Hajdú-Bihari Napló, 1991. március (48. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-01 / 51. szám

1991. MÁRCIUS 1., PÉNTEK Pártütés a városgazdálkodási vállalatnál Veszélyes hulladék Debrecenben? Helyszíni jelentés a munkásgyűlésről Hónapok óta feszülő in­dulatok csaptak össze csü­törtökön délelőtt a Debrece­ni Városgazdálkodási Válla­lat munkásgyűlésén. A konf­liktusban benne volt mindaz, ami az egész rendszervál­tozás jellemzője: munka­­vállalók és vezetők ellentéte, privatizációs törekvések, vélt és valós visszaélések, egy nehéz helyzetbe került válla­lat helykeresése. Pro és kontra érkező leve­lek, szóbeli bejelentések tisz­tázására Kollár József alpol­gármester kezdeményezte a gyűlés összehívását, amely­nek már a szervezését is ki­sebbfajta belső háború kísér­te. A vállalatnál tavaly ala­kult munkástanács ugyanis nehezményezte, hogy Sán­dor János igazgató maga akarta megszabni a résztve­vők körét. Végül legalább annyi kétkezi munkás érdek­lődött az esemény iránt, mint vezető és alkalmazott. Hangulatkeltés Az elmúlt „semmilyen vezetők irányította" rendszer utóbbi tíz évét áttekintő ex­pozéjában az igazgató hang­súlyozta: azt kell mérlegelni, hogy az adott játékszabályok között mit tudott elérni a vállalat. Megítélése szerint szép eredményeket, amit a tavalyi 16 milliós nyereség is bizonyít. Ennek ellenére megbolydult a vállalat élete, „felesleges hangulatkeltés", „sunnyogó demokratizmus" akadályozza a cég sorsának jobbításáért folyó munkát. Elismerte, hogy bizalmát vesztette a vállalatvezetés, a dolgozók bizonytalan sorsa így még bizonytalanabb helyzetű irányítók kezében van. Sándor János kifejezte reményét, hogy a jövő nem lesz „a linkek, az üresfejűek és az új demagógok" biro­dalma, s hogy a kétkezi munkás meg fogja találni benne a helyet. A bevezető után mindjárt akadt, aki felvette a kesztyűt: Török László a vállalati munkástanács nevében hosz­­szasan sorolta azokat a sé­relmeket, amelyek a 130 tagú szervezetet és a­ dolgozókat érték, így többek között bizalmatlansági indítványt terjesztettek be négy volt MSZMP-vezető ellen, amire az igazgató elutasítóan reagált, ugyancsak hiába­való bizalmatlanságot jelez­tek az anyaggazdálkodási osztály vezetőjével szemben, pedig ezt utóbb a leltár is igazolta, ugyanis egymillió­nál nagyobb hiány mutatko­zik az osztályon. A munkás­­tanács úgy ítéli meg, hogy az eredeti célkitűzéssel ellentét­ben nem a veszteséges, ha­nem a nyereséges ágazatok­ban hozták létre a kft.-ket, a bennük tömörülő vezetők hasznára, akiknek nagyobb az érdekeltségük a vállalko­zásokban, mint fő munká­jukban. Kinek az érdeke? A kibontakozó vita nyil­vánvalóvá tette a vállalat belső megosztottságát. Vol­tak, akik a külső megrende­lések beszűkülésével magya­rázták a vállalat nehéz hely­zetét, mások meglapozatlan elbocsátásokat, céltalan be­ruházásokat, a belső tájékoz­tatás hiányát, az elvtelen összefonódásokat kifogásol­ták. Czuper János, a munkás­­tanács elnöke kijelentette, hogy hiába alakult meg a cégnél az érdekegyeztető fórum, őket semmilyen lé­nyeges döntésbe nem vonják be, az igazgató le akarja já­ratni a munkástanácsot és annak vezetőit. Válaszában Sándor János visszautasította a vádakat, illetve többszöri megtárgya­lásukra hivatkozva átsiklott fölöttük. Hangsúlyozta, hogy a munkástanácsot nem kívánja korlátozni, a vál­lalkozások, átszervezések a vállalat és a dolgozók ér­dekében történnek. Prob­lémát okoz azonban, hogy ehhez nincs szükség ennyi emberre, illetve, hogy nem alakult ki az egyéni érdekeltség. Akadnak ugyan rossz döntések, de „csak az nem hibázik, aki nem kockáztat". Vizsgálat után A gyűlés végén az indula­tok elcsitultával szót kért Virágh László önkormány­zati képviselő, a felügyelő bizottság elnöke és Kollár József alpolgármester is. Elmondták: a bizottság nem azért jött létre, hogy szétver­je a vállalatot. Ellenkezőleg, gazdaságos működésének megszervezésében igyekszik segédkezni. Versenyhelyze­­tet kívánnak teremteni, ami felszínre hozhatja a szuny­­nyadó energiákat. Svájci szakértők hamarosan „átvi­lágítják" a cég működését, s az önkormányzat ezután ala­kítja ki elképzeléseit. A vá­rosnak az az érdeke, hogy jól működjön a vállalat. Kollár József hozzátette: a munka­hely nem lehet pártcsaták színtere, mindenkit elvégzett munkája alapján kell meg­ítélni. A kialakult belső ellen­tétekben mindkét fél hasz­nált hibás hangsúlyokat, pedig a jövőt csak közösen lehet megtervezni. Bejelen­tette: az alaptalan vádasko­dásokat elkerülendő, vizsgá­latot rendel el azokban a kérdésekben, hogy a privati­zálás a veszteséges vagy a nyereséges ágazatokra ter­­jedt-e ki, hogy miért nem használják a csaknem egy­millióért megvásárolt víz­függönyt, illetve, hogy a vál­lalatból alakult egyik kft. révén valóban kerültek-e tit­kos, veszélyes hulladékok az egyik debreceni szemétte­lepre. Túri Gábor Megújulnak a Debreceni Áfész ABC-áruházai. Az új embléma megjelenésével a szövetkezet egységes arculat kialakítását tűzte ki célul. Ennek a programnak része a képünkön látható Mátyás király utcai ABC-áruház (Fotó: F. Szilágyi Imre) Kuvait újjáépítése százmilliárd dollár Mozdul-e a magyar gazdaság? „Kuvait újjáépítése száz­milliárd dollárba fog kerülni, s csak a magyar cégeken múlik, hogy miképpen ve­hetnek részt ebben" — nyi­latkozta a minap Kuvait bé­csi nagykövetségének taná­csosa, aki hazánkban is kép­viseli az arab államot. — A szélsebesen zajló vál­tozások között milyen lehe­tőségük van most a magyar vállalatoknak arra, hogy le ne maradjanak a piaci ver­senyben — kérdeztük Meny­hárt Jánost, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Mi­nisztériuma ázsiai arab or­szágok osztályának vezető­jét. — Kormányszinten mi a háború ideje alatt is nagy súlyt helyeztünk arra, hogy ápoljuk a kapcsolatokat a kuvaiti partnerekkel. Az összes korábbi kuvaiti pozí­cióval rendelkező vállalatot is erre biztattuk. Ennek is lett a hatása, hogy január 8-án a kuvaiti Petroleumcompany hazánkban írt alá szerződést arra, hogy 17 Áfor-kutat vegyes vállalati üzemeltetés­re vesz át. Akkor Budapest­re jött a kuvaiti olajminiszter, és a látogatást felhasználtuk arra, hogy a jövő gazdasági kapcsolatairól tárgyaljunk.­­ Tettünk-e már lépéseket annak érdekében, hogy köz­reműködjünk a kuvaiti újjá­építési programban? — A kuvaiti kormány 800 millió dollár értékben befek­tetendő 170 szerződést írt alá a Washingtonban működő kuvaiti újjáépítési iroda köz­reműködésével. A tervezetek az élet újraindítását, az elemi életkörülmények megte­remtését célozzák. A feladat túlnyomó többségét rangos amerikai cégek vállalták, de mi is ott voltunk és így Ma­gyarország is kapott egy kis részt a munkából. — Szeretném, ha erről részletesebben is szólna! — Korai még, a megálla­podások nincsenek olyan stádiumban. — Mit tegyenek akkor a Kuvait után érdeklődő ma­gyar vállalatok? — Egyelőre nem tudnék a vállalatoknak mit mondani, hiszen még nincs érdemi tár­gyalópartnerünk. Az persze nyilvánvaló, hogy készítsék elő informatív ajánlataikat. Az is egyértelmű, hogy a versenypiacra csak megfele­lő árszínvonallal, műszaki színvonallal, gyors szállítási határidőkkel lehet betörni. A minisztérium a lehető legha­marabb minél magasabb szintű kapcsolatok megte­remtésére törekszik és szán­dékunkban áll a tárgyalá­sokba bevonni a leginkább érdekelt vállalatokat. Ké­szenlétben állunk tehát, foly­tatjuk az intenzív tájékozó­dást, és mihelyt új elemet észlelünk, azonnal rámozdu­lunk, és rámozdítjuk erre a cégeket is. (bp szerk . dombrovszky) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Heti kommentátorunk: SZALAI CSABA Kaparj kurta...! Földviták járják keresztül-kasul az országot, de rúgkapál itt már vagy még egy olyan egészséges föld­vita is, aminek a hangja csak napjainkban erősödik föl. Tehát nem a kisgazdák fújják teli tüdőből, de nem is a téesztagok szájától hallani: nekünk jár. Állítom, mindkét kaszt (ha az elkülönülés okán lehet ma így nevezni) ki fogja kanyarítani a jussát, a maga részét. Ettől hát nem tartok.­­ akár fognégyről oda is vethetnék ennek a másik, még alig követelőző réteg­nek: kaparj kurta, neked is jut. Kik hát ők? Állami gazdaságiak. Dolgozók. Úgy is mondhatnám fakón, színtelenül: mezőgazdasági munkások. íme, értük nem szól egyelőre a politikai nagyharang a tu­lajdonlás zajában. Egyrészt s jórészt tavalyi cselédek leszármazottai: traktoristák, tehenészek, baromfigon­dozók, növényápolók, akik jobb híján esti iskolán szerezték meg nyolcadikos bizonyítványukat, ám ide tartozik sok ezer művelt agrárszakember is. Létszámuk együtt sem túl nagy, de jelentős. Százezer. S ugyan­úgy túrták 1948-tól a földet, mint a téeszparasztok vagy mások. Fölbecsülhető eszközvagyonuk óvatos közelí­téssel százmilliárd forintra tehető, de az is meglehet, ennél jóval nagyobb ez az érték. Akárhogy is vesszük, közgazdasági számítások alapján ebből harmincmil­lióra forint a dolgozói tulajdon. Igen, ennyi, akármi­lyen hihetetlen. Nos, ez a tulajdon, az alapvagyonra rárakódott érték, amiről újabban nem szokás beszél­ni. Amúgy a dolgozói tulajdon nincs az Alkotmányba iktatva, holott van, és követelhető. Ez a hatalmas ér­ték nem csupán úgy magától adódott. De maradjunk csak a földnél. Az állami gazdasá­gok egymillió hektárja az ország földterületének mint­egy tíz százaléka. Ebből bőven kielégíthető minden jogosan megítélhető paraszti követelés, de bőven marad az állami gazdaságiaknak is. És ez a százezer ember, ha nem is mind, de részelni kíván. S erre meg is volna a jó esélye, hisz ott van az a harmincmilliárd forint, az úgynevezett dolgozói tulajdon. Ebből az összegből ki-ki érdeme szerint földhöz juthatna, min­den különösebb zsebbe nyúlás nélkül. A nagy táblákat nem szétszedve. Ha nem is gőzerővel, de megindul­hatna a privatizáció. Csakhogy erről az államhatalom egyelőre hallani sem akar. Nem akar arról hallani, hogy a dolgozói tulajdont e gazdaságokban földre váltsák be. Az ál­lam, minthogy az adósság és a kamat egyre inkább szakadékba rántja, valószínű, hogy inkább megvásá­roltatni szeretné a földet az állami gazdaságiakkal, de saját félrerakott pénzükből. De hát miből? A bérrab­szolgaság idején mennyit takaríthattak meg ezek az emberek? Csupa kérdőjel, s mennyi kérdőjel van még. Annyi bizonyos, hogy az állami gazdaságiak priva­tizációjához meg kellene találni a hidat, s ez a híd elvezethetne a bérlők szövetkezetéhez. Mert lehet, hogy majd így hívják valaha e gazdaságokat. Az álla­mi név eltűnik előlük. El kell, hogy tűnjön, csak az nem mindegy, hogy mikor. A fogalmilag százszor elkop­tatott hatékonyság azonban ki fogja erőszakolni a változást, mert számtalan új társulás, vagy mondjuk úgy, a magánszektor, elhúz a régi Á. G.-k mellett. S ezt már senki sem akarja. Napról napra Függetlenség és önállóság Érdekes hírt közölt az MTI február 26-án. A hírügynökség arról számolt be, hogy a Békés­csabán megjelenő megyei lap, a Népújság főszerkesztője az az Árpási Zoltán lett, aki korábban a helyi politikai erők — többek között 13 képviselő — tiltako­zására lemondott. A Népújság Kft. pályázatot hirdetett és noha 12 képviselő ismét protestált, az osztrák tulajdonos, a Der Stan­dard, valamint a Közös Sajtó Egyesület március 1-gyel a volt főszerkesztőt bízta meg a lap irányításával. A kft.-ben 40 százalékos érdekeltséggel ren­delkező Der Standard cég képviselője indokolta is a dön­tést. Az újságírói kollektíva véleményét, valamint a szakmai alkalmasságot vették figyelem­be. A lap és a kft. független, annak dolgaiba nincs beleszólási joga a helyi politikának. Nem ismerem a régi-új fő­­szerkesztőt, az ügyben engem nem az ő újbóli megbízatása érdekel, hanem a jelenség. Ez volt az első eset a megyei lapok tulajdonosváltozása óta, hogy az új cég éles konfliktusba kevere­dett a politikai tényezőkkel. Nem tudom, hogyan folytatódik ez a „mérkőzés­", de annyi biz­tos, hogy az első félidőben az újság megvédte függetlenségét. A tulajdonos nem enged bele­szólást a lap ügyeibe. Az utób­bi hónapokban a pártok meg­próbálták befolyásukat kiter­jeszteni, illetve növelni a megyei lapokban. Arra is volt példa, hogy bojkottra szólították fel az olvasókat. (Tegyük mindjárt hozzá, hatástalanul.) Sok eset­ben ultimátumszerűen, ellent­mondást nem tűrve követelték nyilatkozataik, állásfoglalásaik közlését. Durva beleavatkozási kísérletek voltak ezek az önálló­ságukra törekvő, új utakat kere­ső lapok munkájába. A függet­lenség a pártoktól való függet­lenedést jelent a gyakorlatban. Erre törekszik most a megyei sajtó, zászlajára tűzve a régi, sokáig elfeledett jelszót: a hír szent, a vélemény szabad. Csak hát sokan a vélemény­­szabadságot akarják kétségbe vonni. Az ügy lokális, személyes jellege érdektelen számunkra, de tanulságai, úgy tűnik, túlmu­tatnak a megye határain. Filep Tibor.

Next