Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-15 / 12. szám
CSÜTÖRTÖKI LEVÉL Nem ismerem, Önt — vállalata nevét is jelige diszkréciója tartja titokban —, s nem is tartom fontosnak, hogy többet megtudjak személyéről. Nekem elég annyi, hogy egy vállalat élén áll, s jelenleg — úgy tűnik, már elég régóta — káderproblémával küzd. Hetek óta ugyanis rendszeresen megfizeti a tetemes hirdetési díjat azért, hogy lapunkban közhírré tegye: vállalaton belül önálló osztály irányítására embert keres. Kikötései elég jelentősek. Az illető rendelkezesen közgazdasági egyetemi vagy számviteli főiskolai végzettséggel, legyen több éves szakmai és vezetési gyakorlata, jártassága az üzemszervezésben, s mindezek mellett legyen harmincöt éven aluli, és legyen feltétlenül férfi. Közlöm önnel, igazgató úr, hogy nincs sem közgazdasági végzettségem, sem üzemszervezési gyakorlatom, állást sem kívánok változtatni, a harmincötödik születésnapomat is csak ezután fogom megülni — ez a hirdetés mégis sért engem. Mert véletlenül éppen a valamivel nagyobb számot képviselők körébe tartozom: vagyis nő vagyok. S mint nőt — vagy hadd írjam így: korunk emberét — mélyen sért, hogy kategorikusan kizár a lehetőségéből is annak, hogy vállalatánál osztályt vezessek. Sajnos, felelet nélkül is tudom, hogy most mit válaszol. Tudom, hogy bizonygatja nézeteit, melyek szerint messzemenően egyetért a nők teljes egyenjogúságával — március nyolcadikán minden bizonnyal el is mondta —, küzd is érte maximális erőbedobással, dehát értsem meg: a termelés az termelés, a tervet teljesíteni kell, egy vállalati osztály nem óvoda, oda teljes értékű munkaerő kell... Egy kicsit unalmas már ez a vita, magam is hajlok afelé, hogy belefáradtan lemondjak róla. Nem is keresgélek a példák hosszú sora után, csak így kapásból említem meg: nem sokkal ezelőtt a fiatal közgazdászok megyei vetélkedőjét nő nyerte, s tavaly az országos versenyen is egy kedves fiatalasszony utasította döntő fölénnyel maga mögé a férfiakat. Ismertem egy nőt, aki hosszú éveken keresztül volt az egyik legnagyobb debreceni gyár főkönyvelője, s ismerek számosat, akik helyettesi rangban évek — sőt évtizedek — óta a sűrűn cserélődő férfi főnökök mellett nagyon is komoly vállalati osztályokat irányítanak a gyakorlatban. Arra viszont nem sajnáltam a fáradtságot, hogy előkerítsek egy rendeletet. A 4/1966. (X. 21.) MüM számot viseli, s mellékletében részletesen felsorolja, hogy melyek azok a munkakörök, amelyeket semmilyen körülmények között nem tölthetnek be nők. Harmincnál több ilyen van, köztük a keszonmunka, a nikotingyártás, a dömpervezetés és a vasúti kocsirendezői munkakör is — de amit Ön hirdet? Arról egyetlen szó sincs. Azaz van egy félmondatnyi utalás arra, hogy lehetőleg nem alkalmazhatók nők olyan munkakörben, amely különösen nagy fizikai és idegrendszeri megrázkódtatásokkal jár. Csak nem akarja talán azt állítani, hogy az ön vállalatánál egy osztályvezetői beosztás e kategóriába tartozik? Ez esetben a férfiaknak is jobb, ha távol tartják magukat a cégtől. Azt írtam, sért engem az ön által — vagy hogy kibúvót se hagyjak: az ön tudtával — közzétett hirdetés. Az a mondat bánt, amit pontosan most fogalmazott meg magában. Mivel nem ismerjük egymást, el kell mondanom önnek, hogy van gyerekem. És azt sem titkolom, hogy születése táján hónapokon keresztül nem voltam abszolút teljes értékű munkaerő. A legjobb igyekezetem mellett sem. De ugye, igazgató úr, önnek elég szép fizetése van? Becsülettel dolgozik, s minden reménye megvan rá, hogy ha eléri a hatvanadik évet, tisztességes szép nyugdíjjal vonuljon vissza a munkától. Nos, én pedig abban reménykedem, hogy az ön nyugdíja és az én nyugdíjam előteremtéséből akkor majd tisztességes részt vállal az én gyerekem is. Az enyém és a sok-sok többi, átmenetileg néha csökkent értékűvé váló munkaerőé. S azt ugye elismeri, hogy a majdani nyugdíjalapot előállító munkaerőt — maradjunk a száraz és elidegenedett közgazdasági kifejezéseknél — a tudomány és technika jelenlegi állása mellett senki más nem tudja megtermelni, csak mi, nők. Félek tőle, hogy nem sikerül meggyőznöm önt. Nehéz dolog ez — szataikkal évszázados falakat döntögetni. Még az is előfordulhat, hogy a hirdetett állás valóban olyan, hogy egy nő sem vállalná szívesen. De talán ez esetben is tisztességesebb — emberségesebb? korszerűbb? — lenne megadni a lehetőséget, hogy ők döntsenek. Vagy hogy a próba, a tapasztalat bizonyítson. Tudja, igazgató úr, esetleg lehetne rendeletet is hozni arra, hogy ilyen megkötésekkel senki se hirdethessen állást. Biztosan lehetne, sőt talán elég lenne szólni a hirdetővállalatnak, hogy ne vegyen fel ilyen szöveggel hirdetést. Egyszerű dolog lenne, csak egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezzel az ügy megnyugtató elintézést nyerne. Annyi a kiskapu... Azért mégsem vagyok egészen pesszimista. Valószínűnek tartom ugyanis, hogy az ön vállalatánál is van pártszervezet — ha ön is tagja, elnézését kérem, amiért nem elvtársnak szólítottam —, s a pártszervezet tagjai között nyilván vannak olyanok, akik tudják, hogy már a Kommunista Kiáltvány is szól a nőkről. Mégpedig ezekkel a szavakkal: „... éppen arról van szó, hogy megszüntessük a nőknek azt a helyzetét, amelyben puszta termelési szerszámok." A Kommunista Kiáltvány a jövő hónapban lesz százhuszonkét éves, a Magyar Népköztársaság alkotmánya tavaly töltötte be a húszat, a párt IX. kongresszusa óta pedig már eltelt több mint három év. S a pártszervezetnek jogában áll önt is beszámoltatni vezetési módszereiről, elképzeléseiről. Ugye megérti, hogy mindezt el kellett mondanom. Keszonmunkára valóban nem érzek elég erőt magamban, de talán van annyi képesség bennem, hogy vitába szálljak egy férfival. Ennek ellenére azt kérem, inkább ne válaszoljon — a kimondott vagy leírt szavak néha nagyon keveset érnek. Gondolkodjék azon, amit megpróbáltam elmondani, s ha netán rövid időre felbosszantottam — nem kérem elnézését. à l'ibristtsd’ / A hosszútávú népgazdasági tervezési bizottságok munkájából 1. A közepesen fejlett ipari országok sorában Az Országos Tervhivatalban 1967 végén megkezdődött az 1971—1981 közötti, tizenöt évre szóló hosszútávú népgazdasági terv és egyidejűleg az 1971-75-ös évekre a középtávú negyedik ötéves terv kidolgozása. Mindkét tervet 1970-ben terjesztik elő jóváhagyásra. A Tervhivatal a főbb témacsoportok szerint elméleti és gyakorlati szakemberekből távlati tervezési bizottságokat hozott létre. A bizottságok az előkészítő munka két összefüggő szakaszát már befejezték. Egyrészt elkészítették az 1950-1967 közötti tizenkét esztendő hazai gazdasági fejlődésének kritikai elemzését, másrészt úgynevezett „tervezési hipotéziseket” dolgoztak ki. Ezekben az 1985-ig belátható jövő körvonalait vetítik elénk. Nem kész tervek, hanem reális lehetőségek számbavétele, előzetes elgondolások ezek a következő tizenöt esztendőről. A tervezési bizottságok tanulmányai és vitái alapján egyes szerzők és szerzői kollektívák különböző témakörökről összefoglalókat, cikkeket jelentettek meg több folyóiratunkban. Minthogy azonban e folyóiratok általában a szűk szakközvéleményhez jutnak csak el, a megjelent cikkek felhasználásával ismertetést adunk olvasóinknak az alábbi témákról: iparunk tizenhét év alatti fejlődésének néhány jellemzője, a különböző adottságú országrészek eddigi előrehaladása, a népgazdaság területi szerkezetének sajátossága, elgondolások az elosztás és a fogyasztás távlati tervezéséhez, elképzelések, lehetőségek a foglalkoztatás és az életszínvonal alakulásáról 1985-ig. A Hosszútávú Népgazdasági Tervezés Ipari Bizottságának jóvoltából most első ízben átfogó vizsgálat tárgya lett iparunk fejlődésének 1950-1967 közötti időszaka. Az elemzéskor a magyar ipar fejlesztésének és mai helyzetének legfőbb jellemzőit összehasonlították hét KGST-ország (Mongólia nélkül) és huszonnyolc tőkés ország megfelelő adataival. A felszabadulás óta hazánk gazdasági fejlődésének két legjellemzőbb vonása, a termelési viszonyok alapvető változása és az ennek alapján kibontakozó iparosítás volt. A gyors ipari fejlődés eredményeként a magyar ipar termelése (a magánkisipar nélkül) 1938 és 196 között a 7,8- szeresére, 1950 és 1967 között pedig a 4,5-szeresére bővült. Az átlagon belüli a vegyipar fejlődése még gyorsabb, tízszeres volt, a gépiparé pedig 6,5-szeres. Ez a fejlődési ütem a fejlett tőkés országok iparáénál is gyorsabb, hasonló vagy még nagyobb növekedési ütem csak a többi szocialista ország iparát jellemzi. Az iparban foglalkoztatottak aránya hazánkban az 1950-es 19,4 százalékról 1967-re 32,3 százalékra, az építőiparban dolgozók aránya pedig 3,1 százalékról 6,5 százalékra növekedett. A mezőgazdaságban dolgozóké viszont 52-ről 30,9 százalékra csökkent. Ez a folyamat törvényszerű, a fejlettebb országokban ennél jóval alacsonyabb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Amíg azonban az iparilag fejlett országokban a mezőgazdaságból felszabadulók jelentős részét a szolgáltató hálózat (közlekedés, kereskedelem, javítóipar, vendéglátás stb.) szívta fel, addig nálunk csaknem mindannyian az iparban helyezkedtek el. A szolgáltatásban foglalkoztatottak aránya 1950-ben 16,2 százalék, 1967-ben 16,8 százalék volt, tehát fejlődésről e területen aligha beszélhetünk. A vizsgált több mint másfél évtizedben erősen növekedett az ipar hozzájárulása a nemzeti jövedelem előállításához. 1964-ben például ebből a szempontból a hét KGST-ország közül Magyarországot csak Csehszlovákia és az NDK előzte meg. Az ipar aránya a nemzeti jövedelem termelésében 38-40 százalékra tehető. Az ipar tehát a magyar népgazdaság vezető ágazatává vált. Különböző összehasonlító számítások országunk és a tőkés országok között egyértelműen bizonyítják: a szocialista iparfejlesztés eredményeként 1950-1967 között Magyarország a fejlődő országok sorából a közepesen fejlett ipari országok sorába emelkedett. Nagyot változott 1950-67 között az ipar szerkezete. E változások nagyjából megfelelnek a világgazdaság általános irányának. Mégis az összehasonlító vizsgálatok a 35 országgal azt bizonyítják: iparunkban jelenleg egyértelműen nagy a szénbányászat és a vaskohászat aránya; szén- és fémfelhasználásunk nem elég gazdaságos. Az átlagosnál kissé magasabb a részesedése a gépiparnak, a textil-, a bőr- és a ruházati iparnak; termékeikből a belső fogyasztásra jutó rész az átlagosnál alacsonyabb, míg az export az átlagosnál magsabb. Az ipar egészében viszonylag alacsony még mindig a vegyipar, továbbá a papír- és az élelmiszeripar aránya. A vizsgált időszakban gyorsan nőtt az ipar részesedése az exportból. Az összes export 70-75 százaléka ipari eredetű, s ha beszámítjuk az élelmiszeripart is, akkor 85-90 százalék az ipari eredetű exporthányad. Ugyanakkor az ipar nagymértékben rászorul importanyagokra és termékekre. Teljes importunk túlnyomó része ugyancsak ipari eredetű termék, feldolgozásra szolgáló alapanyag, ipari késztermék és félgyártmány. A fogyasztási cikkek 1959-64 között az összes importnak csak 8-11 százalékát tették ki. Az összehasonlításban bevont tőkés országokban ez az arány 10,6-21,1 százalék között mozgott. Ezzel szemben az importnak a beruházást, a felújítást szolgáló és a készletnövekedést eredményező része Magyarországon átlagosan 15,5 százalék, míg a vizsgált országokban csupán 5-10 százalék. Az ipart tápláló import tekintélyes hányada tőkés országokból származik, de az ilyen országokba irányuló exportnak mintegy fele még mindig mezőgazdasági és élelmiszeripari termék. Ennek fő oka az, hogy iparunk - a minőség, a választék, a szállítási határidők, a szerviz stb. szempontjából - nem tudott kellően alkalmazkodni a tőkés országok piaci követelményeihez. Sz. S. (Folytatjnk) ^ wCibiCi W* ^ p ■ r ■■ I . . ■■ . r - Egy jó üzlet története A múlt év márciusában nagy megrendelés hírét hozta a posta a Hajdú-Bihar megyei Vegyesipari Vállalat központjába, illetve a hajdúböszörményi telephelyre. A Szovjetunióban, Togliatti városban épülő autógyár részére kellett festéktartályokat készíteni, s a munkát a magyar fővállalkozó — a Budapesti Vegyigépgyár — részben kisebb vállalatoknak adta ki, így jutott 13 millió forintos megrendeléshez a vállalat. Az időpont már meglehetősen kései volt, hiszen a vállalat kapacitása ekkor már csaknem teljes egészében le volt kötve, s aki ismeri egyes vállalatok merevségét, tudja, hogy az anyagok beszerzése sem könnyű feladat. Sokáig nem lehetett tétovázni, mert a határidő nagyon szoros volt, s a munkát más vállalat kapta volna meg. Végül is a vállalat vezetői úgy döntöttek, elfogadják a megrendelést. Ezekről az izgalmas napokról beszélgettünk Szoboszlai Gáborral, a vállalat egyik termelésirányítójával. — Mikorra kellett az első szállításokat teljesíteni? — A megrendelés követő három hónapon belül. Kezdetben voltak csúszások, de a végső határidőre az utolsó tartályt is elszállítottuk a szovjet megrendelőnek. — A vállalat telephelyei közül melyik vett részt ebben a munkában? — A püspökladányi, a hajdúnánási és a hajdúböszörményi. — Hogy aránylik ez a 13 millió forintos üzlet a vállalat éves forgalmához? — Éves termelésünk 70 millió forint körül van, a szovjet megrendelés tehát jelentősnek mondható. — A vállalat történetében, gondolom, még nem volt példa ehhez hasonló munkára. Voltak-e nehézségek a megrendelés teljesítése közben? »88 — Itt van mindjárt a minőség problémája. Az általunk szállított tartályokat ellenőrizték a budapesti gyár, a szovjet átvevők, majd a gyár szerelése közben a munkát végző olaszok s természetesen mindezt megelőzően mi is. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a megrendelést teljesítve műszaki színvonalban legalább három évet léptünk előre. Eszközeink sem voltak minden mozzanathoz. A tartályok alapanyagát képező lemezeket az Atommagkutató Intézetben „szabták ki” plazmavágóval. A hatalmas, háromszor tizenegy méteres hengeres tartályokat egy daruskocsiból átalakított készségen szállítottuk el a vasútig. Mondjuk egy trailerrel könnyebb lett volna. — De végül is elérkezett a nagy nap, december 20-a. — Ezen a napon adtuk át az utolsó festéktartályt. Ebben az időben már az időjárás is nehezítette a munkát. Hózáporban, csikorgó fagyban hegesztettük, csiszoltuk a tartályokat, s a festés is itt történt. Megemlíthetem, hogy a nagy munkából a szocialista brigádok derekasankivették részüket. Püspökladányban a Rajk László, Rákóczi Ferenc, Révay József és Május 1. brigád, Hajdúnánáson a Május 1., Kun Béla és Ifjú Gárda szocialista brigádok, Hajdúböszörményben pedig a KISZ és a Május 1. brigád a megyei tanácstól 9000, a vállalattól 30 000 forint jutalmat kapott a jó munkáért. Íme, dióhéjban a Vegyesipari Vállalat 1969-es nagy üzlete. Dicsérendő ez a vállalkozó kedv, amivel egy kései megrendelést elvállaltak, és dicsérendő az a pontos, megbízható munka, amivel a megrendelést teljesítették. G. J. Előtérben a hatékonyság Vállalataink egyik legnagyobb problémája jelenleg a gazdaságosság, a hatékonyság fokozása. Úgy is mondhatnánk, hogy a termelést már jól vagy kevésbé jól megtanultuk. Most már a gazdaságos termelést kell megtanulni, azaz a cél nemcsak az, hogy többet, hanem az is, hogy versenyképesen, nyereségesen kell termelni. A BIOGAL Gyógyszergyár Kémia II. üzemének pártalapszervezete legutóbbi taggyűlésének egyik napirendi pontja volt a Kémia II. üzem gazdasági munkájának értékelése. Mint az Danyi Gyula alapszervezeti titkár beszámolójából kiderült, a Kémia II. üzem komoly sikereket ért el éppen a legfontosabb mutatókban. A Kémia II. üzem a három első negyedévben 153 millió forint termelési értéket ért el, szemben a tavalyi 125 millióval. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a tavalyi létszám 149 fő volt, az idei pedig a tervezett 141-gyel szemben csak 136, akkor az a következtetés is leszűrhető, hogy a megnövekedett termelést a munka termelékenységének növekedése is kísérte. Az üzem kollektívájának eredménye, hogy a termelékenység növelésével 42 000 forint értékű bérmegtakarítást ért el, s ez a bérmegtakarítás az év folyamán kifizetésre is került. Az is nyilvánvaló, hogy a nyereség elosztásánál a Kémia II. üzem esetében figyelembe veszik a termelékenység növekedését. Látható tehát, hogy a jó munka meghozza gyümölcsét, hiszen a két üzem munkásainak átlagbére is emelkedett. Az üzemben a termelés javítása érdekében jelentős átszervezésekre került sor ebben az évben. Az átszervezéseket a vállalati és üzemi pártvezetés kezdeményezte. Ennek célja az volt, hogy a hatáskör és ezzel együtt a felelősség minden esetben pontosan körülhatárolható legyen. Az üzem alapszervezetének vezetői és tagjai is komoly meggyőző és felvilágosító munkát végeztek, míg az emberekkel megértették: a változások az ő érdekeiket szolgálják, hiszen a termelés ésszerűsítéséről van szó. Az üzemben sokat javult a munka és a technológiai fegyelem. Ez sem ment máról holnapra. Sokszor kellett a meggyőzés, a személyes elbeszélgetés módszereit alkalmazni , ahol ez nem segített, ott a felelősségrevonás sem maradt el. A büntetések mindenkor „zsebbevágóak” voltak, s így a fegyelmezetlenek rájöttek arra: kétszer ártanak, ha nem tartják meg az utasításokat. Először a köznek, mert a gyártási követelmények megsértése veszélyezteti a termelést, másodszor maguknak, mert a fegyelmi büntetés prémium- vagy nyereségcsökkentéssel is jár. Természetes, hogy az előírások megtartását csak akkor lehet megkövetelni, ha világosak, érthetők. Ezért az üzem műszaki dolgozói újraírták a műveleti utasításokat, és havonta technológiai oktatást tartanak a dolgozók részére. A műszaki színvonal növelése érdekében üzemmérnöki munkahelyeket létesítettek abból a célból hogy a termelésben adódó problémák megoldása ne a munkaügyi és személyzeti tevékenységet is végző művezetőket terhelje. A szakember-ellátottságot az üzem a saját dolgozóinak továbbtanulásával igyekszik megjavítani. A továbbtanulásra jelentkezők elbírálását a gazdasági és társadalmi szervek közösen végezték, és azt is figyelemmel kísérték, ki mennyire válik alkalmassá például a vezetési tevékenységre. Az első három negyedévet áttekintve határozott javulás volt tapasztalható az üzemi légkörben Ezt az tette lehetővé, hogy a párt- és a gazdasági vezetés mindig együtt cselekedett, együtt kezdtek a felismert hibák kijavításához, az intézkedéseket pedig egyetértésben hajtották végre ki-ki a maga posztján, a maga sajátos módszereivel. A türelmes munka meghozta eredményét. A kiemelkedő munkát végzettek nemcsak a bérmegtakarításból részesülnek, hanem jutalmakat is kaptak. ’ Gőz József HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1970. JANUÁR 1S.