Hajdú-Bihari Napló, 1981. december (38. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-01 / 281. szám
GYÜMÖLCSTERMESZTŐ GÉPEK Dánszentmiklóson, az albertirsai Micsurin Mgtsz kertészetében a napokban bemutatót rendeztek azokból a gépekből, amelyek a gyümölcstermesztésben hasznosíthatók. A képen: gyümölcsösben használható a Pluk- Otrak holland gyártmányú, univerzális gép, amely metsz és betakarít. (MTI-fotó: Király Krisztina felvétele ( RS) Kérdőjelek a gépiparban Mindenki csak eladni akar, de venni senki” – panaszkodott egyik gépipari vállalatunk igazgatója meg a külkereskedők, miután hazatértek egy rangos külföldi vásárról. Tapasztalatukat így összegezték: túlkínálat, árubőség, ingadozó és kiszámíthatatlan árak, óriási konkurrencia, sok érdeklődővel, kevés komoly vevővel. A többit már csak egy kézlegyintéssel intézték el E mozdulatban benne volt a gépipart sújtó megannyi gond, a korszerűsödő, de még mindig nem piacképes termelési szerkezet, az anyagellátás, a háttéripar, a termelékenység mind sűrűbban emlegetett problémái. Sajnos az idei év eddigi tapasztalata — nevezzük nevén : eredménytelensége — magán viseli az általános visszaesés jegyeit A szinte mindenhol lelassult ipari növekedés erősen érezteti hatását exportunkban. Mindez pedig érzékenyen érinti egész gazdaságunkat, mert a magyar gépipar kiviteli lehetőségei az ország gazdaságára nézve meghatározóak. Az évi körülbelül 2,5 milliárd rubelt és 1—1,2 milliárd dollárt kitevő ágazati export döntő szerepet játszhat a népgazdasági egyensúly megteremtésében. A magyar gazdaság köztudottan nyitott gazdaság.Nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez nem kizárólag exportorientáltságot jelent, hanem importkényszert is. Gépiparunk közel félmilliónyi dolgozója ugyanis képtelen annyiféle és olyan mennyiségű terméket gyártani, ami elegendő lenne a belföldi és a külföldi igények kielégítésére. Márpedig, ha importálnunk kell technológiákat, gépeket, anyagot és fogyasztási cikkeket, a külkereskedelem exportszerkezete sokkal nagyobb hangsúlyt kap. A kínálatnak, jelen esetben a gépipar kiviteli választékának olyannak kell lennie, amellyel megnyeri a vevőket — végső soron tehát az exportért kapott ellenértékből kifizetheti az importtételeket. Így iparunknak azt kell gyártania, amit a vevő kér, és nem azt, amit — mint gyártó — eladni akar. Hogy ez milyen módon valósul meg, az rendkívül fontos, hisz a gépipar termelésének 59 százaléka kerül a külpiacra. Milyen gyártástechnológiával, illetve termelési szerkezettel rendelkezünk mindehhez? Elöljáróban megállapíthatjuk: gépiparunk színvonala nem egységes. Vonatkozik ez a műszaki-technikai szintre éppúgy, mint a gyártmányválasztékra. Dolgozik világszínvonalú gyártósorunk, automatikus mikroszámítógépekkel irányított üzemünk, de van 50—60 éves géppark, s még manufakturális körülmények között termelő műhelyünk is. A kéziformázású, balesetveszélyes öntödék mellett épülnek a néhány mérnök irányította konverteracélművek is. A gépipar megújulása csak az elmúlt két ötéves tervidőszakban gyorsult fel, de a korábbi évtizedek hátrányait mindmáig nem tudta behozni. Ezért talán érthető, ha a gyárak, üzemek vezetői állandó beruházási lázban égnek. Az elavult technológiák lecserélésére gyakran csillagászati összegeket igényelnek. A bank pedig sok esetben nem lát garanciát arra, hogy a nagy összegű hitelek megtérülnek. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy jelenlegi gazdasági körülményeink között indokolt a beruházásokat szűkebb keretek közé szorítani és szigorúbban szabályozni. Mindez alapvetően befolyásolja a végtermékgyártást, a gyártóvállalatok megítélését, további sorsát. A megváltozott piaci és gazdálkodási körülmények között rossz helyzetben startolók még kedvezőtlenebb helyzetbe kerülhetnek, a többiek pedig relatíve megerősödnek. A kiút keresése egyaránt feladata a gazdasági vezetőknek, az irányító szerveknek és a gazdálkodó egységeknek. Ezért is fontos a háttéripar fejlesztése, amely messze elmaradt az igényektől és döntően befolyásolja a végtermékgyártást, az ipari termelési szerkezetet A háttéripar fejlesztési programja keretében 14—15 gyártmánycsoport korszerűsítési lehetőségét vizsgálják, köztük a kovácsoltárukét, az öntvényekét, a hidraulikaelemekét, a szivattyúkét. Mindent persze nem fejlesztenek, erre se idő, se pénz, se kapacitás nincs, de nem is kell. Gazdaságunk nyitottsága e téren is érvényesül majd. Vagyis a szükséges importot gazdasági exporttal kívánják ellentételezni. Az érdekelt iparvállalatok már tárgyalnak a fejlesztési hitelekről. Ugyancsak kiemelt program a VI. ötéves tervidőszakban az elektronikai alkatrészgyártás fejlesztése is. Az elektronizációt már mi sem tudjuk elkerülni, hazai megszervezése nagy teher, de megtérülő fejlesztés. Az elképzelések szerint a program megvalósulása több ötéves tervidőszakot vesz igénybe. A munkába mintegy 40 gyárat, szövetkezetet vontak be, szinte a teljes hazai műszeripart. E programok mellett ösztönzik a kooperációs együttműködéseket is. Ahol ugyanis a termelési együttműködések már kialakultak, ott a piaci recesszió sem hat úgy, mint a késztermékek versenyében. Az sem baj, ha a termelővállalatok nagyobb piaci mozgásteret biztosítanak saját maguknak, akár úgy, hogy a sorozatban készülő járműipari hátsóhidak és kamionok mellett jövedelmezően eladható kisgépeket vagy egyedi berendezéseket gyártanak. Szőke László — Van magának fogalma arról, hogy miben ember ez a Firnyák Jenő? Ugye nincs, öt, kérem, még csak véletlenül sem érhetik meglepetések. Ezzel a Firnyákkal még soha nem történt meg, hogy összetévesztette volna a rangsort, s ne beosztás szerint fogott volna kezet feletteseivel. Nála csak egy a fontos: a funkció. Mert mi jó származhatna abból Firnyáknak, ha mondjuk a dili, a helyettes és a személyzetis jelenlétében először az ősz hajú vén portással, Pista bácsival fogna kezet? — Na már most ez a Firnyák dilemmában van, ha ők is jelen vannak. Zavart, mert nem tudja rangsorolni ezt az embert. Ennek egyik alkalommal tanúja voltam. Valamiért hívat A RANGSOR ták Firnyákot a titkárságra. A direktoron kívül ott tartózkodott a helyettes, a személyzetis is. Ott időzött Pista bácsi, a portás is, aki cigarettát hozott a dilinek, s éppen távozni készült, amint belépett Firnyák. S mintha a világon senki nem tartózkodott volna a helyiségben, a század másodperc alatt átlátta a helyzetet, asztalok között cikázva, széket borítva, Pista bácsit elsodorva odalépett a direktor elé, és mélyen meghajolva üdvözölte. Az kezét nyújtotta. Frrnyáknak átszellemült az arca. Még állt egy ideig, élvezve a dili bizalmát, aztán tétován megállt a helyettes és a személyzetis előtt. Nem tudta, mihez kezdjen. Állt, bámult, s arcára volt írva gondolata. „Ha a helyettest köszöntöm elsőnek, megsértődhet a személyzetis.” — Végül is, hogyan döntött? — Sehogy. Alt és várt Várta, hogy valamelyik kettőjük közül majd csak kezét nyújtja feléje. De ezt egyik sem tette. Firnyák azonban most sem zavarta össze a rangsort. Döntetlennek ítélte a helyzetüket. Zavarából Pista bácsi, a portás segítette ki. Ő nyújtotta a kezét. Firnyák persze nagyon kényszeredetten fogadta el. — Na és, mi történt ezután? — Firnyák azóta iszonyú nyugtalan. Nem tudja, lesz-e kellemetlensége, hogy önhibáján kívül ugyan, de eltévesztette a rangsort... Farkas Kálmán Munkából - munkába unkahelyi felmérések tanúsítják, hogy nem használjuk ki eléggé munkaidőnket. Még mindig nem, bár az utóbbi években jelentősen nőtt a termelékenység, javult a szervezés, nem bocsátjuk meg oly könnyedén a lógást. Bosszankodunk az imitt-amott ácsorgók láttán, háborgunk, ha azt tapasztaljuk, hogy a munkaidőből jut bevásárlásra, ügyintézésre és egyébre, bár tudjuk, ez csak a felszín. Attól még nincs kihasználva a munkaidő, hogy mindenki a munkahelyén tölti el. A kérdés összetettebb, és nem csupán az egyén szorgalmán múlik. Különben is, más statisztikákból kiolvashatjuk, hogy kontinensünkön a legserényebbek közé tartozunk. Kevés országban dolgoznak annyit munkaidőn túl, mint éppen nálunk. Hol is? Példának okáért a háztájiban — az egész család. Azok is, akiket nagyüzemi munkásként tartanak nyilván. Művelünk kertet, s akinek a szakmája engedi, vállal maszekmunkát engedéllyel vagy anélkül. Megtanulunk tapétázni, szőnyeget ragasztani, zárat cserélni, polcot eszkábálni. Már akinek van hozzá kézügyessége. Ismerősöm egymaga ásta ki leendő háza alapját, kollégái segítettek betonozni. Nem tudná megfizetni a mestert és segédeit, így olcsóbb. A többletmunkának kettős hasz*ona van. Az egyik — ezt azonnal érzékeljük — kiadásaink csökkenése. A kertben termő gyümölcs-zöldség, a kalákában épülő ház, a „házilagos” lakásfelújítás és a többi, pénztárcánkat kíméli. Ugyanakkor enyhíti, mondjuk, a szolgáltatás gondjait vagy az építőiparét. És nem mellékesen, ami a plusz órák eredménye, terméke, az gyarapítja a népgazdaságot is, például ebből a többletből jut piacra a hús jelentős hányada. Ha máról holnapra csak a nyolc órát dolgoznánk végig, mindannyian megsínylenénk. Nincs róla számszerű kimutatásom, hogy a munkaidő után dolgozók kor szerint hogyan oszlanak meg. Azt azonban tapasztalatból tudom, hogy a többletjövedelem, a plusz gyarapodás jórészt a fiatalok előbbre jutását szolgálja. A családalapításnak, az önálló otthon megteremtésének költségei emésztik föl a fáradozás nagy hányadát. Többnyire segítenek a szülők az építkezésben pénzzel is, s ha bírják erővel, munkával is. hajszoljuk magunkat. A fentiekben e ahajszának a pozitívumait soroltam. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy az ötnapos munkahét általánossá válásával felszabaduló időből is munkával töltünk majd jó néhány órát. Holott pihenésünket, művelődésünket, szórakozásunkat növelhetnénk általa. Elvileg. De ameddig primer szükségleteink megszerzése sarkall, addig aligha választjuk a kellemest, a csak kellemest. A baj csak az, hogy eközben pontosan tudjuk — vagy legalábbis tudnunk illene —, hogy azokra a szabad órákra is szükségünk lenne. Egyebek között azért, mert pihenés, regenerálódás nélkül gyorsabban kopik szervezetünk. Szerencsés esetben persze a munka, a másfajta munka „kikapcsol”. Szellemi tevékenység után felüdít a kertészkedés, a gépek közül kiszabaduló szakmunkás is jól érzi magát a hétvégi telken, szinte észre sem veszi, hogy megint csak dolgozik. De hát nem mindig ez történik. Másrészt szükségünk van — lenne — a folytonos önművelésre. Nincs foglalkozás, ami abszolút változatlan. Követnünk kell a szakma fejlődését. És a nem szakmai ismeretekről sem állíthatja senki, hogy feleslegesek. Bevalljuk vagy sem, a tényen nem változtat, kevesebb időnk jut könyvre, színházra, kiállításra, hangversenyre. A hiány hátrányát nem érzékeljük azonnal. Nem olvastunk, nem láttunk valami fontosat? Kibírjuk. Megalkuszunk, fékezzük belső igényünket, elhalasztjuk kielégítését arra az időre, amikorra már megteremtettük a megfelelő körülményeket. Bárcsak ilyen egyszerű volna! Nem könnyű megszabni a józan határt, az anyagi javaknak azt a mennyiségét és minőségét, ami bizonyosan elegendő, s aminek megszerzésével beérjük, mondván: mostantól a művelődés, a szórakozás következhet. S még valami nyugtalaníthat: egyáltalán mire is van meg a belső igényünk? Mitől függ? Iskolai végzettségtől, alapműveltségtől, a családi szokásoktól és így tovább. Kinek mi van meg ezekből és a fel nem sorolt tényezőkből? A munka utáni munka hasznosságát fölösleges tovább bizonygatnom. Könnyen belátható. De a míg tesszük dolgunkat a család érdekében, otthonunk érdekében, olykor arra az ugyancsak egyéni és közérdekre is gondolunk, hogy nem mindegy, mennyivel gyarapítjuk szellemi készletünket. Más — divatos kifejezéssel élve — nem mindegy, hogy milyen minőségben éljük életünket. Maros Dénes 3ó/ gondolom ? A jövedelmezőségről A képlet jól ismert. A vállalat vezérkara nagyszabású tervet készít, kellően indokolva az elképzelés jogosultságát a lehetséges jóváhagyóknál, s elkezdi a megvalósításra szánt (összespórolt, kölcsönkért, egyedi támogatásként igénybe vett) pénz elköltését. Az idő közben nem áll meg, a gazdasági helyzet határon belül és kívül egyaránt gyorsan változik: mire befejeződik a beruházás, mire termékek készülnek az új üzemcsarnokok új gépein, szalagjain, az áru már nem olyan keresett a piacon, mint azt pár éve még gondolni lehetett. A minap a televízió kamerája előtt a csepeli kerékpárgyár egyik vezetője mondta el az iménti történetet — természetesen saját üzemükről beszélve. Néhány évvel ezelőtt arra készültek, hogy a gyors fejlesztés következtében Európa egyik legnagyobb kerékpárszállítói lesznek, ám a terv, úgy látszik, meghiúsult: most a gazdaságtalannak bizonyult termelés csökkentésével igyekeznek elejét venni a veszteségek növekedésének, s közben gyógyírt próbálnak találni a belső betegségek orvoslására. Azt gondolom, örülnünk kell az ilyen hír hallatán: jó dolog, hogy valahol nyíltan vállalják a tévedést, vállalják annak anyagi és erkölcsi következményeit is, ráadásul megpróbálnak kilábolni a bajból. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy ma már ez a kiállás jellemzi a hazai gazdasági életet, de nem olyan régen még jeleit se igen láttuk e pozitív változásnak. Nyilvánvaló, hogy a csepeli gyár helyzetét számos, előre látható és nem látható gazdasági tényező befolyásolta — erre utalt a tévényilatkozat is —, amelyek elemzése a szakemberek dolga. Azonban a kiút keresésének módja különösen figyelemreméltó, s valószínűleg túlmutat egyetlen üzem belső problémáin. Azt mondta a gyár vezetője: mivel a belföldön forgalmazott kerékpárok jövedelmezőbbek, mint az exportra gyártottak, az export csökkentésével igyekeznek javítani helyzetükön. Ezt hallva eszünkbe jut az ország külkereskedelmi mérlegéről és annak javításáról szóló számtalan újságcikk, előadás, ünnepi beszéd alapgondolata: elsősorban olyan fejlesztésekre van szükségünk, amelyek a „dollárpiacon” is jól eladható terméket produkálnak, s ezzel hozzájárulnak az egyensúly megteremtéséhez. Bizonyára ilyen szándékkal kezdődött a kerékpárgyár korszerűsítése, kapacitásbővítése — a már említett célokból ez nyilvánvalóan kiderül. Van azonban a ma érvényes gazdasági szabályozórendszernek egy pontja, amely, bár eredeti célját illetően a gazdaságos export növelésének ösztönzésére hivatott, időnként ellenkezőjére fordul. Arról van szó (az abszolút pontos fogalmazástól ezúttal eltekintünk), hogy azok a vállalatok, amelyek termelésüknek legalább 5 százalékát a nem rubel elszámolású piacon értékesítik, a belföldön eladott termékre is csak annyi nyereséget számolhatnak, amennyit az exportáltakon el tudnak érni. Magyarul: mérce a világpiac. Szinte forradalminak nevezhető a változás, hiszen korábban (1980. január elseje előtt) éppen az volt gazdaságunk talán legfőbb gyengéje, hogy a hazai árakban a fogyasztó kénytelen volt elismerni a vállalatok minden indokolt és indokolatlan költségének jogosságát. A világpiaci mérce elég objektívnek tekinthető; aki ott meg tud felelni, élvezzen hasznot belföldön is, de aki ott megbukik, a hazai vizeken se boldoguljon könnyen. Mi hát a probléma? Nagyon sok olyan vállalat van az országban, amelynek exportja épp az öt százalék körül mozog. Vagy csak kevéssel haladja meg a bűvös értéket vagy még el sem éri azt. Mármost, ha az illető vállalat termelése nemzetközi mércével mérve nem gazdaságos, akkor gyakran nemhogy növelné az exportját — s egyúttal keresné a több jövedelmet hozó termékeket, illetve módszereket —, hanem éppenhogy vigyáz az ötszázalékos határra, sőt, akár visszafogja a külföldi szállításokat. (Csepelen is ez történt kerékpárügyben, innen a gondolattársítás.) Hiszen ha nincs öt százalék, nincs világpiaci mérce sem, s az esetleg hátrányosabb (s ezért változtatásra, jobbításra, újat keresésre késztető) belföldi ár helyett lehet alkalmazni azt, amely még ma sem ösztönzi eléggé a vállalatokat a költségek csökkentésére, a nemzetközi összehasonlítást is kiálló gyártmányok készítésére. Ez a „kiskapu” nagyon jól jöhet az exportpiacon nehéz helyzetbe került vállalatoknak, ám azt gondolom, nem jó a hazai fogyasztónak. De nem jó ez a népgazdaság szempontjából sem, hiszen a veszteségeknek az efféle megszüntetése nem segít az alapvető problémák orvoslásában. Nem segít abban, hogy jó minőségű, elfogadható műszaki színvonalú termékek gazdaságos gyártása legyen a vállalatok életképességének egyetlen biztosítéka. Görömbölyi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1981. DECEMBER 1.gy ■