Hajdú-Bihari Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-01 / 205. szám

„Elkötelezetten, felelősséggel" Interjú Bányász Rezső államtitkárral az új sajtótörvényről Mint köztudott, szeptember 1-jén lép életbe az országgyűlés által márciusban elfogadott sajtótörvény. Ennek kapcsán kért interjút Bányász Rezső államtitkártól, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökétől az MTI munkatársa: — Fél esztendő múltán hogyan értékelhető a sajtótörvény szakmai és társadalmi fogadtatása, növelte-e a magyar tájékoztatás nemzetközi tekintélyét? — A sajtótörvényt mindenekelőtt a szocialista demokrácia továbbfejlesztésének szándéka szülte. Az a tapasztalat, hogy az emberek mind jobban igénylik a haza és a világ dolgairól szóló bőséges, eligazító jellegű tájékoztatást, a szűkebb és tágabb környezetünk történéseiről, eseményeiről való gyors, hiteles és pontos beszámolókat. A közvélemény — mint az olvasói levelek sokasága, képviselői, tanácstagi fogadóórákon, s más alkalmakkor kinyilvánított állampolgári vélemények jelzik — egyetértéssel fogadta a sajtótörvény megszületését. A megjegyzések arra is rámutatnak: a lakosság fokozottabban érzékeli és értékeli, hogy a sajtó, a rádió és a televízió egyre árnyaltabban tükrözi valóságunkat, eredményeinket és nehézségeinket. Elismeréssel szólnak arról, hogy a tömegtájékoztatás a valóban időszerű és fontos feladatokat állítja előtérbe. Nem marad pozitív visszhang nélkül, ha egy-egy cikk, riport a megoldás, a kiútkeresés szándékával szól a kisebb-nagyobb közösségeket, egyes gyárakat, ágazatokat, vagy az egész társadalmat, gazdaságot érintő gondokról. — Úgy hiszem, a sajtó egész magatartása, mindennapi munkája önmagában igazolja, hogy az újságírók dolgukat megkönnyítő, mozgásterület növelő dokumentumként értékelik a törvényt. Rendkívül nagy nemzetközi visszhangja is volt a sajtótörvénynek. Úgyszólván minden vezető lap, rádióadás foglalkozott — persze eszmei-politikai elkötelezettsége szerint — új törvényünkkel. Nemcsak a szocialista országokban találkozhattunk, sok, pozitív kommentárral, hanem másutt is, ahol adnak az írott szó hitelére. Voltak persze olyan megjegyzések is, amelyek valamiféle, sehol sem létező „abszolút demokráciát” és „abszolút sajtószabadságot”kértek számon a törvénytől. Mégis, egészében úgy látom, hogy törvényünk határainkon túl is egyértelműen növelte a magyar sajtó rangját, hitelét. — Ön parlamenti felszólalásában sem titkolta: a paragrafusok formálódásakor, az előzetes szakmai eszmecserék során több kérdésről heves vita bontakozott ki. Véleménye szerint a végül is elfogadott törvény miként segíti majd a tájékoztatáspolitika gyakorlatának fejlődését?_____ — Elsősorban a kormányzati szervek, az intézmények, vállalatok, azaz: az informátorok, felvilágosítási kötelezettségéről szólnék itt. Nem titok, hogy a törvény előkészítésekor sokan aggályoskodtak, mások őszintén aggódtak, hogy a sajtó esetleg nem korrekt módon, olyan információkat, tényeket, adatokat, álláspontokat is nyilvánosságra hoz, amelyek voltaképp valamely intézmény, szerv belső titkai, s amelyeknek közzététele itthon vagy külföldön hátrányos helyzetbe hozhatna például egy vállalatot. Magától értetődő, hogy az alapvető a társadalom összérdeke, ez felette áll minden részérdeknek. De a törvény elismeri a tájékoztatás terén is a kisebb közösségek és az egyén érdekeit is. A sajtótörvény határozottan biztosítja az újságírók jogát a közérdekű információk megszerzéséhez és közreadásához. A felvilágosítás megtagadására a törvény kizárólag állami és vállalati titok védelme címén ad felhatalmazást. Néhányszor mégis megkísérelték minden elfogadható indok nélkül megtagadni a felvilágosítást, elkendőzni a valóságot. Szerencsére ilyen példa egyre ritkábban akad. Külön is szeretném aláhúzni, hogy nincs semmiféle indokolatlan korlát, tilalmi lista a tájékoztatásban. Elkötelezetten, felelősséggel bármiről írhat a sajtó. Mindenkor határozottan, szigorúan fellépünk, ha az újságírót — önérdekből — megfosztják az információtól, vagy félretájékoztatják, de következetesek leszünk a felelősségrevonásban akkor is, ha az újságíró szegi meg szakmája írott vagy íratlan szabályait. — A sajtótörvény nem rendelkezhet tételesen a sajtójog egy sor időszerű — ha tetszik: napi — kérdésben. Készülnek-e a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában e témakörökben eligazító végrehajtási rendelkezések? — A sajtótörvény olyan jogokat és kötelezettségeket rögzítő alapjogszabály, amelynek rendelkezései közvetlenül és azonnal hatnak. Tartalmazza az alapvető rendelkezéseket, míg a részletszabályokata végrehajtási rendeletek és más jogterületek rendelkezései fogalmazzák meg. A törvénnyel egyidőben, az abban kapott felhatalmazásnak megfelelően — többek között — négy államtitkári rendelkezés is készült a Tájékoztatási Hivatalban. Az első, vagyis az időszaki lapalapításról szóló rendelkezés tisztázza a lap engedélyezésére és megszüntetésére, illetve szüneteltetésére vonatkozó eljárás teljes menetét. Másodikként időszerű volt jogszabállyal rendezni a helyi stúdiók, ismertebb nevükön a kábeltelevíziók működését is. Lényege az, hogy ha helyi politikai, gazdasági és kulturális igényt elégítenek ki, s biztosítottak a szükséges feltételek is, akkor nincs akadálya az alapításnak. A harmadik, a szerkesztőségek vezetőinek jogállásával foglalkozó rendelkezés a korábbiaknál még egyértelműbben leszögezi, hogy a főszerkesztők, a felelős szerkesztők a szerkesztőségek igazi gazdái. Személyükben felelnek a „lap alapítója által meghatározott célok, szerkesztési elvek megvalósításáért, a lap teljes tartalmáért”. A negyedik rendelkezés az újságíró alkalmazási feltételeiről szól, s a hivatás, a szakma gyakorlásához nélkülözhetetlen követelményeket taglalja — a színvonal, a mérce emelésének igényével. — Véleménye szerint a sajtó — most már törvény által is — kibővített mozgástere növeli-e a tájékoztatás társadalmi hasznát, közösségi felelősségérzetét? — A törvény nem csak az alkotmányban elismert jogot — a sajtószabadságot —, hanem a népnek a tájékoztatáshoz való jogát is magában foglalja. Kodifikálja az újságírók jogait és kötelességeit, előírja a felvilágosítási és válaszadási kötelezettséget is. Jogi garanciákat nyújt a jól bevált sajtópolitika gyakorlásához, nem szigorít, nem szűkíti, hanem bővíti a tájékoztatás lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy a lapok, az MTI, a rádió és a televízió szerkesztőségeinek vezetői, a rovatoknak határozott arculatot adó újságírók most még több információ birtokában végezhetik felelősségteljes munkájukat, növelhetik hitelüket az olvasók, a nézők, a hallgatók előtt. Sajtónk egy felnőtt nép felnőtt sajtója. A nyomtatott és az elektronikus sajtó műhelyeinek élén felelős szerkesztők, szakmájuk felkészült mesterei állnak, így hát minden feltétellel rendelkezünk ahhoz, hogy a sajtótörvény széleskörűen érvényesüljön, tájékoztatásunk megfeleljen fontos társadalmi küldetésének. . (MTI) ELTELT EGY HÉT Háborús emlékek - békenapon Időnként eltűnődöm rajta, vajon van-e jogom a háborús nemzedékhez tartozónak számítani magamat? A két-három évvel idősebb fiúkat már rendszeresen becibálták „leventére”, a hat-hét évvel öregebbek közül pedig nem egyet elragadott az utolsó háborús hónapok esztelen mozgósításának örvénye. Engem az a pár év különbség és jószerencsém voltaképp megóvott attól, hogy közvetlen szenvedője, vagy akárcsak szemtanúja legyek a harci cselekményeknek, a bombázásoknak, a civil lakosság esztelen öldöklésének, és mindannak, amivel összekapcsolódik bennünk a háború fogalma. Mégis megannyi örökre belém ivódott képet őrzök magamban a második világháborúról. És nem csupán olyan gyermekkori emlékek formájában, mint a házunk közelében 1939 őszén táborozó lengyel katonamenekültek. 1941 nyarának keletre induló katonavonatai; három-négy évvel később pedig a messzehordó ágyúk „szerenádja”; a vízbelógó hídroncsok; a deportálásból hazatérő csontváz emberek; a Budapesttől Baranyáig öt napon át tartó vasút Lodüsszea. Ifjú és felnőttkorom megannyi utazása tovább szaporította emlékeimet iszonyú háborús mementókkal, s ha valamennyit lajstromozni próbálnám, idő és hely kevés lenne hozzá. A háború borzalmai ott fészkelnek agyamban az egykori Sztálingrád centrumában „eredeti” formájában megőrzött, úgynevezett Pavlov-ház emlékében — védői utolsó csepp vérükig, hónapokig át dacoltak a hitlerista hódítói őrülettel. Megmaradtak a leningrádi piszkarjovói emléktemető sok-sok hektáron át — szinte csatarendben — húzódó háborús sírjai képében. A második világháború nem minden országban járt egyforma pusztításokkal, s abban is nagy különbség volt, mely nép mekkora részt kényszerült vállalni a Hitler-ellenes koalíció terheiből. A megpróbáltatások és erőfeszítések oroszlánrésze kétségtelenül a Szovjetunióra esett. Egy újabbvilágháború azonban nem egy bizonyos ország, egy adott térség biztonságát fenyegetné, hanem az egész emberi civilizáció létét. „Nem lehet szó valódi biztonságról, amennyiben az nem mindenkinek egyenlő és mindenre kiterjedő biztonság. Ha valaki másként gondolkodik, az illúziók világában, az önáltatás világában él” — mondotta erről az egyetemes, globális felelősségről augusztus 18-i emlékezetes tévébeszédében Mihail Gorbacsov. Az SZKP KB főtitkára ezt a gondolatot később az úgynevezett új-delhi Hatok (Argentína, Görögország, India, Mexikó, Svédország és Tanzánia) vezetőihez intézett válaszlevelében továbbfejlesztve hangsúlyozta: ma nincs fontosabb feladat, mint a nukleáris fegyverkísérletek beszüntetése. Aki ismeri a fegyverkezés, az arzenálok megújításának logikáját, annak kézenfekvő, miért éppen a nukleáris robbantások beszüntetését nevezte a legsürgetőbb feladatnak a szovjet vezető. Ilyen robbantások nélkül elképzelhetetlen a fegyverek új nemzedéke, nincs igazi előrelépés sem a támadó fegyverzet, sem a hírhedt „csillagháborús” fegyverzet terén. Másfelől viszont az atomfegyver-kísérletek beszüntetésére vonatkozó szovjet—amerikai megállapodás kidolgozásának konkrét programja megteremthetné a kellő bizalmat a két vezető hatalom közötti kapcsolatokban. Ezekben a napokban történelme eddigi legtragikusabb fejezetének kezdetére, a második világháború kitörésére emlékezik az emberiség. Az idei esztendőt az ENSZ nemzetközi békeévnek nyilvánította, szeptember elsejétől, a második világháború kitörésének napjáról pedig békenapként emlékezünk meg. A békéért aggódó közéleti személyiségek kezdeményezésére ez év október 15—18. között Koppenhágában tanácskozásra ül össze a Béke-világkongresszus. Mindezeknek az akcióknak az a céljuk, hogy a különböző országok és népek — társadalmi és politikai berendezkedésüktől függetlenül — konkrét lépéseket tegyenek és sürgessenek a háborús veszély elhárítása, az országok közötti bizalom és együttműködés erősítése érdekében. A tömegmegmozdulások természetesen önmagukban nem tudják megfékezni a fegyverkezést, megakadályozni a háború felé sodródást. De figyelmeztetnek mindenkit arra, hogy korunk parancsa, az emberi élet megóvása. Földünk védelme. Szászi József ! Akikkel találkoztunk A címfestő, a városkép és az ízlés Munkájának kezenyomát jószerint mindenütt ott láthatjuk: az utcákon, a tereken, az iskolák tantermeiben, a középületek sintézmények homlokzatán, a lakások bejáratánál. Lépten-nyomon találkozunk mindennapjaink során néves számtáblákkal, cégfeliratokkal, mindőnkort már vagy írni fog iskolatáblára. Vistci István címfestő. Sok megbízatást kap, ezt a találkozást sem volt egyszerű tető alá hozni, hiszen az iskolakezdés küszöbén is még néhány munkát be kellett fejeznie, mert oktatást nemigen lehet megkezdeni iskolatábla nélkül. Viski István pedig az egyetlen Debrecenben, aki a tanévközi „krétázás” révén megkopott iskolatáblákat újítja föl, ilyetén módon a munkaideje nyaranta azzal telik, hogy a táblák fekete mezőit szabályos vonalakra, négyzetrácsokra osztja föl. Hogy szeptembertől a betűket s a számokat pontosan odaírják a tanárok, a diákok, ahová kell. Ez a tevékenysége nélkülözhetetlen, ugyanis kevés az ilyen mester, és bár próbálták gépesíteni az iskolatáblák festését, vonalazását, négyzetrácsosítását, nem sikerült. Ehhez a munkához az emberi kéz szükséges, no meg a mester éles szeme, rezzenetlen vonalzója és ecsetje. — Hogyan választotta ezt a mesterséget? — 1938-ban jelentkeztem Szathmári András címfestőnél, hogy kitanulnám keze alatt a szakmát. Akkortájt tizenhét címfestő dolgozott Debrecenben, nagy műgonddal készítették a táblákat, feliratokat, konkuráltak egymással, a megrendelők válogattak, hisz egyiküknek sem volt mindegy, milyen cégér kerül háza homlokzatára. Szathmári mester négy jelölt közül választott engem, miután próbaírást s -rajzolást végeztetett velünk. Nagyon örültem, hogy rám esett a választása, mivel nem csupán szakmát tanulhattam, de (mint legidősebb) heti négy pengő bérrel hozzájárulhattam a hatgyerekes családunk kiadásaihoz is. Rajzolni, festeni meg világéletemben szerettem ... Az első esztendőben kifutó volt a mesternél, létrát cipelt, festékes vödröt tisztított, néha szobát is festett. A másik két évben már a mesterség fortélyait tanulta meg, ’44-ben bocsátotta útjára a mester. A háború utáni esztendők viszont kemény életet jelentettek, így kilenc évig hivatásos tűzoltóként kerestem a kenyerem, persze eközben is festettem táblákat, készítettem dekorációkat. Aztán az első adandó alkalommal visszatértem eredeti szakmámhoz. — Nem akárki lehet címfestő ... — Szó se róla, fejlett arány, és színérzék, jó helyesírás, biztos kéz és szem kell hozzá, de az is, hogy az ember ne legyen allergiás a festékekre, vegyszerekre. — Fejlett ízlést és megfelelő helyesírást mondott. Hát amint elnézem a mai táblák egy részét... — Mi tagadás, felhígult a szakma. Illetve már nem is szakma. Nem tanítják az ipari iskolában. Elég, ha valaki kétévi címfestői munkát igazol, utána megkapja róla a hivatalos papírt. Emiatt láthat rikító színeket, környezetbe, a megrendelőhöz nem illő cégért, helyesírási hibákat, egyszóval silányabb munkákat. Már csak féltucatnyian dolgozunk, s főleg nők. Pedig a címfestő nemcsak a könynyű ecsetet tartja a kezében; gondolja meg, egy vasalt, lapozható iskolatábla nyolcvankilós, az üvegtáblákat sem csupán festeni kell, de emelni, szerelni is. Viski István az ötvenes évektől egészen 1973-ig az üvegipari szövetkezet dolgozójaként festett, emelt, szerelt. Azóta kisiparosként vállalja ezeket a megbízatásokat. Két asztalterítőnyi nagyságú műhelye a Külső vásártéren áll. Már a tér nevén is morfondírozunk, ki így írja, ki úgy. Jó lenne valamiféle egységes szemlélet... — Egy város vagy városrész arculatát, hangulatát nagyon befolyásolja, meghatározza az, hogy milyen cégérek, feliratok díszítik utcáit, tereit, épületeit. Ehhez a címfestőnek, a megrendelőnek hely- és történelmi ismeretekkel is rendelkeznie kell. Bizony lehetne fejlettebb az emberek ízlése. Ajánlok én mindenféle betűtípust, díszítőformát, de az ügyfelek nemigen válogatnak, többnyire mindegy számukra, hogy milyen munkát csinálok, csak olcsó legyen. Sokan sajnálják a pénzt a szépre ... De említhetem az iskolatáblát is, arra sem jut mindig elegendő idő, pénz, figyelem a megrendelő részéről, pedig az oktatás fontos eszköze. Nem volna szabad elhanyagolni őket, vagy rajtuk spórolni. Hogy Viski István hány méter vonalat, négyzetrácsot és betűt rajzolt, húzott meg eddig, számba se veszszük. Sok ezer méter jönne össze, hiszen a mester az idén június közepén betöltötte a hatodik X-et. Szót ejtünk még az idők változásairól is, hiszen a történelem tükröződik a címtáblákon; mást írtak ’44-ben, ’45-ben vagy az ötvenes és a hetvenes-nyolcvanas években a táblákra. Ki fogja a nyugdíjkorhatárt elért mester után folytatni a címfestést? A családból nemigen akad szakmai örökös, mivel a fia üveges lett, az unokája pedig az esztergályos szakmát választotta. „Azért túlságosan nem aggódom — mondja Viski István —, bizonyára lesznek (remélhetőleg igényes) utódaim, hisz cégérre, címfestőre mindig szükség van.” Sz. Tamás Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1986. SZEPTEMBER 1.