Hajdú-Bihari Napló, 1969. december (26. évfolyam, 278-302. szám)
1969-12-02 / 278. szám
Lenin-jubileumra készül a világ, 1970-ben lesz születésének 100-ik évfordulója. A világ, ismétlem, mert hiszen Lenin zsenijét ott is elismerik és méltányolják, ahol nézeteit, eszméit, a marxizmus-leninizmust léptennyomon cáfolni igyekeznek. Népszerűsége egyre nő, munkái, könyvei legnagyobb példányszámban jelennek meg a világon. Az évforduló természetesen jó néhány tanulmánnyal, könyvvel, emlékezéssel fogja gazdagítani a róla szóló eddigi könyvtárnyi irodalmat is. A Szovjetunióban, a szocialista országokban már ebben az évben megkezdték a jubileumi ünnepségek előkészületeit. A Nagy Október című dokumentumkötet máris kapható nálunk is. Az évforduló közeledtét jelzik azok a sűrűsödő turista járatok is, amelyek a Leninreáliákhoz vezetnek nemcsak a Szovjetunióban, hanem szerte a világon, ahol az emberiség egyik legnagyobb lángelméje járt és alkotott, legyen az Moszkva, Leningrád, Párizs vagy London. Moszkvától mintegy 35 km-re van a világ egyik legszebb és leggazdagabb Lenin-múzeuma, amelyet 1949-ben nyitottak meg a nagyközönség számára. Az érdeklődő elektrovasúttal, autóbusszal egyaránt könnyedén megközelítheti a völgyben fekvő, festői, erdős környezetben fekvő épületeket, melyekben 1918-tól 1921-ig élt Lenin. Itt írta három hét alatt „A proletárforradalom és a renegát Kautzky” című tanulmányának nagyobbik részét (1918-ban). Itt született 1921- ben „A szakszervezetek szerepéről és feladatairól” írott munkája is. A Trockijról és Buharinról írt bírálatok és még több jelentős tanulmány keletkezésének helye ez. 1923. május 15-től haláláig, 1924. január 21-ig szintén ezen a helyen élt, majd itt fejezte be életét Vlagyimir Iljics. A hajdani cári tábornoki villán és melléképületein nem enged változtatásokat végezni. A rá mindig jellemző művészeti érdeklődés és tapintat az értékes műemléket őrzi akkor is. Sokat emlegetett puritánságát jellemzi, hogy nem költözik a főépületbe, mert ennek drágább lett volna a fűtése, hanem az egyik kis melléképületben húzódik meg családjával. A múzeum vagy múzeumház, ahogy nevezik, rendkívül gazdag Lenin-hagyatékot tár látogatói elé. Lenin számtalan személyes tárgyán, öltözékén kívül itt van kiállítva hernyótalpas szolgálati személyautója, szikratávíró és távbeszélő apparátusa. Itt van az a tricikli is, melyet Lenin az ellene elkövetett merénylet után, a lábadozás állapotában használt. Itt látható filmvetítő apparátusa (közismert a film iránti érdeklődése, és szeretete), csillagvizsgáló távcsöve, mikroszkópja s páratlan értékű könyvtára, melyek önmagukban is igazolói a sokat emlegetett széles körű érdeklődésének. Számtalan Leninkézirat is gazdagítja a múzeum anyagát. Ezek közül is kiemelkedik az e házban írt művek kéziratai, a híres Lenin—Gorkij levelezések kéziratainak egy része s több munkáskollektívához írt üzenete, levele. A múzeum egész anyaga híven érzékelteti azt a mozgalmas, fáradhatalan és mindig hittel teljes életutat, melyet a munkásmozgalom e kiemelekedő legnagyobb alakja végigjárt. A Lenin-emlékek mellett felesége MOSZKVAI LEVÉL ahol Lenin élt és meghalt nek és hű segítőtársának, Krupszkajának is számtalan emléke található. Bár az épület Lenin-múzeum, a kor társadalmi mozgása, a fiatal szovjet állam gigászi harca a győzelemért, majd az első békés évek építőmunkája szintén nyomon követhetők a kiállított anyagokból, ami érthető, hiszen ezekben az időkben minden lényeges esemény Lenin nevéhez kapcsolódott. Mint közismert, Lenin 1924. jan. 21-én este 6.50 perckor halt meg. A halál körülményei, a temetés, a Lenin-méltatások a világ valamennyi országának sajtójában — a Hortfty Magyarországéban is — megtalálhatók ebben a múzeumban, csakúgy, mint az első róla szóló munkák. Az élete befejezésével kapcsolatos dokumentumok legteljesebb gyűjtenye található itt. A Szovjetunióban mindig nagy kegyelettel őrizték Lenin emlékét, szerető gondoskodással óvták és óvnak minden róla szóló reáliát. Aki Moszkvába eljut, nem szabad elmulasztania ennek a gazdag múzeumnak a megtekintését sem, az élmény és a látvány kárpótol a fáradságért, s azért a várakozásért is, amit a nagyszámú és egyre sűrűsödő látogatócsoportok miatt el kell tölteni a nem mindennapi szépségű parkban. Sz. Szabó László LENIN MUNKAKÖZBEN (VASZILJEV RAJZA) A MÚZEUMHÁZ FŐÉPÜLETE LENIN KÖNYVTÁRÁNAK EGYIK RÉSZLETE Tények mögött az ember Adalékok a munkásvándorláshoz Közgazdászok sorra számolgatják manapság, hogy egy-egy gyárnak hány forintjába kerül egyetlen dolgozó munkahelycseréje. A gyárnak, de ezen túl a népgazdaságnak. Egyesek türelmetlenül sürgetik: intézkedni kell, hiszen a munkaerő-vándorlás hovatovább már a termelés biztonságát is veszélyezteti azokban a — jórészt kis — üzemekben, amelyek 1968-ban rosszabb bázisszámokkal rajtoltak. Mások azt mondják: Várjunk! Csak az történik, amire a rendelkezések lehetőséget adtak. Tendenciáiban a munkaerővándorlás iránya jó. Bizonyos idő eltelte után be kell következnie egy nyugalmi időszaknak. A nem közgazdász, mint e sorok írója is, kicsit értetlenül hallgatja a vitákat. Bázisszám, vándorlás irány, tendenciák, szükséges fogalmak, amelyek nélkül vitatkozni is nehéz lenne, de ezeket mindenki saját munkaterületén alkalmazza, saját példatára szerint érti és magyarázza. Mit akarhat hát a nem közgazdász e témával? Nyomdafestéket érőn mit mondhat? Nos, azt hiszem, hogy van ennek a sajtón, rádión és televízión végighullámzó vitának egy másik, ritkábban mondott, vitaérvként is ritkábban használt oldala: az, ahogyan ezek a viták a hét végi tömött vonatokon élnek; az, ahogyan a munkahelyet változtatók e munkahelycsere okát elmondják. Nem tudom, hogy szerencsés-e idéznem, de tény: kapitalista viszonyok között a vállalkozónak, a csak profitra éhes tőkésnek megéri, hogy gyárában pszichológusokat alkalmazzon. Ezeknek az a dolguk, hogy megfigyeljék, feltérképezzék az üzem hangulatát, hogy egyes intézkedések hatását a közvélemény változásán mérjék. Nyilvánvaló: ezen túl hatnak is a hangulatra. Nálunk ma még nem elterjedt szokás pszichológusok alkalmazása. Nincsen elég szakember, s anyagilag sem álltunk hoszszú időn át úgy, hogy erre különösebb erőt fordíthattunk volna. Feltehetően ebben is felzárkózunk majd, s nálunk már ez azzal a többel lesz gazdagabb, hogy egy-egy üzem hangulatának feltérképezése s e hangulat alakítása az egész társadalom érdekében — írhatnám: nekünk — történik majd. S addig? Nem szeretnék a pontatlanság bűnébe esni: nem azt hiszem, hogy nincs meggyőző, elfogadható képünk az általános hangulatról, hanem azt, hogy egy-egy vállalaton belül törődünk keveset azzal, hogy kit szeretnek, vagy éppen kit nem szeretnek az emberek, hogy egy hasznos célt szolgáló utasítás is fogalmazható kétféleképpen, s hogy a vezetés népszerűsége alkalmasint a vezetés értékelésének egyik meghatározója lehetne. Manapság egy munkás gyárcseréje — az üzem nagyságától, a végzett munka bonyolultságától függően — négy-hatezer forintjába kerül a társadalomnak. Ebben benne van természetesen a nyomtatványok költségétől, az új üzem megismerésével, az új feladatok tanulásával járó teljesítménykiesésig minden. S most, hogy a munkahelycserék nagy számáról vitatkozunk, felvetődhet: vajon nem a munkahelyi hangulat nem ismerése miatt tudunk keveset ezek okáról? Mert tény, hogy keveset tudunk, hogy megelégszünk azzal, hogy szidjuk a bérgazdálkodást megkötő rendelkezéseket, ha hivatkozunk a munkáshiányra, amely a vállalatokat valóságos reklámversenybe kényszerítette. Igaz, az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói már készítettek felmérést néhány budapesti nagyüzemben. E felmérés feltehetően számos érdekes s hasznosítható tanulsággal szolgál, de aligha pótol bármit is, hiszen Budapest és Debrecen között annyira eltérők a kereseti viszonyok, annyira mások a megélhetési feltételek, hogy bármilyen alapos is az a felmérés, csak támpontokat adhat nekünk. A bérek valamivel magasabbak, a munkahely és az otthon közötti távolságok, ennek következtében az utazási idők Pesten nagyobbak. A munkásszállók életformája Pesten begyakorlottabb, de (erről olvasni is bőven lehetett) elhanyagoltabb. Vidéken kevésbé általános, de nagyobb figyelmet kiváltó. S természetes: a Nyírségből hetente utazó munkásnak nem mindegy, hogy másfél-két óra távolságra vagy jó „félnapnyira” dolgozik az otthonától. Ez ellensúlyozni tudja a fizetésben levő eltéréseket. S ugyanakkor Debrecenből (például az ÉVM Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat) naponta indít autóbuszokat, és negyven-hatvan kilométeres körből a napi bejárás feltételeit is biztosítja. Ha tovább vizsgálódunk, kiderül: e bejárók közül sokan — számolva azzal, hogy falujukban képzettségüknek megfelelő munkaalkalmat nem találnak, de bízva abban, hogy vállalatuk akár nyugdíjas korig is foglalkoztatni tudja őket — harminc-negyven kilométernyire a várostól, otthon építenek házat, végképpen az eljáró életformára rendezkednek be. Kérdés: mi köze mindennek a munkahelyi hangulathoz? Azt hiszem, hogy a most magasra csapó vándorlási kedvhez is igen sok köze van. Az otthon építéshez a munkahely szeretete kell, s ennek másik oldala az ilyen munkahelyek keresése. Köztudomású, hogy legtöbb eljáró munkás Szabolcsból indul el minden héten. Törvényszerű lenne, hogy Debrecen a maga munkaerő-szükségletének kielégítésére a tömött, állóhelyet is alig kínáló vonatokról annyi embert csábítson el, amennyi a városban kell. Ezrek és ezrek hetente egy-két órát debreceniek, Hajdú-Bihar megyeiek. Mégis: Debrecen és Hajdú-Bihar megye sem ment a munkaerő-vándorlás gondjaitól. Munkahelyi hangulat? Aligha lehet olyan Debrecen környéki községet, szabolcsi falut mondani, ahonnan itt ne dolgozna néhány ember, ők mi mást is tehetnének, a debreceni munkahelyet, ezek hangulatát viszik magukkal a falvakba, a tanyákra. Erről, az itten megéltről mesélnek otthon, s úgy mesélnek, ahogyan azt élik. Pontosan tudnunk kell: a munkaügyi osztályok munkakönyvét kiadó dolgozói a legjobb esetben sem kapnak többet, mint semmitmondó, de udvarias válaszokat akkor, ha a munkahely-változtatás okairól kérdezik őket. És az új, munkahely, ahol ugyancsak nagyon kell a munkás, is kénytelen megelégedni azzal, ha néhány frázist kap válaszul. Ez az írás eredetileg riportnak készült, s bármennyire is tudom, hogy húsz beszélgetés nem pótolhat semmiképpen sem felméréseket, figyelemre méltóknak kell elfogadni bizonyos tényeket. A húsz munkahelyt változtató közül 7 budapesti munkahelyről jött falujához közelebb, s ezért vállalt munkát Debrecenben. Mindössze öten kérték el a munkakönyvüket azért, mert másutt magasabb bért kaptak. (Közülük egy csak ígéretet kapott, s most új helyet keres.) Nyolcan „személyes okok” miatt mennek, illetve mentek máshová. E személyes okok egyetlen mondatban: „összevesztem a művezetőmmel...” „Nincs ott semmiféle összetartás ..„Úgy beszéltek velünk, hogy azt normális ember el sem viseli...” „Férfi művezetőnk volt, én rám ember ne káromkodjon ...” „Ígérték a túlórát, aztán rendesbe kifizették ..„Elásta magát, aki szólt valamiért ...” „Egyszer begurultam, aztán utána már nehéz maradni. ..” „Hívtak és .. „Nem tudom .. .” Nehéz lenne e riport nélküli riport bármelyik mondatát is megvédeni. Azt kellene megkeresni, akivel összevesztek, aki káromkodik, aki úgy ígért bért, hogy nem teljesíthetett. S ha mindez igaz, akkor lenne megírható a riport. Figyelmeztetőnek azonban talán ennyi is elég. Olykor a munkahelyi hangulat az, ami a vándorlást érthetővé teszi. Pontos felmérések kellenének, hogy az újságíró megőrzése védhetővé legyen, ám a felmérések szükségessége mellett szól egy másik tény is: a most és a közeljövőben iparosodó városok munkaerőmérlegük elkészítésekor számoltak azokkal is, akik ma Debrecenben dolgoznak. A kiváltságos helyzet, amit az ipar nélküli vidék és Szabolcs közelsége ma jelent, egy idő múlva megszűnik. Ugyanezt a kiváltságot akkor Hajdúböszörmény, Berettyóújfalu, Püspökladány s a többi iparosodó város vagy község élvezi majd. A munkahelyváltás akkor is 4—6000 forintba kerül a társadalomnak, s a mai gond igazán gonddá akkor nő majd. Persze kérdés az is, hogy ki lehetne a gazdája az ilyen típusú, a munkahelyek hangulatát, a munkahelyváltások személyes indokait is feltáró felméréseknek. Megyeszékhelyünk mn. időnként szívesen hivatkozik arra, hogy diákváros. S mert a debreceni egyetemek lapjánál évekig újságíróskodtam, tudom: embereket, szívesen dolgozó embereket talán nem is lenne nehéz találni e feladathoz. Vállalatok kellenének, amelyek ezt igényelni merik. Az újságíró dolga, hogy valamit, aminek hasznosságában hisz, ajánlani tudjon. Ennyit kísérelt meg, mert hisz abban, hogy ha egy egész társadalom tud emberközelben politizálni, akkor a kisebb közösségeknek is kötelességük az emberi indulatok gazdájává lenni. Ám gazdává lenni a tudást jelenti, s ebben a tárgykörben tudni ma sürgető szükség. Bartha Gábor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1969. DECEMBER 2.)