Hajdú-Bihari Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-01 / 181. szám
A HAJDÚ-BIHARI NAPLK - 1076. AUGUSZTUS 1. Helsinkiről egy év múltán ÍRTA: PÓJA FRIGYES KÜLÜGYMINISZTER Ma egy esztendeje annak, hogy az európai és az észak-amerikai országok vezetői Helsinkiben, a biztonsági és együttműködési értekezleten aláírták a konferencia két és fél esztendő megfeszített munkájával kidolgozott záróokmányát. A nemzetközi közvélemény — így hazánké is — méltán nevezte történelmi jelentőségűnek ezt az aktust. Az eseményt követően sok vezető államférfi nyilatkozott pozitívan a záróokmány aláírásáról, s szinte minden részt vevő állam kormánya elkötelezte magát annak végrehajtása mellett. Állást foglalt a záróokmány maradéktalan megvalósításáért pártunk és kormányunk, és az országgyűlés külügyi bizottsága is. Ezeknek az állásfoglalásoknak az alapján országunkban számos intézkedés történt a záróokmány végrehajtása érdekében. A Helsinkiben kidolgozott megállapodás alapján pártunk és kormányunk igen nagy figyelmet szentelt a záróokmány széles körű megismertetésére. Két folyóiratban publikálták a záróokmány teljes szövegét, s könyvalakban is kiadták, nagy példányszámban. Fontos ennek a ténynek a hangsúlyozása, mert jó néhány tőkés ország kormánya, amelynek a képviselője az értekezlet második szakaszában szinte naponta síkraszállt a záróokmány minél szélesebb körű publikálása mellett, nem sokat tett azért, hogy a dolgozó nép megismerje e dokumentum teljes szövegét. Mindjárt az illetékes szervek döntése után megkezdődött országunkban a záróokmány végrehajtásának megszervezése. Megállapítottuk, hogy melyek azok a területek, amelyeken egyoldalú intézkedésekre van szükség, s melyek azok a kérdések, amelyek a kétoldalú kapcsolatok szférájába tartoznak és csak ott oldhatók meg, s miről kell tárgyalni nemzetközi értekezleteken, a nemzetközi szervezetekben. Ennek alapján foglaltunk állást a már előterjesztett javaslatok ügyében, így például bejelentettük, hogy támogatjuk a szovjet kormánynak a környezetvédelem, az energiakérdés és a közlekedés problémáinak össz-európai méretű megoldására tett javaslatait. A kétoldalú szférába tartozó kérdésekben pedig javaslatokat dolgoztunk ki, amelyeket részben már átadtunk, részben a jövőben fogunk eljuttatni a tőkés országok kormányainak. Rövid egy esztendő alatt összegyűlt tapasztalataink alkalmasak arra, hogy néhány következtetést máris levonjunk. Most már nyilvánvaló, hogy a záróokmány rendelkezéseinek végrehajtása sokéves erőfeszítést, közös, összehangolt munkát feltételez. Nincs tehát igazuk azoknak a nyugati propagandistáknak, akik szüntelenül a záróokmány végrehajtását kérik számon a szocialista országoktól, annál inkább nincs, mert a szocialista országok általában előbbre tartanak ebben a kérdésben, mint a tőkés országok. A záróokmány egységes egész; nem lehet egyes részeit kiragadni és azok végrehajtását követelni, más részeit viszont elhanyagolni, vagy feledésbe borítani. Nem érthetünk egyet azokkal a nyugati törekvésekkel, amelyek csupán a záróokmány harmadik „kosara”, ezen belül is csupán néhány pont iránt tanúsítanak érdeklődést, ezek megvalósítását mintegy próbakőnek tekintik, miközben „nagyvonalúan” elfeledkeznek a záróokmány többi, nem kevésbé fontos részeiről. Mi a magunk részéről például igen lényegesnek tartjuk az első „kosarat”, az államok együttműködésének elveit, vagy a második „kosarat”, azaz a gazdasági együttműködés fejlesztését. Meggyőződésünk hogy a záróokmány végrehajtásában messzemenően figyelembe kell venni a kölcsönösséget, azaz azt a szempontot, hogy egyik fél se kerüljön hátrányos helyzetbe. Ennek kapcsán meg kell említeni, hogy a Magyar Népköztársaság és néhány nyugat-európai ország kulturális kapcsolatai rovásunkra egyoldalúságot mutatnak. Végre Nyugat- Európában is meg kellene érteni, hogy az államközi kulturális kapcsolatok fejlesztése nem tekinthető üzleti vállalkozásnak, az európai országok kulturális kincseinek egymással való megismertetéséért áldozatokat is kell hozni, ahogyan azt a szocialista országok teszik. Helsinki szellemével összeegyeztethetetlen, hogy a tőkés országok szélsőséges körei, de olykor egyes mértéktartó tényezői is még mindig hajlamosak arra, hogy megkíséreljék a beavatkozást a szocialista országok belső ügyeibe. A helsinki dokumentum azonban nem lehet menlevél a szocializmus elleni támadásokra, gyümölcsöző államközi együttműködés csak ennek a nagyon fontos elvnek a tiszteletben tartása alapján képzelhető el. Végül az eddigi munka fontos tapasztalata, hogy a tőkés országok propagandája elferdíti a szocialista országok álláspontját az ideológiai küzdelemről. A mi felfogásunk mindig is az volt, hogy a békés egymás mellett élés nem szünteti meg az ideológiai harcot a két kibékíthetetlenül ellentétes társadalmi rendszer között. Márpedig egyes tőkés politikusok nem kevesebbet követelnek a szocialista országoktól, mint azt, hogy szüntessék meg az ideológiai harcot. Egyik-másik nyugati politikus olyan messzire megy, hogy azt állítja: a szocialista országok nézete az ideológiai harc szükségességéről ellentétben áll az enyhüléssel. Ez nem egyéb szemforgatásnál. A tőkés propaganda, miközben az ideológiai küzdelem megszüntetésének szükségességét hangsúlyozza, erőteljesen fokozza az ideológiai harcot a szocialista országok, s általában a szocializmus, a kommunizmus ellen, sőt politikai kampányokat is folytat, rágalmak özönét zúdítva a szocialista országokra. A tőkés propaganda tehát szándékosan ködösít. Helsinkiben a biztonsági és együttműködési értekezlet résztvevői megállapodtak abban, hogy országaik képviselői 1977-ben Belgrádban újra találkoznak. A záróokmány ezzel kapcsolatos rendelkezéseiből kiindulva mi úgy gondoljuk, hogy a belgrádi találkozó — a záróokmány végrehajtásának egyik közbeeső állomása — akkor végezhet eredményes munkát, ha alkotó szellem és együttműködési készség hatja át. Szükséges ezt hangsúlyozni, mert vannak olyan elképzelések, amelyek ellenkező irányba mutatnak. A belgrádi találkozónak, véleményünk szerint, nem lehet más feladata, mint az, hogy a helsinki záróokmány keretén belül maradva, építő szellemben felmérje az eddig megtett utat, s körvonalazza azokat az intézkedéseket, amelyeket a résztvevők tenni terveznek a záróokmány végrehajtása érdekében. Reméljük, hogy a belgrádi találkozó után új lendületet kap a helsinki záróokmány rendelkezéseinek valóra váltása. A záróokmány végrehajtása egyik igen fontos feltétele annak, hogy az enyhülés — amely jelenleg is fő irányzat a nemzetközi politikában — folytatódjék, hogy a békéért és a biztonságért harcoló erők leküzdjék az enyhülés ellenfeleinek az utóbbi időben tapasztalható lassító manővereit. Egy év számvetése azt mutatja, hogy nincs igazuk azoknak, akik lekicsinylik a záróokmány végrehajtásában elért eredményeket, és — sanda mészáros módjára — a szocialista országokat vádolják. Ezeknek a manővereknek meghatározott céljuk van; ez is része az enyhülés elleni támadásnak. Biztosak vagyunk azonban abban, hogy a szocialista országok, a haladó mozgalmak, az európai néptömegek, a tőkés országok reálisan gondolkodó vezetői együttesen elég erősek ahhoz, hogy meghiúsítsák a Helsinki szelleme ellen ágáló szélsőséges körök mesterkedéseit, s a záróokmány végrehajtásával segítsék a béke és a biztonság további megszilárdítását Európában Egy hét a világpolitikában A moszkvai Pravda a héten Brezsnyev-interjút közölt. A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára válaszolt a lap munkatársának kérdéseire. Az interjú ténye önmagában is figyelmet keltett. Ebből is kiviláglott, mekkora fontosságot tulajdonítanak a Szovjetunióban a helsinki értekezlet dokumentumának. Leonyid Brezsnyev igen derűlátóan nyilatkozott a Helsinkiben elért eredmények továbbfejlesztésének lehetőségeiről. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy egyes nyugati hatalmak beavatkozása az olasz kormány megalakításának folyamatába éles ellentétben áll a helsinki záróokmánnyal. AZ SZKP Központi Bizottságának főtitkára — szokásához híven — a nyári hónapokat a Fekete-tenger mentén, „a krími Kremlben” tölti. Itt fogadta a héten Edward Giereket, a lengyel, és dr. Gustav Husakot, a csehszlovák kommunisták vezetőjét. Maradjunk még a szocialista országok diplomáciai eseményeinél: a hét elején bolgár—román kormányfői tárgyalások folytak, majd közvetlenül utána Várnában Todor Zsivkov, Nicolae Ceausescuval folytatott eszmecserét. Több fontos gazdasági kérdés szerepelt a két szomszéd ország vezetőinek találkozóin, így a Nikopolnál, illetve Turnu Magurele-nél megépülő vízierőmű ügye, valamint a Szovjetunióból Románián át Bulgáriába menő különböző vezetékek kérdése. Olaszországban megalakult az új kormány. Sorsa attól függ, hogy a parlamenti bemutatkozásakor a kommunista képviselők tartózkodni fognak-e a szavazástól. Ha ellene szavaznának, aligha élne egy napot is az Andreotti-kabinet... Az új kormányfő úgy igyekezett összeállítani a miniszterek névsorát, hogy az olasz baloldal kevés kifogásolnivalót találjon benne. Nincs a kormányban Rumor, aki a Lockheed-botrányba keveredett bele, és nincs ott Colombo sem, aki a reakció érdekeit szolgáló, a kisembert sújtó gazdaságpolitikájával tulajdonképpen az előző kormányt a bukásba vitte. Természetesen nem személyi kérdések döntenek, hanem az, hogy Andreotti kormányprogramjában talál-e az Olasz Kommunista Párt annyi pozitívumot, aminek láttán egyelőre nem fordulna ellene. A Közel-Keleten továbbra is Libanon drámája foglalkoztatja a közvéleményt. Megszokhattuk már, hogy egymást érik a meglepő fordulatok. Így volt ez ezen a héten is. Damaszkuszban a szíriai külügyminiszter, Khaddam, és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet „külügyminisztere”, Faruk Kaddami megállapodást írt alá a szír—palesztin ellentét felszámolására. Ennek alapján számítani lehet a harcok hevességének csitulására, s talán a körülzárt palesztin táborokból a sebesültek elszállításának lehetővé tételére. Cserébe a palesztin mozgalom hajlandónak mutatkozik a februári megállapodás végrehajtására, amelynek alapján Libanonban szinte az ellenségeskedések előtti politikai rend állna helyre. Alig történt meg a megállapodás, máris új fordulat következett. Damaszkuszban olyan közleményt adtak ki, amellyel a Palesztinai Felszabadítási Szervezet nem érthetett egyet... A damaszkuszi értelmezés célja az volt, hogy a palesztinokat szembefordítsa Egyiptommal, miután mostanában a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet — Szíriával szemben! — éppen Szadat Egyiptoma támogatta ... Ideillik az Izvesztyija megjegyzése: „Az arab reakció szavakban támogatja a palesztinokat, de valójában e problémát ütőkártyaként akarja felhasználni mind az arab országok egymás közti viszonyában, mind pedig az imperialistákkal folyó alkuban”. A Közel-Kelet után a Távol-Kelet: A hét első szenzációját Tanaka volt japán miniszterelnök letartóztatása jelentette. A korábbi kormányfő be is vallotta azóta, hogy óriási összegeket vágott zsebre az amerikai Lockheed repülőgépgyártó cég megbízottaitól. Természetesen nem arról van szó, hogy a japán demokrácia akkora lenne, mintha a korrupciót a legmagasabb szinten is meg tudná és meg akarná szüntetni és büntetni. Nem, főként belpolitikai és pártpolitikai okai voltak annak, hogy Miki Takeo miniszterelnök leszámolt elődjével. Az ugyanis elvbarátaival együtt, őt akarta megbuktatni... Az ősszel esedékes japán törvényhozási választások előtt Miki Takeo, aki „a megvesztegethetetlen” hírében áll, „a rend és törvény” tiszteletben tartásának jelszavával próbálja győzelemre vezetni a húsz éve kormányzó liberális demokrata pártot. Viszont minden tokiói hír azt mutatja, hogy Tanaka letartóztatása sokkal nagyobb erkölcsi-politkai megrázkódtatást okozott, mint Miki Takeo agytrösztje kigondolhatta: Kínában megrengett a föld. A természeti csapás, amely nyilván kivédhetetlen, s amely keleten vagy nyugaton egyformán pusztíthat minden politikai rendtől függetlenül, Kínában mégis bizonyos politikai megjegyzéseket igényelt. Először is azért, mert korábban a pekingi propaganda éppen azt hirdette meg, hogy megtalálták és alkalmazták a földrengés előrejelzésének biztos módszerét. A mostani tragédia erre rácáfolt. Másodszor pedig azért, mert a földrengés olyan időpontban következett be, amikor Csou En-laj halála után, Teng Hsziao-ping megbuktatását követően, Mao Ce-tung betegségének elhatalmasodásakor a „politikai földmozgások” máris előre jelezhetők. Végül néhány szó Afrikáról: a fekete földrész továbbra is a világközvélemény érdeklődésének középpontjában marad. Fontos esemény volt dr. Agostinho Neto látogatása Kubában: a szocialista szigetország és Angola kapcsolatai még szorosabbakká válnak, az angolai nép tovább számíthat a kubaiak segítségére a függetlenségének megvédéséért folyó harcban. Dél-Afrika és Rhodesia fajüldözői az ENSZ Biztonsági Tanácsában éppúgy, mint Mozambik fővárosában három ország csúcstalálkozóján a „vádlottak padjára” kerültek. /lengyelországi lesés NEPTUN KEDVENCE Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a soproniak vagy a debreceniek, a kaposváriak vagy a kecskemétiek nyári úticélul a Balti-tenger helyett az Adriai-, a Fekete-tengert, vagy éppen a Balatont választják. Bár a Balti-tengerpartot bársonyos fövenyű strandok, kilométereken át húzódó pompás fenyőerdők szépítik, viszont a hideg tengervíz igen sok turistát arra késztet, hogy más helyet válasszon nyári üdülésre. Ismétlem: nem csodálkozom, hogy a magyarok alig jönnek ide hozzánk északra, én viszont minden alkalmat kihasználok, hogy elsősorban a Gdanski-öböl környékére eljuthassak. Tudom, elsősorban azért, mert lengyel vagyok. De nem csupán ez az oka; inkább az, hogy ezen a tájékon igen nagy változások mennek végbe, amelyeket leginkább csak közelről értékelhet az ember. Gdynia Lengyelország világra nyíló első kapuja, amelyet a százéves német rabság után éppen fél évszázaddal ezelőtt építettek ki a 72 kilométer hosszú tengerparton. Köztünk vannak még, akik emlékeznek arra az időre, amikor a több, mint 200 ezer lelket számláló város helyén halászfalucska állt, a modern kikötő helyén pedig mocsár tocsogott. A Baltitengerparti Gdynia kikötője — az átrakodási forgalmat tekintve — már 1933-ban egyike volt a legnagyobbaknak. Egykoron ezt a várost 60—80 ezer lakosúra tervezték. Napjainkban a 250 ezerhez közelít. És ennek az oka nem a tervezők szegényes fantáziájában keresendő, hanem abban, hogy Gdynia alapításakor nem számoltak, mert nem számolhattak, a tengergazdaság hatalmas népgazdasági szerepével a szocialista viszonyok között. A fél évszázados Gdynia történetének 30 esztendeje viszont már a szocializmusban íródott. És a városnak, kikötőjének a háborús pusztításokból való újjáépítése szintén a szocializmus műve. Gdynia kikötőjének földtani viszonyai lehetővé teszik, hogy az öbölben hatalmas konténerkikötőt is építsenek. Nincs messze az idő, amikor a rakodópartok már messze benyúlnak a tengerbe. Mindez nem elég! Döntés született arra, hogy új nagy kikötőt építsenek; ez az Északi kikötő a legnagyobb Balti-tengeri hajókat fogadhatja majd, elsősorban azokat, amelyeknek szállítmánya szén, ércek, kőolaj. Az Északi kikötő az egész lengyel társadalom szorgalmával épül, teljes kapacitása évi 70—80 millió tonna áru! — De ez már egy másik téma, amellyel egy újabb levelemben szeretnék majd foglalkozni. Visszatérvén Gdyniához: ezt a tenger melléki, fehér kövű, elegáns szépségű várost aligha fenyegeti „trónfosztás”. Lakosai nem engedik elsősorban, gyáraiból nagy befogadóképességű, korszerű hajók egész sorát bocsátják vízre, igen gazdag tapasztalataik vannak az áru ki-, be- és átrakásában, amellyel nem egy nemzetközi hírű szállíttató tetszését nyerték meg. Az a tény, hogy Gdynia ragaszkodik sok évtizedes jelzőjéhez: Lengyelország tengeri fővárosa, csak erősíti a város és kikötőjének pozícióját, ugyanis éppen itt, és nem a másik két nagy kikötőben, Gdanskban és Szczecinben van az INSA, a szocialista országok Hajófelszerelési Vállalkozók Nemzetközi Társaságának a vezetősége. Az INSA-nak Magyarországon és Lengyelországon kívül tagja a Szovjetunió, Csehszlovákia, Bulgária, az NDK, Kuba és Jugoszlávia. Lengyelország 500 kilométer hosszú tengerpartján tehát a tenger jóságos istenének, Neptunnak kedvence továbbra is Gdynia. Ez az oka annak, hogy bármikor alkalmam nyílik rá, ha csak rövid időre is, ellátogatok Gdyniába. Varsó, 1976. július 31. Marek Burczyk