Hajdú-Bihari Napló, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-01 / 127. szám
mma Tizenhárman Tizenhárman vannak, és kalákában dolgoznak. Vidámak, pajkosak, fiatalok. A legfiatalabb — Bakk Gizella — még csak most lesz 15 esztendős. A „legöregebb” Szalánszki Katalin is mindössze 19 éves. No persze ő már felnőtt, komoly lány. Egyedüli is a brigádban, aki mezőgazdasági szakiskolát végzett. És — mert ezt is hozzá kell tenni — ő lesz az első, akinek talán nem is olyan sokára — egy hónap múlva — bekötik a fejét, férjhez megy. Az egész brigád paradicsompalántát ültet most a szövetkezet néhány idősebb tagjával együtt. A homok most nem hullik szét, nem porlik, nem morzsálódik. Egy kicsit megáztatta az előző éjjel esett eső, vagyis ez kimondottan palántázni való időjárás. Sajnálják is a lányok. — Miért nem egy nappal későbben tetszett jönni? — mondja a szöszkés sajtófelelős. — akkor ugyanis földiepret szedünk, és szívesen kínálnánk meg belőle. Sáros a kezük, a lábuk, ahogyan ez már ilyen munkában lenni szokott. Egyikükön kardigán van, a másikon bemelegítő, a harmadikon pedig az iskolai köpeny, amelyben még az elmúlt évben járta a nyolcadik osztályt. Meglátják a fényképezőgépet. Mire feleszmélünk, már alig van körülöttünk lány a brigádból. Elszaladtak a fasorhoz, ahol a csomagjaikat lerakták, előkerül a fésű, a kendő, s nagy részük talál valami igazítani valót a ruháján, a haján. Csak egy baj van, hogy tükör nincs. Anélkül pedig... De ezek a lányok úgy látszik mindenütt feltalálják magukat. A gépkocsi vezetőjét veszik körül: engedje már meg nekik, hogy a visszapillantó tükörben megnézhessék magukat. Rövid néhány „borbélyperc”, s aztán mégis csak rendbeszedi magát a brigád. Illetve csak a lánytagjai. Mert fiúk is vannak a brigádban, ők a palántaszállítók, az ő feladatuk, hogy a meghúzott sorokban szépen, katonás rendben letegyék a palántákat, oda, ahova majd elültetik, ők nyugodtan, szépen, csendben várnak. Jónás János ugyan el- elmosolyodik a lányok nagy készülődése láttán, de nem szól egy szót sem. Lehet, azt gondolja, nem is érdemes ennyi sok lány között. Míg a fénykép készül a párttitkárral beszélgetünk. — Nagyon rendes gyerekek — mondja csendesen, hogy esetleg meg ne hallják. — Pajkosak, huncutkodnak, játszanak is, amikor úgy jön ki a lépés. De nagyon szorgalmasak. . — A múltkoriban egyszer több munkát végeztek el, mint a felnőttek. Látták volna, hogy milyen öröm volt ezeknek a gyerekeknek az arcán! Mert bizony nem kis dolog az, hogy gyakorlott, mesterséget ismerő felnőtteket is le lehet hagyni. A brigád tagjai most megint körénk gyűlnek. — Tessék mondani — kérdi az egyik lány —, aztán csakugyan belekerülünk az újságba? — Hát az attól függ, hogy tudnak-e válaszolni a kérdésekre — mondom én is kissé húzódozva, mint a lányok, amikor a fényképezőgép elé kellett állni. A fekete hajú, barna brigádvezetőt, Szalánszki Ilonát bíztatják is. Válaszoljon, hiszen ő a legilletékesebb. — Hogyan alakult meg a brigád? — Hát az úgy volt, hogy... — s közben néz a párttitkárra, mintha éppen azt várná: segítsen már a beszédben. A párttitkár azonban ahelyett, hogy átvenné a szót, csak bíztatja: — Mondjad csak úgy, ahogyan történt. — Szóval — kezdi lassan Ilona — akik a brigádban vagyunk, azoknak nagy része tavaly fejezte be az iskolát. Valamennyien termelőszövetkezeti tagok vagyunk, és egyben KISZ-tagok is. Április végén határoztunk úgy, hogy először a hosszúpályi Vörös Hajnal Tsz történetében megpróbálkozunk valamivel. — Valamivel? — Hát azzal, hogy megalakítunk egy ifjúsági kertészbrigádot, és mindjárt be is nevezünk a szocialista brigád címért küzdők versenyébe. — No, de ahhoz jól is kell ám dolgozni. — Miért? Talán azt mondta valaki, hogy nem dolgozunk jól? Gyorsan meg kell nyugtatni a lányokat: nem, ilyet senki sem mondott. Sőt nagyon dicsérték lelkesedésüket, szorgalmukat. — Jaj, majdnem elfelejtettem mondani — teszi hozzá a brigadéros —, Gagarinról neveztük el a brigádot. — És mit csináltak eddig? Újból egy kis némaság áll be, s megint csak a párttitkár bíztatására van szükség: mondják csak el nyugodtan, mit végeztek. — Fásítottunk a községben, metszettünk, meszeltünk. A fásítást társadalmi munkában végeztük — teszik hozzá gyorsan — de a metszésért és a meszelésért már pénzt kaptunk. — Az úgy van, beszéli most az egyik kislány, hogy vállaltuk: minden hónapban egy napot a tranzisztoros akcióért dolgozunk. — Tranzisztoros akcióért? — Igen. Tudniillik ami pénz így összegyűl, abból a brigád tranzisztoros rádiót vásárol, és elküldjük a vietnami fiataloknak. — És mennyi gyűlt már össze? — 520 forint. — A szocialista cím elnyeréséhez azonban nemcsak jól kell dolgozni, hanem úgy is kell élni. Tanulni, egymást segíteni — jegyzem meg. A feleletből pedig kiderül, hogy ezt sem felejtették ki a tervből. — Minden héten többször is rendezünk klubdélutánt, ahol előadásokat hallgatunk, és aztán táncolunk is. Nemrég Bagosról volt itt egy kertészmérnök, aki egy évet töltött Kubában, ő mondta el, hogy milyen ott az ifjúság helyzete, hogyan élnek, dolgoznak. — És a tanulás? — Én már ősszel szeretnék a nyíregyházi kertészeti technikumba járni — mondja Ilona, a brigádvezető. De valamennyien, akik a brigádban vagyunk — ha mód lesz rá — elvégezzük a szakmunkásiskolát is. A föld végében az idősebb szövetkezeti tagok már új sorokat fogtak fel a palántálásban. Mennek a fiatalok is: le ne maradjanak, nehogy kifogás legyen a munkájukra. A brigádvezetőtől így tehát még csak egyet kérdek. Elnyerik-e a szocialista címet? — Rajtunk nem fog múlni — válaszolja szinte teljes határozottsággal. A következő percekben már ők is ott hajlonganak, palántálnak. Hát ha ilyen lelkesek lesznek továbbra is — mondja a párttitkár — akkor lesz is szocialista brigád. Rácz Béla Jobbra fent: a brigádvezető, Sazsánszki Ilona. Balra fent: két fiú a brigádból, akinek a palánta szállítása jutott. Az alsó képen: a brigád a 180 holdas kertészet minden területén dolgozik Jirwwnram Legfeljebb az irigyelheti a pedagógusokat, aki nem ismeri a munkájukat. Mert aki ismeri, inkább tisztelettel adózik nekik, nemcsak a pedagógusnapon, hanem az iskolaév hétköznapjaiban is. Nem az anyagi gondokat akarom felemlegetni, ez talán a legkevesebb. De az utóbbi évtizedekben — bár az oktatás alapvető célja, a szocialista iskola megteremtése, alig változott — az oktatás-nevelés módszerei olyan gyakran s nem is mindig egy irányban alakultak, módosultak, hogy a pedagógus néha zavarba jött, ha minden követelménynek eleget akart tenni. Mi maradt ilyenkor is biztos eligazítónak? Aki komolyan vette a munkáját, nagyon mélyre nyúlt saját lelkiismerete tiszta forrásáig, ellentmondások és bürokratikus szempontok szövevényében a nevelői meggyőződés tartotta szilárd keretek között, a hivatásának és tanítványainak szeretete. Minderről azért kell éppen az ünnepen beszélni, mert a pedagógusokról sokféle vélemény hangzik el itt is, ott is, megalapozatlan és nagyon figyelemre méltó, felületes és őszinte egyaránt. Ennek persze társadalmi magyarázata van, többek között például a szocialista emberformálás követelményének általánossá válása, az új nemzedékért érzett felelősség, vagy éppen a szülői aggódás és tapasztalat, amely mindent saját gyermeke helyzetén, eredményein mérlegel. Kétségkívül igaz, hogy nem minden pedagógus hibátlan, de hát gondolom, így van ez az orvosokkal, vízvezeték-szerelőkkel, vagy éppen a szülőkkel is. Ezért is kell nyomban itt megfogalmazni, hogy a pedagógus még olyan pontos és áldozatos munkája is kevés, ha nincs összhang az iskolai nevelés és a társadalmi nevelés tartalma, módszerei, aránya között. Lehet a gyereket gyönyörű mesevilágban tartani, az iskola, az osztály üvegburájában, de az üvegbura nagyon hamar összetörik, ha alóla kilépve a gyerek mást talál, mást tapasztal. A pedagógus hivatása, munkája korántsem egyetlen tényező hát a gyerekek nevelésében. S amikor az utóbbi években az iskola és szülői ház kapcsolata élénkebb intenzitással és tartalommal került az oktatás középpontjába, nem azért történt, hogy a pedagógusok visszahárítsák a gyerek nevelésének gondját a szülőkre. Tán nem is volt helyes, hogy csak az iskola és a szülői ház kapcsolatára szűkítették ezt le, helyesebb lett volna iskola és társadalom, iskolai és társadalmi nevelés egyensúlyáról, összhangjáról beszélni. Hiszen az utca, a szórakozóhely, a mozi éppen látványos jellegénél fogva nagyon sokszor hatásosabb, mint az iskola, s még csak nem is biztos, hogy ennek az iskolák gyönge nevelőmunkája az oka. Lehetséges, hogy nem értékeljük eléggé a „külső” tényezőket pedagógiai szempontból, s nem is minősítjük őket. Látszólag persze máris eltávolodtunk az ünnepi hangulattól, de úgy hiszem, nem is lehet a valóság igaz és komoly gondjaitól elvonatkoztatni ezt az ünnepet. Egyetlenegyet sem lehet, de talán a pedagógusnapot legkevésbé. A virágcsokrok, kitüntetések, jutalmak ugyan néhány órára kiemelhetik a nevelőt az iskolai és társadalmi munka folyamatából, de azt hiszem, még ezek a világok is figyelmeztetnek inkább. Mire? A pedagógus felelősségére. S ez nagyon konkrét tartalmakat takar. Többek között a pályaválasztás, továbbtanulás felelősségét, amelyet nagymértékben vállal magára az iskola és a pedagógus. Nemcsak azzal, hogy minősít, javasol vagy nem javasol valakit a továbbtanulásra, s nem is csak azzal, hogy a felvételnél milyen normákat alkalmaz. Sokkal inkább azzal, hogy a gyerekkel együtt töltött évek során próbálja kialakítani azt a szemléletet, magatartást, amelylyel a gyerek saját képességeit, céljait, a társadalom igényeit egységbe hozza. De talán ez a legnehezebb. A pedagógus jószívű, a legritkább esetben tudja megtagadni a gyerektől, hogy segítsen neki vágyai elérésében. De hogyan alakulnak ki ezek a vágyak? Honnan táplálkoznak, milyen forrásból? Erre ki tud választ adni? És ki tudja megfelelően ellensúlyozni azokat a hatásokat, amelyek ellentétesek az iskola szándékaival, a gyerek és a társadalom érdekeivel? Mindezt ma még elsősorban a pedagógus vállára rakjuk, az iskola feladatává tesszük. Jó intézkedések és rendelkezések már vannak, amelyek élet és pályaválasztás harmóniáját hivatottak elősegíteni. De ezek az intézkedések önmagukban keveset változtatnak az általános szemléleten. Nem elsősorban a pedagógusén, hanem a szülőkén és a diákokén. Vágyak és célok, ideális elképzelések úgy lebegnek néha a végzősök előtt, mintha csak ők maguk élnének a világban, senki és semmi rajtuk kívül. Mit tehet ilyenkor a pedagógus? De jelentkezik a pedagógus felelőssége más területen is. Például a nevelés és oktatás arányainak, helyes megoszlásának kialakításában. Egyre inkább követelménnyé válik, hogy a pedagógus ne csak tanítsa a gyereket, ne csak a tantárgyat sajátíttassa el vele, hanem alakítsa, formálja, nevelje is világnézetét, szemléletét, magatartását, erkölcsiségét. De az sem mindegy, hogyan teszi. A nevelésközpontú iskolai munka ugyanis nemcsak hogy nem jelentheti az oktatás, az ismeretek átadásának háttérbe szorítását, hanem még az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy a kettőt különválasszuk. Meggyőződésem, hogy nem tud igazán nevelni az a pedagógus, akinek nincs szakmai tekintélye, aki tudásban, emberségben, magatartásban a gyerekek előtt bizonyítja be napról napra, hogy csak bizonyos feladatot old meg, amikor „nevel”, de nem belső meggyőződésből cselekszik. Rendkívül veszélyes tendenciák alakulnak ki iskolaügyünkben azáltal, hogy elszakítjuk egymástól az oktatást és nevelést, s nagyon sokszor olyan pedagógusok próbálnak „élére állni” a nevelési célok megoldásának, akik korszerű oktatási munkára kevésbé alkalmasak. Úgy hiszem én, s ezt tanúsítja a pedagógia története is, hogy a nevelésnek elsősorban a tanár módszereiben, személyében, magatartásában kell olyan hőfokra eljutnia, amely már nemcsak önmaga fényesebbé tételére képes, hanem kisugárzó ereje van. A diák az ilyen tanárt szereti, erre emlékezik vissza, tőle tanul, bevallva, bevallatlanul. Szokták a pedagógusokat fáklyának nevezni. Dehát lehet-e fáklya, aki önmagában nem gyújtotta fel a legfényesebb tüzeket? Lehet-e jó nevelő, aki nem jó oktató? Lehet-e jó oktató, aki nem jó nevelő? Ott kell annak a fáklyának lakoznia valahol a tanító szívében, ott kell meggyújtania valami szikrát, amitől nagy-nagy tüzek gyúlnak majd a gyerekek szívében. Először az volt a tervem az ünnep alkalmából, hogy egy tanítónőről írok egy riportot, akit jól ismerek, nagyon szeretek és tisztelek. Lemondtam róla. Mert tudom, hogy szerény és csöndes, halk és szolid, keveset tud beszélni, csak a gyerekek nyelvén ért, s hiába ragaszkodnak hozzá évtizedekig tartó szeretettel a tanítványai, látványos dolgokat nem tud felmutatni. Csak szeretik. Csak tisztelik. Csak úgy fordulnak mostani s régi tanítványai arca felé, mintha tényleg ragyogna ott valami fáklya. A hivatásszeretet és a munka szeretete ez. Azzal kezdtem, hogy aki ismeri a pedagógusok munkáját, nem irigyli őket. Én irigylem. Irigylem, mert mindennap megújulnak a figyelem forrásától, mert úgy építhetik önmagukat át a többi emberbe, olyan rendszerességgel és téglák egymáshoz illeszkedő törvényeivel, ahogyan senki más. Irigylem, mert a padok szögletes sorai közé zárva úgy teremthetik újjá a világot, ahogyan ők látják, s úgy adhatják át tanítványaiknak, hogy azok nemcsak a világot tükrözik vissza, hanem őket is. Irigylem, mert a pedagógus élete olyan, mint a százfele szakadó hegyi forrásé, ezer és ezer ágban folytatódik s ömlik, sodródik előre feltartóztathatatlanul. S irigylem őket, mert van erejük napról napra meggyújtani szívükben azt az elolthatatlan fáklyát. A szeretetét és a tudásét. Bényei József A mezőgazdasági gépjavítások és gépi munkák díja A mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendeletet adott ki a mezőgazdasági gépjavítások és gépi munkák díjának megállapítást állami és szövetkezeti gazdálkodáról. A rendelet hatálya kiterjeda szervezetek mezőgazdasági gépjavítási és gépi munkát végző tevékenységére. A rendelet a mezőgazdasági gépjavítások díjánál kétféle árformát különböztet meg. Hatósági előírás figyelembevételével kialakított díjakat kell alkalmazni a mezőgazdasági gépek és szerkezeti egységek, részegységek, fődarabok felújításánál. A megállapított díjakból lefelé bármilyen mértékben, felfelé pedig legfeljebb 10 százalékkal lehet eltérni. Szabad árforma érvényesül a karambolozott vagy más erőszakos hatás miatt javításra szoruló traktorok felújítása esetén. Ez az árforma alkalmazható akkor is, ha a termelőszövetkezetek, az egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezetek, illetve a nem mezőgazdasági tevékenységet folytató állami gazdálkodó szervezetek egymás részére végeznek javítást. A mezőgazdasági gépi munkák díját a felek állapítják meg. A díj összegét minden esetben pénzben kell meghatározni és kiegyenlíteni. A rendelet értelmében a szabad árformába tartozó javítási és gépi munkadíjak megállapítására a vállalkozók árverést készítenek. (MTI) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1968. JÚNIUS 1.