Hajdú-Bihari Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

Bizalommal teli várakozás A kormány elnökhelyettese, Fehér Lajos elvtárs péntek esti rádió- és televízióbeszédében a csehszlo­vákiai helyzetről szólva hangsúlyozta: „A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a ma­gyar forradalmi munkás-paraszt kormány tovább­ra is bizalommal teli várakozással tekint a csehszlo­vák vezetők harcára. Teljesen tisztában vagyunk az­zal, hogy ez a harc nem lesz könnyű. Mi is megvív­tuk a magunk harcát más körülmények, más feltéte­lek között, s eredményeink igazolják, hogy a népre, a kommunistákra, a testvéri szocialista országok segít­ségére támaszkodva ez a harc, a következetesen meg­vívott kétfrontos harc a szocializmus, a béke erőinek győzelmével végződött. Ha következetesen ezt te­szik csehszlovák elvtársaink is - amit őszintén remé­lünk -, akkor e harcból győztesen kerülnek ki a cseh­szlovák kommunisták, győztesen kerül ki a cseh­szlovák nép. Nekünk, magyaroknak, pedig folytat­nunk kell mindennapi, normális építőmunkánkat. Ha ezt jól csináljuk, eredményesen végezzük a szocialis­ta országépítést, tiszta lelkiismerettel, nyugodtan nézhetünk önmagunk és a világ szemébe.” Az utolsó mondatokhoz kapcsolódva elmondhat­juk, megyénk dolgozói - amikor egyrészt aggódva fi­gyelték és követték a csehszlovákiai helyzet alakulá­sát - becsülettel, szorgalommal és mindenekelőtt nagy fegyelemmel álltak helyt a munka minden terü­letén. A kormány elnökhelyettese a csehszlovákiai helyzetről szólva több ízben utalt az 1956-os ma­gyarországi helyzetre s a mi „súlyos áldozatok árán szerzett” tapasztalatainkra. A Napló pénteki számában közöltük az MTI tu­dósítójának prágai jelentését, melyben a helyzet nor­malizálódására való törekvésről olvashatunk. Ugyan­akkor arról is beszámol a tudósító, hogy erősödnek a jobboldali ellenforradalmi erők akciói a politikai ren­dezés alapját jelentő moszkvai tárgyalások eredmé­nyei ellen. Amikor egyrészt arról olvashatunk, hogy a csehszlovák párt- és kormányvezetés kezd határo­zottabb lépéseket tenni a jobboldali elemek ellen a kibontakozás érdekében, ugyanakkor arról is olvas­hatunk (az egyik tv-híradóban is láthattuk), hogy ezek az intézkedések számos helyen ellenállásba üt­köznek. De ez nem is képzelhető el másként. Köny­­nyebb sztrájkfelhívást kiadni, mint dolgozni. Ami­kor az ember a minapi tv-híradó képein a prágai ut­cán felvonuló hosszú hajú fiatalokat látta, önkén­telenül 1956. jutott eszébe, amikor nálunk is hason­ló, éretlen emberek próbálták szervezni a sztrájkot. Prága utcáin most nagytakarítás folyik. Lekerül a falakról a rengeteg plakát, felirat, mely tulajdonkép­pen az ellenforradalom céljait szolgálta. Helyükre új, a munkára, a konszolidációra való felhívások ke­rülnek. Mert a kibontakozás útja csak az lehet, ha az élet, a munka megindul. S nyomában vagy azzal együtt határozott intézkedések születnek az ellensé­ges elemek megfékezésére. Ha már a plakátokról be­szélünk, említsünk meg csak egyet, ami nálunk 1956 decemberében, a sztrájkra uszítások idején, megje­lent. Egy kéz egy doboz gyufát nyújt át egy másik kéznek, melyben egy köteg milliárd millpengős van. A plakát szövege: „Ilyen milliomosok lehetünk - ha nem termelünk!” Mert az egy percig sem lehet kétséges, hogy a csehszlovákiai politikai válság a ter­melőmunkára, a gazdasági életre is nagy kihatással van. Nem véletlen, hogy a csehszlovákiai helyzet po­litikai rendezését segítő moszkvai tárgyalásokat ha­marosan követi egy másik, egy gazdasági jellegű ta­nácskozás. Erre nyilván szükség van, mert a poli­tikai problémákkal együtt, velük összefüggésben a gazdasági problémák rendezése is időszerű. Érthető tehát, ha a csehszlovák kormány arra tö­rekszik, hogy mennél hamarabb megszüntesse az el­látás, a termelőmunka, a közlekedés terén azokat a rendellenességeket, amelyeket a szocializmus ellen­ségeinek fellépése és mesterkedése okozott. Ezzel egyidőben a párt- és az állami szervek olyan akti­vitásba kezdtek, amely politikai vagy adminisztratív eszközökkel a moszkvai megállapodások megvaló­sítására irányul. Az országban terjed a felismerés, hogy a Szovjetunió és Csehszlovákia képviselőinek moszkvai tárgyalásain vetették meg az alapját a kon­szolidációnak. Illúzió lenne természetesen azt hinni - s a magyarországi ellenforradalom leverése után szer­zett tapasztalataink alapján a magyar közvélemény korántsem ringatja magát ilyen illúzióban -, hogy Prágában vagy másutt egyszeriben mindenki a reali­tások alapján formálná meg állásfoglalását, vagy hogy a szocializmus ellen fellépő erők nyomban fel­adták volna a harcot. Szórványos és jelentéktelen tüntetések csakúgy előfordulnak, mint ahogy a rém­hírterjesztők sem hagyták abba lélekmérgező mun­kájukat; a moszkvai megállapodások támadása együttjár a csehszlovák párt- és állami vezetők te­kintélyének rombolására tett kísérletekkel. Különö­sen a sajtó területén szükséges azonnali és határozott fellépés. De ahogyan hozzáláttak a házfalakról az uszító plakátok, feliratok eltávolításához, remélhető, hogy éppúgy megindul a meggyőződésen alapuló politikai munka. Az első jelszó az állampolgári fegyelemre appellálás: a rend helyreállításához az szükséges, hogy Csehszlovákia népe fegyelmezetten és higgad­tan folytathassa a termelőmunkát, hogy az élet nor­malizálódjon. Ez a kibontakozás útja, ez a ma pa­rancsa ! Tegnapelőtt felhívott a fiam tele­fonon: apa — mondta azon a csen­des és behízelgő hangon, ahogyan a gyerekek a felnőtteken szokták behajtani az ígéreteket — akkor, tudod? Igen, igen — kutattam gyorsan az emlékezetemben, de a gyerek úgy látszik a hangsúly kap­kodó ritmusából is észrevette a bi­zonytalanságot. — Hát nem emlékszel? — fi­gyelmeztetett némi szemrehányás­sal. Dehogynem — kapcsoltam ab­ban a pillanatban. A füzetek — vágtam ki diadalmasan, s gyors összehangolódás után máris meg­egyeztünk a találka helyében, ide­jében. Az utcán zuhogott a nyár végi nap. Ballagtam, s mintha régi ősz­elők aranyfolyosóin lépkedtem vol­na. A szeptembert tulajdonképpen akkor írjuk le először nagybetűvel, amikor­­átlépjük az iskola küszöbét. Én harminchárom évvel ezelőtt ír­tam le. Hogy mit őrzök akkori ma­gamból? Ki tudja azt már? Az arcra az ember nemigen emlékszik. De az égre, a fákra, a szelek me­legére, arra igen. S arra még in­kább emlékszik, hogy milyen volt a táj, a szülői ház anyaösmelege, milyen volt a várakozás izgalma, hangulata, szóval arra emlékszik leginkább, hogy a történelem mar­kában kikkel szorította együvé és össze az élet. A mi családunkból harmincegy évvel ezelőtt hárman jártunk elemi iskolába. A két bátyám már negye­dikes volt, ilyenformán tehát már lehettek — vagy kellett, hogy le­gyenek — némi elképzeléseim az iskoláról. Nem volt, legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy a két bátyám közül az egyik azért járt negyedikbe, mert egy vereke­désnél úgy megsérült a lába, hogy szinte kérdéses volt az életben ma­radása is. — Ma már persze tu­dom, hogy ebbe a nagy beteg­ségbe belejátszott a szegénység sok­sok iszonyata is. — És arra is em­lékszem, hogy a harmincas évek nagy kivándorlási lázában apám azért hagyta ott néhány év múlva Kanadát, mert a bátyámat itthon kellett volna hagyni, a család csak így szerezhetett volna állampolgár­ságot. Anyám akkor azt mondta: a világ minden kincséért se hagyja a gyerekét, s így maradt ez a kicsi haza, s maradt mindaz a mostoha­­ság, kietlenség, ami akkor osztály­részükül jutott. Mindezekre nagyon is emlékszem s arra is egész pontosan, hogy a tanyáról kora reggel indultunk az évnyitóra. És emlékszem a tante­rem padlóillatára, s ez a különös és semmi mással össze nem téveszt­hető illat úgy beszívódott a bőröm­be, hogy még ma is és minden szep­temberben visszasajog. Az emlékek aztán itt elhomályo­sulnak, de valami nagyon tisztán, nagyon élesen ragyog. Még szeptember volt, s az isko­lát már úgy-ahogy megszoktuk. Megszoktuk egymást is, s ez nem volt nehéz, mert nagyobbrészt csu­pa „egyenrangú” gyerekek ültünk egymás mellett. Kovács Jóska volt a padszomszédom. Pisze orra volt és egészen világos, szőke haja. A Cserepes-tanyáról járt az iskolába — egészen közel volt —, s ő min­den délben otthon ebédelt. És ak­kor azon a délután szalonnát ho­zott uzsonnára. A szalonnát kis hosszúkás szeletekre felvagdalva két karéj kenyér közé tette, s ami­kor kicsengettek, félrehúzott az udvar sarkába. — Nesze — mondta suttogóra fogott hangon, s átnyújtotta az egyik darabot. Az ember élete folytán sok min­dent elfelejt. Nagy és lényeges dol­gok is kihullanak az emlékezeté­ből, de vannak egészen jelentékte­len események is, amik örök időre belénk rögződnek. A jóság vagy egy-egy mozdulat gyöngédsége is ezek közé tartozik. Én azóta ezt a falatnyi jóságot minden szeptem­berben megköszönöm. Negyedik után néhány gyerekkel kevesebben lettünk az osztályban. Nem sokan — akiknek volt mód­juk hozzá — gimnáziumba mentek. Irigyeltük őket? Bámultuk őket? A gyermeki lélek akkor még alig mozdult az ilyen dolgokra. A mi életünk is ment tovább, s ötödik után hatodik jött, és már tulajdon­képpen el is könyveltük a magunk sorsát: iskola után kinek ez, kinek az. A felmérő dolgozatok persze már akkor is divatban voltak. Mi szeretnél lenni? — tették fel ne­künk is a kérdést, de a végső kal­kulust mégsem a tanítónk adta er­re a dolgozatra. Ha jól emlékszem, akkor én erre a kérdésre úgy feleltem: cipészta­nuló. Valami romantikát, elképzelt illúziót álmodtam a válaszba? Ko­rántsem. Pusztán azt a társadalmi állapotot fogalmaztam bele tizen­két évem józanságával, amely va­lóságos élményként meghatározta életemet. A bátyám akkor már ci­pészinas volt, én meg még akkor nem olvastam arról, hogy akkor is, meg később is azzal riogatták a ta­nulni nem nagyon igyekvőket: „Akkor megy suszterinasnak”. Nem, én még ezt nem tudtam, de azt igen, hogy miért álmodjak én lehetetlent. A lehetetlent aztán maga az élet álmodta meg. Hatodik osztályos koromban, év végén amolyan képességi vizsgát, felmérést tartottak az osztályban. Az iskola egyik tanítója — Hajdú Árpád — leginkább szorgalmazta ezt a felmérést. Ma már tudom, hogy miért, és azt is, hogy honnan lobogott benne ez az indulat. Vas­utas és sokgyerekes családból szár­mazó értelmiségi volt, s a mások életében is szerette volna felemel­ni a maga sorsát. Bejött az óránkra, s utána több­ször behívatott magához. Beszélt, kérdezősködött, majd mondta, hogy küldjem be édesanyámékat. Mikor hazajöttek, a tanyán szétszaladt a hír: gimnáziumba akarnak adni. A tanító vállalta, hogy mindent el­intéz. Szeptemberben szinte szívszo­rongva álltam az iskola dísztermé­ben. Féltem az épülettől, féltem az arányoktól. Meg féltem attól is, hogy te jó isten, mi lesz itt énve­­lem, bírom-e majd a lépést, az ira­mot. A tanítóm ezzel nyugtatgatott: „Tudod kiről nevezték el ezt a gimnáziumot?” — „Bessenyei Györgyről” — mondtam akadozva. — „És tudod ki volt Bessenyei György?” — faggatott. Csak ráz­tam a fejem, s akkor ő megsimo­gatott és azt mondta: egyszer majd megtudod. Azóta sok mindent megtudtam Bessenyei Györgyről. Megtanultam az életét, a sorsát, és megtanultam egy verset is. Ezeket a sorokat meg különösen is: „Én nem a testőrt tisztelem — hanem azt, aki haza­tért. — Otthagyva minden csata­tért, — és állt a parton, dísztelen. — Ült csendben a tornác zugán — és nézte a bukó napot. — Aztán a toll után kapott — az utolsó szal­maszál után. — Bizony utolsó szal­maszál. — Bizony fuldoklik, aki él. De, aki több a többinél — a szal­maszállal partra száll.” Mit tudtam én még akkor, hogy a toll, a toll, hogy lesz szalmaszál az én életemben is. És azt sem tudtam, hogy ezzel a szalmaszállal valamikor, majd egyszer partra lehet talán szállni... És a harmadik szeptember már ehhez a városhoz kötődik. Tulaj­donképpen akkor ismerkedtem Debrecennel. Nem volt könnyű, hiszen milyen emléket s élményt hoztam magammal! Kora reggel együtt indultunk apámmal az állomásra. A tehén­szekérre feltettük a dohányzsineg­gel átkötött bőröndöt, s ültünk egymás mellett az ülésdeszkán. Egyszer lopva visszanéztem, s a kiskapuban anyámat sejtettem. Könnyű por úszkált a levegőben, a jegenyék sárga hegyeit akkor kezdte fényesíteni a nap. Kora reg­gel volt, nagy csend hallgatott kö­zöttünk, s a ránk boruló szeptem­beri hajnal szinte visszhangzott a mindenség foglalatában. — Hát én nem várom meg a vonatot — mondta apám az állo­máson —, menni kell a szénáért. Bólintottam, s láttam apám ar­cán, hogy még mondani szeretne valamit, valami csendes és jó me­­nedékű biztatót, de csak kezét nyújtotta, s amolyan szemérmes félszegséggel megcsókoltuk egy­mást. Szúrt a szakálla, s én meg még akkor nem is borotválkoztam. A kollégiumban szinte alig hal­latszott a hangom, ahogy odarebeg­­tem a portán ülők felé: „Jó napot!" — Na, fogadjunk, te tanyasi vagy — mondta Barta Pista, s olyat csa­pot a vállamra, hogy majdnem összeroskadtam. De ezzel az is­merkedés le is volt tudva, s dél­után már úgy hordtak körül az egyetemen, mintha mindig közé­jük tartoztam volna. — Jegyezd meg — mondta az egyik nagy komolyan —, ez a mi egyetemünk. De hogy igazán a tied is legyen, ahhoz a helyedet is meg kell állnod.­ ­ A papírbolt előtt már várt a fiam. Az üzletben könnyű dolgunk volt. Kértük s nyújtották az előre elkészített csomagot. Otthon figyel­tem a gyereket. Nézegette szinte elbűvölve a füzeteket. S ragyogott arcán a szeptemberi áhítat... Boda István Augusztus 29-én 60 tagú művé­szeti csoport utazott a debreceni Járműjavítóból Finnországba, két­hetes kulturális csereműsor kereté­ben — írja tudósítónk, Volosinovsz­­ki János. — Három együttes — a 31 tagú Egyetértés munkáskórus, a 12 tagú Bocskai népi tánccsoport és az öttagú népi zenekar vesz részt a Helsinkiben, Tamperéban, Joensuuban és Imatrában sorra ke­rülő bemutatókon. A munkáskórus műsorában Ko­dály, Bartók és Ádám Jenő művei, valamint klasszikus férfiszámok szerepelnek. A kórus művészeti ve­zetője Potyók Balázs, zongorakísé­rője ifj. Potyók Balázs. A népi tánc­csoport jellegzetes hajdú-bihari táncokat ad elő, dr. Béres András, dr. Varga Gyula és Fadgyas Árpád koreográfiájával. A népi zenekar műsorát hortobágyi és más tájjel­legű népzenei feldolgozások alapján állították össze. A műsorban virág­énekek, népdalok és cigánynóták is szerepelnek, ezek előadója Németh Lászlóné Széli Katalin lesz. Elutazott a delegációval Bíró Béla üzemigazgató és Sándor László szb-titkár is. A JÁRMŰJAVÍTÓ 60 TAGÚ SZDELEGÁCIÓJA FINNORSZÁGBAN A Járműjavító Egyetértés munkáskórusa, a finnországi vendégszerep­lés egyik csoportja. (Jobb oldalt Potyók Balázs karnagy). (Süli Andor felv.) RÉGISÉGEK AZ ÍJ VÁROSBAN A várossá lett Sá­rospatakon az ásatá­sok értékes leleteket hoztak felszínre. Egyik legszebbike a helyreállítás alatt le­vő gótikus templom tövében talált XI. sz.-i körtemplom alapzata. Feltárják a templom szomszédságában le­vő különálló harang­torony alapjait is, amely a XVI. sz. ele­jéről való, továbbá egy másik épület ma­radványait. A felte­vések szerint ez a Szalkay-kódexben említett iskola. Kirajzolódnak a fel­tételezett iskola alap­jai. (MTI-fotó : Kun­kovács László felv.) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1968. SZEPTEMBER 1.

Next