Hajdú-Bihari Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-01 / 101. szám

A munka becsülete „Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás” Emlékeznek a Liliomra? Van ben­ne egy megdöbbentő részlet, ha nem figyelmeztetik az embert, könnyen el­­siklik fölötte. A ligeti razzia során a rendőr, hogy megállapítsa Julika sze­mélyazonosságát, megnézi a kezét. S csak anyit mond utána: „Cseléd". Molnár Ferenc nem igen volt poli­tikus író, ez a jelenete azonban va­lami nagyon fontosat mond el egy vi­lágról, amelyben nem az volt a fon­tos, hogyan végzed a munkád, hanem az, mit csinálsz. Megnézték a tenye­red s azt mondták: cseléd. Vagy bé­res, vagy paraszt, vagy proletár. A ke­zed után. A tenyered görcsei és ráncai után. A kimosott körmök után. Meg a beleivódott olaj és bőrszag után. Dehát kell-e ezt ma még valakinek bizonyítani? Megéltük, tudjuk. Az idő­sebb generáció legalábbis tudja. Mert sokan élnek közöttünk olyanok, aki­nek valaki megnézte a kezét - való­ságban vagy képletesen - s azt mond­ta utána: cseléd. S ez a szó elég volt ahhoz, hogy bekeretezzen egy világot, a börtön rácsaira emlékeztető megalá­­zottság vaslécei közé. Tudom én, jól tudom, hogy ma sem szűnt meg minden nehéz munka. A mosóvíz ma is kimarja az asszonyok kezét, hiába a mosógép, meg a gumi­kesztyű, aki hat gyerekre mos heten­ként háromszor, annak a kezén ott vannak a víz kemény nyomai. A bőrszag ma is beleivódik sokak tenye­rébe, a szenet ma is lapáttal rakodják, a kapát ma is kézbe kell fogni sok he­lyen, ha a kasza suhintása helyett már gépek döntik is földre az arany ga­bonát. Hiába annyi gép, hiába a tudomá­nyos-technikai forradalom, vannak és lesznek olyan munkák ma is és a jö­vőben is, ahol az emberi erő a legfon­tosabb, ahol izmok és idegek szakad­nak meg a fáradságtól. Ez törvény. Pontosabban: ez is törvény. A munka egyik törvénye. De oda kell figyelnünk, történelmi és emberi érdekből egyaránt oda kell figyelnünk valami másra is. S ez a más már annak a kirajzolódó világnak új tartalmú­­ törvénye, amelynek győ­zelme érdekében valamennyien mun­kálkodunk, ki a két válla erejével, ki a gondolataival. Arra, hogy társadal­munkban lassanként nem az válik em­berek között, rétegek között választó­­vonallá, mit dolgoznak, hanem az, hogyan dolgoznak. Látszólag egyszerű különbségtétel ez, valójában egyrészt a munka becsületé­nek, másrészt az ember becsületének helyreállítása. Nem lezárt, befejezett folyamat, inkább csak az elején tartunk az útnak, de rajta vagyunk, rajta me­gyünk, a fősodorban, ahogy Arany Já­nos írta. Egyszerű és könnyű bizonyíték lenne arra hivatkozni, hogy egyre határozot­tabb törekvés tapasztalható az irányban, hogy a végzett munka színvonalát, ér­tékét - a hogyanját - anyagiakban is kifejezésre juttassa a társadalom. Sokan és sokszor felháborodnak azon, hogy egy pedagógus fizetése alatta marad egy nehéz testi munkát végző segéd­munkás fizetésének, nem is beszélve a technikusról. Pedig nem ezen kell elsősorban fel­háborodni. Hanem azon, hogy egy jól dolgozó pedagógus fizetése is alatta ma­rad egy rosszul dolgozó technikus fize­tésének. Dehát mondom, az út kezde­tén járunk, egyelőre csak azok a jelző­kövek látszanak tisztán, amelyek az út mentén az irányt jelzik, hogy aztán az árokparton mennyi lesz a csalán, a dud­­va, mennyi a virág, innen még nem igen látjuk pontosan. Persze rajtunk is múlik ez. Tulajdon­képpen elsősorban rajtunk múlik, hogy a munka becsületét olyan módon állít­suk helyre, hogy egyértelmű legyen, egybe essen az ember becsületével. Most, a munka ünnepén kissé talán szentségtörésnek hat, de mégis el kell mondani, hogy egyelőre a társadalom vezető szerveinél erőteljesebb a munka tartalmi színvonalának javítására irá­nyuló törekvés, mint azoknál, akik a munkát a mindennapokban végzik. Azt mondtuk valamikor, hogy a munka ná­lunk becsület és dicsőség dolga. Elha­markodott kijelentés volt, így jelen­időben, de ne féljünk azért a jelszavak­tól, csak azért mert régiek. Akad azok között megszívlelendő is. Többek kö­zött a felidézett is. Mert igényként jo­gos ez a követelmény: a munka legyen nálunk becsület dolga. Csak ezen az úton érhetjük el, hogy a munka becsü­lete és az ember becsülete összetalál­kozzék s jó időben, jó helyen. Hogyan? Hát nem így van? De jó is lenne, ha így lenne. Ha úgy kezdenénk valamennyien hozzá reggel a munkához, hogy abban találnánk meg életünk cél­ját, értelmét, a megtartó erőt. S itt az­tán igazán mindegy, ki mit tesz. Az a kertész, aki szívbéli gonddal ápolja pa­lántáit, az a villanyszerelő, aki örülni tud minden felgyulladt fénynek, többet ér, jobban teszi dolgát, mint az a mér­nök, aki alig várja, hogy kilépjen a gyár kapuján, vagy az az igazgató, aki fogadásokról és vacsorákról álmodik az íróasztala mellett, esetleg az a tanár, aki úgy adja le óráit, hogy szíve távol maradt onnan. Azt hiszem én, a munka becsületé­nek alapvető követelménye, hogy az ember dolgát úgy tegye, hogy ne hagy­ja otthon a szívét. Igaz, igaz, mond­hatja valaki, de ha az ember nem azt csinálja, amit szeretne? Ilyen is van, tudom. Főként a fiatalok között talál­koztam sok ilyen emberrel. Terveik nem váltak valóra, dolgoznak hát kény­szerből valamit, hogy keressenek. Meg­győződésem persze, hogy kényszerből végzett munka nem is igen lehet olyan tartalmú, hogy munka és ember becsü­lete helyreálljon benne. A szocializ­musban különösen nem, hiszen éppen a munka tartalmának kiteljesítése egyik feladatunk. Csakhogy ezt nem lehet kívülről megtenni. Ehhez valami belső indíték is kell, hogy az ember ismerje fel mun­kája hasznát, értékét, ismerje fel azo­kat a szálakat, amelyekkel a közösség­hez kapcsolódik mindaz, amit csinál. Nem egyszerűen öntudat dolga ez, mint ahogy sokan leegyszerűsítik. Azt hi­szem, inkább társadalmi nézőpont kér­dése. Annak felismerése, hogy az én munkámból az részesedik, akinek a munkájából ma vagy holnap én része­sedem ugyanígy. S egy sületlen kenyér, egy rosszul összefércelt ruha, egy rosz­­szul megragasztott cipőtalp személyes kár is, annak a kára is, aki csinálta, mert elértékteleníti az ember megtartó erejét, a munkát. A munka, becsületét biztosítani csak azok az emberek tudják teljes mérték­ben, akik a munkát végzik. Azaz, mi, valamenyien. Nyilvánvalóan nem úgy, hogy egymás kezére nézünk és kido­bunk egy hideg szót. Hanem úgy, ha egymás keze alá nézünk, azt nézzük meg, mit alkotott, mit hozott létre, s amit csinált, hogyan csinálta. Ha azt kérjük számon önmagunktól, hogy ki­terített két tenyerünk helyett az a mun­ka beszéljen, amelyen rajta van a ke­zünk nyoma. Igen, a termelékenység, a színvonal dolgai ezek, ha nem is köz­­gazdasági precizitással, csak a véle­ményt formáló ember laikus szavaival. A munka ünnepén azt hiszem nem árt figyelmezteti erre: a társadalom meg­teremtette a lehetőségét annak, hogy ne azt nézzük, ki mit dolgozik, hanem ki hogyan dolgozik! Furcsa paradoxon, hiszen a társada­lom mi vagyunk, saját magunk, akik éppen a kezünk­­és a szívünk munkájá­val alkottuk meg ezt a rendet, amely­ben élünk. S ne tudnánk élni a lehető­ségeinkkel, amelyeket saját magunk te­remtettünk magunknak? Ne ismernénk fel, hogy a munka becsülete saját em­beri becsületünket is jelenti? Majd ha megszületik e kor valóságát teljes összetettségében bemutatni tudó drámaíró, bizonyára megtalálja a mód­ját annak, hogy figurái jellemzésére ne a kezüket mutatssa fel, hanem a mun­kájukat. Amit mi, a magyar nép most felmutathatunk, világra szóló, még el­lenségeink is elismerik. Valamennyiünk munkája ez. De vajon külön-külön mindenki fel meri-e már mutatni azt a gyönyörű jelet, amelyet munkája révén írt a föld arcára? Bényei József Női dolgok fjt. ■•"W társadalmi szinten ot i íj« iiic<i»ii<ii ^i||iii>iiyiaB|WWM|f>,l|»[')l.!W)lll*!j I Ritkán szoktam irigykedni, de most valóban iri­gyeltem a rádiós és tévés kollégákat. Mennyivel töb­bet tud visszaadni a mikrofon és a kamera egy ilyen beszélgetésből! A hangok színét, az arcok percről percre változó vonásait. S mindenek fölött azt, hogy ez a beszélgetés valóban úgy volt természetes, ahogy terveztem, ahogy a párttitkárnővel megállapodtunk. Tulajdonképpen rögtönzött rendkívüli szemináriu­mot tartottunk a Tisza Cipőgyár debreceni gyáregy­ségében a párttitkárnő: Papp Antalné és a pártszer­vezet négy tagja: Bálint Lászlóné, Csapó Irma, Tóth Ernőné és Venyige Sándorné részvételével. Valameny­­nyiünk előtt ott volt a kis kék brosúra: a párt köz­ponti bizottsága februári ülésének a nők helyzetéről szóló anyaga. A téma tehát: hogyan is látják a cipő­gyári kommunista asszonyok a nők helyzetét a KB- határozat ismeretében? Nehéz ilyenkor nem számokkal kezdeni, az első lé­pés mindig a tájékozódás. A gyáregységben körül­belül hatszázan dolgoznak, ebből négyszázhetven a nő. A harminckét tagú pártszervezetben tizennégyen vannak nők, közülük hat fizikai dolgozó. Nő a főköny­velő, a személyzetis, a munkaügyis, a nyolc művezető­ből kettő, a párttitkár, a KISZ-titkár és a tizenegy ta­gú szakszervezeti bizottság négy tagja. Ha az ember így nézi, nem jobb, nem rosszabb a kép az általános­nál, a megszokottnál. (Hogy a megszokott jó-e, arról a Központi Bizottság tárgyalt, s arról beszélgettünk mi is.) — Sok a fiatal nálunk — mondja a párttitkárnő —, ezért is kevés a pártszervezetben a nő. És hát, ez a legnagyobb gondunk, a múlt évben hetvenkét száza­lékos volt a fluktuáció, négyszázan cserélődtek ki egy év alatt. — A szociális létesítményekkel állunk nagyon rosz­­szul. Közel ötszáz nőnek mindössze hat zuhanyozója van, a műhelyek sem a legegészségesebbek, nincs kultúrterem. Ezt már Tóth Ernőné mondja, s ettől kezdve nem is nagyon tartjuk be a formulákat, a szó szoros értel­mében beszélgetünk. — Könnyűipari üzem, nem túl nagyok a kereseti lehetőségek. Most nincs kötöttség, ha valaki menni akar, másutt magasabb bért is kaphat. Megéreztük a konzervgyárat, ilyenkor tavasszal a vidékiek mennek haza a tsz-be. — Lehet azért keresni, ha valaki akar. Egy betaní­tott munkás átlagkeresete ugyan ezer-ezeregyszáz fo­rint, de van, aki kétezret is megkeres. Darabbérben dolgozunk, lemaradásban vagyunk, aki ráhajt, jól jár. — Csak a szabászatban vannak három műszakban dolgozók, általában az van éjszaka, aki vállalja. — Hát persze, egyszer vállalja, máskor kötelezik ... Ha éppen úgy jön ki a lépés. — Beszéljünk akkor arról, hogyan vesznek részt a nők a közéletben. — Nincs idő, nincs idő! Arra se, hogy tanuljunk, arra se, hogy közélettel foglalkozzunk. — A tanulmányi szabadság nem megoldás a kisgye­rekes asszonyoknak. Este nem hagyhatják ott a csa­ládot, hogy iskolába menjenek, inkább azt oldják meg, hogy munkaidő kedvezményt kapjanak. Csináljanak külön „kismama osztályt”, ahol akkor van foglalko­zás, amikor a gyerek még a bölcsődében, óvodában lehet. — Ez nagyon szép, de ne járjunk a fellegekben. Tud adni neked itt a gyár könnyítést? — Valamit azért csak lehetne csinálni. — Egy gyerek is teljesen leköti az időmet. A férj, hiába, nem képes arra, hogy rendszeresen foglalkoz­zon vele. Talán Valóban jobb lenne, ha a férfiak ke­resnének annyit, hogy a nőknek ne kelljen dolgozni. — Szó sem lehet róla! Kérdezd meg itt a gyárban, hány asszony vállalná, hogy az egész életét csak a családnak szentelje. Olyan is van, aki a gyermekgon­dozási segély idejét is alig tudja letölteni, egy év múlva már annyira hiányzik neki a termelőmunka, a társaság. — Szolgáltatás, szolgáltatás, és megint csak szol­gáltatás! Ami most van, az kevés és drága. — Megvettem egy üveg sóletnek nevezett babos va­lamit, hát nem jó. Kénytelen vagyok főzni. — Ha magam csinálom, fele annyiba se kerül, mint a konzerv. — Van azért bennünk maradiság is. Ahelyett, hogy rászoknánk arra, ami vak­, inkább szaladunk hajnal­ban a henteshez ... — Ha jó lenne, és olcsó, hamar megszoknánk. — A Patyolat is drága a munkásnők zsebéhez mér­ve, és nagyon hosszú a várakozási idő. — Javíttatni meg szinte sehol sem lehet. Ha az em­ber egy teljesen jó ingre akar új nyakat varratni, úgy néznek rá a ktsz-ben, hogy legszívesebben ki­szaladna ... — Miért nem lehet sok nyugdíjas asszonyt foglal­koztatni ilyen munkával? Nekik is jól jönne a pénz, nekünk meg olyan nagyon kellene, hogy kisebb var­­rogatásokat valakivel elvégeztethessünk. — A legnagyobb gond talán, mégis az, hogy kevés az óvoda és a bölcsőde. Lehetetlen helyzet, hogy egy üzem társadalmi szerveinek az egész várost végig kell kilincselni, hogy egy egyedül álló asszony gyere­két el tudja helyezni. Mindent megpróbáltunk, nem sikerült. Az asszony ezerkétszáz forintjából fizet négy­százat azért, hogy valaki vigyázzon a gyerekre, amíg ő dolgozik. — S közben, legalábbis így mondják, sok gyerek van az óvodákban olyan, akinek az édesanyja másik gyerekkel gyermekgondozási segélyen van. Nagyon szigorúan ellenőrizni kellene! — Örömmel olvastuk a Központi Bizottság anya­gát. Jó tudni, hogy egy kérdés úgy szerepelt ilyen fórum előtt, ahogy mi is látjuk, tapasztaljuk naponta. Csak egyet nehéz megérteni: ha a textilipari munkás­nők keresete alacsony, miért olyan drágák akkor a textilholmik? — Talán nem is drágák, csak mi vagyunk igénye­sebbek, mint amennyit keresetünk megengedne ... — De kapsz olcsóbbat? Nézd meg a gyerekruhákat! Egy tízéves kislánynak kétszáz forint alatt nem is kapsz. Néhány hónapig hordja, utána kinövi, a kö­vetkező szezonban már nem adhatod rá. — Hova lett az olcsó krepp ágyneműhuzat? Azt olyan könnyű volt mosni, és nem kellett vasalni. — Van most is, csak nyolcvan forinttal drágább. — Ha takarékoskodni akarsz, legjobb, ha magad varrsz is. Dehát: idő, idő, idő... — Talán jobb lenne, ha nem is kéthetenként kap­nánk a szabad szombatot, hanem mindennap vala­mennyivel rövidebb lenne a munkaidő... — Mire megy egy félórával? Így legalább vasárnap valóban van egy kis igazi szabad időnk. — De szombaton megdolgozunk érte. Persze, ha a férjek többet segítenének ... — Nem mindegyiknek olyan a természete. Van, amelyik házias, van amelyik nem. — És talán minden nő imádja a házimunkát? — Azért mégis az lenne a jó, ha valahogy a közvé­lemény úgy alakulna, hogy a férfiaknak is illendő le­gyen házimunkát végezni. Mert most még sok férj van, aki sokat segít, de legszívesebben letagadja a ba­rátai előtt is, mintha az szégyenletes dolog lenne. — Igen, de ezt nem a nőknek kellene szorgalmazni. Hanem azoknak a társadalmi szerveknek, amelyekben a férfiaké a vezető szerep. *** Folytassam tovább a beszélgetés mozzanatainak fel­idézését? Szokásos női dolog — mondhatja akárki — most már csak az hiányzik, hogy a divatot is megvi­tassuk. (Nekik írom le, beszéltünk arról, milyen nagy hiba, hogy a cipőmodellek kiválasztásánál jóformán egyáltalán nem szoktak nők jelen lenni. A cipőgyári asszonyok szerint kevesebb fájós láb lenne, ha ezt a feladatot nőkre bíznák.­ Lehet, hogy van igazság ben­ne, s az is igaz, hogy egyhangú elismeréssel említet­tük meg a beszélgetés során a háztartásvegyipart, mint azt az iparágat, amely az utóbbi években való­ban sokat segített abban, hogy a nőknek több szabad idejük legyen. Mert erről van szó. Arról, hogy a nők dolgozni akarnak, és tanulni is, de emellett családot is akar­nak, gyerekeket, akik ne úgy nevelkedjenek fel, hogy csak futtában találkoznak ideges, fáradt édesanyjuk­kal. A jövő szépségéről és gondjairól van itt szó, s erről beszéltek a Központi Bizottság ülésén is. Pedig a Központi Bizottságban mindössze öt nő van. S ez­zel a határozattal mégis minden nő egyet tud érteni, és ha szól, csak saját tapasztalataival akarja kiegé­szíteni. Vagy éppen javaslataival. Távolról sem csak női dolgok. Aki így tekinti, leg­feljebb kibújni akar az egész társadalom felelőssége alól, csak kényelemből, közömbösségből tesz úgy, mintha ezek a naponta ismétlődő apró problémák nem lennének fontosak. A család fontos — a család napi gondjai ma jórészt az asszonyok vállán nyugszanak. A gondok enyhítésén kell fáradozni. Az egyik cipő­gyári nő így fogalmazta meg: a rendszer, a mi rend­szerünk jó, ha hiba van, csak az emberekben van hi­ba. S miért ne lehetne a hibákon változtatni? T*n\t*nc% ■*'*•*»»/----*---­ ­.HAJDO-BIHARI NAPLÓ — 1970. MÁJUS 1.

Next