Hajdú-Bihari Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-15 / 164. szám

A mostohább oldal KÖNYVTÁRAINK ÉS AZ ORSZÁGOS SZÍNVONAL Statisztikát olvasni számomra a legizgalmasabb dol­gok egyike. Ha az embernek van ideje, összevetheti az adatokat, összefüggéseket, kereshet, következtetéseket vonhat le; megkeresheti a számok mögött az értelem és érzelem hangyajáratait, amelyek alkalmasak az iga­zi útkeresésre is. Ha csak számokat látunk s veszünk észre, keveset látunk persze. De a számok végső tanul­sága mégis perdöntő. Településeink könyvtári ellátása 1969 — ez a címe annak a statisztikai kiadványnak, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár könyvtártudományi és módszerta­ni központja adott ki, s a Művelődésügyi Minisztérium jóvoltából jutott el hozzám. Szürke kis füzet, minden oldala zsúfolásig töltve számokkal. Módszere egyszerű: Magyarország városai és községei tanácsi közművelő­dési könyvtárainak néhány kulcsadatát tárja fel, a te­lepülések nagysága szerint csoportosítja. A kiadvány huszonnégy község, illetve város adatait tartalmazza megyénkből, beleértve Debrecent is. Izgal­mas kérdés: mit mutat a statisztika a megyei könyvtá­ri mozgalom helyzetéről, fejlettségéről. Megtalálhatjuk a választ a kérdésre. Elegendő, ha a megyei városok, községek adatait összevetjük a velük nagyjából azonos lélekszámú községek, városok adataival, s elvégezzük a minősítést. Aztán a következtetések levonása marad hátra. a Debrecen helyzetét érdemes külön szemügyre venni. Miskolc, Pécs, Szeged lehetnek itt az összehasonlítás alapjai. Úgy látszik, különösebb probléma nincs, hi­szen a könyvtárhelyiségek alapterületét tekintve má­sodik, a főfoglalkozású könyvtári dolgozók számát, te­kintve első helyet foglal el Debrecen e városok kö­zött. A költségvetésből az állomány gyarapítására for­dított­­ összegnél viszont harmadik: Miskolc és Pécs megelőzi Debrecent. Míg Miskolcon 1969-ben 637 ezer forintnál is többet fordítottak a költségvetésből könyv­­beszerzésre, Debrecenben 306 ezer forintot. A könyvtárak állományát tekintve még mostohább a helyzet, a négy nagy város közül a debreceni könyv­tárak vannak a leggyengébben ellátva. Míg Miskolcon 314 ezer, Szegeden 351 ezer kötet fölött van az állomány, addig Debrecenben 184 376. (Ezt az arányt csak módo­sítják a tudományos könyvtárak, részben mert más nagyvárosban is vannak ilyenek, részben mert nem töltenek be közművelődési­ funkciókat, zárt könyvtárak­nak számítanak.) Ugyanakkor a beiratkozott olvasók számát tekintve egyedül Miskolc előzi meg Debrecent, s ez tartalmas, komoly könyvtárosi munkáról tanúskodik. A kölcsön­zött kötetek számában megint utolsó helyen áll me­gyénk székhelye, s ez nyilván a jelentősen alacsonyabb könyvtári állománnyal magyarázható. Egy szó mint száz, Debrecen könyvtári ellátottsága a legrosszabb a négy nagyváros között. Arányban kife­jezve a könyvtári kötetek és lakosok aránya Debrecen­ben 1,2, Szegeden 2,9, Miskolcon 1,8, Pécsett 1,9. Igaz, hogy az olvasóarány is a legalacsonyabb a lakosság szá­mához viszonyítva, de ennek nyilvánvaló magyarázata, hogy az olvasóellátottság Debrecenben a legrosszabb, a kötetek és olvasók aránya itt 10,6, míg Szegeden 22,9. Pécsett 15,1, Miskolcon 14,2. Nos azt hiszem, elég a számokból. Mögöttük látnunk kell azt is, hogy Debrecenben a városi könyvtári háló­zat kiépítése jóval később indult meg, mint a többi vá­rosban, s csak az utóbbi néhány évben megfelelő inten­zitású. A fejlődés iránya nem rossz nálunk, csak bizo­nyos lemaradásunk van, amit kizárólag az ütem gyor­sításával lehet megszüntetni. Ha a többi nagyvárossal azonos ütemben fejlődünk, a különbség hagyományozó­­dik. Pedig Debrecen szellemi rangja az országban más­fajta követelményeket támaszt.­ ­ No és a megye? Mielőtt néhány adattal bizonyítanánk, hadd állapít­suk meg már elöljáróban, a huszonhárom hajdú-bihari helység közül alig akad egy-kettő, amely a hasonló lé­lekszámú községek, városok között a könyvtári ellá­tottság tekintetében akár egy-két adatban is vezető he­lyen állana. Alapvető adat például a könyvtárhelyiségek alapte­rülete. Csupán Hajdúböszörmény, Komádi és Püspök­ladány helyzete mondható kedvezőnek az azonos lé­lekszámú helységekhez viszonyítva. De például a 21 500 lakosú Hajdúszoboszlón 100 négyzetméter, (a régi könyvtár) a 22 100 lakosú Mezőtúron 286 négyzetméter, a 21 000 lakosú Hatvanban 329 négyzetméter a könyv­tár alapterülete. Még rosszabb helyzetben van Hajdú­­hadház, Berettyóújfalu. Szemléletes példa: a 9300 la­kosú Nádudvaron 66 négyzetméter jut a könyvtárnak, míg a 8800 lakosú Bácsalmáson 216, a 9400 lakosú Kör­menden 273. Változások persze vannak, hiszen Hajdúszoboszlón a közelmúltban adták át az új könyvtárat, ez azonban csak egyetlen helyen javított a helyzeten, a helyiség­problémák a megye könyvtárügyében hovatovább a fejlődés akadályaivá válnak. Akárcsak a könyvbeszerzési keretek alakulása. Jász­berényben például 1969-ben 127 ezer forint volt a költ­ségvetési keret, Hajdúböszörményben 22 ezer, Török­­szentmiklóson 81 ezer, Hajdúszoboszlón 35 ezer, Keszt­helyen 79 ezer, Balmazújvárosban 18 ezer, Kiskőrösön 63 ezer, Hajdúhadházon 12 ezer. És így tovább. Igaz, a könyvre fordított végső összegek arányában valamivel jobb a helyzet, ugyanis jelentős támogatást kapnak a könyvtárak költségvetésen kívül. De a könyvtárhoz ki­csit is értők tudják, hogy az ajándékba kapott összegek bármilyen fontosak is, nem pótolhatják a költségvetési kereteket, mert­ csak azokból lehet a könyvtár állomá­nyát tervszerűen, tudatosan gyarapítani. Az ajándék­pénz arra megy el, ami éppen kapható a könyvesbol­tokban. Nem sokkal jobb a helyzet a könyvtárak állományát tekintve sem. íme egyetlen példa: 5300 és 5000 közötti lakosú községek közül az adattárban 27 szerepel, kö­zöttük négy hajdú-bihari: Hosszúpályi, Vámospércs, Földes és Józsa. A négy hajdú-bihari község az alábbi helyezéseket éri el a 27 között: Vámospércs 8., Józsa 11., Hosszúpályi 17., Földes 19. A kötetben kifejezett különbségek azonban lényegesen nagyobbak a sor­rendbeli különbségnél. Fontos mutató továbbá a könyvtári ellátottság hely­zete, azaz hány kötet könyv jut egy lakosra a község­ben. S ebben a vonatkozásban sem állunk a legelőke­lőbb helyen. Az előző példánál maradva egyedül Vá­mospércs ellátása mondható az átlagnál valamivel jobbnak. Azt hiszem, a statisztikai adattár ilyen tartalmú elemzése sok ellentmondásra felhívja a figyelmet.­­ Ezek az ellent­m­ondások nem újak. Néhány éve már, hogy őszintén beszélünk róla, az országnak ez a keleti része kulturális fejlettség és ellátottság dolgában mesz­­sze le van maradva a kedvezőbb történelmi, gazdasági, demográfiai stb. adottságú területek mögött. Ez a felis­merés vezetett odáig, hogy a megye kulturális fejlődé­sét a minisztérium is kiemelt területként kezeli. Ez az adattár arról győz meg mindenkit, aki szenve­délyes érdeklődéssel közelít számaihoz, hogy egyfajta felzárkózási folyamat részesei vagyunk, olyan folya­maté, amelynek perspektívája csak egy lehet: a teljes felzárkózás. S ezt az jelenti, hogy a könyvtárügyünknek — mint a közművelődés legösszetettebb, s egyik legfon­tosabb területének — fejlesztését a továbbiakban is gyorsítani kell. Ezért döbbenünk meg, ha arról hallunk, hogy egyes helyeken a nullára redukálták a könyvbe­szerzési keretet, minimális támogatást, segítséget sem adnak a könyvtárnak. Ezért csodálkozunk, amikor szin­­­te évtizedek óta nem tudják egyes községek megolda­ni a könyvtár legalábbis minimális szintű elhelyezését. Nem lokálpatriotizmus és nerrt is csak a kultúra ügyei iránt elfogult ember sóhaja hallatszik az adatok után. Nem, a könyv nem csak a kultúra ügye már ná­lunk, hanem az egész társadalomé. Szakmai és általá­nos műveltség elsődleges forrása s azt akarjuk, hogy e forrásnál mindenki ihasson, úgy kell kiszélesíteni a csobogókat, hogy ne kényszerüljön senki messziről fi­gyelni, hogyan isznak mások. A könyvtárügy adatait elemző statisztika többek kö­zött ezért volt számomra izgalmas, s tanulságos olvas­mány. Bényei József Még az idén, vagy csak jövőre? — 13­ 517? — Igen. Tessék. Irodagép-tech­nika Vállalat. — Már régebben ott van önök­nél egy írógépünk javítás végett. Érdeklődnék, hogy mikor lesz ké­szen. — Nem olyan régen van itt az a gép, kérem, a múlt hónap eleje körül hozhatták be . . . — Szerintem már régen. De ne vitatkozzunk ezen. Azt szeretném tudni, mikor lesz készen. — Tegnap ment a gépkocsink Pestre, és hoz burkolatot a gép­hez. — Ezt már nem először mond­ják ... — A kocsink pedig csak havonta 141'­­— És ha most meghozza a bur­kolatot, akkor mikor lesz kész? — Azt nem tudom megmondani. — Mégis, egy körülbelüli időt... — Nem tudok mondani. — Miért? — Ha meghozzák a burkolatot, akkor a műszerészünk ha hoz­záfog, szétszedi, kitisztítja, megjavítja, összerakja ... — Mennyi időbe telhet ez? — Nem tudom megmondani. — De uram, akármit csináltat az ember, nagyjából csak megmond­ják, mikor lesz készen. Nem nap­ra kérdezem ... — Nem tudok időt mondani. — Legalább csak annyit, hogy még az idén számíthatunk-e rá, vagy csak jövőre? — Nem tudok időt mondani. — Megmondaná, kihez forduljak ebben az ügyben? — Más sem tudja megmondani, mikor lesz kész. — A nevét megmondaná? — Erdélyi. — Keresztneve? — Miért fontos ez? — Legalább ennyit tudjak a gép ügyében. — László. — Tehát Erdélyi László. Köszö­nöm. A válasz már csak a telefon kat­tanása volt. Én nem is tudom, kell-e még eh­hez kommentárt fűzni... J. J. 1. Villamoson Nem irigylem a kalauzokat. Nemcsak a hőség miatt. Az uta­sok miatt sem. Azok teszik első­sorban próbára őket. Szerdán is felszállok a Megyei Tanács előtt a vilamosra, s ahogy belépek a hőséget árasztó kocsi­ba, máris beleütközök a hátul szorongók népes csoportjába. — Legyenek szívesek előrefá­radni — mondja a kalauznő, s a hangján, a hangszínén érződik, hogy ma már nem először. De nem is tizedszer, nem is huszad­szor. Az utasok azonban makacsok. Nem mozdulnak. Állnak unott és verejtékező arccal, s a közömbös­ség biztosan megemeli néhány fokkal a hőmérsékletet. — Ne hátul tessék leszállni — hallom megint a kérést, dehát er megint csak olyan a szó, mint a­­ falra hányt borsó. Csak azért is hátul szállnak le, s akik meg fel­felé igyekeznek, megkezdik a birkózást, s ez az egész amolyan hirtelen várostromra emlékeztet. Aztán a leszállók csak leszáll­­nak, a felszállók csak felszállnak, s már indul is a villamos, amikor két megtermett suhanc még fel­lép a hátulsó lépcsőre. A kocsi már mozgásban van, de hát fia­tal korban még könnyen ugrik az ember. Nekik sem történik semmi bajuk, annyira nem, hogy nem is hajlandók elmozdulni a lépcsőről. A csukódó ajtót is visz­­szatartják egy elegáns mozdulat­tal, s állnak fölényüket és va­­gányságukat fitogtatva. Sőt ciga­rettáznak is. Igen, cigarettáznak a menetben levő villamoson. Fújják a füstöt. A kalauznő mit tehet? Szól nekik, hogy dob­ják el a cigarettát, s jöjjenek fel. — Mi van, nyanya? — szelle­­meskedik az egyik, nagyot szip­pant a filteresből. A kalauznőt elönti a pír, de már ott is vagyunk a megállóban. Újabb tumultus, újabb tolakodás, s a két fiatal udvariaskodva szí­­nészkedik. S aztán mikor indul a villamos, megint ugranak a lép­csőre. Cigarettával. A kalauznő csenget, a kocsi megcsikordul. — Na, azonnal szánjanak le! — mondja visszafojtott indulat­tal. — Ugyan már — húzzák elő fölé­nyesen a bérletüket, de ezt már az utasok is megsokallják. — Lefele! — mondja egy eré­lyes férfihang, s a két siheder mit tehet. A közhangulat egy­szerre fordul ellenük, így hát jobbnak látják eloldalogni. Az­tán még mutogatnak, integetnek, s játsszák a győztesen visszavo­nulót. Arcukon azonban ott pi­­roslik a megvertség enyhe szé­gyene. Szóval nem irigylem nyáron a kalauzokat. S nemcsak a hőség miatt... 2. Kultusz? Némi zavarral olvastam egyik napilapunkban az alábbi esetet. Festen történt, hogy egy utcake­resztezésnél piros állított meg két gépkocsit. A cikk írója nem nevezi meg a saját márkáját, de a másikról kikiabálja, hogy „sze­rény Trabantocska volt, homok­színű kis járgány’’. Miután se autóm, se jogosítvá­nyom, különöseben nem izgatott ez az egész elmarasztalás, viszont annál inkább megdöbbentett, ami­kor azt olvastam, hogy egy „án­­tivilág rekvizitumát ásta elő a homokszínű Trabantocska. Egy kultikus világét’’. Vajon miért? — tettem fel magamnak a kér­dést, s a cikkíró máris adta a magyarázatot. „Mert ablakait a szélvédő üveg kivételével, tüll­­függöny fedte, de ez sem volt egyszerű és közönséges, hanem szinte habos tüllfüggöny, amely gondosan ráncolva volt, s sejtel­mes félhomályával féltően fedte azt, aki a kocsiban ült. Azután változott a piros, s a személyi kultusz röpke függönye elszállt, mint a homály, amelybe utasa beburkolózott." Nem akarom megbántani új­ságíró kollegámat, mert lehet, hogy ő úgy van vele: „akit a kí­gyó megmart, az a gyíktól is fél". Mondom, lehet, hogy nála ez az egész dolog klappol, de én ezt a Trabantocskát meg a személyi kultusz párhuzamot egy nagy marhaságnak tartom. Mert, ha már le volt függönyözve az a ko­csi, honnan lehet azt tudni, hogy mit takart? Lehet, hogy épp egy tizenéves fiú ült benne egy még tizenévesebb lánnyal — a habos tüllfüggöny ezt a romantikát bi­zonyítja leginkább —, s ők akkor mit tudnak az egész személyi kul­tuszról? De lehet, hogy fiatal nászutasok voltak, nincs lakásuk, csak egy Trabantocskájuk, s ott történik,,ami történik. S ilyenkor is jó egy csipkefüggöny. De leg­inkább azt gyanítom, hogy ebben az országos kánikulában a nap ellen szerelték fel, mert egy Tra­bant aztán úgy fel tud meleged­ni, hogy isten őrizz tőle. S azt már nem is mondom, hogy „a homály, amelybe a Tra­bantocska utasa burkolózott”, le­hetett az a szemérem is, amit tu­lajdonosa érez a sok nagyhírű márkák miatt.. . 3. Örök magány Az alábbi házassági hirdetést olvastam: „Ha lenne olyan férfi, aki nagyon jó és nagyon okos, ír­jon nekem házasság céljából 35 évig." A terminus, amit a férjhez menni szándékozó hölgy megsza­bott, túlságosan rövid. Nem hogy 35, de 135 évig sem talál olyan férfit, aki a fentebbi követel­ménynek megfelel. Gyakorlatilag tehát a hajadon eljegyezte magát az örök magánnyal... (b. i.) Tollheggyel Ami hitelképességünket adja ... GONDOLATOK EGY KÜLFÖLDI BANKHITELRŐL Számok. A magyar gyógyszeripar reális tervei 1971-re: a jelenlegi gyógyszerexpor­tot megkétszerezik. A tavaly 120 millió rubelről a szocialista országokba irányu­ló kivitelünk 260-ra, a 21 millió dolláros bevételünk pedig ezen iparágban három­szorosára növekszik. Ha még azt is mellétesszük, hogy a gyógyszeripar a jelenlegi külkereskedel­mi forgalomból hat százalékkal részese­dik, akkor még inkább érthetővé válik, hogy az iparág korszerűsítése, a termelés technológiájának növelése mennyire fon­tos az egész népgazdaság szempontjából. Nem kell különösen bizonygatnunk a magyar gyógyszerek jó hírnevét, hiszen az egy lakosra számított termelés szem­pontjából az ötödik, export tekintetében a második helyen állunk a világ ranglis­táján. Az egyszer kiharcolt elismerés azonban kötelez! Meg is kell tartani. A gyógyszeripar igényes terve tekinté­lyes összegű beruházást követel. A nem­régiben nyilvánosságra hozott megállapo­dás szerint a fejlesztés hazai és külföldi forrásból történik. A pénzügyi körökben nagy bizalommal rendelkező angol bank, a Bank of London and South America Limited nemzetközi konzorciumot hozott létre, és 30 millió dollár középlejáratú hitelt nyújt a magyar gyógyszeripar fej­lesztésére. Bár úgy mellékesen azt is megjegyezzük, hogy a kölcsön felhaszná­lása teljesen szabad, semmiféle megkö­töttség nem korlátozza. Tulajdonképpen nincs ebben semmi szenzáció - egyszerű gazdasági tény ez a megállapodás, azonban mégis felvet né­hány gondolatot. Mindenekelőtt azt, hogy a külföldi bankok az eredeti 2­ milliós összeget túljegyezték, és így ke­rekedett 30 millió dollárra a hitel. Az ügyvezető igazgató mindezt így foglalta össze: „Magyarország bonitása a nemzet­közi pénzügyi körökben megnőtt. . .” S a hitelképesség mögött mindig kell valaminek lenni, ez ugyanis nem elha­tározás vagy hiszékenység kérdése. A magyar gazdaság hitelképessége, megbízhatósága összefügg a piacra kerü­lő áruink képességeivel, megbízhatóságá­val. A kettő egymástól nehezen is lehet­ne elválasztható, és úgy gondoljuk, hogy a rangos külföldi bankházak nagyon is jól ismerték a magyar külkereskedelmi zárómérleget, amely az elmúlt esztendő­ben feltűnően nagy többlettel dicseked­hetett. Az okos helyre tett pénz - régi igaz­­­­ság - mindig sokszorosan visszatérül. A magyar gyógyszeripar nagyra törő el­képzelései a technológia korszerűsítésé­vel, a kutatási eredmények mielőbbi va­­lóra váltásával a régi piacokat meg akarja tartani, sőt újakkal gyarapítani. A kölcsön kapott 30 millió dollár és az ennek többszörösét jelentő millió fo­rintok sorsa­­ az iparág sorsa. Ha jól sá­fárkodnak a rájuk bízott anyagi erőfor­rásokkal, akkor­­ könnyedén vissza lehet fizetni a kölcsönt, kamataival együtt, és az iparág tevékenysége, a termékek meg­bízható minősége biztosítja leginkább hitelképességünket is - ez garancia egy sokra képes, sokat ígérő iparág jövőjére is. Bán János HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1070. JÚLIUS 13.

Next