Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-29 / 24. szám
1040. JANUÁR 30. „Fordítsátok fegyvereteket az elnyomók ellen” Néhány nappal azután, hogy Debrecenben összeült a felszabadult ország Ideiglenes Nemzetgyűlése, már első nyilatkozatában figyelmeztető szavakkal fordult a katonákhoz: „Nincs más parancs számotokra, mint a nemzet parancsa. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a nemzet nevében parancsolja: Fordítsátok fegyvereteket a német elnyomók ellen, támogassátok a felszabadító Vörös Hadsereget, csatlakozzatok a magyar szabadságharchoz, a szerveződő új nemzeti haderőhöz." 1944 december végén a minisztertanács hadat üzent a fasiszta Németországnak. Ahhoz azonban, hogy ez a hadüzenet tettekben is megvalósuljon, arra volt szükség, hogy a negyed évszázadon át fasiszta szellemben nevelt hadsereg helyébe új fegyveres erő jöjjön létre, olyan, amely azonosulni tud és akar a nép érdekeivel. Az első kezdeményező lépést a két munkáspárt tette meg, amikor huszonöt évvel ezelőtt, 1945. január harmincadikén együttesen tett javaslatot új típusú hadsereg megszervezésére. A honvédség néphadsereg — hangzott a nyilatkozat —, amelyet a nemzet akarata hív életre, hogy létéért, becsületéért, szabadságáért újra kezdje harcát, s biztosítsa a nemzet helyét Európa szabadságszerető népei között, s vívja ki az összes szabadságszerető népek megbecsülését. A kommunisták az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, súlyos történelmi tapasztalatokra támaszkodva, kezdettől fogva síkra szálltak a szabadságharcos magyar fegyveres erők mielőbbi megszervezéséért. Révai József arról beszélt, hogy a párt fenntartás nélkül támogat egy olyan tisztikart, amely Damjanich, Aulich, Nagy Sándor és Pöltenberg, Klapka és Perczel hagyományainak szellemében születik újjá. Az ország felszabadult területein már nemcsak a kommunista párt helyi szervezetei, hanem különböző, más demokratikus szervezetek is felismerték: itt az utolsó lehetőség a magyar nép számára, hogy hadserege fellépjen az ellenség, a német imperializmus ellen. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány felhívására a hadifogolytáborokban katonák ezrei jelentkeztek a fasizmus elleni harcra, mind többen tisztek is. A Szovjetunió kormányának intézkedésére a harcra jelentkezett magyar hadifoglyokat szabadnak nyilvánították. A huszonöt évvel ezelőtt Buda felszabadításáért vívott harcokban mintegy kétezer magyar katona vett részt a budai önkéntes ezred zászlai alatt. Több más katonai egység is részt vett a szovjet csapatok oldalán azokban a harcokban, amelynek során az ország területét megtisztították a náci hordáktól és nyilas szövetségeseiktől. A hadsereg tervszerű létrehozásához az első lépést a vezető szervek megalakítása jelentette. A fegyverszüneti szerződés megkötése és a Honvédelmi Minisztérium létrejötte után került sor az új hadsereg toborozására. Debrecenben, majd Budapesten, aztán Egerben, Salgótarjánban tartottak nagygyűléseket, amelyeken mindenekelőtt az új hadsereg toborzása került napirendre. Miskolcon a toborzás kezdetén kétezer-hétszázan, Borsodban ötezer-ötszáz-húszan jelentkeztek. A főváros egyik kerületében huszonegyezren. Az ország felszabadult községei és városai, a munkába kezdő üzemek anyagi segítséget, élelmet, gyógyszert, felszerelést, járműveket ajánlottak fel az új hadsereg számára. Az ország felszabadulását követően még évek teltek el, míg megteremtődtek mai néphadseregünk működésének, helytállásának politikai és szervezeti feltételei. V. F. Vn LÁTOGATÁS KOMÁDIBAN Gyermekek és öregek Jól emlékszem arra a verőfényes tavaszi délelőtre, amikor jelen voltam Komádiban az új községi könyvtár ünnepélyes átadásán. Az ünnepség után azzal búcsúztunk a könyvtár dolgozóitól, hogy egy idő múlva ismét találkozunk, amikor már lesznek némi tapasztalataik a könyvtár működésével kapcsolatban. Az ígéret óta több mint másfél év telt el, az újbóli találkozás tehát aktuálissá vált. A könyvtár ezelőtt a művelődési otthon egyik helyiségében működött. Ez az elhelyezés semmiképpen sem lehetett végleges, mert szűkös és korszerűtlen volt. Ezért vált szükségessé az új könyvtár létrehozása. Most külön teremben válogathatják a könyvet a gyerekek, két helyiségben van elhelyezve a felnőttkönyvtár, és a kölcsönző szobán kívül még egy olvasóterem is várja az olvasókat, ahol folyóiratok és kézikönyvtár áll rendelkezésükre. A KÖNYVTÁR Ez a könyvtár azonban — tapasztalataim szerint — mindenekelőtt a gyerekek birodalma. Nemcsak azért, mert a beiratkozott 1444 olvasóból 805 a tanulók száma, hanem azért is, mert a felnőttek helyett is ők járnak könyvtárba: ők .«állítják a könyvet szüleiknek. Jönnek is csapatostul. Amíg ott voltam, szinte percenként nyílt az ajtó, s mindig három-négy gyerek nyomakodott be egymás sarkát taposva, hónuk alatt vagy a kezükben szorongatott szatyorban négyet könyvvel. A könyvespolcok között meglepően otthonos a mozgásuk, csivitelnek, keresgélnek, s viszik a kiválasztott új olvasnivalót. Győrfi Károlynénak állandóan dolgoznia kell addig is, amíg beszélgetünk, mert a nagy kölcsönzőasztal előtt sorban állnak a gyerekek a könyvekkel. Elmondja többek között, hogy a könyvtár 12 ezer kötet könyvvel rendelkezik, és amikor a művelődési otthonból átköltöztek, 510 olvasójuk volt. A létszám tehát azóta emelkedett háromszorosára. A mezőgazdasági dolgozók közül 178-an, a faluban élő értelmiségiek közül pedig 43-an tagjai a könyvtárnak. Naponta átlagosan száz olvasó fordul meg a könyvtárban. — Tanácsokat szoktak kérni az olvasók? — kérdezem némi gyanakvással. — Hogyne, nagyon gyakran. — És hogy tud tanácsot adni, ha leginkább a gyereket küldik a könyvért? — Megüzenik, hogy milyen témájú könyvet szeretnének, meg aztán a visszaküldött könyvekből is látom, mit kell vinnie a gyereknek. — Szereti ezt a munkát? — Hát persze, nagyon — vágja rá azon csodálkozva, hogy ilyet egyáltalán kérdezni lehet. — Különben nem is csinálnám. És tudja milyen kedves dolog az, amikor megy az ember az utcán, és mind köszön a sok kis gyerek? A gyerekkönyvtárban piros arcú kislány keresgél másodmagával a könyvek között. Mindketten harmadik osztályba járnak, osztálytársak. Először azt hittem, hogy csak úgy általában keresgélnek, de kiderült, hogy nem. — A „Hetvenhét magyar népmesét" keressük — mondja a kis piros arcú határozottan, ő a közlékenyebb. — Miért éppen azt? — A múltkor Szabó Ilonka olvasta, ő mondta, hogy milyen jó könyv. Segítek nekik a könyvet keresni, de a Hetvenhét magyar népmesét sajnos nem találtuk meg, nyilván most is lapozgatja valamelyik kis olvasó. Az, hogy a felnőttek ritkán járnak a könyvtárba, törvényszerűen váltja ki az emberből az aggodalmaskodó, bár kicsit sablonos gondolatot, talán mégis megnyugtatóbb lenne, ha a felnőttek maguk választanák ki a könyvtár polcairól saját olvasmányaikat, s tanácsot is közvetlenül kérnének a könyvtárostól. De aztán tovább meditálva meg kellett nyugtatni magamban az ágaskodni készülő „kultúrnyikot”, hiszen bárhogy jutnak is a szülők a könyvekhez, az a lényeg, hogy olvasnak. Azzal pedig, hogy a gyerekeket küldik a könyvtárba, jó szolgálatot is tesznek, mert hozzászoktatják őket a könyvtárhoz, már gyerekkorukban megérzik a könyvek közötti böngészés jó ízét, s az már szinte majdnem biztos, hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban is maguk fogják a könyvtárban olvasnivalójukat megkeresni, kiválasztani. A „NAPKÖZI” A könyvtár kölcsönző szobájában fehér köpenyes, fekete hajú aszszony álldogált. Először azt hittem, hogy ő is a könyvtár dolgozója. — Ha már itt jár, látogasson meg minket is — mondta, és már vezetett is. Az udvaron, a könyvtárhoz toldva, új épületrész két szobájában kellemes meleg fogad. Az asztalok mellett 70 év körüli fejkendős nénik és hasonló korú férfiak üldögélnek, beszélgetnek, olvasnak. Az egyik üresen hagyott asztal mellé telepszünk le vezetőmmel, Seprényi Mihályné gondozónővel. — A tanács 1965-ben hozta létre az öregek „napközi otthonát”. Az első években a tanácsháza nagytermében kaptunk helyet, de amikor szükség volt a teremre, nem jöhettek az öregek A jelenlegi új épület 1969 nyarán készült el, és itt már zavartalan körülmények között tölthetik napjaikat. A „napközibe” reggel kilenc óra körül kezdenek szállingózni a Komádiban élő öregek. Itt meleg szoba és kiadós ebéd várja őket mindennap. Azok járhatnak ide, akiknek a havi jövedelme nem haladja meg a 400 forintot. Jelenleg 25-en veszik igénybe az „öregek napközijében" a tanács által biztosított juttatásokat. A szomszéd asztalnál három néni ül együtt, mindhárman olvasnak. Az egyik olyan részletre akadhatott saját könyvében, amit fel kellett olvasnia. Miután befejezte az olvasást, megbeszélik a hallottakat. Egy távolabbi asztalnál két bácsi beszélget. Az egyik valami régi történetet mesél a másiknak, aki néha egyetértően bólogat. Közéjük telepszünk, és tovább folyik a szó a múltbeli időkről. Az asztal végén kerek arcú néni ül, és észre kell vennem, hogy egy pillanatra sem veszi le rólam gyanakvó tekintetét. Egyszer aztán már nem bírja szó nélkül. — Nagy kár volna megbontani ezt az álláspontot — mondja gyanakvását szavakban is megfogalmazva. Ekkor jöttem rá, hogy fogalma sincs arról, kiféle vagyok, és a napközit félti tőlem. A gondozónő megnyugtatja, azt pedig nekem magyarázza el, hogy Erzsi néni rendszeresen lottózik, és ha egyszer sokat nyer, a pénz felét a napközi bővítésére adja. — De még egy kövér disznót is ötetnék — teszi hozzá, és ezzel irántam való megenyhülését is kifejezi. . Nagyon öreg, repdeső tekintetű néni tipeg közelebb. — Azt tessék megírni, hogy nem tudhatnánk jobbat találni a gondozónőnknél. A többiek kórusban helyeselnek, az egyik néni még könnyekre is fakad. — Nagyon jól érezzük itt magunkat, jól elbeszélgetünk, rádiót hallgatunk, bárcsak minden öregnek ilyen lenne a sora. Pedig a napközit gyanakvással fogadták eleinte Komádiban, és ma sem jönnek el annyian, amennyien jöhetnének. „Eszed a házad végét” — mondogatják a napköziseknek a gyanakvók. S ezek a megnyilatkozások még annak a kornak a félelmeit idézik, amelyik kort a napköziben üldögélő öregek is gyakran felemlegetik, emlékezve fiatalságukra, küzdelmeikre, munkával töltött éveikre. De ők már azt is tudják, hogy a gyanakvások ideje lejárt, és hogy emlékezni is sokféleképpen lehet. Magyari Vilmos CSÜTÖRTÖK! LEVÉL !oncs tvJU ! Bevezetőben közlöm önnel, hogy eddigi éveimet nem a holdban töltöttem el. Elég rendszeresen megfordulok a magyar üzletekben, s ha időm engedi, sétálgatva megnézem a kirakatokat is. Azt is közlöm, hogy múltkori hirtelen megjegyzésem nem véletlenül szaladt ki a számon, hajlandó vagyok írásban rögzítve is megismételni. Elismerem a nagy nyilvánosság előtt, hogy néhány nappal ezelőtt a pult külső oldalánál állva ezt mondtam önnek: „Na és ezt a két rövid szócskát fenntartás nélkül vállalom magaménak, és azt is előre bejelentem, hogy máskor, sőt minden, az idézetthez hasonló alkalommal ismételni fogom. Tudom, hogy nem szándékkal mondta, amit nekem mondott. Olyan kedvesen mosolygott hozzá, hogy ha nemcsak a Centrumban lenne divat, biz’isten, még egy mosolycsekket is kiállítottam volna. S azt is megértem, hogy ön kereskedő — minden bizonnyal jó kereskedő —, akinek első és legfontosabb feladata, hogy eladja a pult mögötti polcon sorakozó árut. S ha az áru szép is, jó is, csak éppen az ára csillagászati, akkor közli a bűvös szót, megnyugtatandó és lefegyverezendő a kedves vevőt: „import áru, kérem.” Százszor beválik, százszor nem — ilyenkor a vevő szó nélkül távozik —, s aztán jön valaki, aki a mosolygós válaszra visszakérdez: „Na és...?” Tőlem ne kérdezze, hogy mit tegyen ilyenkor a kereskedő, mert én üzletben még csak vevői minőségben fordultam meg, s nem is nagyon hiszem, hogy valaha is jó üzletember válna belőlem. Teljes mértékben megértem, hogy ön a pult túlsó oldalán sincs könnyű helyzetben. Lehetőleg mindent el kell adni, így kívánja a vállalat és a saját maga érdeke. Még az sem közömbös, hogy milyen áron adja el a nagyobb forgalom, nagyobb százalék, és ugye, ön se csak eladó, hanem vevő is, és ön is a piacról él. Kell hát a varázsige, mert a kialakult gyakorlat szerint ez a lehetőség rá, hogy a kedves vevőnek mégis csak becsomagolhassa a méregdrága parfümöt, pulóvert vagy éppen papírszalvétát. Mondom, nem a holdról csöppentem le, a kirakatokban is megszoktam már, hogy ha a cédulán lényegesen nagyobb a szám, mint amennyire én gondolnék, mellette ott van a szó: import. (Manapság legtöbbször már nem is jelzik, melyik ország terméke, lényeg az, hogy nem hazai.) Ebben már tulajdonképpen bele is törődtem, csak azt nem tudom — nem akarom — teljesíteni, amit ön kíván tőlem. Hogy vegyem természetesnek. Sőt megváltoztathatatlannak. Kedves kis kortársnő, ön még olyan fiatalnak látszik, hogy hajlandó vagyok azt hinni: az iskolában is így tanulta a szakmával együtt: az importáru luxuscikk, annak az ára mindig — vagy majdnem mindig — magasabb, mint a belföldié. Vagy ha a tankönyvekben nem is szerepelt ez így, elég volt csupán néhány hónap az üzletben, hogy a gyakorlatban megtanulja. S talán — legszívesebben erre gondolok — még nem jutott eszébe, hogy tűnődjön rajta: vajon helyén való-e ez így. Tudja, mi gyerekkorunkban az iskolában még tanultunk hittant, s a hittanórán valóban azt nevelték belénk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem szabad kételkedéssel megszentségteleníteni. Aztán felnőttünk, s ma már valahogy úgy gondolkodunk: vannak dolgok, amelyeket nem szabad elfogadni anélkül, hogy egy kis kételkedéssel ne boncolgatnánk előzőleg. Hogy magunk győződjünk meg egyedül üdvözíti, megváltoztathatatlan voltáról, ön azt akarja elfogadtatni velem, természetes dolog az, hogy ami import, az drága. Hogy külföldön csak luxusholmikat gyártanak, vagy hogy ami ott viszonylag olcsó, annak itthon kell felemelni az árát. Jó, tegyük fel, hogy így van, de akkor nézzük meg, hogy ebből adódóan mi lenne még szintén természetes. Gondolom, önnek sem volt az utóbbi időben öt találata, s hogy elseje táján gondosan számolgatja a százasokat, mire mennyi futja, így hónap vége felé pedig már a tízeseket is katonás rendbe rakja a pénztárcájában. Nem tartozik a kiemelkedően nagy fizetésűek közé, ahogy nem számíthatjuk oda a ruhagyári munkásasszonyokat, a villamoskalauzokat és még sorolhatnám, hogy kiket nem. Miért mondom ezt? Egyszerűen csak azért, mert ha kívánságának megfelelően természetesnek veszem, hogy importáru csak drága lehet, akkor — most az egyszerűség kedvéért túlzok, de van benne igazság — természetesnek kell tekintenem azt is, hogy külkereskedelmi szerveink nem vesznek tudomást mint vevőről a ruhagyári munkásasszonyokról, a villamoskalauzokról és önről sem, kedves kortársnő. Mert az évenként egy névnapi luxuskardigán, a karácsonyi francia kölni akármilyen nagy öröm is, de kis szerepet kap a mi életünkben, így látjuk mi, a vevők, ön viszont napi nyolc óra hosszat eladó, s nálam is jobban kell ismernie egy jelenséget. Nevezetesen azt, hogy ha megjelenik egy álomszép fürdőruha a kirakatban „import” jelzéssel hatszáz forintért, akkor valami csodálatos folyamat eredményeként egyik napról a másikra emelkedni kezd a megszokott, közepes minőségű fürdőruha ára is. No, nem a csillagokig — ezt egy hazai nem teheti —, csak éppen olyan szintre, hogy az ember nyel egyet, és azt mondja: jó lesz még egy évig a tavalyi. S ez már önnek nemcsak mint vevőnek, hanem eladónak is rossz. Tudom, mit mond most magában, s alapjában véve igaza is van. Egy ilyen egyszerű s ráadásul fiatal eladó mit is tehetne? Még tíz fillér erejéig sincs beleszólása abba, hogy mit mennyiért adjon. Azt valahol fönt az áttekinthetetlen számok, kulcsok, árrések, adók birodalmában döntik el. Ez így igaz, s én nagyon jól tudom, hogy bármilyen kedves teremtés is ön, csak mosolyt adhat, árengedményt nem. Ezt nem is kérem. Mindössze azt kérem öntől, engedje meg nekem és minden vevőnek, hogy ami túlságosan drága, azt annak is tartsuk. Még akkor is, ha importáru. Sok minden van az életben, amibe kénytelenek vagyunk beletörődni, vagy türelemre inteni magunkat. Nem lázadozhatunk a betegség ellen, és várnunk kell, mert egyik évről a másikra sem oldódhat meg minden lakásprobléma, nem lehet kifogástalan a sertéshúsellátás. De ahol csak a szemlélettel van baj, ott hadd lázadozzunk! Mert örömmel olvassuk, hogy külkereskedelmünk szép eredménnyel zárta az elmúlt évet is, nem maradtunk adósok sehol. Hát akkor miért ne várhatnánk tőle, hogy gondoljon ránk is? Ránk, akik közepes minőségű cipőbe akarunk munkába járni, praktikus modern bútorokkal akarjuk berendezni a lakásunkat, s — uram bocsáss! — nagyon szeretnénk eldobható papírtányérból vacsorázni. S akik azért látunk, hallunk a világból annyit, hogy tőlünk keletre és nyugatra sok olyan apró — és olcsó — árucikk található az üzletekben, amelyek a hétköznapokat teszik egy icipicivel könnyebbé, szebbé, kényelmesebbé. Higgye elnekem, ez nemcsak az én ügyem, hanem az öné is, ön belül áll a pulton, s ilyenformán a százalék is érdekli. Én a pult külső oldalánál szoktam megállni, de őszintén ígérem, hogy ahogy eddig tettem, a jövőben is minden forintomat az üzletekbe viszem. Ha olcsóbban kapok valamit — többet veszek. Vagy mást is veszek. Nincs köztünk érdekellentét — ne higgye el senkinek —, nagyon is egyet akarunk. Engedje hát meg nekem, hogy lázadozzak, ha van rá okom. Egy kicsit ön helyett is. De a legjobb lenne azért együtt. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JANUÁR 26.