Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-29 / 24. szám

1040. JANUÁR 30. „Fordítsátok fegyvereteket az elnyomók ellen” Néhány nappal azután, hogy Debrecenben összeült a felszaba­dult ország Ideiglenes Nemzetgyű­­lése, már első nyilatkozatában fi­gyelmeztető szavakkal fordult a katonákhoz: „Nincs más parancs számotokra, mint a nemzet paran­csa. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a nemzet nevében parancsolja: For­dítsátok fegyvereteket a német el­nyomók ellen, támogassátok a fel­szabadító Vörös Hadsereget, csat­lakozzatok a magyar szabadság­­harchoz, a szerveződő új nemzeti haderőhöz." 1944 december végén a minisz­tertanács hadat üzent a fasiszta Németországnak. Ahhoz azonban, hogy ez a hadüzenet tettekben is megvalósuljon, arra volt szükség, hogy a negyed évszázadon át fa­siszta szellemben nevelt hadsereg helyébe új fegyveres erő jöjjön létre, olyan, amely azonosulni tud és akar a nép érdekeivel. Az első kezdeményező lépést a két mun­káspárt tette meg, amikor huszon­öt évvel ezelőtt, 1945. január har­mincadikén együttesen tett javas­latot új típusú hadsereg megszer­vezésére. A honvédség néphadsereg — hangzott a nyilatkozat —, amelyet a­ nemzet akarata hív életre, hogy létéért, becsületéért, szabadságá­ért újra kezdje harcát, s biztosít­sa a nemzet helyét Európa szabad­ságszerető népei között, s vívja ki az összes szabadságszerető népek megbecsülését. A kommunisták az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, súlyos törté­nelmi tapasztalatokra támaszkod­va, kezdettől fogva síkra szálltak a szabadságharcos magyar fegyve­res erők mielőbbi megszervezésé­ért. Révai József arról beszélt, hogy a párt fenntartás nélkül tá­mogat egy olyan tisztikart, amely Damjanich, Aulich, Nagy Sándor és Pöltenberg, Klapka és Perczel hagyományainak szellemében szü­letik újjá. Az ország felszabadult terüle­tein már nemcsak a kommunista párt helyi szervezetei, hanem kü­lönböző, más demokratikus szer­vezetek is felismerték: itt az utol­só lehetőség a magyar nép számá­ra, hogy hadserege fellépjen az ellenség, a német imperializmus ellen. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány felhívására a hadifogolytáborok­ban katonák ezrei jelentkeztek a fasizmus elleni harcra, mind töb­ben tisztek is. A Szovjetunió kor­mányának intézkedésére a harcra jelentkezett magyar hadifoglyokat szabadnak nyilvánították. A hu­szonöt évvel ezelőtt Buda felsza­badításáért vívott harcokban mint­egy kétezer magyar katona vett részt a budai önkéntes ezred zász­­lai alatt. Több más katonai egység is részt vett a szovjet csapatok ol­dalán azokban a harcokban, amelynek során az ország terüle­tét megtisztították a náci hordák­tól és nyilas szövetségeseiktől. A hadsereg tervszerű létreho­zásához az első lépést a vezető szervek megalakítása jelentette. A fegyverszüneti szerződés meg­kötése és a Honvédelmi Miniszté­rium létrejötte után került sor az új hadsereg toborozására. Debre­cenben, majd Budapesten, aztán Egerben, Salgótarjánban tartottak nagygyűléseket, amelyeken minde­nekelőtt az új hadsereg toborzása került napirendre. Miskolcon a toborzás kezdetén kétezer-hétszázan, Borsodban öt­­ezer-ötszáz-húszan jelentkeztek. A főváros egyik kerületében huszon­egyezren. Az ország felszabadult községei és városai, a munkába kezdő üzemek anyagi segítséget, élelmet, gyógyszert, felszerelést, járműveket ajánlottak fel az új hadsereg számára. Az ország felszabadulását köve­tően még évek teltek el, míg meg­teremtődtek mai néphadseregünk működésének, helytállásának po­litikai és szervezeti feltételei. V. F. Vn LÁTOGATÁS KOMÁDIBAN Gyermekek és öregek Jól emlékszem arra a verőfényes tavaszi délelőtre, amikor jelen vol­tam Komádiban az új községi könyvtár ünnepélyes átadásán. Az ünnepség után azzal búcsúztunk a könyvtár dolgozóitól, hogy egy idő múlva ismét találkozunk, amikor már lesznek némi tapasztalataik a könyvtár működésével kapcsolat­ban. Az ígéret óta több mint más­fél év telt el, az újbóli találkozás tehát aktuálissá vált. A könyvtár ezelőtt a művelődési otthon egyik helyiségében műkö­dött­. Ez az elhelyezés semmiképpen sem lehetett végleges, mert szűkös és korszerűtlen volt. Ezért vált szükségessé az új könyvtár létreho­zása. Most külön teremben válo­gathatják a könyvet a gyerekek, két helyiségben van elhelyezve a felnőttkönyvtár, és a kölcsönző szo­bán kívül még egy olvasóterem is várja az olvasókat, ahol folyóira­tok és kézikönyvtár áll rendelke­zésükre. A KÖNYVTÁR Ez a könyvtár azonban — ta­pasztalataim szerint — mindenek­előtt a gyerekek birodalma. Nem­csak azért, mert a beiratkozott 1444 olvasóból 805 a tanulók száma, ha­nem azért is, mert a felnőttek he­lyett is ők járnak könyvtárba: ők .«állítják a könyvet szüleiknek. Jönnek is csapatostul. Amíg ott voltam, szinte percenként nyílt az ajtó, s mindig három-négy gyerek nyomakodott be egymás sarkát ta­posva, hónuk alatt vagy a kezük­ben szorongatott szatyorban négy­et könyvvel. A könyvespolcok kö­zött meglepően otthonos a mozgá­suk, csivitelnek, keresgélnek, s vi­szik a kiválasztott új olvasnivalót. Győrfi Károlynénak állandóan dolgoznia kell addig is, amíg be­szélgetünk, mert a nagy kölcsön­zőasztal előtt sorban állnak a gye­rekek a könyvekkel. Elmondja töb­bek között,­­ hogy a könyvtár 12 ezer kötet könyvvel rendelkezik, és amikor a művelődési otthonból átköltöztek, 510 olvasójuk volt. A létszám tehát azóta emelkedett háromszorosára. A mezőgazdasági dolgozók közül 178-an, a faluban élő értelmiségiek közül pedig 43-an tagjai a könyvtárnak. Naponta át­lagosan száz olvasó fordul meg a könyvtárban. — Tanácsokat szoktak kérni az olvasók? — kérdezem némi gya­nakvással. — Hogyne, nagyon gyakran. — És hogy tud tanácsot adni, ha leginkább a gyereket küldik a könyvért? — Megüzenik, hogy milyen témá­jú könyvet szeretnének, meg aztán a visszaküldött könyvekből is lá­tom, mit kell vinnie a gyereknek. — Szereti ezt a munkát? — Hát persze, nagyon — vágja rá azon csodálkozva, hogy ilyet egyáltalán kérdezni lehet. — Kü­lönben nem is csinálnám. És tudja milyen kedves dolog az, amikor megy az ember az utcán, és mind köszön a sok kis gyerek? A gyerekkönyvtárban piros arcú kislány keresgél másodmagával a könyvek között. Mindketten har­madik osztályba járnak, osztálytár­sak. Először azt hittem, hogy csak úgy általában keresgélnek, de ki­derült, hogy nem. — A „Hetvenhét magyar népme­sét" keressük — mondja a kis pi­ros arcú határozottan, ő a közlé­kenyebb. — Miért éppen azt? — A múltkor Szabó Ilonka ol­vasta, ő mondta, hogy milyen jó könyv. Segítek nekik a könyvet keresni, de a Hetvenhét magyar népmesét sajnos nem találtuk meg, nyilván most is lapozgatja valamelyik kis olvasó. Az, hogy a felnőttek ritkán jár­nak a könyvtárba, törvényszerűen váltja ki az emberből az aggodal­maskodó, bár kicsit sablonos gon­dolatot, talán mégis megnyugta­tóbb lenne, ha a felnőttek maguk választanák ki a könyvtár polcai­ról saját olvasmányaikat, s taná­csot is közvetlenül kérnének a könyvtárostól. De aztán tovább me­ditálva meg kellett nyugtatni ma­gamban az ágaskodni készülő „kul­­túrnyikot”, hiszen bárhogy jutnak is a szülők a könyvekhez, az a lé­nyeg, hogy olvasnak. Azzal pedig, hogy a gyerekeket küldik a könyv­tárba, jó szolgálatot is tesznek, mert hozzászoktatják őket a könyv­tárhoz, már gyerekkorukban meg­érzik a könyvek közötti böngészés jó ízét, s az már szinte majdnem biztos, hogy ezek a gyerekek fel­nőtt korukban is maguk fogják a könyvtárban olvasnivalójukat megkeresni, kiválasztani. A „NAPKÖZI” A könyvtár kölcsönző szobájában fehér köpenyes, fekete hajú asz­­szony álldogált. Először azt hittem, hogy ő is a könyvtár dolgozója. — Ha már itt jár, látogasson meg minket is — mondta, és már vezetett is. Az udvaron, a könyvtárhoz told­va, új épületrész két szobájában kellemes meleg fogad. Az asztalok mellett 70 év körüli fejkendős né­nik és hasonló korú férfiak üldö­gélnek, beszélgetnek, olvasnak. Az egyik üresen hagyott asztal mellé telepszünk le vezetőmmel, Sepré­­nyi Mihályné gondozónővel. — A tanács 1965-ben hozta létre az öregek „napközi otthonát”. Az első években a tanácsháza nagyter­mében kaptunk helyet, de amikor szükség volt a teremre, nem jö­hettek az öregek A jelenlegi új épület 1969 nyarán készült el, és itt már zavartalan körülmények között tölthetik napjaikat. A „napközibe” reggel kilenc óra körül kezdenek szállingózni a Ko­mádiban élő öregek. Itt meleg szo­ba és kiadós ebéd várja őket min­dennap. Azok járhatnak ide, akik­nek a havi jövedelme nem haladja meg a 400 forintot. Jelenleg 25-en veszik igénybe az „öregek napközi­jében" a tanács által biztosított juttatásokat. A szomszéd asztalnál három né­ni ül együtt, mindhárman olvas­nak. Az egyik olyan részletre akad­hatott saját könyvében, amit fel kellett olvasnia. Miután befejezte az olvasást, megbeszélik a hallot­takat. Egy távolabbi asztalnál két bácsi beszélget. Az egyik valami régi történetet mesél a másiknak, aki néha egyetértően bólogat. Kö­zéjük telepszünk, és tovább folyik a szó a múltbeli időkről. Az asztal végén kerek arcú né­ni ül, és észre kell vennem, hogy egy pillanatra sem veszi le rólam gyanakvó tekintetét. Egyszer aztán már nem bírja szó nélkül. — Nagy kár volna megbontani ezt az álláspontot — mondja gya­nakvását szavakban is megfogal­mazva. Ekkor jöttem rá, hogy fo­galma sincs arról, kiféle vagyok, és a napközit félti tőlem. A gondozónő megnyugtatja, azt pedig nekem magyarázza el, hogy Erzsi néni rendszeresen lottózik, és ha egyszer sokat nyer, a pénz felét a napközi bővítésére adja. — De még egy kövér disznót is ötetnék — teszi hozzá, és ezzel irántam való megenyhülését is ki­fejezi. . Nagyon öreg, repdeső tekintetű néni tipeg közelebb. — Azt tessék megírni, hogy nem tudhatnánk jobbat találni a gon­dozónőnknél. A többiek kórusban helyeselnek, az egyik néni még könnyekre is fakad. — Nagyon jól érezzük itt ma­gunkat, jól elbeszélgetünk, rádiót hallgatunk, bárcsak minden öreg­nek ilyen lenne a sora. Pedig a napközit gyanakvással fo­gadták eleinte Komádiban, és ma sem jönnek el annyian, amennyien jöhetnének. „Eszed a házad végét” — mondogatják a napköziseknek a gyanakvók. S ezek a megnyilatko­zások még annak a kornak a félel­meit idézik, amelyik kort a nap­köziben üldögélő öregek is gyak­ran felemlegetik, emlékezve fiatal­ságukra, küzdelmeikre, munkával töltött éveikre. De ők már azt is tudják, hogy a gyanakvások ideje lejárt, és hogy emlékezni is sok­féleképpen lehet. Magyari Vilmos CSÜTÖRTÖK! LEVÉL !­oncs tvJU ! Bevezetőben közlöm önnel, hogy eddigi éveimet nem a holdban töltöt­­­­tem el. Elég rendszeresen megfordulok a magyar üzletekben, s ha időm engedi, sétálgatva megnézem a kirakatokat is. Azt is közlöm, hogy múlt­kori hirtelen megjegyzésem nem véletlenül szaladt ki a számon, hajlandó va­gyok írásban rögzítve is megismételni. Elismerem a nagy nyilvánosság előtt, hogy néhány nappal ezelőtt a pult külső oldalánál állva ezt mondtam ön­nek: „Na és ezt a két rövid szócskát fenntartás nélkül vállalom ma­gaménak, és azt is előre bejelentem, hogy máskor, sőt minden, az idézett­hez hasonló alkalommal ismételni fogom. Tudom, hogy nem szándékkal mondta, amit nekem mondott. Olyan kedvesen mosolygott hozzá, hogy ha nemcsak a Centrumban lenne divat, biz’isten, még egy mosolycsekket is kiállítottam volna. S azt is megértem, hogy ön kereskedő — minden bizonnyal jó kereskedő —, akinek első és legfontosabb feladata, hogy eladja a pult mögötti polcon sorakozó árut. S ha az áru szép is, jó is, csak éppen az ára csillagászati, akkor közli a bűvös szót, megnyugtatandó és lefegyverezendő a kedves vevőt: „import áru, kérem.” Százszor beválik, százszor nem — ilyenkor a vevő szó nélkül távozik —, s aztán jön valaki, aki a mosolygós válaszra visszakérdez: „Na és...?” Tőlem ne kérdezze, hogy mit tegyen ilyenkor a kereskedő, mert én üzletben még csak vevői minőségben fordultam meg, s nem is nagyon hi­szem, hogy valaha is jó üzletember válna belőlem. Teljes mértékben meg­értem, hogy ön a pult túlsó oldalán sincs könnyű helyzetben. Lehető­leg mindent el kell adni, így kívánja a vállalat és a saját maga érdeke. Még az sem közömbös, hogy milyen áron adja el a nagyobb forgalom, na­­­­gyobb százalék, és ugye, ön se csak eladó, hanem vevő is, és ön is a piac­ról él. Kell hát a varázsige, mert a kialakult gyakorlat szerint ez a lehető­ség rá, hogy a kedves vevőnek mégis csak becsomagolhassa a méregdrága parfümöt, pulóvert vagy éppen papírszalvétát. Mondom, nem a holdról csöppentem le, a kirakatokban is megszok­tam már, hogy ha a cédulán lényegesen nagyobb a szám, mint amennyire én gondolnék, mellette ott van a szó: import. (Manapság legtöbbször már nem is jelzik, melyik ország terméke, lényeg az, hogy nem hazai.) Ebben már tulajdonképpen bele is törődtem, csak azt nem tudom — nem aka­rom — teljesíteni, amit ön kíván tőlem. Hogy vegyem természetesnek. Sőt megváltoztathatatlannak. Kedves kis kortársnő, ön még olyan fiatalnak látszik, hogy hajlan­dó vagyok azt hinni: az iskolában is így tanulta a szakmával együtt: az importáru luxuscikk, annak az ára mindig — vagy majdnem mindig — magasabb, mint a belföldié. Vagy ha a tankönyvekben nem is szerepelt ez így, elég volt csupán néhány hónap az üzletben, hogy a gyakorlatban meg­tanulja. S talán — legszívesebben erre gondolok — még nem jutott eszé­be, hogy tűnődjön rajta: vajon helyén való-e ez így. Tudja, mi gyerekkorunkban az iskolában még tanultunk hittant, s a hittanórán valóban azt nevelték belénk, hogy vannak dolgok, amelyeke­t nem szabad kételkedéssel megszentségteleníteni. Aztán felnőttünk, s ma már valahogy úgy gondolkodunk: vannak dolgok, amelyeket nem szabad elfogadni anélkül, hogy egy kis kételkedéssel ne boncolgatnánk előzőleg. Hogy magunk győződjünk meg egyedül üdvözíti, megváltoztathatatlan voltáról, ön azt akarja elfogadtatni velem, természetes dolog az, hogy ami im­port, az drága. Hogy külföldön csak luxusholmikat gyártanak, vagy hogy ami ott viszonylag olcsó, annak itthon kell felemelni az árát. Jó, tegyük fel, hogy így van, de akkor nézzük meg, hogy ebből adódóan mi lenne még szintén természetes. Gondolom, önnek sem volt az utóbbi időben öt találata, s hogy else­je táján gondosan számolgatja a százasokat, mire mennyi futja, így hónap vége felé pedig már a tízeseket is katonás rendbe rakja a pénztárcájában. Nem tartozik a kiemelkedően nagy fizetésűek közé, ahogy nem számít­hatjuk oda a ruhagyári munkásasszonyokat, a villamoskalauzokat és még sorolhatnám, hogy kiket nem. Miért mondom ezt? Egyszerűen csak azért, mert ha kívánságának megfelelően természetesnek veszem, hogy importáru csak drága lehet, akkor — most az egyszerűség kedvéért túlzok, de van benne igazság — természetesnek kell tekintenem azt is, hogy külkereske­delmi szerveink nem vesznek tudomást mint vevőről a ruhagyári mun­kásasszonyokról, a villamoskalauzokról és önről sem, kedves kortársnő. Mert az évenként egy névnapi luxuskardigán, a karácsonyi francia kölni akármilyen nagy öröm is, de kis szerepet kap a mi életünkben, így látjuk mi, a vevők, ön viszont napi nyolc óra hosszat eladó, s ná­lam is jobban kell ismernie egy jelenséget. Nevezetesen azt, hogy ha meg­jelenik egy álomszép fürdőruha a kirakatban „import” jelzéssel hatszáz fo­rintért, akkor valami csodálatos folyamat eredményeként egyik napról a másikra emelkedni kezd a megszokott, közepes minőségű fürdőruha ára is. No, nem a csillagokig — ezt egy hazai nem teheti —, csak éppen olyan szintre, hogy az ember nyel egyet, és azt mondja: jó lesz még egy évig a tavalyi. S ez már önnek nemcsak mint vevőnek, hanem eladónak is rossz. Tudom, mit mond most magában, s alapjában véve igaza is van. Egy ilyen egyszerű s ráadásul fiatal eladó mit is tehetne? Még tíz fillér ere­jéig sincs beleszólása abba, hogy mit mennyiért adjon. Azt valahol fönt az áttekinthetetlen számok, kulcsok, árrések, adók birodalmában döntik el. Ez így igaz, s én nagyon jól tudom, hogy bármilyen kedves teremtés is ön, csak mosolyt adhat, árengedményt nem. Ezt nem is kérem. Mindössze azt kérem öntől, engedje meg nekem és minden vevőnek, hogy ami túlságo­san drága, azt annak is tartsuk. Még akkor is, ha importáru. Sok minden van az életben, amibe kénytelenek vagyunk beletörődni, vagy türelemre inteni magunkat. Nem lázadozhatunk a betegség ellen, és várnunk kell, mert egyik évről a másikra s­em oldódhat meg minden la­kásprobléma, nem lehet kifogástalan a sertéshúsellátás. De ahol csak a szemlélettel van baj, ott hadd lázadozzunk! Mert örömmel olvassuk, hogy külkereskedelmünk szép eredménnyel zárta az elmúlt évet is, nem marad­tunk adósok sehol. Hát akkor miért ne várhatnánk tőle, hogy gondoljon ránk is? Ránk, akik közepes minőségű cipőbe akarunk munkába járni, praktikus modern bútorokkal akarjuk berendezni a lakásunkat, s — uram bocsáss! — nagyon szeretnénk eldobható papírtányérból vacsorázni. S akik azért látunk, hallunk a világból annyit, hogy tőlünk keletre és nyugatra sok olyan apró — és olcsó — árucikk található az üzletekben, amelyek a hétköznapokat teszik egy icipicivel könnyebbé, szebbé, kényelmesebbé. Higgye el­­nekem, ez nemcsak az én ügyem, hanem az öné is, ön be­lül áll a pulton, s ilyenformán a százalék is érdekli. Én a pult külső olda­lánál szoktam megállni, de őszintén ígérem, hogy ahogy eddig tettem, a jövőben is minden forintomat az üzletekbe viszem. Ha olcsóbban kapok valamit — többet veszek. Vagy mást is veszek. Nincs köztünk érdekellen­tét — ne higgye el senkinek —, nagyon is egyet akarunk. Engedje hát meg nekem, hogy lázadozzak, ha van rá okom. Egy kicsit ön helyett is. De a legjobb lenne azért együtt. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JANUÁR 26.

Next