Hajdú-Bihari Napló, 1982. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
HAZAI TÁJAKON A Storno-ház Sopronban A Storno-ház értékes magángyűjteményével egyik legérdekesebb, leglátogatottabb épülete Sopron műemlékekben amúgy is gazdag városának. A látogató gyorsan megtalálja a szemre is mutatós műemléket, mert a város szívében, legszebb, legharmonikusabb terén helyezkedik el, közvetlen a tűztorony aljában. A Storno-palota zártsorú, kétemeletes barokk lakóház körül épített belső udvarral. Először a XV. században hallunk róla, akkor Haberlauer Miklós lakja. Az ő idejében szállt meg itt a városba látogató Mátyás király. A házat a XVII. században már a Sárkány család birtokolja. Utánuk a Festetics família következik. Festetics Pál 1698-ban feleségül veszi Sárkány István özvegyét, és az épületet is megvásárolja a családtól. A városi tanácstól hosszas huzavona után 1000 forint válságért teljes adómentességet nyer, ezért sokáig „szabad ház”-ként emlegetik. Még első Lipót császár is elismeri a Festeticsek új birtokjogát. A Stornók csak a XIX. század végén bukkannak fel a ház körül, 1872-ben az idősebb Storno Ferenc megveszi és berendezi családja számára. Kik voltak a Stornók? Különösen két nevet jegyez fel a város története: az idősebb és a fiatalabb Storno Ferencét! Mindketten építészek, festők, restaurátorok voltak, akik képzettségüket külföldön szerezték meg. Az idősebb Storno helyezi el házában elsőként a híres műgyűjtemény első szerzeményeit, később pedig a család többi tagja is szaporítja. Az egykori barokk lakóház mai állapotát többszöri átépítés után nyerte el. A kapuját például a XVIII. század elején készítették pelikánt ábrázoló kovácsoltvasból készült kopogtatójával, ami felett két oroszlán látható, s a levélindák között Festetics-címer. Az épület homlokzatát 1720 táján alakították ki, amelynek legjellegzetesebb részei a gazdag díszítésű, kerek, zárt erkélyek a négyszögletes ablakokkal. Bent a kapualjban befalazva rögtön észrevehető egy régi sírkő, amely a soproni Szent Mihály temetőből került ide valaha. Ugyancsak a kapu alatt egy falmélyedésben rejtőzik Nepomuki Szent János kőszobra. A Storno-ház hat helyiségében és gazdag előcsarnokában helyezkedik el a család művelődéstörténeti gyűjteménye: középkori emlékek, válogatott szép festmények, értékes fafaragások, gyönyörű régi bútorok, díszes kályhák és még sok egyéb szépséges, veretes kincs. A Storno-házat a közelmúltban restaurálták. Szémann Béla APÁTI MIKLÓS: A klarinét* „A világ összes női praktikáját férfiírók találták ki.” Ezt akár olvashattam is volna valahol, de nem ... valami zavaros szerelmi történetet néztem a televízióban, így jutott eszembe. Szép, kerek, végleges mondat. Csoda-e, ha magam is megkísérelek elmondani egyet? Valaha sokat jártam vidékre, s talán azért, mert elégséges időm volt, összeakadtam Annával. Mint hamarosan kiderült, Anna elvált asszony, egy fiúcskát nevel, akit klarinétozni taníttat. Erről beszélt a legszívesebben. Zajos hangszer, próbálkoztam az azonnali visszavonulással, de Anna egészséges gömbölydedségével, és beígért tárkányos bablevesével ellenállhatatlannak látszott. Tudta, hogy nős vagyok, hogy két fiam van, de ez valahogy inkább ártatlanságomat juttatta eszébe, nem a bűneimet. Első erejével sütött ránk a nap, tekeregtünk a buszpályaudvar és a vasútállomás közti hosszú fasorban. A gyerek klarinétórán volt. Nagyon szép lakásom van, mondta Anna egy egészen zavarosra sikeredett, mondatomra válaszolva. Akkor jó, mondtam, mert arra nincs pénzem, hogy órákon át üljek a presszóban, az étteremben. Nálam is van pénz, nevetett Anna. És boldogan mesélt tovább az életéről, a kisfiáról, a klarinét csodálatos hangzásáról, és hogy milyen sokat fejlődött a játékban a kisfia. Lám, egy elvált asszony. Gondozott, ápolt, mértéktartóan összetett lelkületű. Gesztenyebarna, dús haja, szeretetre szomjas lénye, és e lény lakása együtt hatott meg. A férje hagyta rá a lakást, a férjek pompás fickók, a férjek akármit otthagynak egy otthagyható feleségért. A gyerekről beszéltünk. Igen, hiányzik neki az apja, az a drágalátás, de néha eljön, megjelenik, mint térítőn a folt, és elviszi Zsoltikát egy másik városba. És miért váltatok el? Okos kis kérdés. Hogy szabadon kóricálhassak veled. Örökösen féltékenykedett, nem ülhettem le egy kávéra a barátnőimmel se. Se? Én hűséges vagyok. És így jobb? Sokkal jobb. Talán még a gyereknek is. Nincsenek veszekedések, több ideje jut a tanulásra, a különórákra, énrám, így beszélgettünk a szép tavaszi fényben, a fű elegánsan zöldellt, egészséghozó nyár ígérkezett. Séta közben közösen bevásároltunk, megvettük a bableveshez illő füstölt húst, tejet a gyereknek, kenyeret, sört, még egy kis üvegcse tömény is került a kosárba. Kevesebbe került, mint egy éttermi vacsora ital nélkül Anna, jó lenne hazamenni, te főznél, én olvasgatnék, esetleg aludnék is egyet, amíg megjön a gyerek. Zsolti miatt ne aggódj, nagyon megértő fiú. Gyakran lát idegenekkel? Vannak barátaim. Olyanok is, akik... nálad alszanak? Nem, mondta Anna, ilyenek nincsenek. Nem is tudtam, hogy féltékenykedéssel kezded, tette hozzá keményen, szinte ellenségesen. A bableves lágy volt, hármasban költöttük el. A tárkony Vásárhelyről való, mondta büszkén Anna. Román? Zsolti kuncogva kérdezett, szerette saját kis vicceit, tízéves ha lehetett. Nem mondom, hogy azonnal összebarátkoztunk, de legalább beszélgettünk. Megkérdezte, elég hamar, hogy itt alszom-e? Nem tudom, valószínűleg nem, hajnalban indul a vonatom, magyaráztam. Te nem ebben a városban laksz? El kellett meséljem az apró férfinak, hogy milyen a metró, meg a mozgólépcső, s hogy igazán olyan szépek-e a hidak, meg a hajók, meg a Duna, mint a képeken. Röviden összefoglaltam Budapest legérdekesebb látnivalóit, s a fiaimat is belekevertem valahogy, talán az Állatkerttel vagy a Vidám Parkkal kapcsolatban. Anna kibontotta a sört, Zsoltika limonádét kapott. Most egészen olyan, mint mikor még apu is velünk volt. Fészkelődtem a konyhaszéken, lelkesedés nélkül bólogattam, bámészkodtam. Mindenütt rend és tisztaság, kéznél tartott fűszerek, tálak, tiszta terítő és ráadásul a frissen pörgő, sürgölődő asszonytest, hátulnézetből. Elszívnék egy cigarettát, mondtam, és Zsoltika már ugrott is, hozok szivart, és befutott a szobába. Honnan tud a gyerek ilyen szép szavakat. Romániából, onnan. Mikor fekszik le a gyerek? Anna leheletszerűen a nyakamba puszilt. Egy óra múlva, mondta különleges gyengédséggel, érthettem akár a gyerek iránt érzett majomszeretetnek is. Zsolti, kérdeztem már benn a nagyszobában, jársz klarinétórákra? Igen, mondta Zsolti. És? Milyen? Sanyarú. Nagyon nehéz. Talán nem is ez a hangszer való nekem, mondta a zenetanár néni. Őt hogy hívják? Aranka. Aranka néni. Milyen? Blága. Nem így gondoltam. Ja? Szigorú. És könnyen fölfújja magát. Az kell is a klarinétosnak, mondtam, ezen nevettünk. Sakkozni szeretsz? Azt igen. És van itthon? Van hát, mondta Zsolti, és már ugrott is föl az ágyra, fölnyúlt a polcra, és lekapta a sakkdobozt. Éktelenül zörögtek benne a bábuk. Szerencsére épp ekkor kezdtek harangozni. Harangzúgásban állítottuk föl a táblát. Hét óra volt, körülbelül. Már túl voltunk az ötödik lépéspáron, mikor fájdalmasan, de mégis ércesen szóló klarinéthang ütötte meg a házat, aztán belépett az ablakon át, körbejárta a szobát. Talán a szomszédban játszottak. Te mikor gyakorolsz, kérdeztem Zsoltit. Ilyenkor. Épp ilyenkor. Jól van, Zsoltikám, játszál csak, hallatszott Anna kiáltó hangja a konyhából. Kuncogtunk. Te tényleg nem alszol itt? Hallgattam, töprengtem, aztán azt mondtam a hosszú csöndben, hogy elmegyek haza, a fiaimhoz. Lehet, hogy ők is épp gyakorolnak. Zsolti nem mosolygott, hallgatott, nézte a sakktáblát. Edénycsörömpölés jelezte, hogy Anna mosogat. Aztán még a konyhát és az előszobát is felmossa, mondta Zsolt. Mindig? Mindig. Nagyon jó anyukád van. És te sohasem hazudtál még? De, igen, mondtam, de akkoriban kisebb voltam, mint te. Én is akkor kezdtem, mikor még kisebb voltam. A klarinét miatt? Igen Mert nem megy De anyut megnyugtatja. Mi lenne, ha egy kicsit igazán gyakorolnál... csak néhány taktust? Ha neked annyira hiányzik, mondta Zsolt, és elővette a hangszerét. Játszott néhány taktust, közben hallgatózott. A kinti klarinétos egyszerű dallamba kezdett, Zsolti ment vele. Később a sakkot is befejeztük, jól játszott a gyerek, de nem kegyelmeztem neki. Megyek fürdeni, mondta. Az jó, az jó, hogy ilyen önálló vagy. Csak mióta apu elment. Nem akarom, hogy anyu sírjon vagy veszekedjen velem. Olyankor én is sírok. Inkább elmegyek fürdeni, mert anyu szereti a szappanszagot, és ha megmosom az összes fogamat. Egyedül maradtam a szobában, s azon kaptam magam, hogy Zsoltiért sokkal többet is vállalhatnék, mint egykét italvást. Aztán a saját fiaimra gondoltam. Igaz, azok nem ilyen kedvesek és fegyelmezettek, de mitől is lennének azok? Anna már főzte a kávét. Szépnek és vonzónak láttam, őt is, a konyháját is. Meg ahogy dolgozik. Begyakorlott mozdulatokkal töltötte szét a kávét. Hegyes mellei ágaskodtak, érezte Anna is, hogy nem őt, hanem a melleit nézem. Magamhoz öleltem, a cipzárját lejjebb húztam puha háziruháján, előugrottak a mellei. Bronzsötét ágyékszerét is láttam egy pillanatra, ahogy föléhajoltam. De megállított. Most nem lehet... majd ha Zsoltika elaludt. Hirtelen, kívülről és messziről láttam meg magam, hogyan nyúlok át a meztelen Anna hasán cigarettáért. És meghallottam Zsoltika klarinétjának hangját is, fájdalmasan, reménytelenül úszkált körülöttünk. Elszégyelltem magam. El kell mennem. De miért? — kérdezte többször is Anna. Mert nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Hát akkor menj! Menj csak! Anna sírt, a fürdőszobából Zsolti hangja hallatszott: Anya ... ’... Csöndesen csuktam be magam mögött az ajtót. * Apáti Miklós novellája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán novella kategóriában I. díjat nyert. Palasovszky Ödön kiadatlan verseiből Zöld a lába Tápászkodik a folyó, Két part között nyújtózkodik, Folyik, Sietve mossa a partokat, Vizes a lába, A tengerbe siet, Vizes az inge, Szürke az inge, kék az inge Olyan színű, mint a kabátod. Zöld a lába, Sietve mossa a partokat, A tengerbe siet. Két part között Folyik a folyó, Kék a szíve, Vizes a lába, A tengerbe siet. Kék a szívem, Olyan színű, mint a kabátod. Szederinda Jaj, ne tarts vissza, Sietek, szederinda, Apám vár, szederinda, Anyám meghagyta, hogy siessek. Jaj, mit csinálsz? Mit csinálsz velem szederinda? Engedj már szederinda, Hiszen összetéped a ruhámat. Jaj, ez fáj — Ez nagyon fáj szederinda. Nézd, megsebeztél, szederinda, Egészen véres lett a szoknyám. Megállj! Ez nem volt szép tőled szederinda, Holnap nem jövök erre, szederinda! Furcsa a szemed Mért vagy szomorú? Esztendők vándoroltak erre. Hol jártál? Egész tavasszal. Egész télen. Esztendők, esztendők. Furcsa a szemed. Te vagy-e még? Erdőzúgás vagy-e még? Hol jártál. Hol jártál? Ezüstsikoly Nagyot kiált a tenger — Zöld kiáltás — Nagyon kiált az ég — Azúr kiáltás — Nagyot kiált a nap — Narancs színű kiáltás — Nagyot kiáltok — Ezüst sikoly. ÉRTSÜNK SZÓT! Makrapipa Debreceni vonatkozású cikket tartalmaz a Magyar Nyelv című folyóirat legutóbbi száma. Benkő Loránd a magyar múlt egyik sajátos pipafajtájáról, a híres debreceni makrapipáról ír „Egy régi magyar pipafajta” című tanulmányában. A dohányzás hazánkban török hatásra terjedt el a XVI. század közepén, elsősorban a hódoltsági és a hódoltsághoz közeli területeken. Debrecen lakosai is hamar megismerkedtek ezzel a káros szenvedéllyel. A ma már inkább csak múzeumokban, gyűjteményekben látható makrapipát a helybeli fazekas céh készítette a város nyugati határában található jó minőségű vörös agyagból. Kezdetben — mivel a városi tanács 1574-ben kelt rendelete megtiltotta a dohányzást — titokban formálták és égették a pipákat, később azonban a város az új mesterség iránt egyre elnézőbb lett. 1703-ban egy tanácsi rendelet már engedélyezi a pipagyártók működését, a kikötés csak az, hogy áruikat a városon kívül adhatják el. Az ekkor gyártott debreceni pipák jórészt még díszítés és rézkupak nélküli igen egyszerű cseréppipák voltak. A debreceni pipakészítés a XVIII. század második felében élte virágkorát. Több mint száz (!) fazekascsalád ezzel foglalkozott, és számos pipafajtát alakított ki. A leggyakrabban az agyag vörös natúr színében készítették őket, s ekkor már az ötvösök díszes rézkupakot is csináltak rájuk. A mesterek egészen a XIX. század közepéig olyan óriási mennyiségben gyártottak pipákat, hogy nemcsak Debrecent tudták ellátni, hanem nagy tételekben szállítottak belőlük a nyugat-európai országokba, sőt Amerikába is. Ez időben az export mennyisége és jövedelmezősége szempontjából egyetlen más kézműipar sem versenyezhetett a pipakészítőkkel. A hanyatlás a múlt század közepén kezdődött, amikor a fővárosban a pipát is nagyüzemi szinten kezdték előállítani. Ennek következménye volt, hogy a század végén már csak öt, e század első harmadában pedig már csak egyetlenegy debreceni pipakészítő iparos dolgozott városunkban. Érdekes a makrapipa szó előtagjának története. Megfejtésére több magyarázat keletkezett. A Czuczor—Fogarasi szótár szerint a makrancos melléknévből a nyelvújítás korában elvont makra „makacs, engedetlen” szóval függ öszsze. Mások a szórványosan felbukkanó makrai pipa változat alapján a Makra — Makra helynévből származtatják. Megint mások a szó személynévi eredetét fogadják el, s e szerint egy Makrai nevű pipakészítő nevére utalna. A tanulmány cáfolja ezeket a szófejtési próbálkozásokat, s megállapítja, hogy a szó az arab magra „vörös föld, vörös anyag” kereskedelmi áru neveként Levantéból és Maghrebből indult európai vándorútra. Az arabból átment az olaszba is, s innen jutott el hozzánk. A kérdés csupán az, hogy milyen úton-módon került Debrecenbe. Művelődéstörténeti tény, hogy a makrapipa első írásos adata Csokonai Vitéz Mihálytól való („A méla Tempefői” című színművében említi a makrapipa nevét 1793-ban, s a költő bizonyára a szó elterjesztésében is szerepet játszott). Csokonai a szóval mint az olasz nyelv és irodalom búvárlója is megismerkedhetett, de sokkal valószínűbb, hogy az akkortájt hazánkban, így Debrecenben is gyakran megforduló olasz vándorkereskedők, komédiások, katonák szájából hallotta a vörös pipát makrának nevezni. A szót aztán tovább is terjeszthette, s nemcsak irodalmi úton, hanem a város lakosai és a dohányzást — főleg a pipázást — igen kedvelő kollégiumi diákok körében is. Ez utóbbiak aztán szétszóródva az országban az egész magyar nyelvterületen ismertté tették a makrapipa nevét. De gyanakodhatunk a katonaság szerepére is. Városunk ugyanis a XVIII. század elejétől a Habsburgok egyik jelentős katonavárosa volt, ahol a birodalom sok vidékéről való, illetőleg sok vidéket — így Észak-Itáliát is — bejárt katonaság állomásozott. S tudjuk, hogy a katonaság körében a dohányzás igen nagy mértékben divatozott. Mindezt csak megerősíti, hogy megközelítőleg ekkor s ugyancsak a katonaság közvetítésével került hozzánk az északolaszból a bagó szó is, s maga a pipa is feltehetőleg olasz jövevényszó nyelvünkben. A makrapipa minőségjelzői előtagja tehát nagy valószínűséggel a debreceni diák- és katonanyelvet ért olasz nyelvi hatásra keletkezett, s e nyelvi bölcsőből terjedt tovább a magyarban — fejti ki tanulmányában Benkő Loránd. Kálnási Árpád HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1983. DECEMBER 18.9