Hajdú-Bihari Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
Bizalommal teli várakozás A kormány elnökhelyettese, Fehér Lajos elvtárs péntek esti rádió- és televízióbeszédében a csehszlovákiai helyzetről szólva hangsúlyozta: „A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány továbbra is bizalommal teli várakozással tekint a csehszlovák vezetők harcára. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez a harc nem lesz könnyű. Mi is megvívtuk a magunk harcát más körülmények, más feltételek között, s eredményeink igazolják, hogy a népre, a kommunistákra, a testvéri szocialista országok segítségére támaszkodva ez a harc, a következetesen megvívott kétfrontos harc a szocializmus, a béke erőinek győzelmével végződött. Ha következetesen ezt teszik csehszlovák elvtársaink is - amit őszintén remélünk -, akkor e harcból győztesen kerülnek ki a csehszlovák kommunisták, győztesen kerül ki a csehszlovák nép. Nekünk, magyaroknak, pedig folytatnunk kell mindennapi, normális építőmunkánkat. Ha ezt jól csináljuk, eredményesen végezzük a szocialista országépítést, tiszta lelkiismerettel, nyugodtan nézhetünk önmagunk és a világ szemébe.” Az utolsó mondatokhoz kapcsolódva elmondhatjuk, megyénk dolgozói - amikor egyrészt aggódva figyelték és követték a csehszlovákiai helyzet alakulását - becsülettel, szorgalommal és mindenekelőtt nagy fegyelemmel álltak helyt a munka minden területén. A kormány elnökhelyettese a csehszlovákiai helyzetről szólva több ízben utalt az 1956-os magyarországi helyzetre s a mi „súlyos áldozatok árán szerzett” tapasztalatainkra. A Napló pénteki számában közöltük az MTI tudósítójának prágai jelentését, melyben a helyzet normalizálódására való törekvésről olvashatunk. Ugyanakkor arról is beszámol a tudósító, hogy erősödnek a jobboldali ellenforradalmi erők akciói a politikai rendezés alapját jelentő moszkvai tárgyalások eredményei ellen. Amikor egyrészt arról olvashatunk, hogy a csehszlovák párt- és kormányvezetés kezd határozottabb lépéseket tenni a jobboldali elemek ellen a kibontakozás érdekében, ugyanakkor arról is olvashatunk (az egyik tv-híradóban is láthattuk), hogy ezek az intézkedések számos helyen ellenállásba ütköznek. De ez nem is képzelhető el másként. Könynyebb sztrájkfelhívást kiadni, mint dolgozni. Amikor az ember a minapi tv-híradó képein a prágai utcán felvonuló hosszú hajú fiatalokat látta, önkéntelenül 1956. jutott eszébe, amikor nálunk is hasonló, éretlen emberek próbálták szervezni a sztrájkot. Prága utcáin most nagytakarítás folyik. Lekerül a falakról a rengeteg plakát, felirat, mely tulajdonképpen az ellenforradalom céljait szolgálta. Helyükre új, a munkára, a konszolidációra való felhívások kerülnek. Mert a kibontakozás útja csak az lehet, ha az élet, a munka megindul. S nyomában vagy azzal együtt határozott intézkedések születnek az ellenséges elemek megfékezésére. Ha már a plakátokról beszélünk, említsünk meg csak egyet, ami nálunk 1956 decemberében, a sztrájkra uszítások idején, megjelent. Egy kéz egy doboz gyufát nyújt át egy másik kéznek, melyben egy köteg milliárd millpengős van. A plakát szövege: „Ilyen milliomosok lehetünk - ha nem termelünk!” Mert az egy percig sem lehet kétséges, hogy a csehszlovákiai politikai válság a termelőmunkára, a gazdasági életre is nagy kihatással van. Nem véletlen, hogy a csehszlovákiai helyzet politikai rendezését segítő moszkvai tárgyalásokat hamarosan követi egy másik, egy gazdasági jellegű tanácskozás. Erre nyilván szükség van, mert a politikai problémákkal együtt, velük összefüggésben a gazdasági problémák rendezése is időszerű. Érthető tehát, ha a csehszlovák kormány arra törekszik, hogy mennél hamarabb megszüntesse az ellátás, a termelőmunka, a közlekedés terén azokat a rendellenességeket, amelyeket a szocializmus ellenségeinek fellépése és mesterkedése okozott. Ezzel egyidőben a párt- és az állami szervek olyan aktivitásba kezdtek, amely politikai vagy adminisztratív eszközökkel a moszkvai megállapodások megvalósítására irányul. Az országban terjed a felismerés, hogy a Szovjetunió és Csehszlovákia képviselőinek moszkvai tárgyalásain vetették meg az alapját a konszolidációnak. Illúzió lenne természetesen azt hinni - s a magyarországi ellenforradalom leverése után szerzett tapasztalataink alapján a magyar közvélemény korántsem ringatja magát ilyen illúzióban -, hogy Prágában vagy másutt egyszeriben mindenki a realitások alapján formálná meg állásfoglalását, vagy hogy a szocializmus ellen fellépő erők nyomban feladták volna a harcot. Szórványos és jelentéktelen tüntetések csakúgy előfordulnak, mint ahogy a rémhírterjesztők sem hagyták abba lélekmérgező munkájukat; a moszkvai megállapodások támadása együttjár a csehszlovák párt- és állami vezetők tekintélyének rombolására tett kísérletekkel. Különösen a sajtó területén szükséges azonnali és határozott fellépés. De ahogyan hozzáláttak a házfalakról az uszító plakátok, feliratok eltávolításához, remélhető, hogy éppúgy megindul a meggyőződésen alapuló politikai munka. Az első jelszó az állampolgári fegyelemre appellálás: a rend helyreállításához az szükséges, hogy Csehszlovákia népe fegyelmezetten és higgadtan folytathassa a termelőmunkát, hogy az élet normalizálódjon. Ez a kibontakozás útja, ez a ma parancsa ! Tegnapelőtt felhívott a fiam telefonon: apa — mondta azon a csendes és behízelgő hangon, ahogyan a gyerekek a felnőtteken szokták behajtani az ígéreteket — akkor, tudod? Igen, igen — kutattam gyorsan az emlékezetemben, de a gyerek úgy látszik a hangsúly kapkodó ritmusából is észrevette a bizonytalanságot. — Hát nem emlékszel? — figyelmeztetett némi szemrehányással. Dehogynem — kapcsoltam abban a pillanatban. A füzetek — vágtam ki diadalmasan, s gyors összehangolódás után máris megegyeztünk a találka helyében, idejében. Az utcán zuhogott a nyár végi nap. Ballagtam, s mintha régi őszelők aranyfolyosóin lépkedtem volna. A szeptembert tulajdonképpen akkor írjuk le először nagybetűvel, amikorátlépjük az iskola küszöbét. Én harminchárom évvel ezelőtt írtam le. Hogy mit őrzök akkori magamból? Ki tudja azt már? Az arcra az ember nemigen emlékszik. De az égre, a fákra, a szelek melegére, arra igen. S arra még inkább emlékszik, hogy milyen volt a táj, a szülői ház anyaösmelege, milyen volt a várakozás izgalma, hangulata, szóval arra emlékszik leginkább, hogy a történelem markában kikkel szorította együvé és össze az élet. A mi családunkból harmincegy évvel ezelőtt hárman jártunk elemi iskolába. A két bátyám már negyedikes volt, ilyenformán tehát már lehettek — vagy kellett, hogy legyenek — némi elképzeléseim az iskoláról. Nem volt, legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy a két bátyám közül az egyik azért járt negyedikbe, mert egy verekedésnél úgy megsérült a lába, hogy szinte kérdéses volt az életben maradása is. — Ma már persze tudom, hogy ebbe a nagy betegségbe belejátszott a szegénység soksok iszonyata is. — És arra is emlékszem, hogy a harmincas évek nagy kivándorlási lázában apám azért hagyta ott néhány év múlva Kanadát, mert a bátyámat itthon kellett volna hagyni, a család csak így szerezhetett volna állampolgárságot. Anyám akkor azt mondta: a világ minden kincséért se hagyja a gyerekét, s így maradt ez a kicsi haza, s maradt mindaz a mostohaság, kietlenség, ami akkor osztályrészükül jutott. Mindezekre nagyon is emlékszem s arra is egész pontosan, hogy a tanyáról kora reggel indultunk az évnyitóra. És emlékszem a tanterem padlóillatára, s ez a különös és semmi mással össze nem téveszthető illat úgy beszívódott a bőrömbe, hogy még ma is és minden szeptemberben visszasajog. Az emlékek aztán itt elhomályosulnak, de valami nagyon tisztán, nagyon élesen ragyog. Még szeptember volt, s az iskolát már úgy-ahogy megszoktuk. Megszoktuk egymást is, s ez nem volt nehéz, mert nagyobbrészt csupa „egyenrangú” gyerekek ültünk egymás mellett. Kovács Jóska volt a padszomszédom. Pisze orra volt és egészen világos, szőke haja. A Cserepes-tanyáról járt az iskolába — egészen közel volt —, s ő minden délben otthon ebédelt. És akkor azon a délután szalonnát hozott uzsonnára. A szalonnát kis hosszúkás szeletekre felvagdalva két karéj kenyér közé tette, s amikor kicsengettek, félrehúzott az udvar sarkába. — Nesze — mondta suttogóra fogott hangon, s átnyújtotta az egyik darabot. Az ember élete folytán sok mindent elfelejt. Nagy és lényeges dolgok is kihullanak az emlékezetéből, de vannak egészen jelentéktelen események is, amik örök időre belénk rögződnek. A jóság vagy egy-egy mozdulat gyöngédsége is ezek közé tartozik. Én azóta ezt a falatnyi jóságot minden szeptemberben megköszönöm. Negyedik után néhány gyerekkel kevesebben lettünk az osztályban. Nem sokan — akiknek volt módjuk hozzá — gimnáziumba mentek. Irigyeltük őket? Bámultuk őket? A gyermeki lélek akkor még alig mozdult az ilyen dolgokra. A mi életünk is ment tovább, s ötödik után hatodik jött, és már tulajdonképpen el is könyveltük a magunk sorsát: iskola után kinek ez, kinek az. A felmérő dolgozatok persze már akkor is divatban voltak. Mi szeretnél lenni? — tették fel nekünk is a kérdést, de a végső kalkulust mégsem a tanítónk adta erre a dolgozatra. Ha jól emlékszem, akkor én erre a kérdésre úgy feleltem: cipésztanuló. Valami romantikát, elképzelt illúziót álmodtam a válaszba? Korántsem. Pusztán azt a társadalmi állapotot fogalmaztam bele tizenkét évem józanságával, amely valóságos élményként meghatározta életemet. A bátyám akkor már cipészinas volt, én meg még akkor nem olvastam arról, hogy akkor is, meg később is azzal riogatták a tanulni nem nagyon igyekvőket: „Akkor megy suszterinasnak”. Nem, én még ezt nem tudtam, de azt igen, hogy miért álmodjak én lehetetlent. A lehetetlent aztán maga az élet álmodta meg. Hatodik osztályos koromban, év végén amolyan képességi vizsgát, felmérést tartottak az osztályban. Az iskola egyik tanítója — Hajdú Árpád — leginkább szorgalmazta ezt a felmérést. Ma már tudom, hogy miért, és azt is, hogy honnan lobogott benne ez az indulat. Vasutas és sokgyerekes családból származó értelmiségi volt, s a mások életében is szerette volna felemelni a maga sorsát. Bejött az óránkra, s utána többször behívatott magához. Beszélt, kérdezősködött, majd mondta, hogy küldjem be édesanyámékat. Mikor hazajöttek, a tanyán szétszaladt a hír: gimnáziumba akarnak adni. A tanító vállalta, hogy mindent elintéz. Szeptemberben szinte szívszorongva álltam az iskola dísztermében. Féltem az épülettől, féltem az arányoktól. Meg féltem attól is, hogy te jó isten, mi lesz itt énvelem, bírom-e majd a lépést, az iramot. A tanítóm ezzel nyugtatgatott: „Tudod kiről nevezték el ezt a gimnáziumot?” — „Bessenyei Györgyről” — mondtam akadozva. — „És tudod ki volt Bessenyei György?” — faggatott. Csak ráztam a fejem, s akkor ő megsimogatott és azt mondta: egyszer majd megtudod. Azóta sok mindent megtudtam Bessenyei Györgyről. Megtanultam az életét, a sorsát, és megtanultam egy verset is. Ezeket a sorokat meg különösen is: „Én nem a testőrt tisztelem — hanem azt, aki hazatért. — Otthagyva minden csatatért, — és állt a parton, dísztelen. — Ült csendben a tornác zugán — és nézte a bukó napot. — Aztán a toll után kapott — az utolsó szalmaszál után. — Bizony utolsó szalmaszál. — Bizony fuldoklik, aki él. De, aki több a többinél — a szalmaszállal partra száll.” Mit tudtam én még akkor, hogy a toll, a toll, hogy lesz szalmaszál az én életemben is. És azt sem tudtam, hogy ezzel a szalmaszállal valamikor, majd egyszer partra lehet talán szállni... És a harmadik szeptember már ehhez a városhoz kötődik. Tulajdonképpen akkor ismerkedtem Debrecennel. Nem volt könnyű, hiszen milyen emléket s élményt hoztam magammal! Kora reggel együtt indultunk apámmal az állomásra. A tehénszekérre feltettük a dohányzsineggel átkötött bőröndöt, s ültünk egymás mellett az ülésdeszkán. Egyszer lopva visszanéztem, s a kiskapuban anyámat sejtettem. Könnyű por úszkált a levegőben, a jegenyék sárga hegyeit akkor kezdte fényesíteni a nap. Kora reggel volt, nagy csend hallgatott közöttünk, s a ránk boruló szeptemberi hajnal szinte visszhangzott a mindenség foglalatában. — Hát én nem várom meg a vonatot — mondta apám az állomáson —, menni kell a szénáért. Bólintottam, s láttam apám arcán, hogy még mondani szeretne valamit, valami csendes és jó menedékű biztatót, de csak kezét nyújtotta, s amolyan szemérmes félszegséggel megcsókoltuk egymást. Szúrt a szakálla, s én meg még akkor nem is borotválkoztam. A kollégiumban szinte alig hallatszott a hangom, ahogy odarebegtem a portán ülők felé: „Jó napot!" — Na, fogadjunk, te tanyasi vagy — mondta Barta Pista, s olyat csapot a vállamra, hogy majdnem összeroskadtam. De ezzel az ismerkedés le is volt tudva, s délután már úgy hordtak körül az egyetemen, mintha mindig közéjük tartoztam volna. — Jegyezd meg — mondta az egyik nagy komolyan —, ez a mi egyetemünk. De hogy igazán a tied is legyen, ahhoz a helyedet is meg kell állnod. A papírbolt előtt már várt a fiam. Az üzletben könnyű dolgunk volt. Kértük s nyújtották az előre elkészített csomagot. Otthon figyeltem a gyereket. Nézegette szinte elbűvölve a füzeteket. S ragyogott arcán a szeptemberi áhítat... Boda István Augusztus 29-én 60 tagú művészeti csoport utazott a debreceni Járműjavítóból Finnországba, kéthetes kulturális csereműsor keretében — írja tudósítónk, Volosinovszki János. — Három együttes — a 31 tagú Egyetértés munkáskórus, a 12 tagú Bocskai népi tánccsoport és az öttagú népi zenekar vesz részt a Helsinkiben, Tamperéban, Joensuuban és Imatrában sorra kerülő bemutatókon. A munkáskórus műsorában Kodály, Bartók és Ádám Jenő művei, valamint klasszikus férfiszámok szerepelnek. A kórus művészeti vezetője Potyók Balázs, zongorakísérője ifj. Potyók Balázs. A népi tánccsoport jellegzetes hajdú-bihari táncokat ad elő, dr. Béres András, dr. Varga Gyula és Fadgyas Árpád koreográfiájával. A népi zenekar műsorát hortobágyi és más tájjellegű népzenei feldolgozások alapján állították össze. A műsorban virágénekek, népdalok és cigánynóták is szerepelnek, ezek előadója Németh Lászlóné Széli Katalin lesz. Elutazott a delegációval Bíró Béla üzemigazgató és Sándor László szb-titkár is. A JÁRMŰJAVÍTÓ 60 TAGÚ SZDELEGÁCIÓJA FINNORSZÁGBAN A Járműjavító Egyetértés munkáskórusa, a finnországi vendégszereplés egyik csoportja. (Jobb oldalt Potyók Balázs karnagy). (Süli Andor felv.) RÉGISÉGEK AZ ÍJ VÁROSBAN A várossá lett Sárospatakon az ásatások értékes leleteket hoztak felszínre. Egyik legszebbike a helyreállítás alatt levő gótikus templom tövében talált XI. sz.-i körtemplom alapzata. Feltárják a templom szomszédságában levő különálló harangtorony alapjait is, amely a XVI. sz. elejéről való, továbbá egy másik épület maradványait. A feltevések szerint ez a Szalkay-kódexben említett iskola. Kirajzolódnak a feltételezett iskola alapjai. (MTI-fotó : Kunkovács László felv.) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1968. SZEPTEMBER 1.