Hajdú-Bihari Napló, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-01 / 282. szám

„A tettek fedjék a szavakat!” — Hétfőn délutánonként bármikor bekopogtathat hozzánk a Hámán Kató út 44-be — invitál Potornai Imre, a debreceni Tanács­­köztársaság úti lakóterületi pártalapszervezet titkára. — Olyankor mindig összejön a vezetőség néhány tagja, hogy megbeszélje az elmúlt hét eseményeit, és megvi­tassa a kezdődő hét tenni­valóit. Fél háromtól én is mindig ott vagyok. Kíváncsian készülődöm a találkozóra. Izgat a kér­dés, mi indokolja ezt a gyakori találkozást? Hiszen a lakóterületi kommunista közösségek általában két­havonta tartanak taggyű­lést ... (­ Délután fél háromkor már négy vezetőségi tag beszélget a szépen berende­zett kis irodahelyiségben. Potornai Imrén kívül Soós Zoltán, Tallódi Lászlóné és Tóth Andor. Később érke­zik még dr. Csibi Pálné. A soron következő pártnap megszervezése a téma. — Rendkívül fontosnak tartjuk ezeket a fórumokat — magyarázza a titkár. — Nemcsak a tájékoztatás szempontjából elengedhe­tetlenek, hanem azért, hogy rendszerezzük egy-egy fon­tos politikai témakörben az ismereteket, egyeztessük a véleményeket. Vagyis, hogy kialakítsuk az egységes vé­leményt. — Ami már csak azért sem könnyű feladat — szól a feladat bonyolultságáról Tóth Andor, aki a szerve­zőtitkári teendőket látja el — mert az alapszervezet­nek 165 tagja van. Meg­annyi különböző ember, jellem, más és más életút, tapasztalat. S egy-két kivé­tellel valamennyien nyug­díjasok vagyunk. Kiszakad­tunk a termelésből, vagy más jellegű aktív munká­ból, a munkahelyi közössé­gek politikai életéből. Itt élünk egy olyan lakótelepi környezetben, amely 10—12 ezer embernek ad otthont. Ott, ahol sem jeletős in­tézmény, sem pedig üzem nem működik. Kell tehát, hogy egy aktív politizáló fórumot teremtsünk. Olyan közösséget, melyben való­ban otthonra és hasznos politikai feladatokra talál­nak a munkahelyekről nyu­galomba vonuló párttagok. — Tudnak-e mindenki­nek ilyen feladatokat adni? — Aki egészségileg bírja, és a szándék is megvan benne, mindenkinek — je­lenti ki határozottan Talló­di Lászlóné. — Én például az Aranybikában voltam üzletvezető. Tóth elvtárs azonnal adott munkát itt az alapszervezetben. Gazdasá­gi felelős vagyok, ami sok munkával jár egy ekkora alapszervezetben. — Az átjelentkezők szí­vesen vállalják-e ezt az új­fajta politikai munkát? — Nem mindegyik. So­kan vannak olyanok is, akik magas tisztségben dol­goztak, és az átjelentkezés után kijelentik: „dolgoztam én már eleget!” — Ebbe természetesen nem nyugodhatunk bele — veszi át a szót Csibi Pálné. — Ha engednénk elural­kodni ezt a magatartást, gyakorlatilag életképtelen­né válna az alapszervezet, politikai gazda nélkülivé a lakóterület. Éppen ezért igyekszünk meggyőzni min­den munkára képes elvtár­sat, hogy vegye ki a részét a közösségi életből, erejé­hez, egészségéhez mérten vállaljon feladatokat. — Teendő pedig adódik bőven — jegyzi meg Soós Zoltán, aki tanácsi dolgozó­ként ment nyugdíjba. — A mi feladatunk az, hogy rendszeresen kapcsolatot tartsunk a lakóterület négy tanácstagjával, a Hazafias Népfront helyi szervezeté­vel, aktivistáival, a Vörös­­kereszttel. — Miből áll ez a kapcso­lattartás? — Minden társadalmi szervezetnek megvan az alapszervezeti összekötője. Nemcsak arról van szó, hogy időnként számot ad­nak arról, hogy az érintett szervezetek mit tesznek a lakóterület életének meg­szervezéséért, hanem akti­vistáik segítségével össze­gyűjtik és továbbítják ezeknek a szervezeteknek a lakóhelyen, a közvélemény­ben tapasztaltakat. A Vö­röskeresztnek például a szociális gondozásban, el­látásban tapasztaltakat, a HNF-nek a környezetszépí­tő­­munkák megszervezésé­hez adnak segítséget, a ta­nácstagoknak pedig a tájé­koztatásban és tisztségük megfelelő gyakorlásában. Potornai Imre hozzáte­szi: " Alapszervezetünk csak úgy tudja gyakorolni iga­zán a politikai gazda sze­repét, ha valóban szinte mindennapivá teszi a kap­csolatot valamennyi álla­mi, társadalmi szervezettel. Így tudtunk például hasz­nos javaslatokat tenni terü­letünk közbiztonságának javítására is. — Tapasztalunk termé­szetesen elkeserítő dolgokat is — utal a gondokra Csi­­bíné. — Rengeteg a csa­vargó, „kulcsos” gyerek. Ez már olyan méretű gond a lakótelepeken, amelyen az említett társadalmi szerve­zetekkel együtt sem tudunk segíteni. — A szülői felelősséget nem vállalhatjuk át — ál­lapítja meg Tallódiné. — Sőt ha figyelmeztetünk egy renitenskedő lurkót, a szü­lő letorkol bennünket.­ ­ Amiben viszont sokat tudnak tenni és tesznek is ennek a nagy létszámú kommunista kollektívának a tagjai, az a saját, belső életük megszervezése. Szá­mos jó példát mondanak erre a vezetőség tagjai. — Minden hétfőn délelőtt 9—11 között ügyeletet tar­tunk — mondja Soós Zol­tán. — De ilyenkor, dél­után is bármelyik pártta­gunk megkereshet bennün­ket ügyes-bajos dolgaival. Ha mással nem, legalább jó tanáccsal segítünk. A bete­geknek pedig igazi istápo­lója egy nyugdíjas orvos dr. Rácz Zsuzsanna. — Sok közöttünk az idős, beteg elvtárs — folytatja Tóth Andor. — Van egy beteglátogató csoportunk, amelynek az a feladata, hogy rendszeresen felkeres­se őket. Tájékozódnak élet­­körülményeikről, elintézik kisebb ügyeiket­, s ha se­gítségre van szükségük, megkeresik azokat az ille­tékeseket, akik erre hiva­tottak. Idős férfi kopog be. Kö­szönés után a sarokba hú­zódik, elszámolásokat tere­get maga elé. Kiss Lajos 85 éves, pártcsoportbizalmi. Egy a tizenhárom közül. — Ki menjen a magunk­fajta idős elvtársakhoz, ha nem mi. Szerencsére én még jó egészségnek örven­­dek — kopogja le. — Gon­dolnunk kell egymásra, gondoskodnunk egymásról. — Bizalmiak nélkül szin­te lehetetlen lenne össze­tartani ekkora közösséget — helyesel a titkár. — Ők a legfontosabb kapcsolat­­tartók. Türelmes, szolgálat­­kész emberek. Nagyon sok­ban nekik köszönhető, hogy hosszú évek óta nem volt határozatképtelen taggyű­lésünk. Ha kell, négyszer is megkeresnek valakit, csak azért, hogy értesítsék őket rendezvényeinkről vagy azért, hogy időben össze­szedjék a tagdíjat. Fegyelemről, fegyelme­zett szervezeti életről folyik tovább a szó, mint a leg­fontosabb közösségmegtar­tó erőről. Csibiné fogal­mazza meg: — Egymásnak és a kívül­állóknak egyaránt példát kell mutatnunk. Ismernek bennünket, rajtunk keresz­tül ítélik meg az egész párttagságot. Ezért fontos itt a lakóterületi pártmuzri­kában, hogy viselkedésünk­ben a tettek fedjék a sza­vakat. Szilágyi Károly A lakosság egymás közötti pénzkiadásai Ez év decemberében Ma­gyarországon egyedülálló felmérést végez a KSH és a Gazdaságkutató Intézet: azt tudakolják, hogy milyen na­gyok a lakosság egymás kö­zötti pénzkiadásai. A köz­gazdászok, statisztikusok vé­leménye szerint ugyanis te­temes összegek mozognak a lakosság csoportjai között borravalók, hálapénzek, kü­lönféle munkákért fizetett munkadíjak stb. formájá­ban. A vizsgálat során eze­ket a kiadásokat kívánják­ számszerűsíteni. A vizsgálatba mintegy 17 ezer háztartást vonnak be az ország minden részéről. A megkérdezettekből 14 kér­désre várnak választ. Töb­bek között olyanokra, hogy milyen szolgáltatásokért ad­tak borravalót az elmúlt hó­napban, s észrevették-e, hogy a múlt héten valame­lyik bevásárlásukkor pon­tatlanul mértek, vagy téve­sen számoltak? stb. A decemberi felmérést az év első felében egy kisebb körre kiterjedő próba előzte meg. A májusban végrehaj­tott, 500 háztartást felölelő próbafelvétel sikeres volt. A megkérdezettek szívesen ad­ták a válaszokat és segítet­tek a kérdőív végleges for­májának kialakításában az­zal, hogy olyan kiadásaikra hívták fel a figyelmet, amelyre a kérdőív szerkesz­tői nem is gondoltak. (MTI) ELTELT EGY HÉT Falugyűlések Ha megjön a ködös őszi idő — más években az eső is — azzal együtt immár hagyományosan beköszönt a falugyűlések szezonja. Hétfőn esténként (hiszen akkor enged minket szabadjára a tévé) sorban megtelnek a művelődési házak, tanács­termek, a település minden lakosának joga, sőt tulajdonképpen kötelessége is lenne, hogy részt vegyen azon a rendez­vényen, amelyen lakóhelyének legfonto­sabb kérdéseiről esik szó. A falugyűléseknek már hagyománya van, az ideiek azonban mégis különböznek az előzőktől. Kell hogy különbözzenek. Hi­szen 1986. január elsejével kezdődött az a várva — és kicsit félve — várt eszten­dő, amelyben a tanácsok valóban szabad kezet kaptak a gazdálkodásban. Azt tudtuk előre, s az eltelt hónapokban gyakorlat­ban is tapasztalhattuk, hogy a megkapott önállósággal a községi tanács pénztárcája általában nem lett tömöttebb, viszont övé lett a döntés joga, hogy­an ossza fel a nem túlságosan nagy összegeket. A fe­lettes szerveknek kevés beleszólása van ebbe, s ebből következik, hogy az elszá­molást sem elsősorban a felettes szervek előtt kell megejteni. Ha a tanács a tervek megvalósításához segítséget mindenekelőtt magától a lakosságtól kérhet és várhat, akkor jogos az igény: nekik számoljon be arról is, hogyan sáfárkodott a rábí­­zottakkal. Igaz, még nincs vége az esztendőnek,­ de már eltelt annyi idő, hogy lehessen látni, hogyan alakul a tervek-lehetőségek-költsé­­gek egyenlege, mi az, ami megvalósul, mit kell átcsúsztatni a következő gazdasági évre. Jobb a kellemetlen témákról is időben szólni, akkor, amikor még kollek­tív bölcsességgel talán valamilyen megoldás is található a hiányok pótlására. Ha nem ez évben, hát a következő elején. Van aztán a mostani falugyűléseknek még egy mozzanata, ami különösen fon­tossá teszi őket. Megyénk községeinek többségében a lakosság lelkiismeretese­n befizette a településfejlesztési hozzájáru­lás ez évre eső részét. Ha valamiről, ak­kor ennek alakulásáról, a tehóból terve­zett létesítmények készüléséről — esetleg már elkészültéről — mindenképpen rész­letesen be kell számolni a nagyobb kö­zösség érdeklődő tagjai előtt. S nem vé­letlenül használtam ez esetben az „érdek­lődő” kifejezést. Napjainkban a szocialista demokrácia fejlesztése állandóan napirenden lévő, az első helyek egyikén álló feladat. A de­mokratizmus elképzelhetetlen fórumok nélkül, s minden érdekelt szerv — ez eset­ben tanács, népfrontbizottság — igyekszik is minél több fórumot szervezni. A le­hetőség adott, a kérdés az, élünk-e vele úgy, ahogy kellene, illetve, ahogy mi magunk fontosnak tartjuk. A fórumok nagy száma, gyakorisága ugyanis semmit sem ér, ha azokon szinte mindig csak ugyanazokat az arcokat le­het látni. Vannak, akik „hivatalból” ér­zik kötelességüknek a részvételt, érthetően, hiszen olyan funkciót, megbízatást lát­nak el, amely szükségessé teszi, hogy minél több véleményt megismerjenek, és minél gyakrabban elmondják nyilvános­ság előtt saját véleményüket. Nem kicsi a száma azoknak sem, akiket valóban élénken érdekelnek a közösség dolgai, s belső indíték ösztönzi őket, hogy ott le­gyenek mindenütt, ahol újat hallani és szólni lehet. S különösen az idős embe­rek közül néhányat az vonz a fórumok­ra, hogy egyhangúságban pergő napjaikban legyen valamilyen esemény. Ők alkotják a fórumok „törzsgárdáját”, a fentebbi kategóriák képviselőinek köz­életi érdeklődése sokszorosan bizonyí­tott és rendkívül hasznos. Rajtuk kívül azonban még a legkisebb településen is sokan vannak, az ő tájékoztatásuk, igé­nyeik, elképzeléseik, javaslataik megisme­rése is fontos. Csakhogy őket nehezebb rávenni, hogy akár csak néhány órát is feláldozzanak szabad idejükből, vagy át­csoportosítsanak valamilyen munkát, hogy a gyűlésekre, rendezvényekre elmehesse­nek. Esetükben az agitáció leghatáso­sabb érve, ha tényekkel, tapasztalatokkal bizonyítható, nem fölöslegesen elfecsé­relt idő a fórumokon való részvétel, ha­nem azzal a jó érzéssel távozhatnak: va­lóban tevőlegesen bekapcsolódhattak kö­zösségük, lakóhelyük ügyeinek eldöntésé­be, jövőjének meghatározásába. Ebből kö­vetkezik az is, hogy nem ajánlatos túlságo­san gyakran szervezni nagyobb töme­gek részvételére számító fórumokat, in­kább ritkábban, de olyat, aminek igazi tartalma, jelentősége van. A falugyűlés évente egyszer feltétlenül ilyen, s aki nem érzi a fontosságát, saj­nálja a ráfordítandó időt, az később alig­ha mondhatja megalapozott panaszként, hogy neki nincsenek meg az elemi demok­ratikus jogai, nem kap lehetőséget az őt is érintő ügyekbe való beleszólásra. Nagy Zsuzsa I Akikkel találkoztunk Tágabb látóhatár felé A rajztanári küllem mö­gött — lám, mily csalóka az első pillantás! — műszaki szakember rejtezik. Azaz de­hogyis rejtezik, hiszen a FÉG új, debreceni szervizé­nek csoportvezetőjeként ugyancsak a szemünk előtt dolgozik, hogy ne hagyjon cserben a gáztűzhely, a boj­ler ... Árajánlatot készít, szerződést köt, anyagot biz­tosít . . . Könnyedén, maga­biztosan. Péter Imrének — vezetője, Podlócz József sze­rint is — a kisujjában v­an minden a gáz- és fűtéssze­relés terén. Pedig a hajdúszoboszlói Péter Imre nem e szakmá­ba, de még csak nem is műszaki pályára készült. A képzőművészet, az irodalom izgatta inkább, dédelgetett álmai efféle hivatás kö­rül repdestek, ám az élet ri­deg tényei mást diktáltak. Ha egyszer nem jutott ma­gasabb iskolákra, muszáj volt mást választani — így szerzett szerves vegyipari szakmunkásoklevelet Veszp­rémben. Utána ismét vá­laszút elé került: tanulni vagy pénzt keresni? Úgy gondolta, előbb összeszed némi pénzt, s utána fog be­le a tanulásba. Még pincér­­kedett is, csak szabaduljon már az albérlet, a filléres­kedés nyűgeitől, gönceitől. Mindent magának kellett megszereznie az egziszten­ciális alapokat megterem­tendő. S az iskola, a humán diploma mind jobban távo­lodott tőle, amikor a főállás, mellékállás, család, lakás, munka, hajtás fogta hámjá­ba a mindennapjait. „Hi­báztattam én mindent, min­denkit azért, hogy a tanulás mindig elmarad, de végül is be kell látnom, nekem kel­lett volna kibírnom néhány „szűk esztendőt”. De mikor már megtehettem volna, hogy mink­ mellett beülök az iskolapadba, akkor egy válás törte ketté az életem, megint kezdhettem elöl­ről... így értem meg azt az időszakot (1982 táján), mi­kor a háromszor nyolc órá­ról szinte nem is beszéltünk. Pedig én még azt tanultam, hogy nyolc óra munka, nyolc pihenés és nyolc óra alvás.” A pihenést olybá vette, hogy műveltségét gyarapí­totta, főleg a képzőművészet érdekelte. „S akkor még tényleg élt a hajdúszobosz­­lói kisgaléria. Ó, mennyit vitatkoztunk róla? Tá­gabb látóhatárt akartam, de úgy, hogy az alapokkal kezdjék s fokozatosan jus­sanak el a munkások az iz­musokig. Ápoltam a kapcso­latokat a népművelőkkel oly módon is, hogy vetélkedők, író-olvasó találkozók s más gondolatforgató alkalmak gazdagítsák az NKFV-nél dolgozókat. Parázslóit a művelődési élet a 70-es évek közepéig, Balipap Feri ide­jén a szoboszlói házban ... Rengeteget tettünk, de a ba­bérokat .mások aratták le... Rendszeresen járt nekem az Alföld, a Kortárs, az Új írás s más irodalmi, politi­kai újság, nyomon követtem a szellemi életet. Ma? Ah­hoz képest alig tudok vala­mit. ’82-től géemkáztam, most a szervizbe járok be Szoboszlóról. Jószerint min­den időmet elviszi az, hogy egzisztenciálisan a felszínen maradjak. Közben ugyanis újra megnősültem, van egy fiam, akit pedagógus felesé­gemmel nevelek­, harmoni­kusan élünk, de a szinttar­tás sokba kerül.” Idetartozik egy új ház föl­építése, s a régi székely mondás szerint a ház nem nagy vagyon, de nyugalom. Ezt a bölcsességet körüljár­juk — lévén Péter Imre is székely származású —, s megállapodunk: a „nyuga­lommal” egyetérthetünk, de a „vagyon” bizony élesen igaz. S az anyagi boldogulás korántsem könnyű, és an­nak mielőbbi elérése kény­szerű kitérőkkel kaszabolja létünk szövetét. A többre tö­rekvéshez, a teljesítményhez pedig bizonyos jó alapok, kedvező feltételek igenis szükségesek, ha nincsenek vagy ha „menet közben” kell kiépíteni, az a teljesít­ményt gyengíti. És a siker „szinonimája” nem a telje­sítmény, hanem az ahhoz vezető út megtisztogatása az értelmetlen akadályoktól? Ha a kérdések a lélek mélyáramába merülnek, ki­tetszik, hogy például Péter Imre gmk-zása, vállalkozá­sai mögött sem a pénzhaj­­hászáshoz való vonzódás, sokkalta inkább a taszítódás rejlik. A túlmunka rabjává nem akart­ válni, hanem olyan körülményeket igye­kezett teremteni, amelyben nyugodtan élhet, de nem „lé­lekben szakállasodva”. Mo­solyog: „Úgy néz ki, hogy az idén egyenesbe jövök, s jövő évtől olvasásra, kiállí­tásra, családi életre szakít­hatok időt, elegendőt.” Újfent a munkára terelő­dik a szó. Péter Imre azt mondja, jó közösségre ta­lált itt. Egyet akarnak: a le­hető legteljesebb mérték­ben kielégíteni a fogyasztók igényeit. Egészséges konku­renciát is magában foglaló szakmai kapcsolatokkal, hogy ennek hasznát is az ügyfelek, a megrendelők lás­sák. „De ha mi tisztességes munkára törekszünk, ugye, azt elvárhatjuk a tervező­től, az adminisztrátortól, a péktől, a pincértől, a ka­lauztól, a rendőrtől, a kő­művestől, a színésztől s mindenkitől?” Péter Imre kérdése helyénvaló, szervi­züktől a választ már meg­kapta az utóbbi három-négy hónapban az a félezernyi megrendelő, aki a FÉG- munka után elégedetten tá­vozott. Sz. T. T. HAJDO-BIHAKl NAPfcO — 1M». PJEC*Ma«l L fcÉ

Next