Hajdú-Bihari Napló, 1981. december (38. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-01 / 281. szám

GYÜMÖLCS­TERMESZTŐ GÉPEK Dánszentmiklóson, az albertirsai Micsurin Mgtsz kertészetében a napokban bemutatót ren­deztek azokból a gépek­ből, amelyek a gyümölcs­­termesztésben hasznosít­hatók. A képen: gyümölcsös­ben használható a Pluk- Otrak holland gyártmá­nyú, univerzális gép, amely metsz és betaka­rít. (MTI-fotó: Király Krisztina felvétele ( RS) Kérdőjelek a gépiparban Mindenki csak eladni akar, de venni senki” – panaszkodott egyik gépipari vállalatunk igazgatója meg a külkereskedők, miután hazatértek egy rangos kül­földi vásárról. Tapasztalatu­kat így összegezték: túlkí­nálat, árubőség, ingadozó és kiszámíthatatlan árak, óriá­si konkurrencia, sok érdek­lődővel, kevés komoly vevő­vel. A többit már csak egy kézlegyintéssel intézték el E mozdulatban benne volt a gépipart sújtó megannyi gond, a korszerűsödő, de még mindig nem piacképes termelési szerkezet, az anyagellátás, a háttéripar, a termelékenység mind sűrűb­­ban emlegetett problémái. Sajnos az idei év eddigi tapasztalata — nevezzük ne­vén : eredménytelensége — magán viseli az általános visszaesés jegyeit A szinte mindenhol lelassult ipari növekedés erősen érezteti hatását exportunkban. Mindez pedig érzékenyen érinti egész gazdaságunkat, mert a magyar gépipar kivi­teli lehetőségei az ország gazdaságára nézve meghatá­rozóak. Az évi körülbelül 2,5 milliárd rubelt­ és 1—1,2 milliárd dollárt kitevő ága­zati export döntő szerepet játszhat a népgazdasági egyensúly megteremtésében. A magyar gazdaság köz­tudottan nyitott gazdaság.­­Nem szabad szem elől té­veszteni, hogy ez nem kizá­rólag exportorientáltságot jelent, hanem importkény­szert is. Gépiparunk közel félmilliónyi dolgozója ugyanis képtelen annyiféle és olyan mennyiségű termé­ket gyártani, ami elegendő lenne a belföldi és a kül­földi igények kielégítésére. Márpedig, ha importálnunk kell technológiákat, gépeket, anyagot és fogyasztási cikke­ket, a külkereskedelem ex­portszerkezete sokkal na­gyobb hangsúlyt kap. A kí­nálatnak, jelen esetben a gépipar kiviteli választéká­nak olyannak kell lennie, amellyel megnyeri a vevő­ket — végső soron tehát az exportért kapott ellenérték­­ből kifizetheti az importté­­teleket. Így iparunknak azt kell gyártania, amit a vevő kér, és nem azt, amit — mint gyártó — eladni akar. Hogy ez milyen módon va­lósul meg, az rendkívül fon­tos, hisz a gépipar termelé­sének 59 százaléka kerül a külpiacra. Milyen gyártástechnoló­giával, illetve termelési szerkezettel rendelkezünk mindehhez? Elöljáróban megállapíthatjuk: gépipa­runk színvonala nem egysé­ges. Vonatkozik ez a műsza­ki-technikai szintre éppúgy, mint a gyártmányválaszték­ra. Dolgozik világszínvonalú gyártósorunk, automatikus mikroszámítógépekkel irá­nyított üzemünk, de van 50—60 éves géppark, s még manufakturális körülmények között termelő műhelyünk is. A kéziformázású, baleset­­veszélyes öntödék mellett épülnek a néhány mérnök irányította konverteracél­művek is. A gépipar meg­újulása csak az elmúlt két ötéves tervidőszakban gyor­sult fel, de a korábbi évtize­dek hátrányait mindmáig nem tudta behozni. Ezért­ talán érthető, ha a gyárak, üzemek vezetői ál­landó beruházási lázban ég­nek. Az elavult technológiák lecserélésére gyakran csilla­gászati összegeket igényel­nek. A bank pedig sok eset­ben nem lát garanciát arra, hogy a nagy összegű hitelek megtérülnek. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy jelenlegi gazdasági kö­rülményeink között indokolt a beruházásokat szűkebb ke­retek közé szorítani és szigo­rúbban szabályozni. Mindez alapvetően befo­lyásolja a végtermékgyár­tást, a gyártóvállalatok meg­ítélését, további sorsát. A megváltozott piaci és gazdál­kodási körülmények között rossz helyzetben startolók még kedvezőtlenebb hely­zetbe kerülhetnek, a többi­ek pedig relatíve megerősöd­nek. A kiút keresése egyaránt feladata a gazdasági veze­tőknek, az irányító szervek­nek és a gazdálkodó egysé­geknek. Ezért is fontos a háttéripar fejlesztése, amely messze elmaradt az igények­től és döntően befolyásolja a végtermékgyártást, az ipari termelési szerkezetet A hát­téripar fejlesztési program­ja keretében 14—15 gyárt­mánycsoport korszerűsítési lehetőségét­ vizsgálják, köz­tük a kovácsoltárukét, az öntvényekét, a hidraulika­elemekét, a szivattyúkét. Mindent persze nem fejlesz­tenek, erre se idő, se pénz, se kapacitás nincs, de nem is kell. Gazdaságunk nyitott­sága e téren is érvényesül majd. Vagyis a szükséges importot gazdasági exporttal kívánják ellentételezni. Az érdekelt iparvállalatok már tárgyalnak a fejlesztési hite­lekről. Ugyancsak kiemelt program a VI. ötéves terv­időszakban az elektronikai alkatrészgyártás fejlesztése is. Az elektronizációt már mi sem tudjuk elkerülni, hazai megszervezése nagy teher, de megtérülő fejlesz­tés. Az elképzelések szerint a program megvalósulása több ötéves tervidőszakot vesz igénybe. A munkába mintegy 40 gyárat, szövetke­zetet vontak be, szinte a teljes hazai műszeripart. E programok mellett ösz­tönzik a kooperációs együtt­működéseket is. Ahol ugyanis a termelési együtt­működések már kialakultak, ott a piaci recesszió sem hat úgy, mint a késztermékek versenyében. Az sem baj, ha a termelővállalatok na­gyobb piaci mozgásteret biztosítanak saját maguk­nak, akár úgy, hogy a soro­zatban készülő járműipari hátsóhidak és kamionok mellett jövedelmezően elad­ható kisgépeket vagy egyedi berendezéseket gyártanak. Szőke László — Van magának fogalma arról, hogy mi­ben ember ez a Firnyák Jenő? Ugye nincs, öt, kérem, még csak véletlenül sem érhetik meglepetések. Ezzel a Fir­­nyákkal még soha nem tör­tént meg, hogy összetévesz­tette volna a rangsort, s ne beosztás szerint fogott vol­na kezet feletteseivel. Nála csak egy a fontos: a funk­ció. Mert mi jó származhat­na abból Firnyáknak, ha mondjuk a dili, a­ helyettes és a személyzetis jelenlété­ben először az ősz hajú vén portással, Pista bácsi­val fogna kezet? — Na már most ez a Fir­nyák dilemmában van, ha ők is jelen vannak. Zavart, mert nem tudja rangsorol­ni ezt az embert. Ennek egyik alkalommal tanúja voltam. Valamiért hívat­ A RANGSOR­ ták Firnyákot a titkárságra. A direktoron kívül ott tar­tózkodott a helyettes, a sze­mélyzetis is. Ott időzött Pista bácsi, a portás is, aki cigarettát hozott a dilinek, s éppen távozni készült, amint belépett Firnyák. S mintha a világon senki nem tartózkodott volna a helyi­ségben, a század másodperc alatt átlátta a helyzetet, asztalok között cikázva, szé­ket borítva, Pista bácsit el­sodorva odalépett a direk­tor elé, és mélyen megha­jolva üdvözölte. Az kezét nyújtotta. Frrnyáknak át­szellemült az arca. Még állt egy ideig, élvezve a dili bi­zalmát, aztán tétován meg­állt a helyettes és a sze­mélyzetis előtt. Nem tudta, mihez kezdjen. Állt, bá­mult, s arcára volt írva gondolata. „Ha a helyettest köszöntöm elsőnek, megsér­tődhet a személyzetis.” — Végül is, hogyan dön­tött? — Sehogy. Al­t és várt Várta, hogy valamelyik kettőjük közül majd csak kezét nyújtja feléje. De ezt egyik sem tette. Firnyák azonban most sem zavarta össze a rangsort. Döntet­lennek ítélte a helyzetüket. Zavarából Pista bácsi, a portás segítette ki. Ő nyúj­totta a kezét. Firnyák per­­sze nagyon kényszeredet­ten fogadta el. — Na és, mi történt ez­után? — Firnyák azóta iszonyú nyugtalan. Nem tudja, lesz-e kellemetlensége, hogy önhibáján kívül ugyan, de eltévesztette a rangsort... Farkas Kálmán Munkából - munkába­ unkahelyi felmérések tanúsítják,­­ hogy nem használjuk ki eléggé munkaidőnket. Még mindig nem, bár az utóbbi években jelentősen nőtt a termelékenység, javult a szervezés, nem bocsátjuk meg oly könnyedén a lógást. Bosszankodunk az imitt-amott ácsorgók láttán, háborgunk, ha azt tapasztaljuk, hogy a munkaidőből jut bevásárlásra, ügyintézésre és egyébre, bár tudjuk, ez csak a felszín. Attól még nincs kihasználva a munkaidő, hogy mindenki a munkahelyén tölti el. A kérdés összetettebb, és nem csupán az egyén szorgalmán múlik. Külön­ben is, más statisztikákból kiolvashat­juk, hogy kontinensünkön a legseré­nyebbek közé tartozunk. Kevés or­szágban dolgoznak annyit munkaidőn túl, mint éppen nálunk. Hol is? Példának okáért a háztájiban — az egész család. Azok is, akiket nagy­üzemi munkásként tartanak nyilván. Művelünk kertet, s akinek a szakmája engedi, vállal maszekmunkát enge­déllyel vagy anélkül. Megtanulunk ta­pétázni, szőnyeget ragasztani, zárat cserélni, polcot eszkábálni. Már akinek van hozzá kézügyessége. Ismerősöm egymaga ásta ki leendő háza alapját, kollégái segítettek betonozni. Nem tudná megfizetni a mestert és segédeit, így olcsóbb.­­ A többletmunkának kettős hasz­*o­na van. Az egyik — ezt azonnal ér­zékeljük — kiadásaink csökkenése. A kertben termő gyümölcs-zöldség, a kalákában épülő ház, a „házilagos” la­kásfelújítás és a többi, pénztárcánkat kíméli. Ugyanakkor enyhíti, mondjuk, a szolgáltatás gondjait vagy az építő­iparét. És nem mellékesen, ami a plusz órák eredménye, terméke, az gya­rapítja a népgazdaságot is, például eb­ből a többletből jut piacra a hús je­lentős hányada. Ha máról holnapra csak a nyolc órát dolgoznánk végig, mindannyian megsínylenénk. Nincs róla számszerű kimutatásom, hogy a munkaidő után dolgozók kor szerint hogyan oszlanak meg. Azt azonban tapasztalatból tudom, hogy a többletjövedelem, a plusz gyarapodás jórészt a fiatalok előbbre jutását szolgál­ja. A családalapításnak, az önálló ott­hon megteremtésének költségei emész­tik föl a fáradozás nagy hányadát. Több­nyire segítenek a szülők az építkezésben pénzzel is, s ha bírják erővel, munká­val is. h­­ajszoljuk magunkat. A fentiekben e a­­hajszának a pozitívumait sorol­tam. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy az ötnapos munkahét általánossá válásával felszabaduló időből is munkával töltünk majd jó néhány órát. Holott pihenésünket, művelődé­sünket, szórakozásunkat növelhetnénk általa. Elvileg. De ameddig primer szükségleteink megszerzése sarkall, addig aligha választjuk a kellemest, a csak kellemest. A baj csak az, hogy eközben pon­tosan tudjuk — vagy legalábbis tud­nunk illene —, hogy azokra a szabad órákra is szükségünk lenne. Egyebek között azért, mert pihenés, regenerá­lódás nélkül gyorsabban kopik szerve­zetünk. Szerencsés esetben persze a munka, a másfajta munka „kikapcsol”. Szellemi tevékenység után felüdít a ker­tészkedés, a gépek közül kiszabaduló szakmunkás is jól érzi magát a hétvé­gi telken, szinte észre sem veszi, hogy megint csak dolgozik. De hát nem mindig ez történik. Másrészt szükségünk van — lenne — a folytonos önművelésre. Nincs foglalkozás, ami abszolút változatlan. Követnünk kell a szakma fejlődését. És a nem szakmai ismeretekről sem ál­líthatja senki, hogy feleslegesek. Be­valljuk vagy sem, a tényen nem vál­toztat, kevesebb időnk jut könyvre, színházra, kiállításra, hangversenyre. A hiány hátrányát nem érzékeljük azon­nal. Nem olvastunk, nem láttunk vala­mi fontosat? Kibírjuk. Megalkuszunk, fékezzük belső igényünket, elhalasztjuk kielégítését arra az időre, amikorra már megteremtettük a megfelelő kö­rülményeket. Bárcsak ilyen egy­szerű volna! N­em könnyű megszabni a józan határt, az anyagi javaknak azt a mennyiségét és minőségét, ami bi­zonyosan elegendő, s aminek megszer­zésével beérjük, mondván: mostantól a művelődés, a szórakozás következ­het. S még valami nyugtalaníthat: egyáltalán mire is van meg a belső igé­nyünk? Mitől függ? Iskolai végzett­ségtől, alapműveltségtől, a családi szo­kásoktól és így tovább. Kinek mi van meg ezekből és a fel nem sorolt té­nyezőkből? A munka utáni munka hasznos­ságát fölösleges tovább bizonygat­nom. Könnyen belátható. De a míg tesszük dolgunkat a család érdeké­ben, otthonunk érdekében, olykor arra az ugyancsak egyéni és közér­dekre is gondolunk, hogy nem mind­egy, mennyivel gyarapítjuk szelle­mi készletünket. Más — divatos ki­fejezéssel élve — nem mindegy, hogy milyen minőségben éljük életünket. Maros Dénes 3ó/ gondolom ? A jövedelmezőségről A képlet jól ismert. A vállalat vezérkara nagysza­bású tervet készít, kellően indokolva az elképzelés jo­gosultságát a lehetséges jó­váhagyóknál, s elkezdi a megvalósításra szánt (össze­spórolt, kölcsönkért, egyedi támogatásként igénybe vett) pénz elköltését. Az idő köz­ben nem áll meg, a gazdasá­gi helyzet határon belül és kívül egyaránt gyorsan vál­tozik: mire befejeződik a be­ruházás, mire termékek ké­szülnek az új üzemcsarnokok új gépein, szalagjain, az áru már nem olyan keresett a piacon, mint azt pár éve még gondolni lehetett. A minap a televízió kame­rája előtt a csepeli kerékpár­gyár egyik vezetője mondta el az iménti történetet — ter­mészetesen saját üzemükről beszélve. Néhány évvel ez­előtt arra készültek, hogy a gyors fejlesztés következté­ben Európa egyik legnagyobb kerékpárszállítói lesznek, ám a terv, úgy látszik, meg­hiúsult: most a gazdaságta­lannak bizonyult termelés csökkentésével igyekeznek elejét venni a veszteségek növekedésének, s közben gyógyírt próbálnak találni a belső betegségek orvoslásá­ra. Azt gondolom, örülnünk kell az ilyen hír hallatán: jó dolog, hogy valahol nyíltan vállalják a tévedést, vállal­ják annak anyagi és erkölcsi következményeit is, ráadásul megpróbálnak kilábolni a bajból. Azt ugyan nem állít­hatjuk, hogy ma már ez a kiállás jellemzi a hazai gaz­dasági életet, de nem olyan régen még jeleit se igen lát­tuk e pozitív változásnak. Nyilvánvaló, hogy a csepeli gyár helyzetét számos, előre látható és nem látható gaz­dasági tényező befolyásolta — erre utalt a tévényilatko­zat is —, amelyek elemzése a szakemberek dolga. Azon­ban a kiút keresésének mód­ja különösen figyelemremél­tó, s valószínűleg túlmutat egyetlen üzem belső problé­máin. Azt mondta a gyár vezetője: mivel a belföldön forgalmazott kerékpárok jö­vedelmezőbbek, mint az ex­portra gyártottak, az export csökkentésével igyekeznek javítani helyzetükön. Ezt hallva eszünkbe jut az ország külkereskedelmi mér­legéről és annak javításáról szóló számtalan újságcikk, előadás, ünnepi beszéd alap­­gondolata: elsősorban olyan fejlesztésekre van szüksé­günk, amelyek a „dollár­piacon”­ is jól eladható ter­méket produkálnak, s ezzel hozzájárulnak az egyensúly megteremtéséhez. Bizonyára ilyen szándékkal kezdődött a kerékpárgyár korszerűsíté­se, kapacitásbővítése — a már említett célokból ez nyilvánvalóan kiderül. Van azonban a ma érvé­nyes gazdasági szabályozó­­rendszernek egy pontja, amely, bár eredeti célját ille­tően a gazdaságos export növelésének ösztönzésére hi­vatott, időnként ellenkezőjé­re fordul. Arról van szó (az abszolút pontos fogalmazás­tól ezúttal eltekintünk), hogy azok a vállalatok, amelyek termelésüknek legalább 5 százalékát a nem rubel el­számolású piacon értékesítik, a belföldön eladott termékre is csak annyi nyereséget szá­molhatnak, amennyit az ex­portáltakon el tudnak érni. Magyarul: mérce a világ­piac. Szinte forradalminak ne­vezhető a változás, hiszen korábban (1980. január elseje előtt) éppen az volt gazdasá­gunk talán legfőbb gyengéje, hogy a hazai árakban a fo­gyasztó kénytelen volt elis­merni a vállalatok minden indokolt és indokolatlan költségének jogosságát. A világpiaci mérce elég objek­­tívnek tekinthető; aki ott meg tud felelni, élvezzen hasznot belföldön is, de aki ott megbukik, a hazai vize­ken se boldoguljon könnyen. Mi hát a probléma? Na­gyon sok olyan vállalat van az országban, amelynek ex­portja épp az öt százalék körül mozog. Vagy csak ke­véssel haladja meg a bűvös értéket vagy még el sem éri azt. Mármost, ha az illető vállalat termelése nemzetkö­zi mércével mérve nem gaz­daságos, akkor gyakran nemhogy növelné az export­ját — s egyúttal keresné a több jövedelmet hozó termé­keket, illetve módszereket —, hanem éppenhogy vigyáz az ötszázalékos határra, sőt, akár visszafogja a külföldi szállításokat. (Csepelen is ez történt kerékpárügyben, in­nen a gondolattársítás.) Hi­szen ha nincs öt százalék, nincs világpiaci mérce sem, s az esetleg hátrányosabb (s ezért változtatásra, jobbítás­ra, újat keresésre késztető) belföldi ár helyett lehet al­kalmazni azt, amely még ma sem ösztönzi eléggé a válla­latokat a költségek csökken­tésére, a nemzetközi össze­hasonlítást is kiálló gyárt­mányok készítésére. Ez a „kiskapu” nagyon jól jöhet az exportpiacon nehéz helyzetbe került vállalatok­nak, ám azt gondolom, nem jó a hazai fogyasztónak. De nem jó ez a népgazdaság szempontjából sem, hiszen a veszteségeknek az efféle megszüntetése nem segít az alapvető problémák orvoslá­sában. Nem segít abban, hogy jó minőségű, elfogad­ható műszaki színvonalú ter­mékek gazdaságos gyártása legyen a vállalatok életké­pességének egyetlen biztosí­téka. Görömbölyi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1981. DECEMBER 1.­­gy ■

Next