Hajdú-Bihari Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
A munka becsülete „Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás” Emlékeznek a Liliomra? Van benne egy megdöbbentő részlet, ha nem figyelmeztetik az embert, könnyen elsiklik fölötte. A ligeti razzia során a rendőr, hogy megállapítsa Julika személyazonosságát, megnézi a kezét. S csak anyit mond utána: „Cseléd". Molnár Ferenc nem igen volt politikus író, ez a jelenete azonban valami nagyon fontosat mond el egy világról, amelyben nem az volt a fontos, hogyan végzed a munkád, hanem az, mit csinálsz. Megnézték a tenyered s azt mondták: cseléd. Vagy béres, vagy paraszt, vagy proletár. A kezed után. A tenyered görcsei és ráncai után. A kimosott körmök után. Meg a beleivódott olaj és bőrszag után. Dehát kell-e ezt ma még valakinek bizonyítani? Megéltük, tudjuk. Az idősebb generáció legalábbis tudja. Mert sokan élnek közöttünk olyanok, akinek valaki megnézte a kezét - valóságban vagy képletesen - s azt mondta utána: cseléd. S ez a szó elég volt ahhoz, hogy bekeretezzen egy világot, a börtön rácsaira emlékeztető megalázottság vaslécei közé. Tudom én, jól tudom, hogy ma sem szűnt meg minden nehéz munka. A mosóvíz ma is kimarja az asszonyok kezét, hiába a mosógép, meg a gumikesztyű, aki hat gyerekre mos hetenként háromszor, annak a kezén ott vannak a víz kemény nyomai. A bőrszag ma is beleivódik sokak tenyerébe, a szenet ma is lapáttal rakodják, a kapát ma is kézbe kell fogni sok helyen, ha a kasza suhintása helyett már gépek döntik is földre az arany gabonát. Hiába annyi gép, hiába a tudományos-technikai forradalom, vannak és lesznek olyan munkák ma is és a jövőben is, ahol az emberi erő a legfontosabb, ahol izmok és idegek szakadnak meg a fáradságtól. Ez törvény. Pontosabban: ez is törvény. A munka egyik törvénye. De oda kell figyelnünk, történelmi és emberi érdekből egyaránt oda kell figyelnünk valami másra is. S ez a más már annak a kirajzolódó világnak új tartalmú törvénye, amelynek győzelme érdekében valamennyien munkálkodunk, ki a két válla erejével, ki a gondolataival. Arra, hogy társadalmunkban lassanként nem az válik emberek között, rétegek között választóvonallá, mit dolgoznak, hanem az, hogyan dolgoznak. Látszólag egyszerű különbségtétel ez, valójában egyrészt a munka becsületének, másrészt az ember becsületének helyreállítása. Nem lezárt, befejezett folyamat, inkább csak az elején tartunk az útnak, de rajta vagyunk, rajta megyünk, a fősodorban, ahogy Arany János írta. Egyszerű és könnyű bizonyíték lenne arra hivatkozni, hogy egyre határozottabb törekvés tapasztalható az irányban, hogy a végzett munka színvonalát, értékét - a hogyanját - anyagiakban is kifejezésre juttassa a társadalom. Sokan és sokszor felháborodnak azon, hogy egy pedagógus fizetése alatta marad egy nehéz testi munkát végző segédmunkás fizetésének, nem is beszélve a technikusról. Pedig nem ezen kell elsősorban felháborodni. Hanem azon, hogy egy jól dolgozó pedagógus fizetése is alatta marad egy rosszul dolgozó technikus fizetésének. Dehát mondom, az út kezdetén járunk, egyelőre csak azok a jelzőkövek látszanak tisztán, amelyek az út mentén az irányt jelzik, hogy aztán az árokparton mennyi lesz a csalán, a dudva, mennyi a virág, innen még nem igen látjuk pontosan. Persze rajtunk is múlik ez. Tulajdonképpen elsősorban rajtunk múlik, hogy a munka becsületét olyan módon állítsuk helyre, hogy egyértelmű legyen, egybe essen az ember becsületével. Most, a munka ünnepén kissé talán szentségtörésnek hat, de mégis el kell mondani, hogy egyelőre a társadalom vezető szerveinél erőteljesebb a munka tartalmi színvonalának javítására irányuló törekvés, mint azoknál, akik a munkát a mindennapokban végzik. Azt mondtuk valamikor, hogy a munka nálunk becsület és dicsőség dolga. Elhamarkodott kijelentés volt, így jelenidőben, de ne féljünk azért a jelszavaktól, csak azért mert régiek. Akad azok között megszívlelendő is. Többek között a felidézett is. Mert igényként jogos ez a követelmény: a munka legyen nálunk becsület dolga. Csak ezen az úton érhetjük el, hogy a munka becsülete és az ember becsülete összetalálkozzék s jó időben, jó helyen. Hogyan? Hát nem így van? De jó is lenne, ha így lenne. Ha úgy kezdenénk valamennyien hozzá reggel a munkához, hogy abban találnánk meg életünk célját, értelmét, a megtartó erőt. S itt aztán igazán mindegy, ki mit tesz. Az a kertész, aki szívbéli gonddal ápolja palántáit, az a villanyszerelő, aki örülni tud minden felgyulladt fénynek, többet ér, jobban teszi dolgát, mint az a mérnök, aki alig várja, hogy kilépjen a gyár kapuján, vagy az az igazgató, aki fogadásokról és vacsorákról álmodik az íróasztala mellett, esetleg az a tanár, aki úgy adja le óráit, hogy szíve távol maradt onnan. Azt hiszem én, a munka becsületének alapvető követelménye, hogy az ember dolgát úgy tegye, hogy ne hagyja otthon a szívét. Igaz, igaz, mondhatja valaki, de ha az ember nem azt csinálja, amit szeretne? Ilyen is van, tudom. Főként a fiatalok között találkoztam sok ilyen emberrel. Terveik nem váltak valóra, dolgoznak hát kényszerből valamit, hogy keressenek. Meggyőződésem persze, hogy kényszerből végzett munka nem is igen lehet olyan tartalmú, hogy munka és ember becsülete helyreálljon benne. A szocializmusban különösen nem, hiszen éppen a munka tartalmának kiteljesítése egyik feladatunk. Csakhogy ezt nem lehet kívülről megtenni. Ehhez valami belső indíték is kell, hogy az ember ismerje fel munkája hasznát, értékét, ismerje fel azokat a szálakat, amelyekkel a közösséghez kapcsolódik mindaz, amit csinál. Nem egyszerűen öntudat dolga ez, mint ahogy sokan leegyszerűsítik. Azt hiszem, inkább társadalmi nézőpont kérdése. Annak felismerése, hogy az én munkámból az részesedik, akinek a munkájából ma vagy holnap én részesedem ugyanígy. S egy sületlen kenyér, egy rosszul összefércelt ruha, egy roszszul megragasztott cipőtalp személyes kár is, annak a kára is, aki csinálta, mert elértékteleníti az ember megtartó erejét, a munkát. A munka, becsületét biztosítani csak azok az emberek tudják teljes mértékben, akik a munkát végzik. Azaz, mi, valamenyien. Nyilvánvalóan nem úgy, hogy egymás kezére nézünk és kidobunk egy hideg szót. Hanem úgy, ha egymás keze alá nézünk, azt nézzük meg, mit alkotott, mit hozott létre, s amit csinált, hogyan csinálta. Ha azt kérjük számon önmagunktól, hogy kiterített két tenyerünk helyett az a munka beszéljen, amelyen rajta van a kezünk nyoma. Igen, a termelékenység, a színvonal dolgai ezek, ha nem is közgazdasági precizitással, csak a véleményt formáló ember laikus szavaival. A munka ünnepén azt hiszem nem árt figyelmezteti erre: a társadalom megteremtette a lehetőségét annak, hogy ne azt nézzük, ki mit dolgozik, hanem ki hogyan dolgozik! Furcsa paradoxon, hiszen a társadalom mi vagyunk, saját magunk, akik éppen a kezünkés a szívünk munkájával alkottuk meg ezt a rendet, amelyben élünk. S ne tudnánk élni a lehetőségeinkkel, amelyeket saját magunk teremtettünk magunknak? Ne ismernénk fel, hogy a munka becsülete saját emberi becsületünket is jelenti? Majd ha megszületik e kor valóságát teljes összetettségében bemutatni tudó drámaíró, bizonyára megtalálja a módját annak, hogy figurái jellemzésére ne a kezüket mutatssa fel, hanem a munkájukat. Amit mi, a magyar nép most felmutathatunk, világra szóló, még ellenségeink is elismerik. Valamennyiünk munkája ez. De vajon külön-külön mindenki fel meri-e már mutatni azt a gyönyörű jelet, amelyet munkája révén írt a föld arcára? Bényei József Női dolgok fjt. ■•"W társadalmi szinten ot i íj« iiic<i»ii<ii ^i||iii>iiyiaB|WWM|f>,l|»[')l.!W)lll*!j I Ritkán szoktam irigykedni, de most valóban irigyeltem a rádiós és tévés kollégákat. Mennyivel többet tud visszaadni a mikrofon és a kamera egy ilyen beszélgetésből! A hangok színét, az arcok percről percre változó vonásait. S mindenek fölött azt, hogy ez a beszélgetés valóban úgy volt természetes, ahogy terveztem, ahogy a párttitkárnővel megállapodtunk. Tulajdonképpen rögtönzött rendkívüli szemináriumot tartottunk a Tisza Cipőgyár debreceni gyáregységében a párttitkárnő: Papp Antalné és a pártszervezet négy tagja: Bálint Lászlóné, Csapó Irma, Tóth Ernőné és Venyige Sándorné részvételével. Valamenynyiünk előtt ott volt a kis kék brosúra: a párt központi bizottsága februári ülésének a nők helyzetéről szóló anyaga. A téma tehát: hogyan is látják a cipőgyári kommunista asszonyok a nők helyzetét a KB- határozat ismeretében? Nehéz ilyenkor nem számokkal kezdeni, az első lépés mindig a tájékozódás. A gyáregységben körülbelül hatszázan dolgoznak, ebből négyszázhetven a nő. A harminckét tagú pártszervezetben tizennégyen vannak nők, közülük hat fizikai dolgozó. Nő a főkönyvelő, a személyzetis, a munkaügyis, a nyolc művezetőből kettő, a párttitkár, a KISZ-titkár és a tizenegy tagú szakszervezeti bizottság négy tagja. Ha az ember így nézi, nem jobb, nem rosszabb a kép az általánosnál, a megszokottnál. (Hogy a megszokott jó-e, arról a Központi Bizottság tárgyalt, s arról beszélgettünk mi is.) — Sok a fiatal nálunk — mondja a párttitkárnő —, ezért is kevés a pártszervezetben a nő. És hát, ez a legnagyobb gondunk, a múlt évben hetvenkét százalékos volt a fluktuáció, négyszázan cserélődtek ki egy év alatt. — A szociális létesítményekkel állunk nagyon roszszul. Közel ötszáz nőnek mindössze hat zuhanyozója van, a műhelyek sem a legegészségesebbek, nincs kultúrterem. Ezt már Tóth Ernőné mondja, s ettől kezdve nem is nagyon tartjuk be a formulákat, a szó szoros értelmében beszélgetünk. — Könnyűipari üzem, nem túl nagyok a kereseti lehetőségek. Most nincs kötöttség, ha valaki menni akar, másutt magasabb bért is kaphat. Megéreztük a konzervgyárat, ilyenkor tavasszal a vidékiek mennek haza a tsz-be. — Lehet azért keresni, ha valaki akar. Egy betanított munkás átlagkeresete ugyan ezer-ezeregyszáz forint, de van, aki kétezret is megkeres. Darabbérben dolgozunk, lemaradásban vagyunk, aki ráhajt, jól jár. — Csak a szabászatban vannak három műszakban dolgozók, általában az van éjszaka, aki vállalja. — Hát persze, egyszer vállalja, máskor kötelezik ... Ha éppen úgy jön ki a lépés. — Beszéljünk akkor arról, hogyan vesznek részt a nők a közéletben. — Nincs idő, nincs idő! Arra se, hogy tanuljunk, arra se, hogy közélettel foglalkozzunk. — A tanulmányi szabadság nem megoldás a kisgyerekes asszonyoknak. Este nem hagyhatják ott a családot, hogy iskolába menjenek, inkább azt oldják meg, hogy munkaidő kedvezményt kapjanak. Csináljanak külön „kismama osztályt”, ahol akkor van foglalkozás, amikor a gyerek még a bölcsődében, óvodában lehet. — Ez nagyon szép, de ne járjunk a fellegekben. Tud adni neked itt a gyár könnyítést? — Valamit azért csak lehetne csinálni. — Egy gyerek is teljesen leköti az időmet. A férj, hiába, nem képes arra, hogy rendszeresen foglalkozzon vele. Talán Valóban jobb lenne, ha a férfiak keresnének annyit, hogy a nőknek ne kelljen dolgozni. — Szó sem lehet róla! Kérdezd meg itt a gyárban, hány asszony vállalná, hogy az egész életét csak a családnak szentelje. Olyan is van, aki a gyermekgondozási segély idejét is alig tudja letölteni, egy év múlva már annyira hiányzik neki a termelőmunka, a társaság. — Szolgáltatás, szolgáltatás, és megint csak szolgáltatás! Ami most van, az kevés és drága. — Megvettem egy üveg sóletnek nevezett babos valamit, hát nem jó. Kénytelen vagyok főzni. — Ha magam csinálom, fele annyiba se kerül, mint a konzerv. — Van azért bennünk maradiság is. Ahelyett, hogy rászoknánk arra, ami vak, inkább szaladunk hajnalban a henteshez ... — Ha jó lenne, és olcsó, hamar megszoknánk. — A Patyolat is drága a munkásnők zsebéhez mérve, és nagyon hosszú a várakozási idő. — Javíttatni meg szinte sehol sem lehet. Ha az ember egy teljesen jó ingre akar új nyakat varratni, úgy néznek rá a ktsz-ben, hogy legszívesebben kiszaladna ... — Miért nem lehet sok nyugdíjas asszonyt foglalkoztatni ilyen munkával? Nekik is jól jönne a pénz, nekünk meg olyan nagyon kellene, hogy kisebb varrogatásokat valakivel elvégeztethessünk. — A legnagyobb gond talán, mégis az, hogy kevés az óvoda és a bölcsőde. Lehetetlen helyzet, hogy egy üzem társadalmi szerveinek az egész várost végig kell kilincselni, hogy egy egyedül álló asszony gyerekét el tudja helyezni. Mindent megpróbáltunk, nem sikerült. Az asszony ezerkétszáz forintjából fizet négyszázat azért, hogy valaki vigyázzon a gyerekre, amíg ő dolgozik. — S közben, legalábbis így mondják, sok gyerek van az óvodákban olyan, akinek az édesanyja másik gyerekkel gyermekgondozási segélyen van. Nagyon szigorúan ellenőrizni kellene! — Örömmel olvastuk a Központi Bizottság anyagát. Jó tudni, hogy egy kérdés úgy szerepelt ilyen fórum előtt, ahogy mi is látjuk, tapasztaljuk naponta. Csak egyet nehéz megérteni: ha a textilipari munkásnők keresete alacsony, miért olyan drágák akkor a textilholmik? — Talán nem is drágák, csak mi vagyunk igényesebbek, mint amennyit keresetünk megengedne ... — De kapsz olcsóbbat? Nézd meg a gyerekruhákat! Egy tízéves kislánynak kétszáz forint alatt nem is kapsz. Néhány hónapig hordja, utána kinövi, a következő szezonban már nem adhatod rá. — Hova lett az olcsó krepp ágyneműhuzat? Azt olyan könnyű volt mosni, és nem kellett vasalni. — Van most is, csak nyolcvan forinttal drágább. — Ha takarékoskodni akarsz, legjobb, ha magad varrsz is. Dehát: idő, idő, idő... — Talán jobb lenne, ha nem is kéthetenként kapnánk a szabad szombatot, hanem mindennap valamennyivel rövidebb lenne a munkaidő... — Mire megy egy félórával? Így legalább vasárnap valóban van egy kis igazi szabad időnk. — De szombaton megdolgozunk érte. Persze, ha a férjek többet segítenének ... — Nem mindegyiknek olyan a természete. Van, amelyik házias, van amelyik nem. — És talán minden nő imádja a házimunkát? — Azért mégis az lenne a jó, ha valahogy a közvélemény úgy alakulna, hogy a férfiaknak is illendő legyen házimunkát végezni. Mert most még sok férj van, aki sokat segít, de legszívesebben letagadja a barátai előtt is, mintha az szégyenletes dolog lenne. — Igen, de ezt nem a nőknek kellene szorgalmazni. Hanem azoknak a társadalmi szerveknek, amelyekben a férfiaké a vezető szerep. *** Folytassam tovább a beszélgetés mozzanatainak felidézését? Szokásos női dolog — mondhatja akárki — most már csak az hiányzik, hogy a divatot is megvitassuk. (Nekik írom le, beszéltünk arról, milyen nagy hiba, hogy a cipőmodellek kiválasztásánál jóformán egyáltalán nem szoktak nők jelen lenni. A cipőgyári asszonyok szerint kevesebb fájós láb lenne, ha ezt a feladatot nőkre bíznák. Lehet, hogy van igazság benne, s az is igaz, hogy egyhangú elismeréssel említettük meg a beszélgetés során a háztartásvegyipart, mint azt az iparágat, amely az utóbbi években valóban sokat segített abban, hogy a nőknek több szabad idejük legyen. Mert erről van szó. Arról, hogy a nők dolgozni akarnak, és tanulni is, de emellett családot is akarnak, gyerekeket, akik ne úgy nevelkedjenek fel, hogy csak futtában találkoznak ideges, fáradt édesanyjukkal. A jövő szépségéről és gondjairól van itt szó, s erről beszéltek a Központi Bizottság ülésén is. Pedig a Központi Bizottságban mindössze öt nő van. S ezzel a határozattal mégis minden nő egyet tud érteni, és ha szól, csak saját tapasztalataival akarja kiegészíteni. Vagy éppen javaslataival. Távolról sem csak női dolgok. Aki így tekinti, legfeljebb kibújni akar az egész társadalom felelőssége alól, csak kényelemből, közömbösségből tesz úgy, mintha ezek a naponta ismétlődő apró problémák nem lennének fontosak. A család fontos — a család napi gondjai ma jórészt az asszonyok vállán nyugszanak. A gondok enyhítésén kell fáradozni. Az egyik cipőgyári nő így fogalmazta meg: a rendszer, a mi rendszerünk jó, ha hiba van, csak az emberekben van hiba. S miért ne lehetne a hibákon változtatni? T*n\t*nc% ■*'*•*»»/----*--- .HAJDO-BIHARI NAPLÓ — 1970. MÁJUS 1.