Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-01 / 128. szám
Tegyük rendbe az utcát! Fórum a lakóhelyen végzett társadalmi munkáról Társadalmi munka. Bizony sokszor igazat adhatunk a berzenkedőknek; unásig használt, elcsépelt a szó, mert nemegyszer előfordult (előfordul), hogy olyan — igaz, nem haszontalan — feladatok fedőneveként használalatos, amelyekhez „pénzért” nem kapni munkaerőt. A hulladékgyűjtés, a munkahelyek tavaszi, őszi nagytakarítása, egyszer már elkészült, de hibás termékek újragyártása jut eszembe, és folytathatja tovább, gondolom, kiki a sort saját környezetében. Az ilyen „társadalmi munkát" — még értelmét belátva is — nyűgnek érzi az ember. Van azonban a társadalmi munkának egy olyan fajtája, amelyet, úgy vélem, mindig is szívesen végzünk, hiszen senkit nem kell különösebben kapacitálni, ha lakóhelye, közvetlen környezete rendbe tételéről van szó. Őszintén szólva azokkal értek egyet, akiknek nem magával a feladattal, hanem azzal a szemléletmóddal van bajuk, amelyik lejáratta, lejáratja a „társadalmi munkát”, mint a szűkebb vagy akár a tágabb közösségben, közösségért végzett munkát. Ha lehetne, a megnevezésben is az egyszerűsítést javasolnám, mondjuk így: „Tegyük rendbe az utcánkat!” És már csak az a kérdés, kit értsünk a többes szám első személy — a mi — alatt. Bízom benne, hogy manapság már csak elvétve találkozni a „tegye rendbe a tanács, hiszen az övé” rálegyintéssel. Mert akárhonnan nézem is ezt a tulajdonosi szemlélgetést, úgy látom, hogy minden utca azoké leginkább, akik leggyakrabban használják, tehát elsősorban az ott lakóké. Tavaly összesen 87 millió forint értékű munkát végzett Debrecen lakossága a város szépítéséért, tisztaságáért. Ebből a Tégláskert, a Boldogfalvai kert és a Kerekes telep lakói 3 milliót érő munkával részesedtek — hallottam a lakókörzet tanácskozógyűlésén, ahol Pataki Attila, a Debrecen városi Tanács tervosztályának csoportvezetője számolt be az elmúlt évben elvégzett, és az 1983-ra tervezett feladatokról. A „Tiszta és virágos Debrecenért” mozgalom keretében az Élmunkás utcai és a tégláskerti pártház környékének, az ottani sportpályának a gondozását, a Lomnicz utcai kiserdő ápolását vállalták az ott lakók. Ezenkívül jónéhány utcában járdaépítés, illetve -felújítás, a földes utcák útfelületének gyalulása, útszéli árkok építése, karbantartása, tisztítása szerepel a tervben, amelynek elsorolása után mindjárt jó néhány kéz emelkedett a magasba. — Mi kimaradtunk a járdaépítésből ? — kérdezték többen is. Hát igen. Azokban az utcákban, amelyekben az egyik oldalon már van járda, egyelőre nem terveznek a másik oldalra, mert egyszerűen nem futja miből. A kerület tanácstagja szép szóval, de határozottan érvelt: — Már tavaly reklamáltam, hogy 100 darab járdalapot még nem kaptunk meg az elmúlt éviből. Az Áchim András utcában gázvezetéket építettek és a vállalat a munkálatok befejezése után elég rossz állapotban hagyta hátra az utat. Akad olyan aknafedél, amelyik vagy 30 centiméterrel magasabb az útfelületnél. (Ez esetben nemcsak a szépérzékre, hanem a balesetveszélyre is gondolni kell, alighanem az utóbbi a nyomósabb érv.) Az Erdélyi utca egyik lakója ironikusan jegyezte meg, hogy az utcájukban alighanem valamilyen rohambrigád ültethette a fákat, mert hirtelenségükben nemcsak szakszerűtlen, hanem hanyag munkát végeztek, így persze egyetlen csemete sem eresztett gyökeret, hiába locsolták a lakók. A javaslat igencsak ésszerűnek látszik, csak a kizöldellő, megfakadt facsemeték arányában kapjanak munkabért a faültető brigádok! A Boldogkert utcáinak siralmas állapotáról a körzeti orvos számolt be, alighanem az ő munkájában a legfontosabb a gyors házhoz érkezés. Akadt mindjárt támogatója is, elmondta, hogy a boldogkertiek szívesen megfogják az ásó, a kapa nyelét. A Déli sori vasúti átjárótól például egykilométeres gyalogutat építettek, az Úszó utcában 47-en dolgoztak az utca járhatóvá tételéért. Lássuk a válaszokat! A TIGÁZ-nak meghatározott időn belül kötelessége helyreállítani az utat, a kipusztult fák ügyében vizsgálat folyik, amire pedig nincs pénze a tanácsnak — járdára, szilárd útburkolatra — azt a lakosság anyagi hozzájárulásával lehetne megteremteni. Volt már erre példa. Józsán portánként hétezerötszáz forintból három méter széles bitumenes út épül. Ez a pénz az anyag árát fedezte, a tanács vállalta a szállítást és a gépi munkát, a többit elvégzik az emberek. Húszméternyi járda — járdalapból — háromezer forintból hozható ki, érdemes gondolkodni rajta, mi éri meg jobban, bizonytalan ideig várni, vagy — igaz, nem kevés anyagi áldozat árán — előrelépni. Egri Sándor LAKÁSRA VÁRVA Változatosabb, elevenebb a lakáshelyzettel kapcsolatos kép Országszerte ezekben a hónapokban folyik a tanácsoknál a lakáskérelmek megújítása, az új lakásgazdálkodási jogszabályok végrehajtására történő felkészülés. Bár végleges tapasztalatokról még korai lenne beszélni, annyi máris nyilvánvaló: jelentősek a változások, a legtöbb helyen a korábbiakhoz képest csökkennek a várakozási idők, megélénkül a lakáspiac. Joggal kérdezheti bárki: hogyan javulhat a lakáshelyzet, ha a tanácsoknak köztudottan egyre kevesebb pénzük van a célcsoportos lakásberuházásokra ? A válasz a lakáscserék számának növelésében, az igények fokozatos kielégítésének egyre általánosabbá váló gyakorlatában és persze nem utolsósorban a magánerős építkezések minden eddiginél erőteljesebb ösztönzésében keresendő. Ami a lakáscseréket illeti ez régi tartaléka már a gazdálkodásnak, amivel azonban nem éltünk eléggé. Bizonyára sokan tudnának saját ismeretségi körükből is olyan nyugdíjasokat, kettesben élő házaspárokat sorolni, akik tényleges igényüket jóval meghaladó, 80—100 négyzetméteres tanácsi lakásban laknak, miközben mások — két-három gyermekkel is — másfél, két szobában szoronganak. Az igazság az, hogy a magányosan vagy kettesben élőket eddig semmi nem ösztönözte arra hogy lakásukat kisebbre cseréljék. Az újonnan megállapított lakbérek viszont már sokakat elgondolkoztatnak, nem lenne-e érdemesebb mégis cserélni. Annál is inkább, mert a tanácsok ezekben az esetekben jelentős visszatérítést is fizethetnek már a bérlőknek, amivel szintén a lakásmobilitást ösztönzik. A lakáshoz jutás lépcsőzetessége azt jelenti, hogy a tanácsok az igényjogosult fiatal házasoknak először átmenetileg egy kisebb garzonlakást utalnak ki. Itt lehetőség nyílik az úgynevezett előtakarékosságra, hiszen nem kell a méregdrága albérleti díjat fizetni, s néhány év elteltével aztán a fiatalok már nagyobb önálló lakáshoz juthatnak. Több helyen még tapasztalható hogy a fiatal házasok idegenkednek ettől a formától. Úgy vélik ugyanis, hogy a tanács ezzel a kiutalással elintézettnek tekinti a lakási gondjukat, s kihúzzák őket az igénylők listájáról. Ez azonban nem így van: a lakásügyi osztályok kötelezettséget vállalnak arra, hogy az igényt továbbra is számon tartják, s meghatározott időn belül véglegesen kielégítik. Annál is inkább, mert gyerekekkel nem is maradhatnak a fiatalok a garzonházakban. Bár a lakásigények megújításának mérlegét még korai lenne megvonni —, vannak városok, ahol június 30. a végső határidő —, anynyi már most bizonyosnak látszik: tovább csökken a kérelmezők száma. Ez egyrészt magyarázható azzal, hogy jó néhányan az igénylésük beadása óta már más módon, saját erőből megoldották a lakásgondjukat, csak ezt nem jelezték a tanácsnak. A tapasztalatok szerint az igénylési letét bevezetése senkit nem tartott vissza a kérelem beadásától, megújításától, sokan viszont a korábbinál alaposabban mérlegelték: érdemes-e a tanácstól várniuk lakásgondjuk megoldását. Köztudott az emberek körében, hogy szociális bérlakás egyre kevesebb lesz, a szövetkezeti forma pedig 1985-től teljesen megszűnik. Aki tehát vagyoni-jövedelmi viszonyai miatt szociális lakásra nem jogosult, hoszszabb távon csak a jóval drágább, tanácsi vevőkijelölésű OTP-lakásban reménykedhet. Jó néhányan úgy gondolkoznak, hogy ahelyett inkább magánerős építkezésbe kezdenek. Tehetik ezt már csak azért is, mert a tanácsok egyre nagyobb figyelmet fordítanak a parcellázásokra. Több megyében a célcsoportos lakásépítésre szánt pénz egy részét építési telkek közművesítésére csoportosították át s ezeket pályázat útján adják az építkezni szándékozó állampolgárok tartós használatába. Az építési kedv fellendítését szolgálta az is hogy növelték a felvehető OTP-hitelek összegét, s most már végre a vidéken családi házat építők is megkapják gyermekenként a 30 ezer forintos szociálpolitikai kedvezményt. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy egyre több vállalat, munkahely szervez az OTP-vel közösen lakásépítési akciót. A nagyobb városokban a tanácsok, az igatlankezelő vállalatok feltérképezik a beépíthető tetőtereket, s ezeket is meghirdetik az érdeklődő állampolgároknak. S még sorolhatnánk a példákat... Változatosabb, színesebb, elevenebb lett tehát a lakáshelyzettel kapcsolatos kép sokféle új lehetőség, kedvezmény jelent meg a palettán. Bizonyítva, hogy ma már nemcsak a mennyiségi, hanem egyre inkább a minőségi lakásigények kielégítésére is gondolni kell. Ehhez kellene igazodniuk az állami építőipari vállalatoknak is, elsősorban az átlagos alapterület növelésével, a lakótelepek változatosabb színesebb beépítésével. Szerencsére mind több helyen születik meg a felismerés, hogy panelekből nemcsak szürke, tízemeletes szalagházakat, hanem például családi és sorházakat is lehet építeni, amelyek iránt egyre nagyobb az igény. Közismert már országosan is a Hajdú- Bihar megyeiek kísérlete, de nagy népszerűségnek örvendenek a szegediek, a borsodiak, a veszprémiek, a győriek és a Bács-Kiskun megyeiek paneles sorházai is. Ha az igények differenciálódásával a tanácsi lakásgazdálkodás és az építőipar a jövőben is lépést tud tartani, remélhetően tovább csökken majd a lakásra várók serege. Deák András Értékmentő feladat Az egyik nagyváros állomásán futottam össze egy régi ismerőssel. Idős már nagyon, az évek nyoma is meglátszik rajta, negyven éven át tanító volt egy kis faluban s már jó ideje, hogy a megérdemelt nyugalmat élvezi. „Tudod, fiam — mesélte —, mostanában gyakran elgondolkodom azon, mit is csináltam én az életben. Alkottam-e valamit? Könyvet nem írtam, utcát rólam soha sem fognak elnevezni, ha meghalok, néhány év múlva a családomon kívül aligha tartja nyilván bárki is, hogy a világon voltam Amit nagy dolognak érzek, csak én tartom nyilván. Azt, hogy a mi iskolánkból minden évben elment tanulni valaki. Már a felszabadulás előtt is. Hányszor, de hányszor rimánkodtam szülőknek, küldjék tanulni a fiukat! Az isten arra teremtette, hogy az eszét használja, ne hagyják, hogy elvesszen ez az isteni adomány. Igaz, anyagi áldozatot kíván, ha mást nem, hát annyit, hogy eggyel kevesebb lesz a munkáskéz a parasztcsaládban, de akkor is bűn nem engedni meg, hogy a gyerek a neki rendeltetett utat járja. Kilincseltem, amikor kellett, segélyért, ösztöndíjért, és jobban izgultam ezekért a tehetséges gyerekekért, mint annak idején a saját oklevelemért Az egyiket néha látom a tévében, közismert ember lett, a másikról most olvastam az újságban, hogy kitüntették. Biztosan hálásak a szüleiknek, akik vállalták az áldozatot, s talán néha én is eszükbe jutok.” Nem sokkal ezelőtt részt vettem egy továbbképzésen, ahol oktatásügyünkről is szó volt. Az egyik nagyon illetékes előadó kitért arra a problémára is, hogy a nehezebb anyagi helyzetet hozó körülmények között a munkásszülők nagyon meggondolják, milyen iskolába írassák be a gyereküket. Minél előbb szakmát tanuljon, pénzt keressen — nem egy családban ez a meghatározó a pályaválasztásnál. S az állam, bármennyire is szeretné, manapság nem tud a korábbiaknál többet áldozni az oktatásügyre. Az iskola tandíjmentes, de a kollégiumi ellátásért már fizetni, kell, ott sem tartunk, hogy minden könyvet, füzetet, egyéb szükséges holmit ingyen adhassunk a diákok kezébe. Szó, ami szó, a középiskolai és egyetemi tanulmányok pénzbe kerülnek. Nem sokba, de annyiba, hogy a családi tanácsok számolni kezdjenek, futja-e, megéri-e. Értelmiségi családban fel sem vetődik a kérdés, természetes, hogy ha csak egy kicsivel is jobb a gyerek bizonyítványa, akkor továbbtanul, a munkás és paraszt szülők azonban már sokkal könnyebben hajlanak afelé, hogy hozzon csak a gyerek minél előbb valamit a családi konyhára. Még akkor is, ha az iskolában jóeszűnek tartják. Gondolom, nem kell magyarázni az idős pedagógus szavai és az utóbb leírtak közötti összefüggést. A felszabadulás előtt az állam alig valamicskét áldozott arra, hogy munkás és paraszt gyerekekből tanult ember váljon. A falusi tanítónak akkor arra kellett rávenni a szülőket, hogy erejüket csaknem meghaladó terhet vegyenek a vállukra gyerekük iskoláztatásával. És az éveken át kitartósan ismételt meggyőző szava néhány esetben mégis eredményre vezetett Ma szó sincs arról, hogy egy családot anyagi romlásba döntene a jóeszű gyerek taníttatása, legfeljebb néhány, nem létkérdés szintjén felvetődő igény teljesüléséről kell lemondani. Ez sem könnyű. Ám a tanító annak idején legfeljebb a pap támogató szavára számíthatott (arra sem mindenütt), hogy a tehetségesek közül legalább évente egyet sikerüljön a tudományok, a szellemi munka síkjára kiemelnie. Most a pedagógusok az állami, a társadalmi szervek sokirányban megnyilvánuló együttműködésével léphetnek fel azért, hogy egyetlen tehetséges gyerek se maradjon tanulatlan, csak mert a szülők most anyagi okokra hivatkozva nem tartják fontosnak az iskolázását kár lenne értük. A károsodás bennünket, a társadalmat érné. Nagy Zsuzsa HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1*1. JÚNIUS 1. 3 NYITÁS UTÁN a Vekeri Ebben az évben tovább gyarapodott a Debrecen erdőspusztai kirúdulóhely pihenési, üdülési és szórakozási lehetősége. Megnyílt a szép környezetben levő kemping, amit a nyitás után azonnal birtokba vettek a külföldi és belföldi autós turisták. Az autóbusz-végállomásnál romantikus hangulatú, olcsó étterem nyílt, amit az ÁFÉSZ üzemeltet. Szép és elegáns a kempingpreszszó, amely nemcsak a kempingben lakók közül várja vendégeit. (Kalmár István felvételei)