Hajdú-Bihari Napló, 1983. november (40. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-01 / 258. szám

Tartalmas együttműködés előtt A Kereskedelmi Kamara segítheti a mezőgazdasági üzemeket „Minek jöttünk ide? Biz­tosan ez is egyike azoknak a felesleges szerveknek, ame­lyek az exportot nehezítik, az importot korlátozzák.” Ilyen és ehhez hasonló véle­mények hangzottak el egy nemrégiben megrendezett ta­nácskozás előtt, amelyen a Magyar Kereskedelmi Ka­mara — és annak észak-al­földi összekötő bizottsága —, illetve a hajdú-bihari mező­­gazdasági nagyüzemek veze­tői találkoztak. Néhány héttel ezelőtt kö­tött együttműködési meg­állapodást a Hajdú-Bihar megyei Tanács a Magyar Kereskedelmi Kamara Észak­alföldi Összekötő Bizottsá­gával. Már akkor elhangzott az a javaslat, hogy a hajdú­bihari mezőgazdasági nagy­üzemek vezetőit össze kel­lene hozni a kamarai munka csínját-bínját ismerő szak­emberekkel. Egyrészt azért, mert a mezőgazdasági nagy­üzemek jelentős részében nem ismerik eléggé a Ma­gyar Kereskedelmi Kamara munkáját, tevékenységét, szolgáltatásait. Másrészt a találkozó azzal az előnnyel járhat, hogy a kamarai szak­emberek is új információk­hoz jutnak. Az észak-alföldi összekötő bizottság jóvoltából hamar megvalósuló tanácskozás el­ső részében a kamarai szak­emberek oszlatták el a gyakran információhiányból táplálkozó előítéleteket. Ami­kor minden résztvevő számá­ra világossá vált, hogy a ka­mara tagvállalatainak szol­gáltatásként a piaci informá­ciószerzéstől kezdve a vevők helyszínre utaztatásán túl az exportüzletek megköté­séig sok mindenre kiterje­dő segítséget nyújt, a kama­rai szakemberek alig győzték a javaslatokat feljegyezni. Sokak véleménye szerint az alma termelése, tárolása és értékesítése körüli helyzet ma közel áll a katasztrófá­hoz. A kamarai szakemberek szerint eddig azért nem le­hetett szó az alma kishatár­­menti forgalmazásáról, mert a termés lényegesen rosz­­szabb a tavalyinál. Az infor­mációk — noha korábbi kel­tezésűek —, de mégiscsak a MÉM-ből származnak. A termelők információi szerint viszont jó a termés, s Sza­­bolcs-Szatmár és Hajdú-Bi­har adja az ország almater­mésének közel kétharmadát. Ezen a területen biztos, hogy több az alma, és nincs olyan információ, mely szerint másutt idén kevesebb termett volna. A termés értékesítésé­re mihamarabb gyors és hathatós lépéseket kellene tenni — például lé vagy gyümölcs formájában kisha­­tár menti árucserére kellene vinni az almát —, nem arra várni, amíg az értékesítésre vonatkozó diszpozíció meg­érkezik. Értékesítés vagy árucsere Azt már a résztvevők több­sége tudta, hogy a jelenlegi helyzetben külföldön is köny­­nyebb árucserét szervezni, mint egy-egy terméket — pénzért — értékesíteni. Az árucserére azonban a szako­sított magyar külkereskedel­mi vállalatok nem vagy alig vállalkoznak, s ez azt is je­lenti, hogy számottevő meny­­nyiségű — valahol értékesít­hető — árualap nem kerül a határokon túlra, s emiatt itthon esetleg termelési gondok jelentkeznek. Ezért jó néhányan egyből az áru­cserére vonatkozó javasla­tukat tették meg, illetve ezek megvalósításához kérték — az összekötő bizottságon ke­resztül — a kamara segít­ségét. Kábán a Vörös Csillag Ter­melőszövetkezetben működő fafeldolgozó üzem évente mintegy 100 ezer köbméter nyersanyagot fogyaszt. A kis­­határmenti árucsere kereté­ben, ha lehetőség nyílna az alapanyagok behozatalára, cserébe nyílászáró szerkeze­teket, falburkoló elemeket, kerti bútorokat, szabad épí­tőipari kapacitást, vetőmag­­termesztést tudnának fel­ajánlani. Még használt gu­mik futózása is szóba jöhet, ha az ehhez szükséges segéd­anyag importját ellentételez­ni lehetne. Mások élő juho­kat kínáltak exportra, vagy húsukat, kikészített bőrüket szállítanák a határokon túl­ra. Halból is több van A tanácskozáson legalább ennyire élesen vetődött fel a haltenyésztés jelene és jö­vője. A megye adja ugyan­is az országban termelt hal­hús közel 30 százalékát. Ko­rábban jelentős mennyiségű növényevő halat exportál­tunk. Most is évente mint­egy 12 ezer tonna növényevő hal kerülhetne értékesítésre. Ám ezt a mennyiséget — amit korábban exportáltunk — most az irak—iráni hábo­rú miatt nem lehet teljes egé­szében határainkon kívül ér­tékesíteni. A hazai fogyasztás ilyen mértékben nem növel­hető, s addig kellene piacot találni, amíg az egész hal­termelés nem kerül emiatt nehéz helyzetbe. Más halféleségek egy részét most egy külföldi cégen ke­resztül árucserében értéke­síteni lehet. Ám sajnálatos, hogy a magyar külkereske­delmi vállalatok erre nem vállalkoznak, ennek ered­ményeként napjainkban egy­re több a bizonytalanság a haltermelés jelene és jövője körül. Ha a Magyar Keres­kedelmi Kamara képviselni tudná a termelő gazdaságok érdekeit az arra illetékes fó­rumokon, igen jó irányba tudná befolyásolni az ágazat fejlődését. Lehetne még sorolni az elhangzott javaslatokat. A hozzászólások közül azt ér­demes kiemelni, amit Jakab Tamás, a megyei tanács me­zőgazdasági osztályának ve­zetője — akár summá­zat­­ként is — mondott. A me­gyében több olyan termény, termék és áru van, aminek értékesítése részben vagy egészben megoldatlan. Ha ezek exportálásában, árucse­réjében tudna segíteni a Ma­gyar Kereskedelmi Kama­ra, ez nagy megkönnyebbü­lést jelentene a gazdaságok­nak, és egyúttal tekintélyt szerezne a kamarának. A tanácskozás végén jó néhány szövetkezeti elnök, állami gazdasági vezető meg­fogalmazta, hasznos és jó együttműködést szeretnének kialakítani. Most már csak az a kérdés vetődik fel — az elhangzottak alapján úgy érzem, jogosan — az ember­ben: mit csinálnak a külke­reskedelmi vállalatok? Hajdú István Lesznek elektromos meghajtású szivattyúk is Belvízvédelmi gyakorlat Debrecenben A Debrecen városi Tanács Belvízvédelmi Szervezete október 27-én belvízvédelmi gyakorlatot tartott. Ennek célja a rendelkezésre álló vé­delmi erők és eszközök ké­szenléti állapotának, bevet­hetőségének és hatékonysá­gának megállapítása volt, de jól szolgálta a gyakorlat a védelmi szervezet összeko­­­vácsolását, s a várható tél végi, kora tavaszi belvizek elleni védekezésre való fel­készülést is. A Debreceni Vízmű és Gyógyfürdő Vállalat tanács­termében megtartott tájékoz­tatón képviseltette magát a megyei tanács, a városi ta­nács VB Hivatala, a Tisza­­menti Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat, a városi rendőrkapitányság, a városi KÖJÁL, a Berettyó­­menti Vízgazdálkodási Tár­sulat és a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság. Debrecen 4400 hektárnyi területéből 700 hektár erősen belvízveszélyes — vázolta a helyzetet Kovács Lászlóné, a Belvízvédelmi Szervezet ve­zetőjének első helyettese. Az­­elmúlt öt-hat év igen ked­vezőtlen volt: a belvizes gon­dok fokozottabban jelent­keztek, ugyanakkor a pénz­ügyi keretek közel sem tar­tottak lépést az igényekkel. A legveszélyeztetettebb te­rületek (Bozzaytelep — Sza­badságtelep) mentesítését részben sikerült megoldani, de elvezető hálózat kiépítése folyamatban van. Jelentő­sek még azok a területek (Kerekestelep, Nagy-Sándor­­telep — Szotyoritelep stb.), ahol a belvizek ellen kizáró­lag a védelmi szervezet be­vonásával lehet eredménye­sen védekezni. A városi tanács a védeke­zési feladatok ellátásánál a Debreceni Vízmű és Gyógy­fürdő Vállalat csatornázási üzemére támaszkodik. Az el­múlt hat évben a rendszere­sen jelentkező belvizek el­leni védekezésben a csator­nahálózati üzem kollektí­vája igen eredményes mun­kát végzett. Ha a rendelke­zésre álló kapacitás nem volt elegendő, bekapcsolódott a védekezésbe a városi tűzol­tóság is. Végül arról szólt Kovács Lászlóné, hogy a belvízvé­delmi terv részleteiben tar­talmazza a védekezési fel­adatokat, külön kiemelve az egyes védelmi osztagok (kár­­elhárítási, kitelepítési, elhe­lyezési, egészségügyi, kárfel­vevő és minősítő) tevékeny­ségi körét. A belvízvédelmi gyakorla­ton nem a teljes védelmi szervezetet mozgósították — a kárelhárítási osztag mu­tatta be munkáját. Az imi­tált védekezésben (jelenleg sehol sincs belvíz Debrecen­ben — a Tócó elgázolásával kellett „vizet fakasztani”!) huszonnégyen vettek részt. A meghívottakat Kotricz Ferenc, a Vízmű és Gyógy­fürdő Vállalat hálózati osz­tályvezetője, a kárelhárítási osztag és a belvízvédelmi gyakorlat vezetője kalauzol­ta az egyes helyszíneken. A szennyvíztelepen,, a bel­vízvédelmi szertárnál meg­tudhattuk, hogy Debrecen­ben négy MA—120, három Honda—1000 és két nagy tí­pusú szivattyú áll bevetésre készen. Ezeket a városi ta­nács vásárolta, a karbantar­tást, működtetést a Vízmű és Gyógyfürdő Vállalat dol­gozói végzik. A szivattyúk világítóeszközökkel is fel vannak szerelve, így éjszaka is működtethetők. A tervek­ben elektromos meghajtású szivattyúk beszerzése is sze­repel. A Tócó mellett (Szikgát, Szotyoritelep, Köntösgát) működés közben is meg le­hetett tekinteni a szivattyú­kat. A gyakorlat egyik hely­színén (Bellegelő 690.) nyílt árok tisztítása, ásása volt a feladat és zárt csatorna tisz­títását mutatták be. A gyakorlat értékelésekor elhangzott: kevés város di­csekedhet hazánkban ilyen erővel , de Hajdú-Bihar megye településein is meg kellene teremteni a szerve­zett védekezés lehetőségét! S. F. Szivattyú munka közben (Szikgát) Zárt csatorna tisztítása JEGYZET Valutaháború? Úgy hírlik, valahol Magyarországon, tán éppen az Északi-középhegységben (Egerben? Miskolcon?), ko­moly vizsgálat kezdődött. A részletekről már minden­ki tud, persze, mindenki másként. Egy ponton azonban megegyeznek a történetek: a mostanában újult erő­vel fellángolt nyugati üzleti turizmus néhány szeren­cselovagját kérdezik meg alaposabban bécsi vásárlá­sainak részleteiről. Semmi kifogásunk nem lehet a szigorú számonké­rés ellen. Valóban furcsa lenne szó nélkül hagy­ni, hogy néhányan saját anyagi jólétük megteremté­sére használják ki az utazási irodák alig háromnapos, „nyugati útnak nem számít” túráit, de főként azt a tényt, hogy bizonyos technikai cikkek Hegyeshalmon túl az itteni piac által elismert árnál jóval olcsóbban vásárolhatók meg. Nem új jelenség ez, amióta nyu­gatra utazhat a magyar állampolgár, azóta nem tud ellenállni a kísértésnek. Volt kezdetben nylonharis­nya-, később orkánkorszak, vagy tíz évvel ezelőtt a zsebszámológépek számítottak menő cikknek, most meg a nagyobb testvér, a személyi számítógép a sztár, s persze a világ vezető cégei által előállított elektro­akusztikai csodamasinák. Ha régi ügyről van szó, miért is beszélünk róla? Hi­szen különbségek még sokáig lesznek az országok kö­zött — társadalmi-gazdasági berendezkedésben és élet­­színvonalban, technikai-műszaki fejlettségben egy­aránt. Nézzünk körül! Az egyik országban mi vásá­rolnánk szívesen, a másik országból inkább hozzánk jönnek üres szatyorral. Ilyen a világ, így kell benne él­nünk, együtt az ügyes és az ügyeskedő emberekkel. Van azonban egy momentum, ami már régóta nem­­ hagy nyugodni, de most, hogy én is hallottam a vizsgálat hírét, végleg kikívánkozik belőlem. Úgy ér­zem, valami különbség azért mégis van az üzletelés régi és új formái között. Kimondom úgy, ahogy gon­dolom, még ha tudom is, hogy sokan nem értenek ve­lem egyet. Amíg korábban hivatalból teljességgel el­ítélt cselekedet volt a fenti értelemben folytatott üzle­telés, addig ma mintha kissé elnézőbbek lennénk. Ha nem is hivatalosan, de a körülmények, a szabályok alakításával. Példákat említek, ezzel igyekszem bizonyítani: talán nem egészen alaptalan az érzésem. Még alig csende­sült el a vihar, amelyet az elmúlt néhány évben talán legnagyobb ívű karriert befutott popegyüttes vezető­jének bírósági ügye kavart — a lényeg: aranyat hozott az országba illegálisan —, amikor megjelent az új sza­bály: ha valaki eladásra (természetesen szabályos kö­rülmények között!) szánja a külföldön vásárolt ara­nyat, nincs mitől tartania a vámvizsgálat idején. Eh­hez a ponthoz tartozik még egy furcsa tény: míg az­előtt a külföldről származó aranyékszert — legyen bár a legremekebb munka! — vámcédula híján csak törtaranyként vették át a bizományiban, ma már meg­fizetik a rendes árát. Lépjünk tovább. Magyarországon 1970 óta létezik Számítástechnikai Központi Fejlesztési Program, így, nagy kezdőbetűkkel, lévén szó kormányprogramról. De arra nem jutott elég pénz, hogy az eszközöket, a berendezéseket az európai színvonal szerint tegyük hozzáférhetővé az emberek és a vállalatok számára. Addig ez fel se tűnt, amíg a potenciális vásárlók kö­rét az állam gazdálkodó egységei alkották. De amióta a számítástechnikát központi program nélkül fejlesz­tők kitalálták, s immár egy magyar ember számára is elérhető áron piacra dobták a személyi számítógépet, azonnal szembetűnővé vált a hiány. Kézenfekvő meg­oldás lett volna: viszonylag kevés devizáért importál­ni ezekből az eszközökből — ha nem is minden igény kielégítésére, de legalább a feketepiac letörésére. Nem, mi ennél bonyolultabb megoldást választot­tunk. Nem terheljük sem a külkereskedelmi vál­lalatokat, sem az ország devizakeretét. Majd a ma­gánember megoldja a problémát: részben a külföldön dolgozó magyarok, részben a turisták ellátják a hazai piacot. Kialakult az egészséges munkamegosztás is. A nagyobb lehetőséggel bíró vendégmunkás a nagyobb — a kisebb gazdálkodó egységek számára is alkalmas — berendezéseket hozza, míg a turisták inkább az ap­ró, de azért igen sokat tudó masinákat. A vámszabá­lyok is ösztönöznek: ha valaki nem eladásra, hanem saját célra hozza a gépet, kedvezményes vámot fizet. Figyeljünk csak, két dologra is! Az egyik: ha jól em­lékszem, eddig a hivatalos fogalmazás szerint csak sa­ját célra volt szabad hozni mindent, most már eladás­ra is. A másik: a kedvezményes vám lefizetése után vajon ki ellenőrzi, hogy három hónap múlva hol mű­ködik a személyi számítógép?! Tudom, a bizományi, meg a többi felvásárló látja, mi van a vámcédulára írva. És a feketepiac? A példa most is többet mond, mindennél. A legnépszerűbb ma­sinák egyike, a ZX 81 típusú számítógép ma 32—33 ezer forintért vásárolható meg a magyar üzletekben a bizományi forgalomban. Egy osztrák katalógus szerint ennek az ára éppen egy évvel ezelőtt 4880 osztrák schilling volt. (Ha figyelembe vesszük a nyugaton ta­pasztalható gyors árcsökkenést, ma esetleg kevesebb.) Egy ismerősöm mesélte, hogy a határon 12 ezer forint­ra értékelték a gépet, így fizette a vámot. Nem kell sokat számolni, hogy kiderüljön: a leghivatalosabb ke­retek között mekkora haszonra tehet szert az, akinek van elég tartalék pénze az üzlethez. S még jobban jár, ha „félvámmal” hozza be, s a bizományi megkerülé­sével az ottani árnál valamivel kevesebbért adja el. Van még valami. Kérdeztem sok-sok turistától: ér­deklődtek a határon, hogy vajon miként tudtak né­hány ezer schillinget elektronikára költeni abból a pár százból ami a turistaútra hivatalosan jár? Ez a kérdés soha, egyetlenegyszer sem merült fel. Akkor vajon mi tartotta volna vissza azt a néhány (ezer) embert a spekulációtól? Bizonyára tudja a kedves olvasó is: huszonkettőért már érdemes feketén nyugatnémet márkát venni! T­udomásul kell vennünk, hogy minden országban a törvények, rendeletek szabályozzák a valutafor­galmat és a turistautakon átmenő áruforgalmat. So­kan megpróbálják kijátszani a szabályokat — apró előnyökért, vagy jelentős haszon reményében. De ah­hoz, hogy szigorúan követeljük a rendet, olyan szabá­lyokra van szükség, amelyek egyértelműen közvetítik a társadalom értékítéletét, és a népgazdaság érdekeit egyaránt. Gir­lyi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — . NOVEMBER 11.^EJ

Next