Hajdú-Bihari Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-01 / 26. szám
11 millió tojás — 500 mázsa cukorrépa Rekorder asszonyok Földesen Bordó, vászonnal behúzott, jókora nagyságú könyvet nyom a kezembe Jámbor István, a földesi Rákóczi Termelőszövetkezet elnöke. A Béke szocialista brigád naplója. A napló első oldalán egy fénykép van, rajta a tizennégy asszony. Mert asszony a brigádnak valamennyi tagja, férfiember vagy leány egy sincs közöttük. Így együttesen alakították meg a brigádot, tették meg felajánlásaikat, és így együttesen is fényképeztették, le magukat. A többi szocialista brigádnak is itt van a naplója, és hogy Jámbor István miért éppen ezt emelte ki és mutatja, annak külön története van. De kezdjük talán a legelején! A múlt esztendő nem valami kedvező előjelekkel kezdődött. Még ott is, ahol 8—10 hold föld jut egyegy növénytermesztőre, alaposan meg kell gondolni, mit vessenek, termesszenek és mennyit, hogy jövedelem szempontjából megtalálja számítását a tagság. Hát ha ezekben a szövetkezetekben meg kell gondolni, akkor a Rákócziban különösen meg. Itt ugyanis alig 3,5 hold szántó jut egy tagra, és úgy kell termelni, hogy ebből mindenki jól megéljen.. Máson tehát nem lehet a hangsúly, csak azon, hogy többet kell termelni. No, ezen a többlettermelésen van most a hangsúly, s így került a Béke szocialista brigád naplója is a kézbe. Ahogyan mondják, a szövetkezetben az elmúlt esztendő a rekordok éve volt, összességében az egész gazdaságra vonatkoztatva és egyes növényféleségekre is. Persze az újságírónak ilyenkor mindig az az első kérdése: sorolják fel ezeket a rekordokat. A szövetkezetiek pedig szívesen vállalkoznak rá, hiszen érdemes az eredményekről szólni. No de hát mivel kezdjék? Azzal-e, hogy egy esztendő alatt a tiszta vagyon 22 százalékkal nőtt, vagy azzal-e, hogy a közös vagyon ma már 84 millió forint? A mutatók mind nagyon szépek, akár a tartalékolást, akár a bruttó jövedelem emelkedését, akár az áruértékesítés növekedését nézzük. De talán azért mégis csak a legtöbbet mondja — legalábbis az embereknek —, hogy egy esztendő alatt mintegy 20 százalékkal emelkedett Földesen az egy tagra jutó közös jövedelem. És ezek mögött vannak a rekordok. A rekordok, amelyek következtében 20 millió forintra lehetett emelni a kiosztható jövedelmet. — Ha szántóegységre vetítjük — mondja az elnök —, akkor az elmúlt esztendőben minden egyes holdon 12 000 forint értékű árut termelt meg a szövetkezet tagsága. Hogy miképpen jött ki ez a hallatlanul magas szám? Búzából pontosan 2,1 mázsával termeltünk többet holdanként, mint egy esztendővel korábban, vagyis mintegy 2400 mázsával termett több kenyérgabona. Az előző esztendőkben sem volt rossz termés, de a szövetkezet történetében most értük el a legmagasabb átlagot. Ez tehát rekord volt. Forgatom a bordó brigádnaplót, és olvasom a bejegyzéseket. Még mindig nem tudom pontosan, miért éppen ez került elő. Hiszen a következőkben meg éppen arról esik szó: a harmadik esztendeje fennálló tojásgyár sohasem termelt még annyit, mint éppen tavaly. Közel 11 millió tojást adtak el, egymillióval többet, mint egy esztendővel korábban. A rekord évét hozta tehát ez is, iszen tojónként 30-cal emelkedett az évi termelés, és tavaly átlagosan egy-egy tyúk 264 tojást tojt. Aztán mégis csak sor kerül a brigádra is, a tizennégy aszszonyra. Úgy van Földesen, hogy a nagy cukorrépa-területből több mint 600 holdon termelték az elmúlt évben ezt a fontos ipari növényt — jut a kertészetben dolgozóknak is. Ez az előbb említett Béke szocialista asszonybrigád pedig pontosan a kertészetben dolgozik, tehát kaptak ők is jócskán cukorrépaföldet. Művelték is az asszonyok becsülettel, szorgalmasan, ahogy csak az erejükből telt. Persze dolgoztak a többi tagok is szorgalmasan, különben hogyan is lett volna, hogy 324 mázsát takarítsanak be átlagosan, 57 mázsával többet, mint egy esztendővel korábban? Ez a tizennégy asszony azonban a rekordok rekorderei voltak. Átlagosan közel 500 mázsát termeltek holdanként, sőt Joó Györgyné — akit most mutatnak is a képen — 527 mázsát takarított be. Igen, ennyit. Egy kicsit hihetetlennek is tűnik, de a vezetők azt mondják: így igaz. Mindenki, de különösen a cukorrépában a tizennégy asszony nagyon kitett magáért. Nyugodtan írhatják naplójukba, becsülettel eleget tettek. Az elmúlt esztendőkben számtalanszor tettem már fel azt a kérdését Földesen, lehet-e még tovább előre menni. A válasz mindig ez volt: igen. S most, a rekordok éve után is ezt mondják. Hogy hol és hogyan, azt is készségesen elmagyarázzák. Mert lehet, hogy a cukorrépa terméshozama emelésénél — legalábbis a mostani körülmények és adottságok között — már nincs nagy mód az előbbre lépésre. Az sem valószínű, hogy a tojástermelést fokozni tudják. De van olyan terület, ahol mindenáron előre akarnak lépni. Ez pedig a kukorica. Ha valaki azt gondolná, hogy eddig nem jól termeltek, nagyon tévednek. A 26—27 mázsa szemes kukoricát eddig mindig megtermelték. És most mégis keveslik. Több kell, és azt mondják: több is lehet. Hat, hét vagy esetleg tíz mázsával. Hogy hogyan, arról is szívesen szólnak. A talaj már készen áll 40—45 centi mélyen megszántva. A fajta is megvan már, döntően magyar hibrid. De az 1200 holdnyi kukoricából 200 holdon jugoszláv fajta lesz. Ez — és még 100 hold — 10 mázsa műtrágyát kap holdanként, a többi pedig átlagosan négyzet. Közel 6500 mázsa műtrágyát használnak fel tehát az idén a kukoricához. S ha a tavalyi kísérletnél a négymázsás műtrágyával 70 mázsa cső termett, akkor most joggal remélik: a kukoricánál is lesz rekord. A bordó vászonnal behúzott brigádnapló visszakerül a helyére, a többiek mellé. Az asszonybrigád naplójában bizonyára most majd egy nagyon szép bejegyzés kerül, a cukorrépa-termelésükért. Lehet, hogy ez évben valamennyi brigád beírhatja: rekordtermést értünk el kukoricából. Rácz Béla Az elmúlt év őszén készült el a szövetkezet hajtatókertészete. Képünkön: pikírozzák a palántákat az üvegházban Felül kell vizsgálnunk az öregségről kialakult fogalmainkat. Gondoljunk például a nagymama szó jelentésére! Valamikor a nagymama kendős, sötétruhás, beteges öregasszony volt, aki gyerekei gondozására szorult. Ma már a nagymamák többsége megjelenésében is fiatalos, energikus, nem eltartottja, hanem támasza gyermekeinek, hiszen nyugdíjas éveiben magára vállalja az unokák nevelését. Azért természetesen élnek még közöttünk az előző nagymamatípus képviselői is. Éppen a velük való összehasonlítás ad rá alkalmat, hogy az öregség tartalmát újra fogalmazzuk magunknak. Szociális otthonokban, kórházakban vagy a családban meghúzódva találkozunk még a régi öregekkel, a régi 60—70 évesekkel. A „régi” jelző nem a korukra, hanem az életformájukra vonatkozik. Ezek az emberek a nyugdíj biztosítéka nélkül öregedtek meg, összegyűjtögetett kis vagyonukból kiforgatták őket a rokonok, üres kézzel hagyta itt őket az élet. Gyerekeiknek nagyon sokszor terhére vannak, igyekeznek szabadulni tőlük. Nem lehet tudni, hogy az évek vagy a hosszú ideje tartó filléres fog- Munkás öregkor gőség viszi őket mind beljebb az öregségben a halál felé. Az egyes helyeken megszervezett öregek napközi otthona segít nekik eltölteni a hétköznapokat, de ez sem oldja meg az ilyen elhagyatott öregség minden problémáját. Jegyzet Az öregség megváltása tulajdonképpen a nyugdíj, a viszonylagos anyagi függetlenség. Nemcsak azért, mert biztosítja az önfenntartást, hanem azért is, mert megőrzi az öntudatot, a méltóságot, tartást ad azzal, hogy ki-ki egy hosszú életben végzett munkával váltja meg a jogot az öregkori anyagi juttatáshoz. Gyakran halljuk, hogy még középkorú emberek áhítozva gondolnak a nyugdíjas évekre. Könyveket vásárolnak azzal az elképzeléssel, hogy majd a nyugdíjazás után elolvassák saját könyvtárukat. Utazgatni készülnek, barkácsolni, kézimunkázni akarnak, vagy éppen főzni az unokákra. Célokat tűznek maguk elé, amiket éppen öregségük idején akarnak elérni. A család, a gyerekek, nem rettegnek a nagyszülők öregkorától, alig várják, hogy nyugdíjba menjen a nagymama. A mostani nyugdíjas öregség nemcsak anyagi szempontból különbözik a másiktól. Tapasztalhatjuk, hogy az emberek nem szakadnak el munkájuktól egyik napról a másikra, s higgyük el nekik, hogy nemcsak az 500 forintért járnak vissza dolgozni régi munkahelyükre! Mindazok a tapasztalatok, amelyeket 30—40 évi munkájuk alatt szereztek, nem múlnak, el azzal, hogy nyugdíjba mentek. A fiataloknak — még akkor is, ha ezt sokan nem akarják elismerni — szükségük van az öregek tapasztalataira. Az öregkor értéke emelkedik attól is, hogy a betegségek korai felfedezésével, gyógyításával nemcsak a halál érkezhet később, hanem a magatehetetlenség, a teljes elfáradás is. Meg kell szoknunk egy új jelzős kifejezést: a munkás öregkor fogalmát. És meg kell tanulnunk a sokszor csak meghirdetett tiszteletet belülről igazán érezni ez iránt az újfajta öregkor iránt. F. J. Piroska a tanyákról Piroskának minden vágya, hogy továbbtanulhasson Debrecen felé haladva az országút bal oldalán, néhány száz méter távolságban facsoport és enyhe lankák veszik körül a sámsonkerti iskolát Hajdúsámson határában. Az iskola előtti süllyedésben hatalmas pocsolya áll, az udvaron pedig csak az épület tövében lehet járni az elmerülés veszélye nélkül. Az iskola a hajdúsámsoni tanyai iskolák igazgatóságához tartozik még négy — a martinkai, a Lángtanyai, a Csernyus-tanyai és a liget-tanyai — iskolával együtt. Az udvarról átalakítások nyomait viselő, szűk előtérbe lép az érkező. Körben a tanulók kabátjai lógnak a falra aggatott fogasokon, a levegőben az olajjal átitatott padló és a krétapor szaga keveredik. Ez a szag minden iskolában egyforma. Az apró irodában először Szűcs József igazgatóval találkoztam. Néhány perc múlva megszólalt a csengő, és könyvvel a kezében, a megtartott óra hangulatával az arcán Fürtös Sándor, a tanyai iskolák igazgatója is a szobába lépett, aki most helyettesít a sámsonkerti iskolában. Két tanárnő ugyanis szülési szabadságát tölti. Vele kezdtem beszélgetni a sámsonkerti iskoláról. — Ez az iskola néhány kilométerre van Debrecentől. Miben nyilvánul meg a város közelségének hatása? — Például abban, hogy a szülők között alig akad paraszt. A legtöbb segédmunkás, szakmunkás, bejárnak Debrecenbe dolgozni. Délután öt óra tájban dübörögnek itt a motorok, mintha a városban lennénk. Jönnek haza az emberek a munkából. És az is jellemző, hogy a szülők ambicionálják gyerekeik továbbtanulását. Tavaly huszonnégyből huszonkét nyolcadikos tanult tovább. — Hogy állják meg a helyüket a középiskolában az itt végzett gyerekek? — Tavalyi felmérésünk azt bizonyítja, hogy a továbbtanulók tanulmányi átlaga nem romlott, legfeljebb elvétve egy-két tizedet. De ez nem több azoknak a számánál, akik viszont javítani tudtak tanulmányi eredményükön körülbelül ugyanennyit. Néhány perc múlva az összevont hetedik-nyolcadik osztályban huszonkét megilletődött, kerek szemű gyerek előtt álltam. Tudták, hogy az idegen kérdéseire kell válaszolniuk, és ez fokozta feszültségüket. Feszesen ültek a padokban, közülük tizennégy a nyolcadikos. Akkor könnyebbültek meg némiképp, amikor megmondtam, hogy kérdéseimre kézfelnyújtással adjanak választ. — Tartsák fel a kezüket azok, akiknél van otthon telepes vagy tranzisztoros rádió! Tizennégy kar a levegőben. Újság? Tizenöt. Tizenhárman azt állították, hogy rendszeresen olvasnak újságot. Nyolc gyerek tudta, hogy mi a különbség a napilap és a folyóirat között. A szívátültetésekről valamennyien hallottak, és így tovább. Azután a továbbtanulás került szóba. A tizennégy nyolcadikos közül (7 lány) tizenkét gyerek karja emelkedett a magasba. Tovább akarnak tanulni (közülük 5 a lány). Ennél a kérdésnél az utolsó előtti padban az egyik kislány zokogni kezdett. A padra borult, csak a vállai rázkódtak. Tanárai szólongatására nagynehezen felállt, de a fejét csak nem akarta felemelni. Szipogott, és folytak a könnyei. A többiek magyarázták el, hogy Piroskának minden vágya a továbbtanulás, de a szülei nem akarják engedni, ő a 13-ik nyolcadikos, aki továbbtanulna. Behívtam az irodába. Piroska összetörtén ült az egyik széken, mint akit lelepleztek. Vállai előrebuktak, fejét a mellére lógatta, ölébe ejtett kezeivel zsebkendőjét gyürkélte, húzogatta. Még mindig Tizennégy nyolcadikos közül tizenhárom tanulni szeretne szipogott, könnyeit szétmázolta kedves, már csak félig gyerek lányarcán. Azután lassan megnyugodott. — Édesapád hol dolgozik? — A debreceni Kossuth Tsz-ben. — Hányan vagytok testvérek? — Négyen. Lajos, a legidősebb, tsz-tag. Róza otthon dolgozik, Ibolya 1966-ban végezte el az általános iskolát, egy évig járt kereskedelmibe, akkor az édesapja kivette az iskolából, pedig jó tanuló volt. Piroska a legfiatalabb. — Milyen volt a bizonyítványod? — Négy egész négy tized. A fejét már felemelte, de a világért sem nézne rám. — Mi szeretnél lenni? — Baromfitenyésztő vagy kertész. Tehát nem orvos, nem mérnök, nem tanár. Baromfitenyésztő vagy kertész. — És miért nem akarja édesapád, hogy tovább tanulj? — Azt mondja, hogy ha a többi nem tanult, akkor ne tanuljak én se. — A többiek akartak? — Ibolya. — Kérted a szüleidet, hogy tanulhass? — Ha apuhoz megyek, azt mondja, menjek anyuhoz. Ha anyuhoz megyek, azt mondja, eredj apádhoz. Visszamentünk az osztályba. Piroska sietve ült vissza a helyére, és a fejét ismét lehajtotta, mint aki szégyelli magát. Megvallom, én is valami hasonlót éreztem. Tudtam, hogy meg fogom írni Piroska esetét, és féltettem is egy kicsit, nehogy otthon haragudjanak rá, mert vallott nekem. Pedig igazán szűkszavúan és korrektül viselkedett. Csak éppen kibuggyant belőle a keserűség. Odakint lassan sötétedni kezdett. A tanyai iskolában ilyenkorra be kell fejezni a tanítást, mert nincs villany. A gyerekek hazaindultak, én is elbúcsúztam. Másnap tudtam meg, hogy mindaz, amit most elmeséltem, Piroska napján történt, 1968. januárjában. Magyari Vilmos Képek: Várday Magda HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1968. FEBRUÁR 1.