Hajdú-Bihari Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-03 / 1. szám

Színe és fonákja Két közös tanácsú falu helyzete Hajdúbagosra a nagylétai, Sárán­dra a nagykereki vo­nattal lehet eljutni. Mind a két településre elutazhatunk busszal is, főleg Sárándra, hisz naponta huszonhét Be­rettyóújfalu felé menő járat érinti a községet, vissza, Debrecen felé ugyanennyi­. Reggel tízpercenként indul­nak a buszok. Annyi pana­szuk mégis van a sárándiak­­nak, hogy csupán a Nagylé­táról jövő autóbuszokra le­het fölszállni a faluban, a többi járathoz ki kell gyalo­golni a falu szélére. Nemegy­szer két kilométert is kell talpalni. S természetesen az sem mindegy, hogy ki talpal. A gimnazista fiúk bírják, d­e nem úgy az idős, beteg asz­­szonyok. Nehezebb ez — kar­jukon gyerekkel — a fiatal nőknek is. Viszont ha bemennének a buszok a faluba, nem tud­nának a szűk főutcán visz­­szafordulni. Hogy vissza tud­janak térni az országútra, ahhoz egy fordulót vagy egy visszavivő utat kellene épít­tetni a tanácsnak. Erre — mint az illetékesek elmond­ták — nincsen pénzük, s ez ügyben nem is terveznek semmit. Akárhogyan is van, csak néhány járat fordulhat­na be a faluba. Hogy a Sze­gedig, Gyuláig közlekedő busz ilyen kitérőt tegyen, azt senki nem gondolhatja komolyan. Közös lónak... Ám nemcsak a panasz miatt látogattunk el Sáránd­ra. Az is érdekelt bennün­ket, hogyan élnek a falvak a közös tanács igazgatása alatt? Hajdúbagos és Sáránd szomszédos községek, öt ki­lométer köztük a távolság. Népességben nincs nagy el­térés, Sáránd 2450, Hajdúba­gos 2119 lélekszámú. A közel­ség nem jelent teljesen azo­nos mentalitást, sőt mintha határok választanák el őket. Sáránd még a bihari síksá­gon fekszik, viszont Bagoson a felszín simasága már nem ilyen egyértelmű, gyakran tö­rik meg homokbuckák. A korábbi években nem sok közük volt egymáshoz a szomszédság „udvariassági kötelezettségein” kívül, ám 1976-ban a két falu termelő­­szövetkezetei Szabadság név alatt „házasságra léptek”. A két tsz közül a sárándi járt jobban, hisz a bagosi tsz jó partinak bizonyult. 1977-ben tovább szövődtek a szálak, közös lett a tanács is, amely­nek székhelye Sárándon van. — Sáránd közelebb van Debrecenhez, jobb a közle­kedés, ezért esett rá a vá­lasztás — mondja Pallas Im­re, a tanácselnök. — A két falu között egyébként Haj­dúbagos a fejlettebb, ott van­nak a tsz nagy beruházásai is. Bagoson az általános is­kolai tanulók 82 százaléka részesül napközi ellátásban, Sárándon csak 45 százalé­kuk. S ez a különbség meg­van csaknem minden terüle­ten. — Mit tettek annak érde­kében, hogy kiegyenlítsék a két falu fejlettségi szintjét? — A nehézség akkor kez­dődött, amikor a bagosiakkal meg kellett értetnünk: a fo­nák helyzetet fel kell szá­molni, azaz a fejletlenebb székhelyközséget föl kell hozzájuk zárkóztatni. Szóval úgy nézett ki, hogy közös lónak túrós a háta. Mára vi­szont már sokkal barátságo­sabb lett a viszony. Ravatalozót építettünk, s megkezdtük a vízműhálózat telepítését, ami még most is tart Több kilométernyi jár­dát kell betonoznunk. Más lehetőséget nem találva, öt magánkereskedelmi üzletet nyittattunk. Ki kellett alakí­tanunk egy szennyvízürítő helyet és egy szeméttelepet. Meg kellett oldani a szer­vezett személyszállítást. Nemrégiben építettünk egy napközikonyhát, étkezdét és két tantermet. Korszerűsítet­tük az óvodát is, Bagoson ezeket a munkákat már ré­gen elvégezték. Ott jövőre már be is fejezzük a belvíz­elvezető rendszer létesítését, Sárándon ezt csak 1983-ban tudjuk elkezdeni. — Van-e elég pénz mind­erre? — A községfejlesztési hoz­zájárulások összege (a két fa­luból) 340 000 forint, ez még az utcai lámpák áramdíjára sem elég. Szóval nem va­gyunk bővében a pénznek. A vonatablakból látott zártker­ti település, Bodóháza Mike­­pércshez tartozik. Lakói (körülbelül 100 fő) oda fize­tik az adót, községfejlesztést, de itt járnak iskolába, or­voshoz, üzletekbe, óvodába, tehát — úgymond —, ingyen élvezik a sárándi juttatáso­kat, s ez is jelent némi vesz­teséget. — A társadalmi munká­nak van-e hatékony szerepe a községfejlesztésben? — Sárándon nehezebb közhasznú munkára szervez­ni az embereket. Bagoson a porták előtt a rózsakerteket a lakosok maguk telepítet­ték, Sárándon ehhez is taná­csi beruházás kellett. — Ezek szerint Bagoson „rózsás” a helyzet? — Azt azért nem monda­nám. Ott meg a közlekedés­sel van baj. Reggelenként (főleg hétfőn) mindig akad 10—15 ember, aki átgyalogol, hogy itt felszálljon a Derecs­ke felé közlekedő buszra. Hogy ezt megszüntethessük, úgynevezett „ügyintéző” já­ratot fogunk rendszeresíteni, amely reggel negyed nyolc­kor indul a faluból. Ehhez fordulót kell építtetnünk, ami áprilisra egész biztosan kész lesz. Sok az ingázó — Hol dolgoznak a közsé­gek lakói? — A bagosiak közül ott­hon többen megtalálják szá­mításaikat, sokan dolgoznak a tsz-ben, s van bedolgozó rendszerű háziiparuk is. A bejárók közül (összesen ez­ren) legtöbben persze Debre­cenben dolgoznak — Milyen törekvései van­nak a tanácsnak, amelyek mindkét falut érintik? — Az, hogy a különbséget kiegyenlítsük, s utána a két falu egyenlő mértékű, pár­huzamos fejlesztése, a köz­művesítés nagyfokú kiter­jesztése következhessen. A közlekedési lehetőségeket — mivel nagy az ingázók száma — ideálissá igyekszünk ten­ni. Erdei Sándor ! UNOKÁINK IS LÁTNI FOGJÁK... (Both János felvétele) ,egyset Hányfélék a gépek? A szakember a betonkeverő kocsi pél­dájával érvel. Az eset még valamikor a hetvenes évek közepén történt. A gyár­tásszakosodás keretében sikerült végre szocialista országbeli gyártót találni a mixeres autókra Hamar kiderült azon­ban, hogy a hazai építőipari vállalatok­nak jóval több kocsi kellett volna, mint amennyit kaptak. Akkoriban sok volt a beruházás, így aztán kapkodva, öt-hat országból, javarészt dollárért, márká­ért, schillingért vettünk gépeket. Végül is, a még mindig hiányban szenvedő megrendelők jajszavára, a hazai gyár­tás megkezdése mellett döntött az ipar­irányítás. A mixerkocsi példája nem egyedi eset. Említhettük volna azt is, hogy az építőipari munkagépekhez ma tizen­­négyféle alváztípus van forgalomban. Az építőiparról hosszú éveken keresztül az a hír járta, hogy a kivitelezők igényei és az egyre korszerűbb technológiák mellett az ágazat gépellátása a kézmű­vesség színvonalán mozog. Így ment ez 1977-ig, amikor kormányhatározat nyo­mán négymilliárd forintot kapott az ágazat gépvásárlásra. A hazai gépiparnak sohasem tartozott dédelgetett tervei közé az ilyen jellegű termelés fejlesztése. A korszerű építő­gépek a KGST országaiban is hosszú évtizedeken keresztül hiánycikknek szá­mítottak. A tőkés országokban viszont borsos árat kértek minden darabért. Ebből adódhatott, hogy a gépállomány 80 százaléka importból származik. Ami önmagában még nem lenne baj. Ám, ha hozzátesszük, hogy a jelenleg 30 milli­árd forintot érő gépállomány csaknem 8000 (!) típust képvisel, már érzékelhe­tő: a mai helyzet tarthatatlan. A szakér­tő vélemények szerint ez a sokszínűség azt jelenti, hogy háromszor annyi épí­tőipari géptípus van forgalomban, mint amennyit az építési feladatok indokolt­tá tesznek. Iparunknak amúgy is visszatérő gond­ja, hogy a háttéripar nem ad megfelelő számú, minőségű alkatrészt, és a mun­kagépek többségének nincs szervizháló­zata. A beruházások csökkenésével az utób­bi négy-öt évben felfuttatott géppark kihasználása is veszélybe került. Bár nem is elsősorban a mindent elfedő nagy számokkal van baj. Sokkal inkább azzal, hogy ami van, az nem megfelelő összetételben áll az építők rendelkezé­sére. Ismeretes, hogy idén is, sőt várha­tóan még jó néhány évig a felújítási­­karbantartási munkálatok kerülnek elő­térbe az építőiparban. Márpedig ehhez elsősorban kisgépek kellenek. Torony­darukkal nem lehet tapétázni. Megcsontosodott gyakorlat, hogy a gépek kihasználását pusztán egyetlen mércével mérjük, hány órát „futottak”. Azt, hogy esetleg nem arra használtak huzamosan egy méregdrága masinát, amire kellene, egyetlen statisztika ké­szítésekor sem veszik számításba. Idő­szerű lenne végre az építőipari gépek­nél a technológiának megfelelő kihasz­náltságot mérni, és ennek alapján elbí­rálni, hogy mekkora szükség van egy­­egy gépre. A valósághoz közelebb ke­­­­rülne az igények felmérése. A VI. ötéves tervidőszakban egyetlen ésszerű lépést lehet tenni a helyzet ja­vításáért: csökkenteni kell a géptípu­sok számát. Ez viszont vállalati mére­tekben elképzelhetetlen. A harminc­milliárdos értékű gépállományt egysé­­­­gesítve, komplex program szerint kell hasznosítani. Erre törekszik ma már az ágazat irányítása, és érdekeltségük vál­tozása révén ez a vállalatok célja is. Nem várható gyors javulás, öt-hat éves, következetes programról van szó, ami­nek során selejtezéssel, szervízhálózat megteremtésével és tudatos gépkezelő­képzéssel mindenképpen jobbra fordul az iparág gépesítésének ügye. A gépállomány mobilizálása szem­pontjából biztató, hogy végre javul a gépkölcsönzés helyzete. Az Építőipari Gépesítő Vállalat a kölcsönzés egységes rendszerével és adatbankkal segít. Jó­­ példák vannak arra is, hogy az örven­detesen szaporodó társulásokon belül felesleges adminisztratív kötöttségek nélkül „vándorolnak” a gépek. Mindez azonban csak a kezdet. Újabb kapko­dásra, „tűzoltó” döntésekre alaposan rá­fizetnénk. —Gszesó— LIBERALIZMUS A NEVELÉSBEN Sokan vélekednek úgy, hogy a mostani fiatalok, a tíz-húsz évesek jóval fegyelmezetlenebbek, mint a középkorú nemze­dék volt annak idején, és ezért mindenekelőtt az iskola a felelős, nem a család. Manapság mind gyakrabban tapasz­talható az oktatási intézmények elmarasztalása az ifjúság viselkedése, munkához való viszonya miatt. Azt hiszem, fe­lesleges volna felvenni a kesztyűt, harsányan és hosszasan bizonygatni, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint apá­ik voltak ifjúkorukban. Csak mások. De ha igaz is az elma­rasztalás: az ifjúság mindig olyan, amilyenné a felnőttek formálják. Izgalmasabb kérdés ennél az, hogy az utóbbi időben he­lyesen neveljük-e gyermekeinket, állítunk-e eléjük erőfe­szítésre késztető követelményeket? Az sem érdektelen társa­dalmi probléma, hogy végül is ki foglalkozzék a nevelésük­kel: kizárólag az iskola­? Netán a család? A társadalom? Nem is egyszerű kérdések ezek, mégis hányan rávágják, szinte gondolkodás nélkül, talán a felelősség áthárításának szándékával: természetesen az iskola neveljen, elvégre ez a dolga, hiszen a jelenlegi hajszolt életvitel mellett a szülő­nek nem jut ideje — vagy csak nagyon kevés — a gyereké­vel bajlódni munka után. Kényelmes álláspont, mely nem számol a nevelés társa­dalmi jellegével. Mert az iskola nem egyedül és nem elszi­getelten végzi az ifjúság oktatását-nevelését, hanem sajá­tos társadalmi munkamegosztásban. Réges-rég óta. Példá­nak okáért az utca éppúgy hatással van az iskolai tanulók­ra, mint a családi környezet, a sportegyesület, a társadalmi szervezetek, illetve később a­ munkahely. Újabban egyre többször érezhetjük saját bőrünkön, hogy lám, mire megy az intézményes nevelés, ha a társadalmi tényezők nem azo­nosulnak az iskola céljaival, elsősorban a közömbösségből fakadó, ez idő tájt terjedőben levő liberalizmus miatt. Pedagógusaink véleménye az iskolai nevelési helyzetről korántsem egységes, ám azt szinte egyöntetűen kifogásolják, hogy a­ liberális nézetek s a rájuk épülő magatartásminták nyomán sok iskolában meglazultak a rend eresztékei, még­pedig oly mértékben, ahogy a fegyelmezetlenség bizonyos tünetei a társadalomban is megfigyelhetők, például a mun­kahelyi lazaságokban, a kulturálatlan utcai viselkedésben, általában az emberi kapcsolatok minőségének romlásában. Riadalomra persze azért nincsen ok, de hiba volna alap­talan riogatásnak tekinteni az iskolából időnként érkező vészjeleket. Elsüllyedtek volna a követelmények az iskolában, a min­dennapi életben? Ki mer erre határozott igennel vagy nem­mel válaszolni? Az biztos, környezetünk számos példával il­lusztrálja, hogy rengeteg szülő nem kéri számon gyermeké­től a kötelesség elmulasztását. Ki ezért, ki azért. „A követe­lés: embertelenség” — értelmiségi körökben néha még ez a „fapados” teória is elhangzik a szülői tehetetlenség mentsé­geként, holott semminemű alapja nincsen. Épp az ellenke­zője igaz: a követelés emberi mivoltunkból következik, mert a munkával függ össze, ami tudvalevőleg emberi lényeg. Követelek tőled, mert tisztellek — így hangzik a nagy pe­dagógus, Makarenko tanítása. A liberális nevelési nézetek a mai életnek afféle vadhaj­tásai, melyeket minél előbb le kellene nyesni. A rend, a fegyelem megszilárdításának pártján álló pe­dagógusok jó ügyet képviselnek akkor, amikor egy tapodtat sem engednek abból, hogy a tanulóifjúságot kötelességtu­datra, következetes helytállásra neveljék. Rend nélkül a szocialista demokrácia csak buborék, rend nélkül a szabad­ság is „szélbe írott betű csak”. Annak az értelmes társadal­mi együttélésnek a megvalósításán kell fáradoznunk, amely a régi világ kaszárnyafegyelmét, ahogy Lenin mondta, a munkások és a parasztok öntudatos fegyelmével helyettesí­ti. , P. Kovács Imre Korszerűtlen rendelők, megfelelő szakorvosi ellátás FELEMÁS KÉP SZOBOSZLÓ EGÉSZSÉGÜGYÉÉRT Az Egyesített Egészségügyi Intézmény már tizenegy éve közmegelégedésre és jól szer­vezi teendőit Hajdúszobosz­lón. De nemcsak a városbe­lieknek, hanem az ott tartóz­kodó ideiglenes üdülővendé­geknek és három szomszédos község lakóinak is biztosít állandó és folyamatos rende­lést 7 és 19 óra között. A környékbeli sürgős esetekhez éjszaka a központi ügyelet bármikor orvosi segítséget nyújt, ha kell, még terepjáró gépkocsijának igénybevételé­vel is. A gyógyításra szoru­lók száma természetesen a turizmus nyári csúcsidényé­ben jóval nagyobb, mint pél­dául télen. De a város be­tegellátásában nemcsak az állami egészségügyi szolgá­lat, hanem az Országos Víz­ügyi Hivatal és a SZOT in­tézményei is részt vesznek. Bár munkájuk összehangolt, az ellátás megosztottsága mégis gyakran zavaró, és főképp áttekinthetetlen a városba gyógyulni érkező be­tegek számára. Ezért jó len­ne könnyebb eligazodásukról mihamarabb gondoskodni. Az Egyesített Egészségügyi Intézményekben dolgozó 182 személy közül több mint százötvenen nők, és több mint százhatvanan szakképe­sítéssel rendelkeznek. A la­kosság, de a közelmúltban létrehozott intézeti etikai ta­nács is elégedett munkájuk­kal. Viszont míg az egész­ségügy személyi feltételeiről csak jót mondhatnak, addig a tárgyi feltételekkel nem le­hetnek elégedettek. A léte­sítmények zöme ugyanis ere­detileg nem a betegellátás céljára készült, az épületek többsége korszerűtlen, a ren­delők és várók kicsik, sok­szor zsúfoltak. Részben ezek miatt sem lehet a meglevők­nél korszerűbb orvosi mű­szereket beszerezni és mű­ködtetni. Az illetékesek re­mélik, hogy a megyei tanács, a városi tanács és az OTP közötti megállapodás alapján a kibocsátott kommunális kötvények megteremtik a rendelőintézet rekonstrukció­jának lehetőségét. Ehhez a város lakosságának megértő támogatására is szükség van. Az említett nehézségek el­lenére is szép eredményeket ért el az egészségügy e híres fürdővárosban és vonzáskör­zetében. Az elmúlt öt évben a szakorvosi óraszám, és a gyermekkörzetek száma nö­vekedett. A már öt üzemben működő üzemegészségügyi szolgálat csaknem kétezer dolgozó egészségén őrködik. A keresőképesség elbírálása már helyben történik a két éve megszervezett főorvosi bizottság által. Az egy főre jutó táppénzes napok száma is csökkent az utóbbi évek­ben, s már nem éri el a ti­zenötöt. A legszebb sikereket az anya- és csecsemővéde­lemben érték el Szoboszlón. Ennek szemléltetéséhez elég, ha megemlítjük azt, hogy míg ezer élve­szülöttre szá­mítva a csecsemőhalandóság országosan 23,2 ezrelék, a megyében 20,4 ezrelék, addig Hajdúszoboszlón 15,6 ezrelék. A hatodik ötéves tervi cél­kitűzések egyes esetekben a szintentartást, másokban az előrelépést szolgálják — a lehetőségektől függően. A szakorvosi ellátás megfelelő, ez tehát jelentősen nem vál­tozik az elkövetkezőkben. A 125 férőhelyes városi bölcső­de viszont további negyven férőhellyel bővül. A közel­jövő feladata elsősorban az, hogy az ötnapos munkahetet a lakosság továbbra is za­vartalan egészségügyi ellátá­sa mellett sikerüljön beve­zetni. Cs. Z. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1982. JANUÁR 3. 3

Next