Hajdú-Bihari Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-03 / 1. szám
Színe és fonákja Két közös tanácsú falu helyzete Hajdúbagosra a nagylétai, Sárándra a nagykereki vonattal lehet eljutni. Mind a két településre elutazhatunk busszal is, főleg Sárándra, hisz naponta huszonhét Berettyóújfalu felé menő járat érinti a községet, vissza, Debrecen felé ugyanennyi. Reggel tízpercenként indulnak a buszok. Annyi panaszuk mégis van a sárándiaknak, hogy csupán a Nagylétáról jövő autóbuszokra lehet fölszállni a faluban, a többi járathoz ki kell gyalogolni a falu szélére. Nemegyszer két kilométert is kell talpalni. S természetesen az sem mindegy, hogy ki talpal. A gimnazista fiúk bírják, de nem úgy az idős, beteg aszszonyok. Nehezebb ez — karjukon gyerekkel — a fiatal nőknek is. Viszont ha bemennének a buszok a faluba, nem tudnának a szűk főutcán viszszafordulni. Hogy vissza tudjanak térni az országútra, ahhoz egy fordulót vagy egy visszavivő utat kellene építtetni a tanácsnak. Erre — mint az illetékesek elmondták — nincsen pénzük, s ez ügyben nem is terveznek semmit. Akárhogyan is van, csak néhány járat fordulhatna be a faluba. Hogy a Szegedig, Gyuláig közlekedő busz ilyen kitérőt tegyen, azt senki nem gondolhatja komolyan. Közös lónak... Ám nemcsak a panasz miatt látogattunk el Sárándra. Az is érdekelt bennünket, hogyan élnek a falvak a közös tanács igazgatása alatt? Hajdúbagos és Sáránd szomszédos községek, öt kilométer köztük a távolság. Népességben nincs nagy eltérés, Sáránd 2450, Hajdúbagos 2119 lélekszámú. A közelség nem jelent teljesen azonos mentalitást, sőt mintha határok választanák el őket. Sáránd még a bihari síkságon fekszik, viszont Bagoson a felszín simasága már nem ilyen egyértelmű, gyakran törik meg homokbuckák. A korábbi években nem sok közük volt egymáshoz a szomszédság „udvariassági kötelezettségein” kívül, ám 1976-ban a két falu termelőszövetkezetei Szabadság név alatt „házasságra léptek”. A két tsz közül a sárándi járt jobban, hisz a bagosi tsz jó partinak bizonyult. 1977-ben tovább szövődtek a szálak, közös lett a tanács is, amelynek székhelye Sárándon van. — Sáránd közelebb van Debrecenhez, jobb a közlekedés, ezért esett rá a választás — mondja Pallas Imre, a tanácselnök. — A két falu között egyébként Hajdúbagos a fejlettebb, ott vannak a tsz nagy beruházásai is. Bagoson az általános iskolai tanulók 82 százaléka részesül napközi ellátásban, Sárándon csak 45 százalékuk. S ez a különbség megvan csaknem minden területen. — Mit tettek annak érdekében, hogy kiegyenlítsék a két falu fejlettségi szintjét? — A nehézség akkor kezdődött, amikor a bagosiakkal meg kellett értetnünk: a fonák helyzetet fel kell számolni, azaz a fejletlenebb székhelyközséget föl kell hozzájuk zárkóztatni. Szóval úgy nézett ki, hogy közös lónak túrós a háta. Mára viszont már sokkal barátságosabb lett a viszony. Ravatalozót építettünk, s megkezdtük a vízműhálózat telepítését, ami még most is tart Több kilométernyi járdát kell betonoznunk. Más lehetőséget nem találva, öt magánkereskedelmi üzletet nyittattunk. Ki kellett alakítanunk egy szennyvízürítő helyet és egy szeméttelepet. Meg kellett oldani a szervezett személyszállítást. Nemrégiben építettünk egy napközikonyhát, étkezdét és két tantermet. Korszerűsítettük az óvodát is, Bagoson ezeket a munkákat már régen elvégezték. Ott jövőre már be is fejezzük a belvízelvezető rendszer létesítését, Sárándon ezt csak 1983-ban tudjuk elkezdeni. — Van-e elég pénz minderre? — A községfejlesztési hozzájárulások összege (a két faluból) 340 000 forint, ez még az utcai lámpák áramdíjára sem elég. Szóval nem vagyunk bővében a pénznek. A vonatablakból látott zártkerti település, Bodóháza Mikepércshez tartozik. Lakói (körülbelül 100 fő) oda fizetik az adót, községfejlesztést, de itt járnak iskolába, orvoshoz, üzletekbe, óvodába, tehát — úgymond —, ingyen élvezik a sárándi juttatásokat, s ez is jelent némi veszteséget. — A társadalmi munkának van-e hatékony szerepe a községfejlesztésben? — Sárándon nehezebb közhasznú munkára szervezni az embereket. Bagoson a porták előtt a rózsakerteket a lakosok maguk telepítették, Sárándon ehhez is tanácsi beruházás kellett. — Ezek szerint Bagoson „rózsás” a helyzet? — Azt azért nem mondanám. Ott meg a közlekedéssel van baj. Reggelenként (főleg hétfőn) mindig akad 10—15 ember, aki átgyalogol, hogy itt felszálljon a Derecske felé közlekedő buszra. Hogy ezt megszüntethessük, úgynevezett „ügyintéző” járatot fogunk rendszeresíteni, amely reggel negyed nyolckor indul a faluból. Ehhez fordulót kell építtetnünk, ami áprilisra egész biztosan kész lesz. Sok az ingázó — Hol dolgoznak a községek lakói? — A bagosiak közül otthon többen megtalálják számításaikat, sokan dolgoznak a tsz-ben, s van bedolgozó rendszerű háziiparuk is. A bejárók közül (összesen ezren) legtöbben persze Debrecenben dolgoznak — Milyen törekvései vannak a tanácsnak, amelyek mindkét falut érintik? — Az, hogy a különbséget kiegyenlítsük, s utána a két falu egyenlő mértékű, párhuzamos fejlesztése, a közművesítés nagyfokú kiterjesztése következhessen. A közlekedési lehetőségeket — mivel nagy az ingázók száma — ideálissá igyekszünk tenni. Erdei Sándor ! UNOKÁINK IS LÁTNI FOGJÁK... (Both János felvétele) ,egyset Hányfélék a gépek? A szakember a betonkeverő kocsi példájával érvel. Az eset még valamikor a hetvenes évek közepén történt. A gyártásszakosodás keretében sikerült végre szocialista országbeli gyártót találni a mixeres autókra Hamar kiderült azonban, hogy a hazai építőipari vállalatoknak jóval több kocsi kellett volna, mint amennyit kaptak. Akkoriban sok volt a beruházás, így aztán kapkodva, öt-hat országból, javarészt dollárért, márkáért, schillingért vettünk gépeket. Végül is, a még mindig hiányban szenvedő megrendelők jajszavára, a hazai gyártás megkezdése mellett döntött az iparirányítás. A mixerkocsi példája nem egyedi eset. Említhettük volna azt is, hogy az építőipari munkagépekhez ma tizennégyféle alváztípus van forgalomban. Az építőiparról hosszú éveken keresztül az a hír járta, hogy a kivitelezők igényei és az egyre korszerűbb technológiák mellett az ágazat gépellátása a kézművesség színvonalán mozog. Így ment ez 1977-ig, amikor kormányhatározat nyomán négymilliárd forintot kapott az ágazat gépvásárlásra. A hazai gépiparnak sohasem tartozott dédelgetett tervei közé az ilyen jellegű termelés fejlesztése. A korszerű építőgépek a KGST országaiban is hosszú évtizedeken keresztül hiánycikknek számítottak. A tőkés országokban viszont borsos árat kértek minden darabért. Ebből adódhatott, hogy a gépállomány 80 százaléka importból származik. Ami önmagában még nem lenne baj. Ám, ha hozzátesszük, hogy a jelenleg 30 milliárd forintot érő gépállomány csaknem 8000 (!) típust képvisel, már érzékelhető: a mai helyzet tarthatatlan. A szakértő vélemények szerint ez a sokszínűség azt jelenti, hogy háromszor annyi építőipari géptípus van forgalomban, mint amennyit az építési feladatok indokolttá tesznek. Iparunknak amúgy is visszatérő gondja, hogy a háttéripar nem ad megfelelő számú, minőségű alkatrészt, és a munkagépek többségének nincs szervizhálózata. A beruházások csökkenésével az utóbbi négy-öt évben felfuttatott géppark kihasználása is veszélybe került. Bár nem is elsősorban a mindent elfedő nagy számokkal van baj. Sokkal inkább azzal, hogy ami van, az nem megfelelő összetételben áll az építők rendelkezésére. Ismeretes, hogy idén is, sőt várhatóan még jó néhány évig a felújításikarbantartási munkálatok kerülnek előtérbe az építőiparban. Márpedig ehhez elsősorban kisgépek kellenek. Toronydarukkal nem lehet tapétázni. Megcsontosodott gyakorlat, hogy a gépek kihasználását pusztán egyetlen mércével mérjük, hány órát „futottak”. Azt, hogy esetleg nem arra használtak huzamosan egy méregdrága masinát, amire kellene, egyetlen statisztika készítésekor sem veszik számításba. Időszerű lenne végre az építőipari gépeknél a technológiának megfelelő kihasználtságot mérni, és ennek alapján elbírálni, hogy mekkora szükség van egyegy gépre. A valósághoz közelebb kerülne az igények felmérése. A VI. ötéves tervidőszakban egyetlen ésszerű lépést lehet tenni a helyzet javításáért: csökkenteni kell a géptípusok számát. Ez viszont vállalati méretekben elképzelhetetlen. A harmincmilliárdos értékű gépállományt egységesítve, komplex program szerint kell hasznosítani. Erre törekszik ma már az ágazat irányítása, és érdekeltségük változása révén ez a vállalatok célja is. Nem várható gyors javulás, öt-hat éves, következetes programról van szó, aminek során selejtezéssel, szervízhálózat megteremtésével és tudatos gépkezelőképzéssel mindenképpen jobbra fordul az iparág gépesítésének ügye. A gépállomány mobilizálása szempontjából biztató, hogy végre javul a gépkölcsönzés helyzete. Az Építőipari Gépesítő Vállalat a kölcsönzés egységes rendszerével és adatbankkal segít. Jó példák vannak arra is, hogy az örvendetesen szaporodó társulásokon belül felesleges adminisztratív kötöttségek nélkül „vándorolnak” a gépek. Mindez azonban csak a kezdet. Újabb kapkodásra, „tűzoltó” döntésekre alaposan ráfizetnénk. —Gszesó— LIBERALIZMUS A NEVELÉSBEN Sokan vélekednek úgy, hogy a mostani fiatalok, a tíz-húsz évesek jóval fegyelmezetlenebbek, mint a középkorú nemzedék volt annak idején, és ezért mindenekelőtt az iskola a felelős, nem a család. Manapság mind gyakrabban tapasztalható az oktatási intézmények elmarasztalása az ifjúság viselkedése, munkához való viszonya miatt. Azt hiszem, felesleges volna felvenni a kesztyűt, harsányan és hosszasan bizonygatni, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint apáik voltak ifjúkorukban. Csak mások. De ha igaz is az elmarasztalás: az ifjúság mindig olyan, amilyenné a felnőttek formálják. Izgalmasabb kérdés ennél az, hogy az utóbbi időben helyesen neveljük-e gyermekeinket, állítunk-e eléjük erőfeszítésre késztető követelményeket? Az sem érdektelen társadalmi probléma, hogy végül is ki foglalkozzék a nevelésükkel: kizárólag az iskola? Netán a család? A társadalom? Nem is egyszerű kérdések ezek, mégis hányan rávágják, szinte gondolkodás nélkül, talán a felelősség áthárításának szándékával: természetesen az iskola neveljen, elvégre ez a dolga, hiszen a jelenlegi hajszolt életvitel mellett a szülőnek nem jut ideje — vagy csak nagyon kevés — a gyerekével bajlódni munka után. Kényelmes álláspont, mely nem számol a nevelés társadalmi jellegével. Mert az iskola nem egyedül és nem elszigetelten végzi az ifjúság oktatását-nevelését, hanem sajátos társadalmi munkamegosztásban. Réges-rég óta. Példának okáért az utca éppúgy hatással van az iskolai tanulókra, mint a családi környezet, a sportegyesület, a társadalmi szervezetek, illetve később a munkahely. Újabban egyre többször érezhetjük saját bőrünkön, hogy lám, mire megy az intézményes nevelés, ha a társadalmi tényezők nem azonosulnak az iskola céljaival, elsősorban a közömbösségből fakadó, ez idő tájt terjedőben levő liberalizmus miatt. Pedagógusaink véleménye az iskolai nevelési helyzetről korántsem egységes, ám azt szinte egyöntetűen kifogásolják, hogy a liberális nézetek s a rájuk épülő magatartásminták nyomán sok iskolában meglazultak a rend eresztékei, mégpedig oly mértékben, ahogy a fegyelmezetlenség bizonyos tünetei a társadalomban is megfigyelhetők, például a munkahelyi lazaságokban, a kulturálatlan utcai viselkedésben, általában az emberi kapcsolatok minőségének romlásában. Riadalomra persze azért nincsen ok, de hiba volna alaptalan riogatásnak tekinteni az iskolából időnként érkező vészjeleket. Elsüllyedtek volna a követelmények az iskolában, a mindennapi életben? Ki mer erre határozott igennel vagy nemmel válaszolni? Az biztos, környezetünk számos példával illusztrálja, hogy rengeteg szülő nem kéri számon gyermekétől a kötelesség elmulasztását. Ki ezért, ki azért. „A követelés: embertelenség” — értelmiségi körökben néha még ez a „fapados” teória is elhangzik a szülői tehetetlenség mentségeként, holott semminemű alapja nincsen. Épp az ellenkezője igaz: a követelés emberi mivoltunkból következik, mert a munkával függ össze, ami tudvalevőleg emberi lényeg. Követelek tőled, mert tisztellek — így hangzik a nagy pedagógus, Makarenko tanítása. A liberális nevelési nézetek a mai életnek afféle vadhajtásai, melyeket minél előbb le kellene nyesni. A rend, a fegyelem megszilárdításának pártján álló pedagógusok jó ügyet képviselnek akkor, amikor egy tapodtat sem engednek abból, hogy a tanulóifjúságot kötelességtudatra, következetes helytállásra neveljék. Rend nélkül a szocialista demokrácia csak buborék, rend nélkül a szabadság is „szélbe írott betű csak”. Annak az értelmes társadalmi együttélésnek a megvalósításán kell fáradoznunk, amely a régi világ kaszárnyafegyelmét, ahogy Lenin mondta, a munkások és a parasztok öntudatos fegyelmével helyettesíti. , P. Kovács Imre Korszerűtlen rendelők, megfelelő szakorvosi ellátás FELEMÁS KÉP SZOBOSZLÓ EGÉSZSÉGÜGYÉÉRT Az Egyesített Egészségügyi Intézmény már tizenegy éve közmegelégedésre és jól szervezi teendőit Hajdúszoboszlón. De nemcsak a városbelieknek, hanem az ott tartózkodó ideiglenes üdülővendégeknek és három szomszédos község lakóinak is biztosít állandó és folyamatos rendelést 7 és 19 óra között. A környékbeli sürgős esetekhez éjszaka a központi ügyelet bármikor orvosi segítséget nyújt, ha kell, még terepjáró gépkocsijának igénybevételével is. A gyógyításra szorulók száma természetesen a turizmus nyári csúcsidényében jóval nagyobb, mint például télen. De a város betegellátásában nemcsak az állami egészségügyi szolgálat, hanem az Országos Vízügyi Hivatal és a SZOT intézményei is részt vesznek. Bár munkájuk összehangolt, az ellátás megosztottsága mégis gyakran zavaró, és főképp áttekinthetetlen a városba gyógyulni érkező betegek számára. Ezért jó lenne könnyebb eligazodásukról mihamarabb gondoskodni. Az Egyesített Egészségügyi Intézményekben dolgozó 182 személy közül több mint százötvenen nők, és több mint százhatvanan szakképesítéssel rendelkeznek. A lakosság, de a közelmúltban létrehozott intézeti etikai tanács is elégedett munkájukkal. Viszont míg az egészségügy személyi feltételeiről csak jót mondhatnak, addig a tárgyi feltételekkel nem lehetnek elégedettek. A létesítmények zöme ugyanis eredetileg nem a betegellátás céljára készült, az épületek többsége korszerűtlen, a rendelők és várók kicsik, sokszor zsúfoltak. Részben ezek miatt sem lehet a meglevőknél korszerűbb orvosi műszereket beszerezni és működtetni. Az illetékesek remélik, hogy a megyei tanács, a városi tanács és az OTP közötti megállapodás alapján a kibocsátott kommunális kötvények megteremtik a rendelőintézet rekonstrukciójának lehetőségét. Ehhez a város lakosságának megértő támogatására is szükség van. Az említett nehézségek ellenére is szép eredményeket ért el az egészségügy e híres fürdővárosban és vonzáskörzetében. Az elmúlt öt évben a szakorvosi óraszám, és a gyermekkörzetek száma növekedett. A már öt üzemben működő üzemegészségügyi szolgálat csaknem kétezer dolgozó egészségén őrködik. A keresőképesség elbírálása már helyben történik a két éve megszervezett főorvosi bizottság által. Az egy főre jutó táppénzes napok száma is csökkent az utóbbi években, s már nem éri el a tizenötöt. A legszebb sikereket az anya- és csecsemővédelemben érték el Szoboszlón. Ennek szemléltetéséhez elég, ha megemlítjük azt, hogy míg ezer élveszülöttre számítva a csecsemőhalandóság országosan 23,2 ezrelék, a megyében 20,4 ezrelék, addig Hajdúszoboszlón 15,6 ezrelék. A hatodik ötéves tervi célkitűzések egyes esetekben a szintentartást, másokban az előrelépést szolgálják — a lehetőségektől függően. A szakorvosi ellátás megfelelő, ez tehát jelentősen nem változik az elkövetkezőkben. A 125 férőhelyes városi bölcsőde viszont további negyven férőhellyel bővül. A közeljövő feladata elsősorban az, hogy az ötnapos munkahetet a lakosság továbbra is zavartalan egészségügyi ellátása mellett sikerüljön bevezetni. Cs. Z. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1982. JANUÁR 3. 3