Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-01 / 128. szám

Tegyük rendbe az utcát! Fórum a lakóhelyen végzett társadalmi munkáról Társadalmi munka. Bizony sokszor igazat adhatunk a berzenkedőknek; unásig használt, elcsépelt a szó, mert nemegyszer előfordult (elő­fordul), hogy olyan — igaz, nem haszontalan — felada­tok fedőneveként használa­­latos, amelyekhez „pénzért” nem kapni munkaerőt. A hulladékgyűjtés, a munkahe­lyek tavaszi, őszi nagytaka­rítása, egyszer már elkészült, de hibás termékek újragyár­tása jut eszembe, és folytat­hatja tovább, gondolom, ki­ki a sort saját környezeté­ben. Az ilyen „társadalmi munkát" — még értelmét be­látva is — nyűgnek érzi az ember. Van azonban a társa­dalmi munkának egy olyan fajtája, amelyet, úgy vélem, mindig is szívesen végzünk, hiszen senkit nem kell kü­lönösebben kapacitálni, ha lakóhelye, közvetlen környe­zete rendbe tételéről van szó. Őszintén szólva azokkal értek egyet, akiknek nem magával a feladattal, hanem azzal a szemléletmóddal van bajuk, amelyik lejáratta, le­járatja a „társadalmi mun­kát”, mint a szűkebb vagy akár a tágabb közösségben, közösségért végzett munkát. Ha lehetne, a megnevezésben is az egyszerűsítést javasol­nám, mondjuk így: „Tegyük rendbe az utcánkat!” És már csak az a kérdés, kit ért­sünk a többes szám első személy — a mi — alatt. Bí­zom benne, hogy manapság már csak elvétve találkozni a „tegye rendbe a tanács, hi­szen az övé” rálegyintéssel. Mert akárhonnan nézem is ezt a tulajdonosi szemlélge­­tést, úgy látom, hogy minden utca azoké leginkább, akik leggyakrabban használják, tehát elsősorban az ott lakó­ké. Tavaly összesen 87 millió forint értékű munkát végzett Debrecen lakossága a város szépítéséért, tisztaságáért. Ebből a Tégláskert, a Boldog­­falvai kert és a Kerekes telep lakói 3 milliót érő munkával részesedtek — hallottam a lakókörzet tanácskozógyűlé­sén, ahol Pataki Attila, a Debrecen városi Tanács terv­osztályának csoportvezetője számolt be az elmúlt évben elvégzett, és az 1983-ra ter­vezett feladatokról. A „Tiszta és virágos Deb­recenért” mozgalom kereté­ben az Élmunkás utcai és a tégláskerti pártház környéké­nek, az ottani sportpályának a gondozását, a Lomnicz ut­cai kiserdő ápolását vállal­ták az ott lakók. Ezenkívül jónéhány­ utcában járdaépí­tés, illetve -felújítás, a föl­des utcák útfelületének gya­­lulása, útszéli árkok építése, karbantartása, tisztítása sze­repel a tervben, amelynek el­sorolása után mindjárt jó néhány kéz emelkedett a magasba. — Mi kimaradtunk a jár­daépítésből ? — kérdezték többen is. Hát igen. Azokban az ut­cákban, amelyekben az egyik oldalon már van járda, egy­előre nem terveznek a másik oldalra, mert egyszerűen nem futja miből. A kerület tanácstagja szép szóval, de határozottan ér­velt: — Már tavaly reklamál­tam, hogy 100 darab járdala­pot még nem kaptunk meg az elmúlt éviből. Az Áchim András utcában gázvezetéket építettek és a vállalat a munkálatok befejezése után elég rossz állapotban hagyta hátra az utat. Akad olyan aknafedél, amelyik vagy 30 centiméterrel magasabb az útfelületnél. (Ez esetben nemcsak a szépérzékre, hanem a bal­esetveszélyre is gondolni kell, alighanem az utóbbi a nyomósabb érv.) Az Erdélyi utca egyik lakó­ja ironikusan jegyezte meg, hogy az utcájukban aligha­nem valamilyen rohambrigád ültethette a fákat, mert hir­telenségükben nemcsak szak­szerűtlen, hanem hanyag munkát végeztek, így persze egyetlen csemete sem eresz­tett gyökeret, hiába locsolták a lakók. A javaslat igencsak ésszerűnek látszik, csak a kizöldellő, megfakadt facse­meték arányában kapjanak munkabért a faültető brigá­dok! A Boldogkert utcáinak si­ralmas állapotáról a körzeti orvos számolt be, alighanem az ő munkájában a legfonto­sabb a gyors házhoz érkezés. Akadt mindjárt támogatója is, elmondta, hogy a boldog­kertiek szívesen megfogják az ásó, a kapa nyelét. A Déli sori vasúti átjárótól például egykilométeres gyalogutat építettek, az Úszó utcában 47-en dolgoztak az utca jár­hatóvá tételéért. Lássuk a válaszokat! A TI­­GÁZ-nak meghatározott időn belül kötelessége helyreállí­tani az utat, a kipusztult fák ügyében vizsgálat folyik, amire pedig nincs pénze a tanácsnak — járdára, szi­lárd útburkolatra — azt a la­kosság anyagi hozzájárulásá­val lehetne megteremteni. Volt már erre példa. Józsán portánként hétezerötszáz fo­rintból három méter széles bi­tumenes út épül. Ez a pénz az anyag árát fedezte, a ta­nács vállalta a szállítást és a gépi munkát, a többit el­végzik az emberek. Húszmé­ternyi járda — járdalapból — háromezer forintból hozható ki, érdemes gondolkodni raj­ta, mi éri meg jobban, bi­zonytalan ideig várni, vagy — igaz, nem kevés anyagi áldozat árán — előrelépni. Egri Sándor LAKÁSRA VÁRVA Változatosabb, elevenebb a lakáshelyzettel kapcsolatos kép Országszerte ezekben a hónapokban folyik a taná­csoknál a lakáskérelmek megújítása, az új lakásgaz­dálkodási jogszabályok vég­rehajtására történő felkészü­lés. Bár végleges tapasztala­tokról még korai lenne be­szélni, annyi máris nyilván­való: jelentősek a változá­sok, a legtöbb helyen a ko­rábbiakhoz képest csökken­nek a várakozási idők, meg­élénkül a lakáspiac. Joggal kérdezheti bárki: hogyan javulhat a lakás­­helyzet, ha a tanácsoknak köztudottan egyre kevesebb pénzük van a célcsoportos lakásberuházásokra ? A válasz a lakáscserék számának növelésében, az igények fokozatos kielégíté­sének egyre általánosabbá váló gyakorlatában és persze nem utolsósorban a magán­erős építkezések minden ed­diginél erőteljesebb ösztön­zésében keresendő. Ami a lakáscseréket illeti ez régi tartaléka már a gaz­dálkodásnak, amivel azon­ban nem éltünk eléggé. Bi­zonyára sokan tudnának sa­ját ismeretségi körükből is olyan nyugdíjasokat, kettes­ben élő házaspárokat sorol­ni, akik tényleges igényüket jóval meghaladó, 80—100 négyzetméteres tanácsi la­kásban laknak, miközben mások — két-három gyer­mekkel is — másfél, két szo­bában szoronganak. Az igaz­ság az, hogy a magányosan vagy kettesben élőket eddig semmi nem ösztönözte arra hogy lakásukat kisebbre cseréljék. Az újonnan meg­állapított lakbérek viszont már sokakat elgondolkoztat­nak, nem lenne-e érdeme­sebb mégis cserélni. Annál is inkább, mert a tanácsok ezekben az esetekben jelen­tős visszatérítést is fizethet­nek már a bérlőknek, amivel szintén a lakásmobilitást ösztönzik. A lakáshoz jutás lépcsőze­tessége azt jelenti, hogy a tanácsok az igényjogosult fiatal házasoknak először át­menetileg egy kisebb gar­zonlakást utalnak ki. Itt le­hetőség nyílik az úgyneve­zett előtakarékosságra, hi­szen nem kell a méregdrága albérleti díjat fizetni, s né­hány év elteltével aztán a fiatalok már nagyobb önálló lakáshoz juthatnak. Több helyen még tapasztalható hogy a fiatal házasok ide­genkednek ettől a formától. Úgy vélik ugyanis, hogy a tanács ezzel a kiutalással el­intézettnek tekinti a lakás­­i gondjukat, s kihúzzák őket az igénylők listájáról. Ez azonban nem így van: a la­kásügyi osztályok kötele­zettséget vállalnak arra, hogy az igényt továbbra is számon tartják, s meghatá­rozott időn belül véglegesen kielégítik. Annál is inkább, mert gyerekekkel nem is maradhatnak a fiatalok a garzonházakban. Bár a lakásigények meg­újításának mérlegét még ko­rai lenne megvonni —, van­nak városok, ahol június 30. a végső határidő —, any­­nyi már most bizonyosnak látszik: tovább csökken a kérelmezők száma. Ez egy­részt magyarázható azzal, hogy jó néhányan az igény­lésük beadása óta már más módon, saját erőből megol­dották a lakásgondjukat, csak ezt nem jelezték a ta­nácsnak. A tapasztalatok szerint az igénylési letét be­vezetése senkit nem tartott vissza a kérelem beadásától, megújításától, sokan viszont a korábbinál alaposabban mérlegelték: érdemes-e a tanácstól várniuk lakás­gondjuk megoldását. Köztu­dott az emberek körében, hogy szociális bérlakás egy­re kevesebb lesz, a szövet­kezeti forma pedig 1985-től teljesen megszűnik. Aki te­hát vagyoni-jövedelmi vi­szonyai miatt szociális la­kásra nem jogosult, hosz­­szabb távon csak a jóval drágább, tanácsi vevőkije­lölésű OTP-lakásban re­ménykedhet. Jó néhányan úgy gondolkoznak, hogy ahelyett inkább magánerős építkezésbe kezdenek. Tehe­tik ezt már csak azért­ is, mert a tanácsok egyre na­gyobb figyelmet fordítanak a parcellázásokra. Több me­gyében a célcsoportos la­kásépítésre szánt pénz egy részét építési telkek közmű­vesítésére csoportosították át s ezeket pályázat útján adják az építkezni szándékozó ál­lampolgárok tartós haszná­latába. Az építési kedv fel­lendítését szolgálta az is hogy növelték a felvehető OTP-hitelek összegét, s most már végre a vidéken családi házat építők is megkapják gyermekenként a 30 ezer fo­rintos szociálpolitikai ked­vezményt. A kép teljességéhez hozzá­tartozik, hogy egyre több vállalat, munkahely szervez az OTP-vel közösen lakás­­építési akciót. A nagyobb városokban a tanácsok, az igatlankezelő vállalatok feltérképezik a beépíthető tetőtereket, s ezeket is meg­hirdetik az érdeklődő állam­polgároknak. S még sorol­hatnánk a példákat... Változatosabb, színesebb, elevenebb lett tehát a lakás­­helyzettel kapcsolatos kép sokféle új lehetőség, kedvez­mény jelent meg a palettán. Bizonyítva, hogy ma már nemcsak a mennyiségi, ha­nem egyre inkább a minő­ségi lakásigények kielégí­tésére is gondolni kell. Eh­hez kellene igazodniuk az állami építőipari vállalatok­nak is, elsősorban az átlagos alapterület növelésével, a lakótelepek változatosabb színesebb beépítésével. Sze­­rencsére mind több helyen születik meg a felismerés, hogy panelekből nemcsak szürke, tízemeletes szalag­házakat, hanem például csa­ládi és sorházakat is lehet építeni, amelyek iránt egyre nagyobb az igény. Közismert már országosan is a Hajdú- Bihar megyeiek kísérlete, de nagy népszerűségnek örven­denek a szegediek, a borso­diak, a veszprémiek, a győ­riek és a Bács-Kiskun me­gyeiek paneles sorházai is. Ha az igények differenciá­lódásával a tanácsi lakás­­gazdálkodás és az építőipar a jövőben is lépést tud tar­tani,­­ remélhetően tovább csökken majd a lakásra vá­rók serege. Deák András Értékmentő feladat Az egyik nagyváros állomásán futottam össze egy régi ismerőssel. Idős már nagyon, az évek nyoma is meglátszik rajta, negyven éven át tanító volt egy kis faluban s már jó ideje, hogy a megérdemelt nyugal­mat élvezi. „Tudod, fiam — mesélte —, mostanában gyakran elgondolkodom azon, mit is csináltam én az életben. Alkottam-e valamit? Könyvet nem írtam, ut­cát rólam soha sem fognak elnevezni, ha meghalok, néhány év múlva a családomon kívül aligha tartja nyilván bárki is, hogy a világon voltam Amit nagy dolognak érzek, csak én tartom nyilván. Azt, hogy a mi iskolánkból minden évben elment tanulni valaki. Már a felszabadulás előtt is. Hányszor, de hányszor ri­­mánkodtam szülőknek, küldjék tanulni a fiukat! Az isten arra teremtette, hogy az eszét használja, ne hagyják, hogy elvesszen ez az isteni adomány. Igaz, anyagi áldozatot kíván, ha mást nem, hát annyit, hogy eggyel kevesebb lesz a munkáskéz a parasztcsaládban, de akkor is bűn nem engedni meg, hogy a gyerek a neki rendeltetett utat járja. Kilincseltem, amikor kel­lett, segélyért, ösztöndíjért, és jobban izgultam ezekért a tehetséges gyerekekért, mint annak idején a saját oklevelemért Az egyiket néha látom a tévében, közis­mert ember lett, a másikról most olvastam az újság­ban, hogy kitüntették. Biztosan hálásak a szüleiknek, akik vállalták az áldozatot, s talán néha én is eszükbe jutok.” Nem sokkal ezelőtt részt vettem egy továbbképzé­sen, ahol oktatásügyünkről is szó volt. Az egyik na­gyon illetékes előadó kitért arra a problémára is, hogy a nehezebb anyagi helyzetet hozó körülmények között a munkásszülők nagyon meggondolják, milyen iskolá­ba írassák be a gyereküket. Minél előbb szakmát ta­nuljon, pénzt keressen — nem egy családban ez a meg­határozó a pályaválasztásnál. S az állam, bármennyi­re is szeretné, manapság nem tud a korábbiaknál töb­bet áldozni az oktatásügyre. Az iskola tandíjmentes, de a kollégiumi ellátásért már fizetni, kell, ott sem tartunk, hogy minden könyvet, füzetet, egyéb szüksé­ges holmit ingyen adhassunk a diákok kezébe. Szó, ami szó, a középiskolai és egyetemi tanulmányok pénz­be kerülnek. Nem sokba, de annyiba, hogy a családi tanácsok számolni kezdjenek, futja-e, megéri-e. Értelmiségi családban fel sem vetődik a kérdés, természetes, hogy ha csak egy kicsivel is jobb a gyerek bizonyítványa, akkor továbbtanul, a munkás és paraszt szülők azon­ban már sokkal könnyebben hajlanak afelé, hogy hoz­zon csak a gyerek minél előbb valamit a családi konyhára. Még akkor is, ha az iskolában jóeszűnek tartják. Gondolom, nem kell magyarázni az idős pedagógus szavai és az utóbb leírtak közötti összefüggést. A fel­­szabadulás előtt az állam alig valamicskét áldozott ar­ra, hogy munkás és paraszt gyerekekből tanult ember váljon. A falusi tanítónak akkor arra kellett rávenni a szülőket, hogy erejüket csaknem meghaladó terhet ve­gyenek a vállukra gyerekük iskoláztatásával. És az éveken át kita­rtósan ismételt meggyőző szava néhány esetben mégis eredményre vezetett Ma szó sincs arr­ól, hogy egy családot anyagi rom­lásba döntene a jóeszű gyerek taníttatása, legfeljebb néhány, nem létkérdés szintjén felvetődő igény telje­süléséről kell lemondani. Ez sem könnyű. Ám a tanító annak idején legfeljebb a pap támogató szavára szá­míthatott (arra sem mindenütt), hogy a tehetségesek közül legalább évente egyet sikerüljön a tudományok, a szellemi munka síkjára kiemelnie. Most a pedagógu­sok az állami, a társ­adalmi szervek sokirányban meg­nyilvánuló együttműködésével léphetnek fel azért, hogy egyetlen tehetséges gyerek se maradjon tanulat­lan, csak mert a szülők most anyagi okokra hivatkoz­va nem tartják fontosnak az iskolázását kár lenne értük. A károsodás bennünket, a társa­dalmat érné. Nagy Zsuzsa HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1*­1. JÚNIUS 1. 3 NYITÁS UTÁN a Vekeri­ Ebben az évben tovább gyarapodott a Debrecen er­dőspusztai kirúdulóhely pi­henési, üdülési és szórakozá­si lehetősége. Megnyílt a szép környezetben levő kem­ping, amit a nyitás után azonnal birtokba vettek a külföldi és belföldi autós tu­risták. Az autóbusz-végállo­másnál romantikus hangula­tú, olcsó étterem nyílt, amit az ÁFÉSZ üzemeltet. Szép és elegáns a kempingpresz­­szó, amely nemcsak a kem­pingben lakók közül várja vendégeit. (Kalmár István felvételei)

Next