Hajdú-Bihari Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-15 / 164. szám
A mostohább oldal KÖNYVTÁRAINK ÉS AZ ORSZÁGOS SZÍNVONAL Statisztikát olvasni számomra a legizgalmasabb dolgok egyike. Ha az embernek van ideje, összevetheti az adatokat, összefüggéseket, kereshet, következtetéseket vonhat le; megkeresheti a számok mögött az értelem és érzelem hangyajáratait, amelyek alkalmasak az igazi útkeresésre is. Ha csak számokat látunk s veszünk észre, keveset látunk persze. De a számok végső tanulsága mégis perdöntő. Településeink könyvtári ellátása 1969 — ez a címe annak a statisztikai kiadványnak, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár könyvtártudományi és módszertani központja adott ki, s a Művelődésügyi Minisztérium jóvoltából jutott el hozzám. Szürke kis füzet, minden oldala zsúfolásig töltve számokkal. Módszere egyszerű: Magyarország városai és községei tanácsi közművelődési könyvtárainak néhány kulcsadatát tárja fel, a települések nagysága szerint csoportosítja. A kiadvány huszonnégy község, illetve város adatait tartalmazza megyénkből, beleértve Debrecent is. Izgalmas kérdés: mit mutat a statisztika a megyei könyvtári mozgalom helyzetéről, fejlettségéről. Megtalálhatjuk a választ a kérdésre. Elegendő, ha a megyei városok, községek adatait összevetjük a velük nagyjából azonos lélekszámú községek, városok adataival, s elvégezzük a minősítést. Aztán a következtetések levonása marad hátra. a Debrecen helyzetét érdemes külön szemügyre venni. Miskolc, Pécs, Szeged lehetnek itt az összehasonlítás alapjai. Úgy látszik, különösebb probléma nincs, hiszen a könyvtárhelyiségek alapterületét tekintve második, a főfoglalkozású könyvtári dolgozók számát, tekintve első helyet foglal el Debrecen e városok között. A költségvetésből az állomány gyarapítására fordított összegnél viszont harmadik: Miskolc és Pécs megelőzi Debrecent. Míg Miskolcon 1969-ben 637 ezer forintnál is többet fordítottak a költségvetésből könyvbeszerzésre, Debrecenben 306 ezer forintot. A könyvtárak állományát tekintve még mostohább a helyzet, a négy nagy város közül a debreceni könyvtárak vannak a leggyengébben ellátva. Míg Miskolcon 314 ezer, Szegeden 351 ezer kötet fölött van az állomány, addig Debrecenben 184 376. (Ezt az arányt csak módosítják a tudományos könyvtárak, részben mert más nagyvárosban is vannak ilyenek, részben mert nem töltenek be közművelődési funkciókat, zárt könyvtáraknak számítanak.) Ugyanakkor a beiratkozott olvasók számát tekintve egyedül Miskolc előzi meg Debrecent, s ez tartalmas, komoly könyvtárosi munkáról tanúskodik. A kölcsönzött kötetek számában megint utolsó helyen áll megyénk székhelye, s ez nyilván a jelentősen alacsonyabb könyvtári állománnyal magyarázható. Egy szó mint száz, Debrecen könyvtári ellátottsága a legrosszabb a négy nagyváros között. Arányban kifejezve a könyvtári kötetek és lakosok aránya Debrecenben 1,2, Szegeden 2,9, Miskolcon 1,8, Pécsett 1,9. Igaz, hogy az olvasóarány is a legalacsonyabb a lakosság számához viszonyítva, de ennek nyilvánvaló magyarázata, hogy az olvasóellátottság Debrecenben a legrosszabb, a kötetek és olvasók aránya itt 10,6, míg Szegeden 22,9. Pécsett 15,1, Miskolcon 14,2. Nos azt hiszem, elég a számokból. Mögöttük látnunk kell azt is, hogy Debrecenben a városi könyvtári hálózat kiépítése jóval később indult meg, mint a többi városban, s csak az utóbbi néhány évben megfelelő intenzitású. A fejlődés iránya nem rossz nálunk, csak bizonyos lemaradásunk van, amit kizárólag az ütem gyorsításával lehet megszüntetni. Ha a többi nagyvárossal azonos ütemben fejlődünk, a különbség hagyományozódik. Pedig Debrecen szellemi rangja az országban másfajta követelményeket támaszt. No és a megye? Mielőtt néhány adattal bizonyítanánk, hadd állapítsuk meg már elöljáróban, a huszonhárom hajdú-bihari helység közül alig akad egy-kettő, amely a hasonló lélekszámú községek, városok között a könyvtári ellátottság tekintetében akár egy-két adatban is vezető helyen állana. Alapvető adat például a könyvtárhelyiségek alapterülete. Csupán Hajdúböszörmény, Komádi és Püspökladány helyzete mondható kedvezőnek az azonos lélekszámú helységekhez viszonyítva. De például a 21 500 lakosú Hajdúszoboszlón 100 négyzetméter, (a régi könyvtár) a 22 100 lakosú Mezőtúron 286 négyzetméter, a 21 000 lakosú Hatvanban 329 négyzetméter a könyvtár alapterülete. Még rosszabb helyzetben van Hajdúhadház, Berettyóújfalu. Szemléletes példa: a 9300 lakosú Nádudvaron 66 négyzetméter jut a könyvtárnak, míg a 8800 lakosú Bácsalmáson 216, a 9400 lakosú Körmenden 273. Változások persze vannak, hiszen Hajdúszoboszlón a közelmúltban adták át az új könyvtárat, ez azonban csak egyetlen helyen javított a helyzeten, a helyiségproblémák a megye könyvtárügyében hovatovább a fejlődés akadályaivá válnak. Akárcsak a könyvbeszerzési keretek alakulása. Jászberényben például 1969-ben 127 ezer forint volt a költségvetési keret, Hajdúböszörményben 22 ezer, Törökszentmiklóson 81 ezer, Hajdúszoboszlón 35 ezer, Keszthelyen 79 ezer, Balmazújvárosban 18 ezer, Kiskőrösön 63 ezer, Hajdúhadházon 12 ezer. És így tovább. Igaz, a könyvre fordított végső összegek arányában valamivel jobb a helyzet, ugyanis jelentős támogatást kapnak a könyvtárak költségvetésen kívül. De a könyvtárhoz kicsit is értők tudják, hogy az ajándékba kapott összegek bármilyen fontosak is, nem pótolhatják a költségvetési kereteket, mert csak azokból lehet a könyvtár állományát tervszerűen, tudatosan gyarapítani. Az ajándékpénz arra megy el, ami éppen kapható a könyvesboltokban. Nem sokkal jobb a helyzet a könyvtárak állományát tekintve sem. íme egyetlen példa: 5300 és 5000 közötti lakosú községek közül az adattárban 27 szerepel, közöttük négy hajdú-bihari: Hosszúpályi, Vámospércs, Földes és Józsa. A négy hajdú-bihari község az alábbi helyezéseket éri el a 27 között: Vámospércs 8., Józsa 11., Hosszúpályi 17., Földes 19. A kötetben kifejezett különbségek azonban lényegesen nagyobbak a sorrendbeli különbségnél. Fontos mutató továbbá a könyvtári ellátottság helyzete, azaz hány kötet könyv jut egy lakosra a községben. S ebben a vonatkozásban sem állunk a legelőkelőbb helyen. Az előző példánál maradva egyedül Vámospércs ellátása mondható az átlagnál valamivel jobbnak. Azt hiszem, a statisztikai adattár ilyen tartalmú elemzése sok ellentmondásra felhívja a figyelmet. Ezek az ellentmondások nem újak. Néhány éve már, hogy őszintén beszélünk róla, az országnak ez a keleti része kulturális fejlettség és ellátottság dolgában meszsze le van maradva a kedvezőbb történelmi, gazdasági, demográfiai stb. adottságú területek mögött. Ez a felismerés vezetett odáig, hogy a megye kulturális fejlődését a minisztérium is kiemelt területként kezeli. Ez az adattár arról győz meg mindenkit, aki szenvedélyes érdeklődéssel közelít számaihoz, hogy egyfajta felzárkózási folyamat részesei vagyunk, olyan folyamaté, amelynek perspektívája csak egy lehet: a teljes felzárkózás. S ezt az jelenti, hogy a könyvtárügyünknek — mint a közművelődés legösszetettebb, s egyik legfontosabb területének — fejlesztését a továbbiakban is gyorsítani kell. Ezért döbbenünk meg, ha arról hallunk, hogy egyes helyeken a nullára redukálták a könyvbeszerzési keretet, minimális támogatást, segítséget sem adnak a könyvtárnak. Ezért csodálkozunk, amikor szinte évtizedek óta nem tudják egyes községek megoldani a könyvtár legalábbis minimális szintű elhelyezését. Nem lokálpatriotizmus és nerrt is csak a kultúra ügyei iránt elfogult ember sóhaja hallatszik az adatok után. Nem, a könyv nem csak a kultúra ügye már nálunk, hanem az egész társadalomé. Szakmai és általános műveltség elsődleges forrása s azt akarjuk, hogy e forrásnál mindenki ihasson, úgy kell kiszélesíteni a csobogókat, hogy ne kényszerüljön senki messziről figyelni, hogyan isznak mások. A könyvtárügy adatait elemző statisztika többek között ezért volt számomra izgalmas, s tanulságos olvasmány. Bényei József Még az idén, vagy csak jövőre? — 13 517? — Igen. Tessék. Irodagép-technika Vállalat. — Már régebben ott van önöknél egy írógépünk javítás végett. Érdeklődnék, hogy mikor lesz készen. — Nem olyan régen van itt az a gép, kérem, a múlt hónap eleje körül hozhatták be . . . — Szerintem már régen. De ne vitatkozzunk ezen. Azt szeretném tudni, mikor lesz készen. — Tegnap ment a gépkocsink Pestre, és hoz burkolatot a géphez. — Ezt már nem először mondják ... — A kocsink pedig csak havonta 141'— És ha most meghozza a burkolatot, akkor mikor lesz kész? — Azt nem tudom megmondani. — Mégis, egy körülbelüli időt... — Nem tudok mondani. — Miért? — Ha meghozzák a burkolatot, akkor a műszerészünk ha hozzáfog, szétszedi, kitisztítja, megjavítja, összerakja ... — Mennyi időbe telhet ez? — Nem tudom megmondani. — De uram, akármit csináltat az ember, nagyjából csak megmondják, mikor lesz készen. Nem napra kérdezem ... — Nem tudok időt mondani. — Legalább csak annyit, hogy még az idén számíthatunk-e rá, vagy csak jövőre? — Nem tudok időt mondani. — Megmondaná, kihez forduljak ebben az ügyben? — Más sem tudja megmondani, mikor lesz kész. — A nevét megmondaná? — Erdélyi. — Keresztneve? — Miért fontos ez? — Legalább ennyit tudjak a gép ügyében. — László. — Tehát Erdélyi László. Köszönöm. A válasz már csak a telefon kattanása volt. Én nem is tudom, kell-e még ehhez kommentárt fűzni... J. J. 1. Villamoson Nem irigylem a kalauzokat. Nemcsak a hőség miatt. Az utasok miatt sem. Azok teszik elsősorban próbára őket. Szerdán is felszállok a Megyei Tanács előtt a vilamosra, s ahogy belépek a hőséget árasztó kocsiba, máris beleütközök a hátul szorongók népes csoportjába. — Legyenek szívesek előrefáradni — mondja a kalauznő, s a hangján, a hangszínén érződik, hogy ma már nem először. De nem is tizedszer, nem is huszadszor. Az utasok azonban makacsok. Nem mozdulnak. Állnak unott és verejtékező arccal, s a közömbösség biztosan megemeli néhány fokkal a hőmérsékletet. — Ne hátul tessék leszállni — hallom megint a kérést, dehát er megint csak olyan a szó, mint a falra hányt borsó. Csak azért is hátul szállnak le, s akik meg felfelé igyekeznek, megkezdik a birkózást, s ez az egész amolyan hirtelen várostromra emlékeztet. Aztán a leszállók csak leszállnak, a felszállók csak felszállnak, s már indul is a villamos, amikor két megtermett suhanc még fellép a hátulsó lépcsőre. A kocsi már mozgásban van, de hát fiatal korban még könnyen ugrik az ember. Nekik sem történik semmi bajuk, annyira nem, hogy nem is hajlandók elmozdulni a lépcsőről. A csukódó ajtót is viszszatartják egy elegáns mozdulattal, s állnak fölényüket és vagányságukat fitogtatva. Sőt cigarettáznak is. Igen, cigarettáznak a menetben levő villamoson. Fújják a füstöt. A kalauznő mit tehet? Szól nekik, hogy dobják el a cigarettát, s jöjjenek fel. — Mi van, nyanya? — szellemeskedik az egyik, nagyot szippant a filteresből. A kalauznőt elönti a pír, de már ott is vagyunk a megállóban. Újabb tumultus, újabb tolakodás, s a két fiatal udvariaskodva színészkedik. S aztán mikor indul a villamos, megint ugranak a lépcsőre. Cigarettával. A kalauznő csenget, a kocsi megcsikordul. — Na, azonnal szánjanak le! — mondja visszafojtott indulattal. — Ugyan már — húzzák elő fölényesen a bérletüket, de ezt már az utasok is megsokallják. — Lefele! — mondja egy erélyes férfihang, s a két siheder mit tehet. A közhangulat egyszerre fordul ellenük, így hát jobbnak látják eloldalogni. Aztán még mutogatnak, integetnek, s játsszák a győztesen visszavonulót. Arcukon azonban ott piroslik a megvertség enyhe szégyene. Szóval nem irigylem nyáron a kalauzokat. S nemcsak a hőség miatt... 2. Kultusz? Némi zavarral olvastam egyik napilapunkban az alábbi esetet. Festen történt, hogy egy utcakeresztezésnél piros állított meg két gépkocsit. A cikk írója nem nevezi meg a saját márkáját, de a másikról kikiabálja, hogy „szerény Trabantocska volt, homokszínű kis járgány’’. Miután se autóm, se jogosítványom, különöseben nem izgatott ez az egész elmarasztalás, viszont annál inkább megdöbbentett, amikor azt olvastam, hogy egy „ántivilág rekvizitumát ásta elő a homokszínű Trabantocska. Egy kultikus világét’’. Vajon miért? — tettem fel magamnak a kérdést, s a cikkíró máris adta a magyarázatot. „Mert ablakait a szélvédő üveg kivételével, tüllfüggöny fedte, de ez sem volt egyszerű és közönséges, hanem szinte habos tüllfüggöny, amely gondosan ráncolva volt, s sejtelmes félhomályával féltően fedte azt, aki a kocsiban ült. Azután változott a piros, s a személyi kultusz röpke függönye elszállt, mint a homály, amelybe utasa beburkolózott." Nem akarom megbántani újságíró kollegámat, mert lehet, hogy ő úgy van vele: „akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél". Mondom, lehet, hogy nála ez az egész dolog klappol, de én ezt a Trabantocskát meg a személyi kultusz párhuzamot egy nagy marhaságnak tartom. Mert, ha már le volt függönyözve az a kocsi, honnan lehet azt tudni, hogy mit takart? Lehet, hogy épp egy tizenéves fiú ült benne egy még tizenévesebb lánnyal — a habos tüllfüggöny ezt a romantikát bizonyítja leginkább —, s ők akkor mit tudnak az egész személyi kultuszról? De lehet, hogy fiatal nászutasok voltak, nincs lakásuk, csak egy Trabantocskájuk, s ott történik,,ami történik. S ilyenkor is jó egy csipkefüggöny. De leginkább azt gyanítom, hogy ebben az országos kánikulában a nap ellen szerelték fel, mert egy Trabant aztán úgy fel tud melegedni, hogy isten őrizz tőle. S azt már nem is mondom, hogy „a homály, amelybe a Trabantocska utasa burkolózott”, lehetett az a szemérem is, amit tulajdonosa érez a sok nagyhírű márkák miatt.. . 3. Örök magány Az alábbi házassági hirdetést olvastam: „Ha lenne olyan férfi, aki nagyon jó és nagyon okos, írjon nekem házasság céljából 35 évig." A terminus, amit a férjhez menni szándékozó hölgy megszabott, túlságosan rövid. Nem hogy 35, de 135 évig sem talál olyan férfit, aki a fentebbi követelménynek megfelel. Gyakorlatilag tehát a hajadon eljegyezte magát az örök magánnyal... (b. i.) Tollheggyel Ami hitelképességünket adja ... GONDOLATOK EGY KÜLFÖLDI BANKHITELRŐL Számok. A magyar gyógyszeripar reális tervei 1971-re: a jelenlegi gyógyszerexportot megkétszerezik. A tavaly 120 millió rubelről a szocialista országokba irányuló kivitelünk 260-ra, a 21 millió dolláros bevételünk pedig ezen iparágban háromszorosára növekszik. Ha még azt is mellétesszük, hogy a gyógyszeripar a jelenlegi külkereskedelmi forgalomból hat százalékkal részesedik, akkor még inkább érthetővé válik, hogy az iparág korszerűsítése, a termelés technológiájának növelése mennyire fontos az egész népgazdaság szempontjából. Nem kell különösen bizonygatnunk a magyar gyógyszerek jó hírnevét, hiszen az egy lakosra számított termelés szempontjából az ötödik, export tekintetében a második helyen állunk a világ ranglistáján. Az egyszer kiharcolt elismerés azonban kötelez! Meg is kell tartani. A gyógyszeripar igényes terve tekintélyes összegű beruházást követel. A nemrégiben nyilvánosságra hozott megállapodás szerint a fejlesztés hazai és külföldi forrásból történik. A pénzügyi körökben nagy bizalommal rendelkező angol bank, a Bank of London and South America Limited nemzetközi konzorciumot hozott létre, és 30 millió dollár középlejáratú hitelt nyújt a magyar gyógyszeripar fejlesztésére. Bár úgy mellékesen azt is megjegyezzük, hogy a kölcsön felhasználása teljesen szabad, semmiféle megkötöttség nem korlátozza. Tulajdonképpen nincs ebben semmi szenzáció - egyszerű gazdasági tény ez a megállapodás, azonban mégis felvet néhány gondolatot. Mindenekelőtt azt, hogy a külföldi bankok az eredeti 2 milliós összeget túljegyezték, és így kerekedett 30 millió dollárra a hitel. Az ügyvezető igazgató mindezt így foglalta össze: „Magyarország bonitása a nemzetközi pénzügyi körökben megnőtt. . .” S a hitelképesség mögött mindig kell valaminek lenni, ez ugyanis nem elhatározás vagy hiszékenység kérdése. A magyar gazdaság hitelképessége, megbízhatósága összefügg a piacra kerülő áruink képességeivel, megbízhatóságával. A kettő egymástól nehezen is lehetne elválasztható, és úgy gondoljuk, hogy a rangos külföldi bankházak nagyon is jól ismerték a magyar külkereskedelmi zárómérleget, amely az elmúlt esztendőben feltűnően nagy többlettel dicsekedhetett. Az okos helyre tett pénz - régi igazság - mindig sokszorosan visszatérül. A magyar gyógyszeripar nagyra törő elképzelései a technológia korszerűsítésével, a kutatási eredmények mielőbbi valóra váltásával a régi piacokat meg akarja tartani, sőt újakkal gyarapítani. A kölcsön kapott 30 millió dollár és az ennek többszörösét jelentő millió forintok sorsa az iparág sorsa. Ha jól sáfárkodnak a rájuk bízott anyagi erőforrásokkal, akkor könnyedén vissza lehet fizetni a kölcsönt, kamataival együtt, és az iparág tevékenysége, a termékek megbízható minősége biztosítja leginkább hitelképességünket is - ez garancia egy sokra képes, sokat ígérő iparág jövőjére is. Bán János HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1070. JÚLIUS 13.