforgatták őket a rokonok, üres kézzel hagyta itt őket az élet. Gyerekeiknek nagyon sok­szor terhére vannak, igyekez­nek szabadulni tőlük. Nem le­het tudni, hogy az évek vagy a hosszú ideje tartó filléres fog- Munkás öregkor gőség viszi őket mind beljebb az öregségben a halál felé. Az egyes helyeken megszervezett öregek napközi otthona segít nekik eltölteni a hétköznapo­kat, de ez sem oldja meg az ilyen elhagyatott öregség min­den problémáját. Jegyzet Az öregség megváltása tulaj­donképpen a nyugdíj, a vi­szonylagos anyagi függetlenség. Nemcsak azért, mert biztosít­ja az önfenntartást, hanem azért is, mert megőrzi az öntu­datot, a méltóságot, tartást ad azzal, hogy ki-ki egy hosszú életben végzett munkával vált­ja meg a jogot az öregkori anyagi juttatáshoz. Gyakran halljuk, hogy még középkorú emberek áhítozva gondolnak a nyugdíjas évekre. Könyveket vásárolnak azzal az elképze­léssel, hogy majd a nyugdíja­zás után elolvassák saját könyvtárukat. Utazgatni ké­szülnek, barkácsolni, kézimun­kázni akarnak, vagy éppen főz­ni az unokákra. Célokat tűz­nek maguk elé, amiket éppen öregségük idején akarnak el­érni. A család, a gyerekek, nem rettegnek a nagyszülők öregko­rától, alig várják, hogy nyug­díjba menjen a nagymama. A mostani nyugdíjas öregség nemcsak anyagi szempontból különbözik a másiktól. Tapasz­talhatjuk, hogy az emberek nem szakadnak el munkájuk­tól egyik napról a másikra, s higgyük el nekik, hogy nem­csak az 500 forintért járnak vissza dolgozni régi munkahe­lyükre! Mindazok a tapaszta­latok, amelyeket 30—40 évi munkájuk alatt szereztek, nem múlnak, el azzal, hogy nyugdíj­ba mentek. A fiataloknak — még akkor is, ha ezt sokan nem akarják elismerni — szük­ségük van az öregek tapaszta­lataira. Az öregkor értéke emelkedik attól is, hogy a betegségek ko­rai felfedezésével, gyógyításá­val nemcsak a halál érkezhet később, hanem a magatehetet­lenség, a teljes elfáradás is. Meg kell szoknunk egy új jel­zős kifejezést: a munkás öreg­kor fogalmát. És meg kell ta­nulnunk a sokszor csak meg­hirdetett tiszteletet belülről igazán érezni ez iránt az újfaj­ta öregkor iránt. F. J. Piroska a tanyákról Piroskának minden vágya, hogy továbbtanulhasson Debrecen felé haladva az ország­út bal oldalán, néhány száz méter távolságban facsoport és enyhe lan­kák veszik körül a sámsonkerti is­kolát Hajdúsámson határában. Az iskola előtti süllyedésben hatalmas pocsolya áll, az udvaron pedig csak az épület tövében lehet járni az el­mer­ülés veszélye nélkül. Az iskola a hajdúsámsoni tanyai iskolák igazgatóságához tartozik még négy — a martinkai, a Láng­tanyai, a Csernyus-tanyai és a li­get-tanyai — iskolával együtt. Az udvarról átalakítások nyomait vi­selő, szűk előtérbe lép az érkező. Körben a tanulók kabátjai lógnak a falra aggatott fogasokon, a leve­gőben az olajjal átitatott padló és a krétapor szaga keveredik. Ez a szag minden iskolában egyforma. Az apró irodában először Szűcs József igazgatóval találkoztam. Né­hány perc múlva megszólalt a csen­gő, és könyvvel a kezében, a meg­tartott óra hangulatával az arcán Fürtös Sándor, a tanyai iskolák igazgatója is a szobába lépett, aki most helyettesít a sámsonkerti is­kolában. Két tanárnő ugyanis szü­lési szabadságát tölti. Vele kezd­tem beszélgetni a sámsonkerti is­koláról. — Ez az iskola néhány kilomé­terre van Debrecentől. Miben nyil­vánul meg a város közelségének hatása? — Például abban, hogy a szülők között alig akad paraszt. A legtöbb segédmunkás, szakmunkás, bejár­nak Debrecenbe dolgozni. Délután öt óra tájban dübörögnek itt a mo­torok, mintha a városban lennénk. Jönnek haza az emberek a munká­ból. És az is jellemző, hogy a szü­lők ambicionálják gyerekeik to­vábbtanulását. Tavaly huszonnégy­ből huszonkét nyolcadikos tanult tovább. — Hogy állják meg a helyüket a középiskolában az itt végzett gye­rekek? — Tavalyi felmérésünk azt bizo­nyítja, hogy a továbbtanulók tanul­mányi átlaga nem romlott, legfel­jebb elvétve egy-két tizedet. De ez nem több azoknak a számánál, akik viszont javítani tudtak tanulmányi eredményükön körülbelül ugyan­ennyit. Néhány perc múlva az összevont hetedik-nyolcadik osztályban hu­szonkét megilletődött, kerek szemű gyerek előtt álltam. Tudták, hogy az idegen kérdéseire kell válaszol­niuk, és ez fokozta feszültségüket. Feszesen ültek a padokban, közü­lük tizennégy a nyolcadikos. Akkor könnyebbültek meg némiképp, ami­kor megmondtam, hogy kérdéseim­re kézfelnyújtással adjanak választ. — Tartsák fel a kezüket azok, akiknél van otthon telepes vagy tranzisztoros rádió! Tizennégy kar a levegőben. Új­­ság? Tizenöt. Tizenhárman azt állí­tották, hogy rendszeresen olvasnak újságot. Nyolc gyerek tudta, hogy mi a különbség a napilap és a fo­lyóirat között. A szívátültetésekről valamennyien hallottak, és így to­vább. Azután a továbbtanulás került szóba. A tizennégy nyolcadikos kö­zül (7 lány) tizenkét gyerek karja emelkedett a magasba. Tovább akarnak tanulni (közülük 5 a lány). Ennél a kérdésnél az utolsó előtti padban az egyik kislány zokogni kezdett. A padra borult, csak a vál­lai rázkódtak. Tanárai szólongatá­­sára nagynehezen felállt, de a fejét csak nem akarta felemelni. Szipo­gott, és folytak a könnyei. A többi­ek magyarázták el, hogy Piroská­nak minden vágya a továbbtanulás, de a szülei nem akarják engedni, ő a 13-ik nyolcadikos, aki tovább­tanulna. Behívtam az irodába. Piroska összetörtén ült az egyik széken, mint akit lelepleztek. Vállai előre­buktak, fejét a mellére lógatta, ölé­be ejtett kezeivel zsebkendőjét gyürkélte, húzogatta. Még mindig Tizennégy nyolcadikos közül tizenhárom tanulni szeretne szipogott, könnyeit szétmázolta kedves, már csak félig gyerek lány­arcán. Azután lassan megnyugo­dott. — Édesapád hol dolgozik? — A debreceni Kossuth Tsz-ben. — Hányan vagytok testvérek? — Négyen. Lajos, a legidősebb, tsz-tag. Róza otthon dolgozik, Ibolya 1966-ban vé­gezte el az általános iskolát, egy évig járt kereskedelmibe, akkor az édesapja kivette az iskolából, pedig jó tanuló volt. Piroska a legfiata­labb. — Milyen volt a bizonyítványod? — Négy egész négy tized. A fejét már felemelte, de a világ­ért sem nézne rám. — Mi szeretnél lenni? — Baromfitenyésztő vagy ker­tész. Tehát nem orvos, nem mérnök, nem tanár. Baromfitenyésztő vagy kertész. — És miért nem akarja édes­apád, hogy tovább tanulj? — Azt mondja, hogy ha a többi nem tanult, akkor ne tanuljak én se. — A többiek akartak? — Ibolya. — Kérted a szüleidet, hogy ta­nulhass? — Ha apuhoz megyek, azt mond­ja, menjek anyuhoz. Ha anyuhoz megyek, azt mondja, eredj apád­hoz. Visszamentünk az osztályba. Pi­roska sietve ült vissza a helyére, és a fejét ismét­ lehajtotta, mint aki szégyelli magát. Megvallom, én is valami hasonlót éreztem. Tudtam, hogy meg fogom írni Piroska ese­tét, és féltettem is egy kicsit, ne­hogy otthon haragudjanak rá, mert vallott nekem. Pedig igazán szűk­szavúan és korrektül viselkedett. Csak éppen kibuggyant belőle a keserűség. Odakint lassan sötétedni kezdett. A tanyai iskolában ilyenkorra be kell fejezni a tanítást, mert nincs villany. A gyerekek hazaindultak, én is elbúcsúztam. Másnap tudtam meg, hogy mind­az, amit most elmeséltem, Piroska napján történt, 1968. januárjában. Magyari Vilmos Képek: Várday Magda HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1968. FEBRUÁR 1.

Next