Hajdú-Bihari Napló, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-01 / 259. szám

AZ ORSZÁGGYŰLÉS MÁSODIK NAPJA (Folytatás a 2. oldalról) Ezután Fehérné Eke Ka­talin (Borsod-Abaúj-Zemp­­lén m. 10. vk.), a terv- és költségvetési bizottság tá­jékoztatóját ismertette. Mint mondotta, a bizottság az Ál­lami Számvevőszék elnöké­nek Hagelmayer Istvánt, el­nökhelyetteseinek pedig Kupa Mihályt és Sándor Istvánt javasolta. A Ház megbízott elnöke külön-külön szavazásra tet­te fel, hogy az említett ne­vek felkerüljenek-e a sza­vazólapokra. Hagelmayer István és Sándor István je­lölésével az Országgyűlés egyetértett, ugyanakkor azonban Kupa Mihály neve nem került fel a szavazólapra, mivel ehhez nem kapta meg a képvise­lők többségének jóváhagyá­sát. Fodor István ezt követő­en bejelentette, hogy a mos­tani ülésszakon nem tudják megválasztani az alkotmány­bíróság tagjait, ugyanis az előkészítő bizottság nem fe­jezte be az ezzel kapcsola­tos munkáját, s további egyeztetésekre van szükség az Ellenzéki Kerekasztal, va­lamint a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság képvi­­­selőivel. Erre tehát csak a következő ülésszakon kerül­het sor. Emiatt értelemsze­rűen az Állami Számvevő­szék teljes tisztikarát is csak azon az ülésen választ­hatják meg. Tekintettel azonban arra, hogy az Ál­lami Számvevőszéknek mi­nél előbb el kell kezdenie munkáját, az elnök javasol­ta : a két elfogadott jelölt­ről még ezen az ülésen d­öntsön az Országgyűlés vező Vállalat műszaki igaz­gatóhelyettese, főépítésze ugyancsak visszavonta azt a javaslatát, hogy a népszava­zásokat és az elnökválasztást együtt tartsák meg. Dr. Balla Éva (Budapest, 46. vk.) gyermekorvos azt javasolta, hogy takarékossá­gi okokból a kétféle népsza­vazást együttesen tartsák meg. Ugyanis, ha a nép úgy döntene, hogy nem akar köztársasági elnököt válasz­tani, az legalább 200 millió forintos megtakarítást jelen­tene. A képviselőnő javaslatát olyan hangos ellenzés fo­gadta, hogy Fodor István kénytelen volt az egymás véleményének tiszteletben tartására felszólítani a par­lament tagjait. Szirtesné dr. Tomsits Eri­ka (Budapest, 22. vk.), a ■SOTE II. Számú Gyermek­­klinikájának tanársegéde tájékoztatta az Országgyű­lést: 69 képviselő egyetérté­sével népszavazást kívánnak kezdeményezni a nemzeti ünnepekről. Ha ezt a parla­ment döntésével is megerő­síti a következő ülésszakán, akkor az általa javasolt népszavazást együttesen le­het lebonyolítani a címer kiválasztásával. Bodonyi Csaba (Borsod-Abaúj-Zemplén m., 3. vk.) Balla Éva képviselőnő ta­karékossági javaslatán fel­háborodva indítványozta: amennyiben pártok kisebb­ségben maradnak bizonyos politikai alkusban, de mégis, a népszavazás formáját fel­használva, kiskapukat keres­nek, ak­kor ezt csak saját költségvetési támogatásuk rovására tehessék. A plé­num nagy tapssal fogadta ezt az indítványt. Végezetül a parlament úgy döntött, hogy Balla Éva mó­dosító javaslatát nem fo­gadja el. Ú­gy határozott: az állampolgári kezdeményezé­sű népszavazást november 26-án, a címer kiválasztásá­ra vonatkozó népszavazást és a­­köz­társa­ságielnök-vá­­lasztást 1990. január 7-én kell megtartani. A köztársasági­­elnök-választás esetleges má­sodik fordulójának időpont­jaként január 14-ét jelölte meg. Az első napi vita folytatása A jelölések befejeztével folytatódott a népszavazá­sok elrendeléséről, illetve a köztársaságielnök-válasz­­tás kiírásáról hétfő délután megszakadt plenáris vita. A jogi, igazgatási és igaz­ságügyi bizottság több ülé­sen kialakított állásfoglalá­sát az állampolgári kezde­ményezésre kiírandó nép­szavazásról Kereszti Csaba, a bizottság előadója ismer­tette. Mint mondotta: az SZDSZ aláírásgyűjtő ívein feltünte­tett négy kérdést egyetlen szövegszerű változtatással, és más sorrendben javasol­ja a szavazólapon feltüntet­ni. A kérdések után zárójel­ben magyarázó szövegek szerepelnek annak érdeké­ben, hogy az állampolgárok egyértelmű választ adhassa­nak. A bizottság elutasítot­ta azt a javaslatot, hogy a népszavazást és az elnökvá­lasztást egy időpontban tart­sák meg. Egyetértett viszont azzal, hogy az állampolgári kezdeményezésre kiírandó népszavazást az SZDSZ négy kérdésében november 26-án, a Magyar Köztársaság cí­meréről a kormány kezde­ményezésére kiírandó nép­szavazást, valamint a köz­társaságielnök-választást egy időpontban, 1990. ja­nuár 7-én tartsák meg. Az esetleges második elnökvá­lasztási forduló időpontjául január 14-e megjelölését tá­mogatja. A bizottsági tájékoztatót követően Kürti László (Bor­sod- Abaúj-Zemplén m. 2. vk.) református püspök, Király Zoltán (Csongrád m., 5. vk.), a Magyar Tele­vízió szegedi stúdiójának szerkesztő-riportere. Nagy­lányi András (Budapest, 19. s vk.), a Villanyszerelő-ipari Vállalat vezérigazgatója fej­tette ki véleményét. Fodor István ezt követően tájékoztatta a parlament tagjait, hogy a népszavazás elrendelésének tényéhez kétharmados többség, azaz 252 képviselő igenlő szava­zata szükséges. Részkérdé­sekben elegendő a Ház-ta­gok ötven százalékának plusz egy képviselőnek az egyetértő szavazata. A kialakult gyakorlatnak megfelelően a képviselők először a módosító javasla­tokról határoztak. Elfogad­ták Filló Pálnak a köztár­saságiés­nök-választással kapcsolatos kérdéshez fűzött magyarázat javaslatát, to­vábbá a bizottságnak azt az­ indítványát, hogy e kérdés szövegében ne szerepeljen a „szabad” jelző. Ez utóbbi döntéshez Ke­reszti Csaba — ismételt fel­kérésre — annyit jegyzett meg: amennyiben e kérdés­ben olyan szavak szerepel­nek, amelyek ellentétesek a magyar jogrendszerrel, ak­kor azokat a bizottságnak módjában áll megváltoztat­ni. Ezt tette a „szabad vá­lasztásotokat is, miután ez a fogalom így jogilag ér­telmezhetetlen. A bizottság úgy vélte: ne minősítsék ilyetén módon se a korábbi, se a következő választáso­kat. Ez az újabb közbenső ma­gyarázat némi bonyodalmat okozott a szavazásban. Fo­dor István ugyanis megfe­ledkezett arról, hogy a nép­szavazás elrendeléséről szó­ló határozat egészét nem bo­csátotta döntésre. Erre a plénum figyelmeztette, majd elfogadta a határozatot. Milyen legyen a Magyar Köztársaság címere? Ezután következett a Mi­nisztertanács kezdeményezte népszavazás elrendeléséről szóló országgyűlési határo­zattervezet­­ tárgyalása. E népszavazás célja a Magyar Köztársaság címerének ki­választása. Sarlós István (országos lista) javasolta, hogy a sza­vazólapon csak a koronás kiscímert és a Kosssuth-cí­­mert tüntessék fel, ugyanis az alkotmány szerint már nincs értelme a jelenlegi cí­merről szavazni. A javaslatot a kormány nevében Kulcsár Kálmán támogatta, s azt az Ország­gyűlés is elfogadta. Bánffy György arra hívta fel a figyelmet, hogy a sza­vazólapról nem derül ki egyértelműen, hogyan kell megjelölni a kiválasztott cí­mert. Ezt követően az Ország­gyűlés elrendelte a népsza­vazást a köztársaság címeré­ről. A szavazás után kért szót Tóth Attiláné (Buda­pest, 52. vk.), az Elektroni­kus Mérőkészülékek Gyárá­nak főmérnöke, aki felmu­tatta a Magyar Közlöny 74. számát — ez tartalmazza a módosított alkotmányt —, amelyben mindhárom címert feltüntették. Ezért kicsit el­késettnek ítélte Sarlós Ist­ván javaslatát. Horváth Jenő (Budapest, 1. vk.), az Országos Ügyvédi Tanács elnöke arról tájékoz­tatta a képviselőnőt, hogy a közlönyben szereplő rajz nem része az alkotmánynak. Népszavazások, elnökválasztás E napirend tárgyalása utolsó pontjához, a köztársa­sági elnök választásának­­ki­­tűzéséről és a választási el­járás egyes kérdéseiről szó­ló határozat megvitatásához elérkezve az Országgyűlés úgy döntött — élve az al­kotmányban biztosított lehe­­­tőséggel —, hogy a köztár­sasági elnököt az állampol­gárok közvetlen választással, az országgyűlési választások előtt válasszák meg. Ezután határozott a népszavazások, illetve az elnökválasztás időpontjáról is. A határozatot megelőzően Bodonyi Csaba (Borsod- Abaúj-Zemplén m., 3. vk.), az Észak-Magyarországi Tér­ A bős-nagymarosi víz­lépcsőrendszer sorsának ala­kulásáról, a nagyberuházás nemzetközi jogi, ökológiai, műszaki hatásait feltáró vizsgálatok eredményeiről szóló beszámolót Németh Miklós miniszterelnök ter­jesztette a parlament elé. A vízilépcsőrendszer prob­lémáit komplex módon elem­ző írásos előterjesztés főbb megállapításait ismertetve a Minisztertanács elnöke el­mondta: a kormány állás­pontjának megfogalmazásá­nál abból indult ki, hogy a vízlépcsőrendszer eredeti terveknek megfelelő üzembe helyezésével mindkét or­szág érintett területei ökoló­giai szükséghelyzetbe kerül­nének. A kormány álláspontja szerint az ökológiai szükség­­helyzetet a csúcsra járatás le­­lehetőségének kiiktatásával, a nagymarosi vízlépcső meg­építésének végleges elhagyá­sával, a bősi erőmű alap­üzemű használatával lehet megelőzni. Mindezek alapján a kormány kezdeményezi a csehszlovák félnél „A Ma­gyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köz­társaság között a Gabciko­­vo—Nagymarosi Vízlépcső­­rendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről szóló 1977. évi szeptember 16. napján aláírt szerződés” módosítá­sát. A magyar kormány ugyancsak kezdeményezi, hogy az 1989 februárjában aláírt jegyzőkönyv Nagyma­rosra vonatkozó részét ér­vénytelenítsék. A kockázatok megítélésé­nél a kormány a környeze­tért érzett felelősséget, az élővilág életfeltételeinek megóvását tartotta szem előtt. Abból indult ki, hogy e létfontosságú kérdésben még a minimális valószínű­séggel bekövetkező kataszt­rófák kockázatát sem sza­bad vállalani. A környezet védelmében az abszolút ve­szélytelenséget kell bizonyí­tani, vitathatatlanul meg kell cáfolni az aggályokat, a félelmeket azoknak, akik szerint semmitől sem kell tartani. Ezt azonban az erő­műpártiak nem tudták, bizo­nyítani. Bős-Nagymaros Ha egyik fél sem tudja el­fogadható mértékben alátá­masztani az igazát, akkor az a döntéshozónak cáfolha­tatlan bizonyíték arra, hogy helyesen dönt, amikor a be­láthatatlan következmények­kel járó bizonytalanság el­hárítását szolgáló változat mellett teszi le voksát. A döntésnél tehát elsőbb­séget kapott az ökológia, a környezet védelme, s ilyen értelemben Németh Miklós nem is tagadta, hogy a prob­léma fontos politikai kérdés­sé is vált. „Lehet-e fonto­sabb politikai kérdés, mint az emberi környezet védel­me, a jövő generációk élet­­feltételei iránt tanúsított fe­lelősség­?” — tette fel a szó­noki kérdést a miniszterel­nök. Végezetül határozottan leszögezte: a kormány vál­lalja a rá háruló felelőssé­get, azt nem kívánja a par­lamentre hárítani. A minisz­terelnök ennek szellemében azt kérte a parlamenttől, hogy vegye tudomásul a be­számolót. Adja meg a felha­talmazást, a kormánynak, hogy a csehszlovák félnél kezdeményezhesse az 1977- es szerződés módosítását. Németh Mi­klós kérte azt is: az Országgyűlés kötelezze a kormányt arra, hogy az or­szághatártól Nagymarosig terjedő Duna-szakaszra a helyi és a területi tanácsok részvételével új, komplex, regionális fejlesztési koncep­ciót és rendezési tervet dol­gozzon ki. Ez magában fog­lalja azt is, hogy a kormány azonnal tegyen intézkedése­ket Dunakilisi térségének árvízvédelmére, tegyen meg mindent a Szigetközt fenye­gető ökológiai és árvízve­szély elhárítására. Ezután Udvardi László közlekedési, hírközlési és építésügyi államtitkár, a bős—nagymarosi beruházás­­kormánybiztosa, a napirend előadója tájékoztatta a kép­viselőiket. A bős—nagymarosi víz­lépcsőrendszer megépítése környezeti szempontból egy­értelműen kockázatos — mondotta. — A prognoszti­záláshoz szükséges vizsgála­tok hiányosak, így az eset­leges kár nagysága csak be­csülhető. Különösen nagy az ivóvízkészlet veszélyez­tetettsége, egyrészt a parti szűrésű víznyerésnél, más­részt a Kisalföld alatti, az Európában egyedülálló édes­vízi készletnél. Ennek a vízkészletnek a minőségét Magyarország és Csehszlo­vákia érdekében egyaránt meg kell őrizni. A vízlép­csőrendszer eredeti koncep­ció szerinti megépítése ese­tén Budapest lenne a vilá­gon az egyetlen olyan vá­ros, amely felett csúcsra já­ratott vízerőmű működik, miközben az ivóvíz 85 szá­zalékát parti szűrésű kutak­ból nyerik — hangoztatta. Amennyiben a bősi erőmű csúcsra járatása, a nagyma­rosi létesítmény építése, az e feletti tár­ozótér kialakítá­sa elmarad, mérsékelhetők az ökológiai veszélyek. A kizárólag ökológiai szempontok szerint a leg­kedvezőbb megoldás az len­ne, ha a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszert egyálta­lán nem helyeznék üzembe. A dunakiliti tározó, a bősi erőmű viszont csaknem tel­jesen kész, így a műszaki, gazdasági meghatározottság miatt az ökológiai kockázat minimalizálása tűzhető ki reális célként. A gazdasági szempontok­ra kitérve rámutatott, hogy a nagymarosi vízlépcső el­hagyása, illetve a vízlépcső­­rendszer eredeti program szerinti továbbépítése egy­aránt veszteséges. A beru­házási költségeket tekintve a továbbépítés kis mérték­ben előnyösebb lenne, a kö­vetkező három évet illetően viszont a leállítás jár ki­sebb költséggel, változatlan áron, mintegy 5 milliárd fo­rintot nyer az ország ebben az időszakban. Az 1994—97 között viszont — a villa­­mosenergia-pótlást szolgáló gázturbinás kombinált cik­lusú erőműépítés miatt — újabb költségek jelentkez­nek. Ez egyben azt is jel­zi, hogy a nagymarosi víz­lépcső leállításával nem sza­badulnak fel hosszabb tá­von pénzügyi források. Ki­zárólag annyit nyerhetünk, hogy a következő három év­ben a pénzügyi terheink csökkennek ugyan, de a még mindig jelentős helyre­­állítási munkák, valamint a hajózási feltételek megte­remtésének költségeivel együtt folyó áron mintegy 16 milliárd forint beruházá­si költséggel kell számolni. A villamosenergia-rendszer egészét tekintve az energia­­ellátás a nagymarosi vízi erőmű létesítésének elmara­dása eseté­n is pótlólagos in­tézkedésekkel biztosítható. Az államközi szerződés módosításával kapcsolatban kitért arra, hogy ez a köte­lezettségek jogszerű és jó­hiszemű megváltoztatásá­nak kezdeményezését jelen­ti. Mivel ökológiai szükség­­helyzetbe kerülnénk, a nem­zetközi (környezetvédelmi) jog az ilyen helyzetekre a munkálatok felfüggeszté­sét, a tárgyalások megkez­dését és a szerződés olyan módosítását követeli meg mindkét féltől, amely az ökológiai kockázatokat meg­felelő szinten tartja. Ebből következően a magyar fél lépései nem minősülnek szerződésszegésnek, hanem követik a nemzetközi jog előírásait, s egyebek mellett nem szolgálnak alapul a csehszlovák kártérítési kö­veteléseknek. Ezután arról tájékoztatta az Országgyűlést, hogy hét­főn délután a Külügymi­nisztérium diplomáciai jegy­zékben foglalta össze a ma­gyar javaslatokat. Ezt kö­vetően még az esti órákban a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Külügyminisz­tériuma jegyzékben ismétel­te meg korábbi, a kormány­fői tanácskozásokon kifej­tett álláspontját. Ennek lé­nyege: ragaszkodnak a nagy­marosi vízlépcső felépítésé­hez, az eredeti koncepcióhoz és csak e feltételek megléte esetén készek a garancia­­rendszerre vonatkozó meg­állapodás megkötésére. A jegyzékből megismerhető a csehszlovákiai oldalon meg­valósítandó elterelés, mint ellenlépés. Egy ilyen meg­oldás a Szigetközben ökoló­giai katasztrófaveszélyt je­lentene. A közös határfolyó egyoldalú elterelése súlyosan sértené nemcsak az állam­közi szerződést, hanem a két ország közötti határok­ra, határvizekre, valamint a Dunán való hajózásra vo­natkozó egyezményeket, ide­értve a párizsi békeszerző­dést is. Szükségesek tehát a megfelelően higgadt dip­lomáciai lépések. A magyar—osztrák válla­latközi, magánjogi szerződé­sekről Udvari László el­mondta, hogy ezek a nagy­marosi létesítmény építésé­re, az áramszállításra és távvezeték létesítésére vo­natkoznak. E szerződések szorosan összefüggnek. A szerződésekre az osztrák jog az irányadó, a jogvitá­kat pedig választott bíróság dönti el. A kártérítési össze­gek megállapítása bizonyí­tási eljárást igényel. Fizeté­si kötelezettségeinket vár­hatóan áramszállítással el­lentételezzük. Berdár Béla, az Ország­gyűlés településfejlesztési és környezetvédelmi bizott­ságának előadója bevezető­ben összefoglalta mindazo­kat a körülményeket, ame­lyek a témakörben született előző parlamenti döntés óta megváltoztak. Elmondotta: nyilvánvalóvá vált, hogy a továbbépítés esetében az anyagi terhek éppen a kö­vetkező két-három kritikus évben tetőznének. Az újab­ban kidolgozott energiakon­cepció energetikai szempont­ból már nem igényli a víz­lépcsőt, az építkezés gazda­ságosságának megítélése is megkérdőjeleződött időköz­ben. A tudományos vizsgá­latok következtében újabb ökológiai kérdőjelek merül­tek fel. A parlament nem vállal­kozhat arra, hogy a tudo­mányos vitákban döntőbíró legyen, az ökológiai szük­séghelyzet feloldásának módszereit és eszközeit meg­határozza. És arra sem vál­lalkozhat, hogy parlamenti határozattal oldjon fel olyan kötelezettségeket, amelyek­nél a nemzetközi j®g játék­­szabályai az irányadók. Ugyanakkor a parlament­nek meg kell ítélni: meg­­tett-e a kormány mindent annak érdekében, hogy a vízlépcsővel kapcsolatos kü­lönféle álláspontok és néze­tek, tudományos vélemények felszínre kerüljenek; a kül­földi partnerekkel folytatott tágyalásokon a kormány a nemzeti érdekeket megfele­lően képviselte-e; a térség természeti erőforrásai és ér­tékei a legkisebb károkat szenvedik-e el. Javasolta, hogy az Ország­­gyűlés vegye tudomásul a kormány tájékoztatóját, ad­jon felhatalmazást az 1977- es szerződés módosításának kezdeményezésére, ám rész­letkérdésekben ne foglaljon állást. Mondja ki, hogy a to­vábbi munkánál a kormány elsődlegesen az ökológiai szempontokat, a nemzeti ér­dekeket, a tudomány leg­újabb eredményeit, és a tér­ségben élő lakosság jogos érdekeit vegye figyelembe. r­ iosto vmnuro trre 1 . Egy tárca az egész kormány ellen? Zsigmond Attila (Buda­pest, 5. vk.) a nagymarosi gát megépítését ellenző kép­viselők nevében kijelentette: egyetértenek a miniszterel­nök és a kormány azon erő­feszítéseivel, amelyek a nagymarosi gát építésének végleges elhagyására és az ökológiai kockázatok mini­málisra csökkentésére irá­nyulnak. Ugyanakkor hangoztatta: megütközéssel fogadták a kormánybiztos jelentésében azt a mondatot, miszerint a kormány döntése egyhangú volt, kivéve a Környezetvé­delmi és Vízgazdálkodási Minisztériumot — mondotta Zsigmond Attila, majd fel­tette a kérdést: „Egy tárca az egész kormány ellen?” Ilyen nézetkülönbség alig­(Folytatás a 4. oldalon) TTA TTYTI.mWAWT ISZAPTÓ

Next