Hajdú-Bihari Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

sz, aki már korábban több akkban, október folyamán ismét Lermi kiállításán akvarellsprocet s városunk romantikus táji I . : ' \* VERSEI: Egy megszokott szék nem kisebb varázs mint fent a csillagok. A SZÉLCSEND IS A szélcsend is mond valamit. Sorakozódnak bennem a szavak s tűzfalakat őrzünk a zuhanástól. Kiáltozunk mi is. at, megittuk a még egy kört, k velem a bordoltam, csempek se akarnak ból,színkéket. Mert még mindig azt is jó. Hát nem e csempe kell és rassák velem ajukat. Mert az , jó ez, mit ért , örül a rossebz ördögnek. Én pe lesz, hát nemmilyen nekem ember. Amikor k és sörösüvegig ugrottam egy 11 üveget, aztán anyjuk teremer megjött, már bikahizlalásról. Na szóval, már egy hónapja hitegetnek ezek a csempések, de most aztán megmondtam nekik a magamét. Egy hét múlva teherautóval jövök be, de ha csempe nem lesz, két hétre bezárhatják az üzletet. De felmegyek én Pestre is, ha kell. Megmondom én ott is a magamét: ne próbálják már a paraszt nyakába sózni a bóvlit, mert már úgyse vesszük meg. Az elnök is a nyakukba sózhatna ezeknek, hiszen ő is téeszes volt, ismerhet bennünket jól. Újabb kör. Jutka piros egyenruhájában kétszer is elsurran asztalunk mellett. Csippent a szemével. Intek, hogy majd visszajövök. Vállának remegését tegnap este óta itt érzem a tenyeremben. — Csinos ez a lány — mondja váratlanul Tóth Antal. — Szép tompoja van, mint az én üszőmnek. Meg jó tartása. Mert azt tudod, hogy én most jószágtartásra álltam át. Most is leadtam egy hízott bikát. Abból telik a csempére is. Itt van mi, egy marék százas, de mi az úristent csináljuk vele, ha nem akarnak égszínkék csempét adni? Hát ezért dühöngök én pajtás! Hiába, úgy látszik ilyen az élet, az ember sohasem lehet elégedett, mert megkeserítik az életét ezek a vásári handlék. De én, egyszer... öklét megrázza a levegőben. Fenyegeti a világot. Én meg mosolygok, boldogan nézem, hogy lázadozik, és elégedetten hallgatom, hogy nem jó neki, ami volt, hogy olyasmit akar otthonában, amiről nemrég még álmodni sem mert és nem engedi, hogy a bóvlit a nyakába, sózzák. Jutkának intek, hogy ne számoljon, majd, ha visszajöttem. — Menjünk — mondtam Tóth Antalnak — megpróbálok segíteni, mert igazad van: nincs szebb az égszínkék csempénél. Indulunk. Vitte a boldogság, a hite, hogy mégiscsak lesz égszínkék csempéje a fürdőszobában. Biztató szemléletváltozás AZ V. NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS A FELNŐTTNEVELÉSKÖZMŰVELŐDÉS ÉS A kongresszus előkészületeinek korábbi stádiumában és a szekcióülések által megvitatott témabizottsági jelentések első megfogalmazásából úgy tűnt, hogy a harmadik országos népművelési-közművelődési konferencia és a X. pártkongresszus között összeülő nevelésügyi kongresszus csupán a felnövekvő nemzedék nevelés-oktatásügyére korlátozza figyelmét és munkáját. A kongresszusra meghívott felnőttoktatási-nevelési, népművelési és közművelődési szakemberek — s közülük különösen a debreceniek — megelégedéssel tapasztalhatták, hogy nem így történt. Az V. nevelésügyi kongreszus plenáris és szekcióülésein szinte „frontáttörésszerűen” polgárjogot nyert a modern szocialista társadalmi nevelés egyik legfontosabb rendező elve, szemléleti alappillére, a felnövekvő és felnőtt nemzedékre egyaránt kiterjedő permanens nevelés és művelődés eszméje. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert abban, hogy odáig eljutottunk, nagy része van az éppen Debrecenből és Hajdú-Bihar megyéből kiinduló, országos jelentőségű kezdeményezéseknek. Ha annak idején látszólag nem sok konkrét eredményt hoztak, mégis beérni látszanak a korábban Debrecenben tartott két országos népművelési konferencia és a legutóbbi felnőttoktatási tájértekezlet első gyümölcsei. Jelentős szerepe volt ebben a tekintetben a Kossuth Egyetem neveléstudományi tanszékének is, amely a kongresszus előzetes téziseiről rendezett vitában határozottan állást foglalt a permanens nevelés elvének érvényesítése és a neveléstudomány korszerűsítése érdekében Végül — de nem utolsó, hanem elsősorban — közvetlenül a Magyar Pedagógiai Társaság felnőttnevelési szakosztálya végezte el azt a nagyarányú elméleti és szervező munkát, amelynek eredménye lett — ha nem is a kongresszus önálló felnőttnevelési szekciójának életrehívása — a permanens nevelés, az egész életen át tartó tanulás, nevelés és művelődés gondolatának a kongresszus által történő elfogadása és ezzel mintegy hivatalos nevelés- és oktatásügyi koncepció szintjére való emelése. A felnőttoktatás és -nevelés, a közművelődést is magába foglaló permanens művelődés kérdései elsősorban „A gazdasági-társadalmi és tudománytechnikai fejlődésnek az iskolai nevelésre és oktatásra kiható fő tényezői” problémakörével foglalkozó I. szekció és „A neveléstudomány helyzete, feladatai, intézményei, kapcsolatai más tudományokkal" című témát vizsgáló és feldolgozó IV. szekció jelentéseiben, ülésein és vitáin szerepeltek. Ezek közül itt csak a legfontosabbakat emelhetjük ki: " Korunk egyik nagy feladata a szocialista társadalmi forradalom, a tudományos-technikai forradalom és a kulturális-pedagógiai forradalom öszszekapcsolása. A tudományos-technikai forradalom mélyreható átalakító befolyása messze túlterjed a termelésen, a társadalomnak és az életnek úgyszólván minden területén érvényesül. A gyors fejlődés az ismeretek, a szellemi és testi képességek és készségek folyamatos fejlesztését igényli, ami nem zárul le az iskola vagy főiskola elvégzésével. Mind kevésbé válik el az emberi életben az ismeretek megszerzésének és felhasználásának, a tanulásnak és a munkának a korszaka. A társadalmi viszonyok mélyenszántó változásai nagy hatással vannak az ifjúság és a felnőtt nemzedék oktatására, nevelésére, illetve művelődésére. Az iskolai tanításon túl növekszik az iskolán kívüli, illetőleg az iskolát követően folyó továbbtanulás jelentősége, amit a tömegközlő eszközök pedagógiailag tervszerűbb kihasználásával, a folyamatos önképzés lehetőségének megteremtésével, az egész életen át tartó tanulás kialakításával kell elősegíteni. A nevelés, következésképpen a neveléstudomány fogalma, területei korunkban nagymértékben kiszélesedtek, s ma már kiterjednek a csecsemőneveléstől a felnőttnevelésig, a neveléselmélettől a testnevelés-tudományig. Interdiszciplináris kapcsolatai során a neveléstudomány érintkezésbe jut az elméleti (matematika) és kísérleti természettudományokkal (kísérleti pszichológia), sőt a műszaki tudományokkal is (audovizuális pedagógia). A szocialista neveléstudományok, mint sok rész és speciális pedagógiai tudományterület, egész tudo ,mánycsoportok összefoglaló ágazatának, új, a különböző területek belső integrációját és együttműködését is jól tükröző tudományelméleti modellre van szüksége. Erre az új, a neveléstudomány hagyományos rendszerét kitágító rendszerre kell ráépülnie az eddiginél sokkal szélesebb, személyileg és anyagilag jól ellátott kutatóbázisnak. A neveléstudomány csak így tud megfelelni a szocialista társadalom növekvő szükségleteinek és várakozásainak. Az Új nevelésügyi kongresszus gyakorlati jellegű, „a párthoz, a nevelésügy irányításában illetékes állami és társadalmi szervekhez” intézett Ajánlásaiban — szintén debreceni javaslatra — került be az alábbi fontos követelés: — Gondoskodni kell az iskoláskor utáni folyamatos önképzés és továbbképzés iskolai és kötetlen formákban kialakítandó rendszerének megtervezéséről, intézményeinek korszerű fejlesztéséről mint az iskolákban megalapozott permanens művelődés folyamatának fontos feltételéről, valamint ennek érdekében a felnőttnevelés alapvető rendszertani, tartalmi és módszertani kérdéseinek kísérleti alapon , történő kidolgozásáról. A felnőttoktatás és -nevelés, a népművelés és a közművelődés szempontjából tehát az V. nevelésügyi kongresszus biztató szemléletváltozást, tudományos megalapozottságú állásfoglalásokat hozott, eredményezett. Most már „csak” azon múlik minden, hogy a kongresszus dokumentumaiban felhalmozott gazdag elméleti anyag, időszerű gondolatok és következtetések, valamint javaslatok hogyan és milyen ütemben mennek át szocialista nevelésünk és közművelődésünk gyakorlatába. Ebben a tekintetben sokat várhatunk a párt közelgő X. kongresszusától. Igen nagy a várakozás természetesen a magyar nevelésügy állami és más társadalmi irányító szerveinek az elkövetkező hónapokban teendő nevelés- és művelődéspolitikai lépései iránt. Végül, de nem utolsósorban nagy és áldozatos munka rár a kongresszus után az egész magyar pedagógustársadalomra, a közművelődés minden munkájára. A magyar népgazdaság negyedik ötéves tervtörvényének elfogadása óta már tudjuk azt is, hogy előreláthatólag mennyi jut az elkövetkező öt évben a nemzeti jövedelemből közművelődésügyre. Az anyagi lehetőségek nyilvánvalóan — gazdasági fejlettségi szintünknek megfelelően — korlátozottak. De nincsenek korlátai — illetve ha vannak, azok jórészt szubjektív jellegűek — a kongresszuson érvényesülő szemléletváltozás általános érvényesülésének. Dr. Soós Pál egyetemi adjunktus A SÁRRÉT VILÁGÁRÓL A hajdú-bihari Sárrét ma már se nem sár, se nem rét, hanem szántott-vetett terület. Neve annak emlékezetét őrzi, hogy több megye szomszédos részeit is elfoglaló hiatalmas ősmocsár volt itt. A múlt század derekán csapolták le, a Körös és a Berettyó szabályozásával kapcsolatosan. Annak előtte vadászi körökben úgy ismerték, mint valóságos madárparadicsomot. Se vége, se hossza sűrű náderdeinek, bokros, fás szigetein töméntelen madár fészkelt. Nem volt Európában olyan, amelyik itt otthonos nő lett volna. Azév valamelyik szakában mindenfajta szárnyas ellátogatott ide. Télen még a fagyos észak madárhegyeiről is eljöttek idáig. Korabeli feljegyzések mesés adatokat közölnek a madarak sokaságáról. Ralamb Kolos svéd királyi követ, aki 1658-ban Konstantinápolyba menet itt utazott át, azt írja a madarak seregéről, hogy „szinte elfedik a földet és olyan tömegben repülnek, akár egy felhő". A napot is eltakaró repülő madárrajokról Birtalan Szilágyi János bajomi pap is szólt 1827-ben készült emlékiratában: „Sehol az ember a madaraknak annyi sokaságát nem látja egy rakáson, mint a Sárrét költő helyein." Rétes emberek vezetésével gyakran csolnakázott a rétben. Egyik alkalommal egy szélesen terjedő ,nagy tó mellett járt, melynek „színe a szárcsáknak sűrűsége miatt feketéllett”. A vadludakról írja, hogy „ősszel, ködös időben micsoda panaszkodó lármával tévelyegnek a levegőben, sokszor olyan alantan, hogy a puskások szerencsés vadászatot tesznek ezen, már akkor szépen meghízott madarakban”. De igazában véve nem a durrogtató vadászok eldorádója volt a nádasok rengetege, hanem a madarászodé! Ama régi madarászokról Kik voltak ezek a madarászok? Afféle szegényemberek, akik a rétből élelmeskedtek. Ezt mondja a nótájok is. Ha tavasszal kimegyek a sásra, Találok itt sok madártojásra. Tarisznyámat teleszedem vele, Ebéd, vacsora is kitelik belőle. Hajnalban üres szeredással ballagott ki a nádasba és este megrakottan tért haza. Szeredásában madártojás, vállán, hátán összekötözött vadliba, ruca. Nem csupán háznépét látta el élelemmel, hanem piacra is jutott belőle. Felesége állandó árusa volt a környékbeli falvak heti vásárjainak. Még Debrecenbe is eljárogatott. Városszéli utcákon még kiáltott is egyszer-egyszer: „Tojást, vadkacsát, libát!” Ha lerakni való pénz nem is, de sűrű garast hozott ez a „kereskedelem”. Hiába incselkedett hát a madarásszal némelyik falubelije, nem volt egészen igaz a csúfolódó rigmus: Éhenkórász pákász, madarász, üres tarisznyában kaparász! Ne gondoljuk, hogy a madarász puskával lőtte a madarat. Még az úri vadászokra is haragudott, amiért a rét szélén lövöldözve felverték a nádas csendjét, riogatták az ő madarait. Meg aztán az akkori törvény nem is engedte, hogy parasztnak lőfegyvere legyen, ősi formájú szerszámai voltak: nyíl, parittya, hajítófa, főleg pedig igen változatos hurkok, csapdák, borító kosarak. Jól ismerte a madarak természetét, utánozni tudta hangjukat. Ha kiáltottak, válaszolt nekik, így csalogatta oda őket kivetett csapdáihoz, hurokjaihoz. Valóságos művészet volt az ő mestersége - bátran mondhatjuk. Ámde azt is meg kell vallani, hogy e „művészet” szép sikeréhez szükséges volt a sárréti „madárparadicsom". Bajomi öreg Szabó András bácsi erre így emlékezett vissza kisgyerekkoromban: „A Földláp mellékén, az Óberettyónál temérdek vadruca fészkelt. Mikor bementem a nádas belsejébe nagy robajjal rebbentek fel. Leütötték a fejemről a kalapot. Puszta kézzel is foghattam volna, de a szememet féltettem.” Pedig az ő idejében a mérnökök már vérét vették a mocsárnak, halódott a nádas. A fészkekből fiókákat szedett össze, s otthon felnevelte őket. Szelídek lettek, a jó tartástól elnehezedtek. Nehogy őszi vonuláskor mégis szárnyra keljenek, csapótollaikat néhány öltéssel összeakasztotta. Rucára, libára hajítófával vadászott. Botvastagságú volt ez, 40-45 cm hosszú, mindkét végén kihegyezett. A magasban repülő madarat is eltalálta vele. A veresgyűrűbokor vesszejéből és juhbélből készített hurok volt még másik alkalmatos szerszám. Tucatjával rakták ki az úszványokra, ahol a madarak a fészkeikről kijártak a mocsár nyílt vízére. Furcsán hangzik bár, de a madarászok azzal tartottak, hogy a vadrucák „unatkozni” is szoktak. Ilyenkor csapatosan álldogáltak, ténferegtek a gyepes lápok térségein. Híres rézjáró öreg Kóti Sándor bácsi az házi nádasokban buvácskolva, ilyen unatkozó kacsákat pillantott meg. Idetördelte, vízösszehordta nád csörme volt éppen a közelében. Nem volt rest, megbújt alatta, s utánozva a rucák hangját, odacsalta őket. Mikor megszállták a nádszemét garmadáját, gyakorlott, gyors mozdulattal kettőt elkapott közülük. Azt sajnálta, hogy az embernek csak két keze van. Sárrétudvariban a már szintén csak volt Nagy Jakab bácsi is tudott a madarak nyelvén. A kis rucákat, libákat kihívta a fészekből a partra, gyékénykosárba szedte, vitte piacra. Mindig akadt rájuk vevő. Azt mondta, hogy megfigyelése szerint a madarak köret a vadruca, a vízityúk meg a szárcsa a legvigyázatlanabb. Ezeket csalimadárral, békalencsés vizen kobaktökkel is fogta. Ez is igen leleményes módszer volt. Dehát ha a régi madarászok madárfogó fortélyait szerbe-számba szedném, nem nyúlfarknyi cikk kerekedne belőle, hanem vastag könyv. Szűcs Sándor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. OKTÓBER 18.)