Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-15 / 12. szám

CSÜTÖRTÖKI LEVÉL Nem ismerem, Önt — vállalata nevét is jelige diszkréciója tartja titokban —, s nem is tartom fon­tosnak, hogy többet megtudjak személyéről. Nekem elég annyi, hogy egy vállalat élén áll, s jelenleg — úgy tűnik, már elég régóta — káderproblémával küzd.­ Hetek óta ugyanis rendszeresen megfizeti a tetemes hirdetési díjat azért, hogy lapunkban közhírré tegye: vállalaton belül önálló osztály irányítására embert keres. Kikötései elég jelentősek. Az illető rendelkezes­­en közgazdasági egyetemi vagy számviteli főiskolai végzettséggel, legyen több éves szakmai és vezetési­ gyakorlata, jártassága az üzemszervezésben, s mind­ezek mellett legyen harmincöt éven aluli, és legyen feltétlenül férfi. Közlöm önnel, igazgató úr, hogy nincs sem közgaz­dasági végzettségem, sem üzemszervezési gyakorla­tom, állást sem kívánok változtatni, a harmincötö­dik születésnapomat is csak ezután fogom megülni — ez a hirdetés mégis sért engem. Mert véletlenül éppen a valamivel nagyobb számot képviselők körébe tarto­zom: vagyis nő vagyok. S mint nőt — vagy hadd ír­jam így: korunk emberét — mélyen sért, hogy kate­gorikusan kizár a lehetőségéből is annak, hogy vál­lalatánál osztályt vezessek. Sajnos, felelet nélkül is tudom, hogy most mit vá­laszol. Tudom, hogy bizonygatja nézeteit, melyek sze­­rint messzemenően egyetért a nők teljes egyenjogú­ságával — március nyolcadikán minden bizonnyal el is mondta —, küzd is érte maximális erőbedobással, dehát értsem meg: a termelés az termelés, a tervet teljesíteni kell, egy vállalati osztály nem óvoda, oda teljes értékű munkaerő kell... Egy kicsit unalmas már ez a vita, magam is hajlok afelé, hogy belefáradtan lemondjak róla. Nem is ke­resgélek a példák hosszú sora után, csak így kapás­ból említem meg: nem sokkal ezelőtt a fiatal közgaz­dászok megyei vetélkedőjét nő nyerte, s tavaly az or­szágos versenyen is egy kedves fiatalasszony utasí­totta döntő fölénnyel maga mögé a férfiakat. Ismer­tem egy nőt, aki hosszú éveken keresztül volt az egyik legnagyobb debreceni gyár főkönyvelője, s ismerek számosat, akik helyettesi rangban évek — sőt évti­zedek — óta a sűrűn cserélődő férfi főnökök mellett nagyon is komoly vállalati osztályokat irányítanak a gyakorlatban. Arra viszont nem sajnáltam a fáradtságot, hogy előkerítsek egy rendeletet. A 4/1966. (X. 21.) MüM számot viseli, s mellékletében részletesen felsorolja, hogy melyek azok a munkakörök, amelyeket semmi­lyen körülmények között nem tölthetnek be nők. Harmincnál több ilyen van, köztük a keszonmunka, a nikotingyártás, a dömpervezetés és a vasúti kocsi­­rendezői munkakör is — de amit Ön hirdet? Arról egyetlen szó sincs. Azaz van egy félmondatnyi uta­lás arra, hogy lehetőleg nem alkalmazhatók nők olyan munkakörben, amely különösen nagy fizikai és idegrendszeri megrázkódtatásokkal jár. Csak nem akarja talán azt állítani, hogy az ön vállalatá­nál egy osztályvezetői beosztás e kategóriába tarto­zik? Ez esetben a férfiaknak is jobb, ha távol tartják magukat a cégtől. Azt írtam, sért engem az ön által — vagy hogy ki­búvót se hagyjak: az ön tudtával — közzétett hirde­tés. Az a mondat bánt, amit pontosan most fogalma­zott meg magában. Mivel nem ismerjük egymást, el kell mondanom önnek, hogy van gyerekem. És azt sem titkolom, hogy születése táján hónapokon keresz­tül nem voltam abszolút teljes értékű munkaerő. A legjobb igyekezetem mellett sem. De ugye, igazgató úr, önnek elég szép fizetése van? Becsülettel dolgo­zik, s minden reménye megvan rá, hogy ha eléri a hatvanadik évet, tisztességes szép nyugdíjjal vonul­jon vissza a munkától. Nos, én pedig abban remény­kedem, hogy az ön nyugdíja és az én nyugdíjam elő­teremtéséből akkor majd tisztességes részt vállal az én gyerekem is. Az enyém és a sok-sok többi, átmene­tileg néha csökkent értékűvé váló munkaerőé. S azt ugye elismeri, hogy a majdani nyugdíjalapot előál­lító munkaerőt — maradjunk a száraz és elidegene­dett közgazdasági kifejezéseknél­ — a tudomány és technika jelenlegi állása mellett senki más nem tudja megtermelni, csak mi, nők. Félek tőle, hogy nem sikerül meggyőznöm önt. Ne­héz dolog ez — szataikkal évszázados falakat döntö­getni. Még az is előfordulhat, hogy a hirdetett állás valóban olyan, hogy egy­ nő sem vállalná szívesen. De talán ez esetben is tisztességesebb — embersége­sebb? korszerűbb? — lenne megadni a lehetőséget, hogy ők döntsenek. Vagy hogy a próba, a tapaszta­lat bizonyítson. Tudja, igazgató úr, esetleg lehetne rendeletet is hozni arra, hogy ilyen megkötésekkel senki se hir­dethessen állást. Biztosan lehetne, sőt talán elég len­ne szólni a hirdetővállalatnak, hogy ne vegyen fel ilyen szöveggel hirdetést. Egyszerű dolog lenne, csak egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezzel az ügy megnyugtató elintézést nyerne. Annyi a kiska­pu... Azért mégsem vagyok egészen pesszimista. Való­színűnek tartom ugyanis, hogy az ön vállalatánál is van pártszervezet — ha ön is tagja, elnézését kérem, amiért nem elvtársnak szólítottam —, s a pártszer­vezet tagjai között nyilván vannak olyanok, akik tud­ják, hogy már a Kommunista Kiáltvány is szól a nők­ről. Mégpedig ezekkel a szavakkal: „... éppen arról van szó, hogy megszüntessük a nőknek azt a helyze­tét, amelyben puszta termelési szerszámok." A Kom­munista Kiáltvány a jövő hónapban lesz százhuszon­­két éves, a Magyar Népköztársaság alkotmánya tavaly töltötte be a húszat, a párt IX. kongresszusa óta pe­dig már eltelt több mint három év. S a pártszervezet­nek jogában áll önt is beszámoltatni vezetési mód­szereiről, elképzeléseiről. Ugye megérti, hogy mindezt el kellett mondanom. Keszonmunkára valóban nem érzek elég erőt magam­ban, de talán van annyi képesség bennem, hogy vi­tába szálljak egy férfival. Ennek ellenére azt kérem, inkább ne válaszoljon — a kimondott vagy leírt sza­vak néha nagyon keveset érnek. Gondolkodjék azon, amit megpróbáltam elmonda­ni, s ha netán rövid időre felbosszantottam — nem kérem elnézését. à l'ibristtsd’ / A hosszútávú népgazdasági tervezési bizottságok munkájából 1. A közepesen fejlett ipari országok sorában Az Országos Tervhivatalban 1967 vé­gén megkezdődött az 1971—1981 közötti, tizenöt évre szóló hosszútávú népgazda­sági terv és egyidejűleg az 1971-75-ös évekre a középtávú negyedik ötéves terv kidolgozása. Mindkét tervet 1970-ben terjesztik elő jóváhagyásra. A Tervhiva­tal a főbb témacsoportok szerint elméle­ti és gyakorlati szakemberekből távlati tervezési bizottságokat hozott létre. A bizottságok az előkészítő munka két összefüggő szakaszát már befejezték. Egyrészt elkészítették az 1950-1967 kö­zötti tizenkét esztendő hazai gazdasági fejlődésének kritikai elemzését, másrészt úgynevezett „tervezési hipotéziseket” dolgoztak ki. Ezekben az 1985-ig belát­ható jövő körvonalait vetítik elénk. Nem kész tervek, hanem reális lehetőségek számbavétele, előzetes elgondolások ezek a következő tizenöt esztendőről. A tervezési bizottságok tanulmányai és vitái alapján egyes szerzők és szerzői kollektívák különböző témakörökről összefoglalókat, cikkeket jelentettek meg több folyóiratunkban. Minthogy azonban e folyóiratok általában a szűk szakközvéle­ményhez­ jutnak csak el, a megjelent cikkek felhasználásával ismertetést adunk olvasóinknak az alábbi témákról: ipa­runk tizenhét év alatti fejlődésének né­hány jellemzője, a különböző adottságú országrészek eddigi előrehaladása, a népgazdaság területi szerkezetének sajá­tossága, elgondolások az elosztás és a fo­gyasztás távlati tervezéséhez, elképzelé­sek, lehetőségek a foglalkoztatás­ és az életszínvonal alakulásáról 1985-ig. A Hosszútávú Népgazdasági Tervezés Ipari Bizottságának jóvoltából most első ízben átfogó vizsgálat tárgya lett iparunk fejlődésének 1950-1967 közötti időszaka. Az elemzéskor a magyar ipar fejleszté­sének és mai helyzetének legfőbb jellem­zőit összehasonlították hét KGST-ország (Mongólia nélkül) és huszonnyolc tőkés ország megfelelő adataival. A felszabadulás óta hazánk gazdasági fejlődésének két legjellemzőbb vonása, a termelési viszonyok alapvető változása és az ennek alapján kibontakozó iparosítás volt. A gyors ipari fejlődés eredménye­ként a magyar ipar termelése (a magán­kisipar nélkül) 1938 és 196­­ között a 7,8- szeresére, 1950 és 1967 között pedig a 4,5-szeresére bővült. Az átlagon belüli a vegyipar fejlődése még gyorsabb, tízsze­res volt, a gépiparé pedig 6,5-szeres. Ez a fejlődési ütem a fejlett tőkés országok iparáénál is gyorsabb, hasonló vagy még nagyobb növekedési ütem csak a többi szocialista ország iparát jellemzi. Az iparban foglalkoztatottak aránya hazánkban az 1950-es 19,4 százalékról 1967-re 32,3 százalékra, az építőiparban dolgozók aránya pedig 3,1 százalékról 6,5 százalékra növekedett. A mezőgaz­daságban dolgozóké viszont 52-ről 30,9 százalékra csökkent. Ez a folyamat tör­vényszerű, a fejlettebb országokban en­nél jóval alacsonyabb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Amíg azonban az iparilag fejlett országokban a mező­gazdaságból felszabadulók jelentős ré­szét a szolgáltató hálózat (közlekedés, kereskedelem, javítóipar, vendéglátás stb.) szívta fel, addig nálunk csaknem mindannyian az iparban helyezkedtek el. A szolgáltatásban foglalkoztatottak ará­nya 1950-ben 16,2 százalék, 1967-ben 16,8 százalék volt, tehát fejlődésről e terüle­ten aligha beszélhetünk. A vizsgált több mint másfél évtized­ben erősen növekedett az ipar hozzájá­rulása a nemzeti jövedelem előállításá­hoz. 1964-ben például ebből a szempont­ból a hét KGST-ország közül Magyar­­országot csak Csehszlovákia és az NDK előzte meg. Az ipar aránya a nemzeti jövedelem termelésében 38-40 százalék­ra tehető. Az ipar tehát a magyar nép­gazdaság­ vezető ágazatává vált. Külön­böző összehasonlító számítások orszá­gunk és a tőkés országok között egyértel­műen bizonyítják: a szocialista iparfej­lesztés eredményeként 1950-1967 között Magyarország a fejlődő országok sorából a közepesen fejlett ipari országok sorába emelkedett. Nagyot változott 1950-67 között­­ az ipar szerkezete. E változások nagyjából megfelelnek a világgazdaság általános irányának. Mégis az összehasonlító vizs­gálatok a 35 országgal azt bizonyítják: iparunkban jelenleg egyértelműen nagy a szénbányászat és a vaskohászat aránya; szén- és fémfelhasználásunk nem elég gazdaságos. Az átlagosnál kissé maga­sabb a részesedése a gépiparnak, a tex­til-, a bőr- és a ruházati iparnak; termé­keikből a belső fogyasztásra jutó rész az átlagosnál alacsonyabb, míg az export az átlagosnál magsabb. Az ipar egészében viszonylag alacsony még mindig a vegy­ipar, továbbá a papír- és az élelmiszer­­ipar aránya. A vizsgált időszakban gyorsan nőtt az ipar részesedése az exportból. Az összes export 70-75 százaléka ipari eredetű, s ha beszámítjuk az élelmiszeripart is, ak­kor 85-90 százalék az ipari eredetű ex­porthányad. Ugyanakkor az ipar nagy­mértékben rászorul importanyagokra és termékekre. Teljes importunk túlnyomó része ugyancsak ipari eredetű termék, feldolgozásra szolgáló alapanyag, ipari késztermék és félgyártmány. A fogyasz­tási cikkek 1959-64 között az összes im­portnak csak 8-11 százalékát tették ki. Az összehasonlításban bevont tőkés or­szágokban ez az arány 10,6-21,1 százalék között mozgott. Ezzel szemben az im­portnak a beruházást, a felújítást szol­gáló és a készletnövekedést eredményező része Magyarországon átlagosan 15,5 szá­zalék, míg a vizsgált országokban csupán 5-10 százalék. Az ipart tápláló import tekintélyes há­nyada tőkés országokból származik, de az ilyen országokba irányuló export­nak mintegy fele még mindig mezőgaz­dasági és élelmiszeripari termék. Ennek fő oka az, hogy iparunk - a minőség, a választék, a szállítási határidők, a szer­viz stb. szempontjából - nem tudott kel­lően alkalmazkodni a tőkés országok piaci követelményeihez. Sz. S. (Folytat­jnk) ^ wCibiCi W* ^ p ■ r ■■ I . . ■■ . r - Egy jó üzlet története A múlt év márciusában nagy megrendelés hírét hozta a posta a Hajdú-Bihar megyei Vegyesipari Vállalat központjába, illetve a hajdúböszörményi telephelyre. A Szovjetunióban, Togliatti város­ban épülő autógyár részére kel­lett festéktartályokat készíteni, s a munkát a magyar fő­vállalkozó — a Budapesti Vegyigépgyár — részben kisebb vállalatoknak adta ki, így jutott 13 millió forintos megrendeléshez a vállalat. Az időpont már meglehetősen kései volt, hiszen a vállalat ka­pacitása ekkor már csaknem teljes egészében le volt kötve, s aki is­meri egyes vállalatok merevségét, tudja, hogy az anyagok beszerzése sem könnyű feladat. Sokáig nem lehetett tétovázni, mert a határidő nagyon szoros volt, s a munkát más vállalat kapta volna meg. Vé­gül is a vállalat vezetői úgy dön­töttek, elfogadják a megrendelést. Ezekről az izgalmas napokról be­szélgettünk Szoboszlai Gáborral, a vállalat egyik termelésirányító­jával. — Mikorra kellett az első szál­lításokat teljesíteni? — A megrendelés követő három hónapon belül. Kezdetben voltak csúszások, de a végső határidőre az utolsó tartályt is elszállítottuk a szovjet megrendelőnek. — A vállalat telephelyei közül melyik vett részt ebben a munká­ban? — A püspökladányi, a hajdú­nánási és a hajdúböszörményi. — Hogy aránylik ez a 13 millió forintos üzlet a vállalat éves for­galmához? — Éves termelésünk 70 millió forint körül van, a szovjet megren­delés tehát jelentősnek mondható. — A vállalat történetében, gon­dolom, még nem volt példa ehhez hasonló munkára. Voltak-e ne­hézségek a megrendelés teljesíté­se közben? »88 — Itt van mindjárt a minőség problémája. Az általunk szállított tartályokat ellenőrizték a budapes­ti gyár, a szovjet átvevők, majd a gyár szerelése közben a munkát végző olaszok s természetesen mindezt megelőzően mi is. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a megrendelést teljesítve műszaki színvonalban legalább három évet léptünk előre. Eszközeink sem voltak minden mozzanathoz. A tartályok alapanyagát képező le­mezeket az Atommagkutató Inté­zetben „szabták ki” plazmavágó­val. A hatalmas, háromszor tizen­egy méteres hengeres tartályokat egy daruskocsiból átalakított készségen szállítottuk el a vasútig. Mondjuk egy trailerrel könnyebb lett volna. — De végül is elérkezett a nagy nap, december 20-a. — Ezen a napon adtuk át az utolsó festéktartályt. Ebben az időben már az időjárás is nehezí­tette a munkát. Hózáporban, csi­korgó fagyban hegesztettük, csi­szoltuk a tartályokat, s a festés is itt történt. Megemlíthetem, hogy a nagy munkából a­ szocialista brigádok derekasan­­kivették részüket. Püs­pökladányban a Rajk László, Rá­kóczi Ferenc, Révay József és Má­jus 1. brigád, Hajdúnánáson a Május 1., Kun Béla és Ifjú Gárda szocialista brigádok, Hajdúböször­ményben pedig a KISZ­ és a Má­jus 1. brigád a megyei tanácstól 9000, a vállalattól 30 000 forint ju­talmat kapott a jó munkáért. Íme, dióhéjban a Vegyesipari Vállalat 1969-es nagy üzlete. Di­csérendő ez a vállalkozó kedv, amivel egy kései megrendelést el­vállaltak, és dicsérendő az a pon­tos, megbízható munka, amivel a megrendelést teljesítették. G. J. Előtérben a hatékonyság Vállalataink egyik legnagyobb problémája jelenleg a gazdaságos­ság, a hatékonyság fokozása. Úgy is mondhatnánk, hogy a termelést már jól vagy kevésbé jól megtanultuk. Most már a gazdaságos termelést kell megtanulni, azaz a cél nemcsak az, hogy többet, hanem az is, hogy versenyképesen, nyereségesen kell termelni. A BIOGAL Gyógyszergyár Ké­mia II. üzemének pártalapszerveze­­te legutóbbi taggyűlésének egyik napirendi pontja volt a Kémia II. üzem gazdasági munkájának érté­kelése. Mint az Danyi Gyula alap­szervezeti titkár beszámolójából ki­derült, a Kémia II. üzem komoly sikereket ért el éppen a legfonto­sabb mutatókban. A Kémia II. üzem a három első negyedévben 153 millió forint ter­melési értéket ért el, szemben a ta­valyi 125 millióval. Ha azt is figye­lembe vesszük, hogy a tavalyi lét­szám 149 fő volt, az idei pedig­­ a tervezett 141-gyel szemben csak 136, akkor az a következtetés is le­szűrhető, hogy a megnövekedett termelést a munka termelékenysé­gének növekedése is kísérte. Az üzem kollektívájának ered­ménye, hogy a termelékenység nö­velésével 42 000 forint értékű bér­megtakarítást ért el, s ez a bérmeg­takarítás az év folyamán kifizetésre is került. Az is nyilvánvaló, hogy a nyereség elosztásánál a Kémia II. üzem esetében figyelembe veszik a termelékenység növekedését. Lát­­ható tehát, hogy a jó munka meg­hozza gyümölcsét, hiszen a két üzem munkásainak átlagbére is emelkedett. Az üzemben a termelés javítása érdekében jelentős átszervezésekre került sor ebben az évben. Az át­szervezéseket a vállalati és üzemi pártvezetés kezdeményezte. Ennek célja az volt, hogy a hatáskör és ez­zel együtt a felelősség minden eset­ben pontosan körülhatárolható le­gyen. Az üzem alapszervezetének veze­tői és tagjai is komoly meggyőző és felvilágosító munkát végeztek, míg az emberekkel megértették: a vál­tozások az ő érdekeiket szolgálják, hiszen a termelés ésszerűsítéséről van szó. Az üzemben sokat javult a mun­ka és a technológiai fegyelem. Ez sem ment máról holnapra. Sokszor kellett a meggyőzés, a személyes el­beszélgetés módszereit alkalmazni , ahol ez nem segített, ott a fele­­lősségrevonás sem maradt el. A büntetések mindenkor „zsebbe­­vágóak” voltak, s így a fegyelme­zetlenek rájöttek arra: kétszer ár­tanak, ha nem tartják meg az uta­sításokat. Először a köznek, mert a gyártási követelmények megsértése veszélyezteti a termelést, másod­szor maguknak, mert a fegyelmi büntetés prémium- vagy nyereség­csökkentéssel is jár. Természetes, hogy az előírások megtartását csak akkor lehet meg­követelni, ha világosak, érthetők. Ezért az üzem műszaki dolgozói új­raírták a műveleti utasításokat, és havonta technológiai oktatást tar­tanak a dolgozók részére. A műszaki színvonal növelése ér­­dekében üzemmérnöki munkahe­lyeket létesítettek abból a célból hogy a termelésben adódó problé­mák megoldása ne a munkaügyi és személyzeti tevékenységet is végző művezetőket terhelje. A szakember-ellátottságot az üzem a saját dolgozóinak továbbta­nulásával igyekszik megjavítani. A továbbtanulásra jelentkezők elbí­rálását a gazdasági és társadalmi szervek közösen végezték, és azt is figyelemmel kísérték, ki mennyire válik alkalmassá például a vezetési tevékenységre. Az első három negyedévet átte­kintve határozott javulás volt ta­pasztalható az üzemi légkörben Ezt az tette lehetővé, hogy a párt- és a gazdasági vezetés mindig együtt cselekedett, együtt kezdtek a felismert hibák kijavításához, az intézkedéseket pedig egyetértésben hajtották végre ki-ki a maga poszt­ján, a maga sajátos módszereivel. A türelmes munka meghozta eredményét. A kiemelkedő munkát végzettek nemcsak a bérmegtakarí­tásból részesülnek, hanem jutalma­kat is kaptak. ’ Gőz József HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1970. JANUÁR 1S.

Next