Hajdú-Bihari Napló, 1976. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-02 / 259. szám
Év vége jön az év végi hajrá a kereskedelemben. Mint mindig, most is novemberre, decemberre várható a vásárlási és eladási csúcsforgalom. Hogy miképpen sikerül majd a karácsony előtti nagy-nagy vásárlás, hogy mérgelődünk-e majd, vagy többnyire örülünk, hogy türelmesek lesznek-e a kereskedők avagy idegesek? — mindez a sok és nem kis kérdés alapvetően azon múlik: vajon lesz-e elég áru az üzletekben. Mert higgyük el és vegyük tudomásul: igaz, hogy sok múlik azon, tiszta-e, szép-e a bolt, sok múlik azon is, jól nevelt-e vagy esetleg neveletlen-e a kiszolgáló. De a fő kérdés most is, mint mindig, mégiscsak az: mennyi lesz az áru, milyen lesz a választék, mibe fog kerülni, amit megveszünk és az lesz-e az üzletekben, amit a vásárlók keresnek. És ha ilyen szempontból vizsgáljuk az év vége előtti kereskedelmi helyzetet, viszonylag megnyugtató választ kaphatunk. Ami kétségtelenül és vitathatatlanul pozitív dolog: a magyar kereskedelem sok-sok évi tapasztalatai birtokában most az eddiginél is jobban, szervezettebben készült fel a karácsonyi forgalomra. Sok jel mutatja, hogy a többletáru, amelyre ilyenkor szükség van, máris megérkezett, vagy rövidesen megérkezik a boltokba. Egyik központi napilapunkban olvashattuk nemrégiben a Belkereskedelmi Minisztérium több illetékesének a beszámolóját a várható év végi ellátásról. Ebből megtudhattuk, hogy az ipari vállalatok többnyire teljesítették a kereskedelem megrendeléseit, sőt több gyár és üzem most, a karácsonyi csúcsforgalom időszakában igyekszik pótolni év közbeni elmaradását, a tervezettnél több árut küldvén a boltokba. Kedvező hírek érkeznek a fogyasztási cikkek importjáról is: az év során megrendelt külföldi áruk igen tetemes része most, az év utolsó negyedében érkezik az országba, a boltokba, ily módon is gazdagítva az üzletek év végi áruválasztékát. A kereskedelmi dolgozók — országosan és átlagban — nyugodtan nézhetnek tehát az év végi hajrá elé. Most mégis azt kell mondanunk: jó lenne, ha ezt az év végi hajrát a kereskedelem több százezer dolgozója nem hajrázva végezné. Hanem nyugodtan, szervezetten, ésszerűen. Mert bármilyen hajrát követel is az élet, a hajrámunka nem mindig célravezető. Jobb a nyugodt, átgondolt, türelmes, okosan megszervezett tevékenység. És most éppen ez az, amit a kereskedelem dolgozóitól elvárhatunk, kérhetünk. Az év első kilenc hónapja ugyanis nem hozott kiemelkedő eredményeket a kiskereskedelmi forgalomban. Ellenkezőleg: egy sor területen a vásárlások mértéke még a tervezettet sem érte el, így például a számítottnál jóval alacsonyabb a ruházati kereskedelem első kilenc hónapi forgalma. A kiskereskedelem vezetőinek és dolgozóinak volt idejük gondolkozni a forgalom nem kielégítő alakulásán, végiggondolni saját munkájukat, gyengeségeiket, volt idejük erőt gyűjteni ahhoz, hogy helytálljanak az év végi lázas vásárlási napokon. Reméljük, a kereskedelem dolgozói az eddiginél kevesebb panaszra és sokkal több örömre adnak okot a most következő vásárlási csúcshetekben. De mint minden vásár, a karácsonyi csúcsforgalmi vásár is kettőn áll: a kereskedőn és a vásárlón. A továbbiakban éppen ezért a vásárlókhoz kívánunk szólni. Ne higgyék a vásárlók, a vevők, hogy minden rosszért — ha találnak ilyent — a kereskedelem a felelős. Nálunk sajnos elterjedt az a nézet, hogy az áruellátásért kizárólag a kereskedelem a felelős és sokan hajlamosak megfeledkezni arról a kézenfekvő tényről, hogy az üzletek csakis azt az árut képesek eladni, amit az ipar megtermel. Az üzletekben tehát csakis annyi és olyan árut vásárolhatunk, amennyit és amilyent mi magunk termelőként előállítunk. Ahhoz tehát, hogy a jelenleginél igényesebbek lehessünk, mint vásárlók, egyben a mainál igényesebbnek kell lennünk, mint termelőknek is. Mindebből az következik: az év végi nagy vásárlási és eladási hajrá sikere sokban függ az ipar és a kereskedelem kapcsolatától. Ha jó az együttműködés, ha a gyorsan elfogyott árut az ipar késedelem és huzavona nélkül képes pótolni-szállítani, ha az esetleges mulasztásokért nem egymásra mutogatnak, de kölcsönösen próbálják azokat megoldani, ha a szerződéseknek mindkét fél a lehetőségeket jól kihasználva eleget tesz — ebben az esetben az áruellátás lényegesen javulhat. Ha viszont mindez hiányzik, ha sántít a szerződéses fegyelem, ha elmaradnak az ígért szállítások, ha a hibák okát nem azért keresik, hogy segítsenek rajta, hanem azért, hogy bűnbakokat találjanak (sajnos az ilyesmi még ma is előfordul), akkor mindez az ellátás színvonalában bosszulja meg magát. És mindennek egyik szenvedő alanya a vásárló lesz. De nem akarunk ünneprontók lenni még az ünnepek előtt. Maradjunk annyiban: az eddig érkezett hírek és szerzett információk szerint a kereskedelem év végi felkészülése a szokásosnál jobb. A belföldi és az import fogyasztási cikkek boltokba szállítása — jelenleg — ütemes, megfelelő, kielégítő. Tehát többnyire jó karácsonyi ellátással számolhatunk. És remélhető, hogy az év végi nagy vásárlást a kereskedelmi dolgozók különösebb hajrá nélkül, szervezetten elégítik ki, valamennyiünk örömére. Búzás János a kereskedelemben Jó hír a vénkertieknek: jövő év áprilisa — az eredetileg tervezett határidő helyett — már a jövő hónapban átadja a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat a vénkerti szolgáltató ház ABC-részlegét. A 700 négyzetméter alapterületű ABC- áruház kivitelezése hamarosan befejeződik. (Fotó: Kőszeghy) ----------------jegyzet ---------------------------------------- Szabványokból milliárdok A közvélemény a szabványokat a minőség és a fogyasztói érdekvédelem eszközeként tartja számon. Kétségkívül vita, reklamáció vagy valamilyen kár esetén a szabvány a gyártókkal és a kereskedőkkel szemben a fogyasztó támasza, hiszen peres ügyekben mércéül szolgálhat, a kártérítés jogi alapját képezheti. Nem is meglepő, hogy a vállalatoknál a szabványról vegyes érzelmek alakultak ki: kívülről érkező, hatósági, a „szabály az szabály” konokságú előírásnak érzékelik, ami olykor nem vág éppen egybe a gyári érdekekkel. Ez így is van rendjén: nem árt a sok millió fogyasztó, felhasználó érdekeit a szabványok előírásaival is védeni a csoportérdekek esetleges túlkapásaitól. Ezt a szabványokban rejlő lehetőséget a világon mindenütt igyekszenek is kihasználni. A szabványok azonban a minőség védelme mellett meglepően nagy hasznot hozhatnak a vállalatoknak is. Ennek igazolására vegyünk egyetlen területet a vállalati munka köréből, nevezetesen, hogy mennyi megtakarítás származhat az egységesítésből, a tipizálásból, az ilyen jellegű szabványosításból. Induljunk ki abból, hogy a csavarok, tengelyek, öntvényházak például sok helyen igen laza, szinte becsült anyagnormák alapján készülnek. Milliárdokat lehetne megtakarítani — az anyag- és energiafelhasználás, továbbá a munkaidő-ráfordítások csökkentésével — ha a gépgyártók a tipizálás segítségével szűkítenék termékeik részegységeinek és alkatrészeinek méretválasztékát. Ez konstruktőri feladat, úgy megtervezni a különböző teljesítményű, sőt eltérő célú gépeket, hogy azokhoz nagy számban azonos méretű alkatrészeket (kötőelemeket, borítólapokat, kapcsolókat) és részegységeket (tengelyeket, öntvényházakat, fogaskerék áttételeket) használhassanak fel, hogy a szerelést az építőszekrény-elv szerint szervezhessék meg az üzemben. Itt az egyik előny, az alkatrészeket (ha a gépeket esetleg nem is) nagy sorozatban, előre elkészíthetik, a tömeggyártás nagyobb gazdaságosságával. A másik előny, hogy a tipizált alkatrészek, öntvények hosszú távon változatlan méreteik miatt a kohászatnál kisebb ráhagyással készülnének, ezt meg lehetne követelni, s így egész sor gépipari vállalat feszesebb anyagnormákra térhetne át. A tipizálás a készletgazdálkodást is egyszerűsíthetné, állandósítva az anyagok, félkészáruk méreteit, formáit, fajtáját. A vállalati belső szabványosítással kialakított tipizálás a nemzetközi versenyképességet kézenfekvően javítja, hiszen a termékek minőségét stabilizálja, a pótalkatrészellátást zavartalanná teszi; az előregyártott alkatrészekből, raktárról — nem gond egy-egy tételt a szerelőszalag helyett a szervizekhez továbbítani. A tipizálás a nemzetközi termelési együttműködésbe való bekapcsolódást is nagyban megkönnyíti. A jól ismert „Zsiguli”programot például az alkatrészek nemzetközi tipizálása nélkül nem lehetett volna elindítani, hasonlóan a KGST-tagállamok egységes számítástechnikai rendszerének kiépítését sem, vagy a konténerizációs programot, amelyhez egész Európára érvényes konténer méretkategóriákat kellett szabvánnyá nyilvánítani. A fenti példák is érzékeltetik, milyen nagy lehetőségeket rejtenek magukban a korszerű szabványok és főként a vállalati, ágazati szabványosítás. Az effajta szabványok a termelés szervezésének, a gazdaságosság, a versenyképesség, a műszaki színvonal javításának nélkülözhetetlen eszközei. Gerencsér Ferenc C"~D cowvcrítr^ •Cevét * kábár Kedves Gyerekek! Először úgy gondoltam, postán küldöm el a válaszom érdeklődő soraitokra. Azt írtátok abban a levélben, amelyet a napokban dobott a postás a levélszekrényembe, hogy a Magyar—Szovjet Baráti Társaság iskolátokban dolgozó tagcsoportjának tagjai — azon belül is elsősorban az orosz nyelvi szakkörösök — feldolgozzák annak a szakkörnek az eddigi tevékenységét, amelynek jó pár évvel ezelőtt magam is munkása voltam. Mikor leültem, hogy papírra vessem a válaszomat, eszembe ötlött: hamarosan utazom Budapestre, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság országos értekezletére, miért ne írhatnék onnan nektek? Így született meg ez a levél, amelyben beszámolnék a hajdú-bihari küldöttség két napjáról, a Parlamentben szerzett élményeimről. Számunkra az országos értekezlet jóval előbb kezdődött, mint az elmúlt hét szombatja, a tanácskozás első napja. Hiszen ti sem akkor értesültetek erről az eseményről, amikor a rádió és a televízió adását hallgattátok, néztétek. Legalábbis tanárnőtök, Kálmán Antalné, aki az értekezleten részt vevő egyik hajdú-bihari küldött is volt, ezt mondta útban Budapest felé. Tőle hallottam, hogy az elmúlt hetekben sorra böngésztétek az újságokat, hogy minél többet megtudjatok az MSZBT-munkáról. Hogy nemrégiben kerékpártúrát szerveztetek, amelynek végállomása Hajdúszovát volt. A Lenin Tsz MSZBT-tagcsoportjának vezetőivel találkoztatok ott, és virágot helyeztetek el a hősi halált halt szovjet katonák sírjára. Biztosan emlékeztek még Bozóki János bácsira, aki a község felszabadulásáról beszélt nektek. Nos, a megye küldöttei között volt ő is, s üdvözletét küldi a túra valamennyi résztvevőjének. Ti jutottatok eszembe gyerekek, mikor beléptem a Parlament fényárban úszó kongresszusi termébe, ahol két napon át az ország minden részéből ide érkezett több mint hatszáz küldött és meghívott tanácskozott. Arra gondoltam, vajon közületek hányan jutnak el egyszer ide ? Hányan szereznek olyan érdemeket a magyar—szovjet barátság ápolásában, amelyek följogosítják őket egy hasonló tanácskozáson való részvételre? Természetesen a vitában sok dologról esett szó. Nekem azonban úgy tűnt, hogy rólatok gyerekekről, diákokról, fiatalokról beszéltek a legtöbbet a felszólalók. Arról, hogy a jövőtöket a népek közötti barátság, ne pedig a fenyegetés, a félelem határozza meg. Hogy megértessék veletek: az egyik legfőbb dolog a világon, hogy a különböző nemzetek fiainak, leányainak nem szabad gyűlölniük egymást, nyílt szándékkal, tiszta szívvel kell érdeklődniük a másik iránt. Hogyan valósítható ez meg? Nem különleges dolog. Inkább az apróbb összetevőire kell figyelni, a mindennapok során kell a jószándéknak megnyilvánulnia. Például, hogy az ember igyekszik elsajátítani egy másik nép nyelvét. S hozzá úgy, ahogyan azt a böszörményi gimnazisták teszik. Mert Fábián Gergely a vitában azt is elmondta: a hajdúböszörményi Bocskai Gimnáziumban az utóbbi években jelentősen megnövekedett azoknak a tanulóknak a száma, akik szeme előtt nem csupán az a cél lebeg, hogy az orosz nyelvi órákon minél jobb osztályzatot szerezzenek, hanem az a vágy is, hogy megértessék ma iskolásoknak gukat a szovjet diákokkal, katonákkal rendezett baráti találkozókon, hogy később az élet bármely területén bekapcsolódjanak hazánknak a Szovjetunióval kialakult sokoldalú együttműködésébe. Leveletekben azt kérdeztétek tőlem, mit üzenek a jelenlegi orosz szakkörösöknek? Hát csak ennyit: vegyetek példát ezekről a gimnazistákról. Jó, jó tudom: a tankönyvek! Igen, a felnőtteknek van még tennivalójuk ezen a téren. Többen elmondták az országos értekezleten — köztük Nagy Mária, az MSZBT főtitkára is —, hogy vonzóbb, az életkori sajátosságaitokat jobban figyelembe vevő tankönyveket kell a keretekbe adni. De ti nem várhattok addig, míg ezek a tankönyvek elkészülnek. Ki kell használnotok valamennyi lehetőséget a nyelv tanulására. Az egyik ilyen lehetőség — ahogy tanárnőtöktől hallottam — az „Igaz barát" elnevezésű pályázaton való részvétel. Ebben többek között szovjet levelezőpartnereitekről kell vallanotok. Minél többen vegyetek részt rajta, s az eredményhirdetés után se feledjétek: minden oroszul megírt levél közelebb visz benneteket a nyelv megtanulásához. Az országos értekezletről írva, nem hagyhatom ki, hogy küldötteink közül Harmati Andrásné és a hajdúszováti Lenin Tsz tagcsoportja képviseletében az általatok is ismert Bozóki János bácsi vehette át a társaság aranykoszorús jelvényét, illetve plakettjét. Az egyik szünetben János bácsi éppen benneteket emlegetett. Azt mondta, hamarosan felkeresik a szovátiak a tagcsoportotokat. Úgy tervezik, tanáraitokkal és veletek közösen beszélik meg, hogyan fűzhetnék szorosabbra a kábai általános iskolával a kapcsolatokat. Az első látogatást kis ajándékkal is emlékezetesebbé szeretnék tenni. A parlamenti folyosók vörös bársonnyal bevont kanapéin ülve azt is elmondta Bozóki elvtárs, mit jelent a falunak az MSZBT-tagcsoport működése. A megalakulás előtt például alig vásárolták az emberek a magyar nyelvű szovjet folyóiratokat. Most viszont egyre többen akarják megismerni belőlük a szovjet emberek életét. Tréfásan jegyezte meg: a tagcsoport megalakulásáig eleven szovjet művészeket sem láthatott a falu, azóta viszont már a litván női kórust is fogadhatták. Kiállítások megtekintéséről, filmvetítésekről, a szovjet katonákkal való, napról napra tettekben megnyilvánuló kapcsolatokról is beszélt. Lassan levelem végéhez érek. Talán annyit mondanék még, hogy bár az értekezleten elhangzott az utolsó szó is, a Parlament épületét elhagyta az utolsó küldött is, a munkának folytatódnia kell. Rátok szintén vonatkozik ez. Hogy mennyire így van, olvassátok el az országos értekezlet határozatát. Az orosz nyelv oktatását szorgalmazó pontok teljesítésének, a szovjet kultúra, tudomány és technika eredményeinek, magyarországi népszerűsítésének feladata már most is, de a jövőben még inkább rátok vár. Budapest, 1976. október 30—31. Baráti üdvözlettel: HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. NOVEMBER 2.