Hajdú-Bihari Napló, 1992. május (49. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-02 / 103. szám

1992. MÁJUS 2., SZOMBAT HARMADIK OLDAL Megváltoztassuk-e a múltunkat? „A mai kormány kicsit korruptabb és alkudozóbb"- vélekedik Lengyel László Szakács Tamás Debrecen (HBN) - A megyei agrárpolitikai fórum legutóbbi rendezvényének vendégelőadója Lengyel László, a Pénzügykutató Részvénytársaság elnökvezérigazgatója volt. Az ismert közgazdász-politológussal készült interjúnkból egy meglehetősen riasztó társadalmi és gazdasági szerkezetű, erkölcseit veszített ország képe rajzolódik ki. Ma ez Magyarország - Lengyel László szerint. - Mi először 1986. november 20- án találkoztunk. Azért emlékszem ilyen pontosan a napra, mert ekkor tartotta az MSZMP KB éppen aktuális ülését. A KB-határozatba bekerült néhány mondat a Fordulat és reform című tanulmányból, amelyet egy közgazdászcsoport tagjaként többek között ön is készített. A határozat azt sejtette, hogy a reformokat valóban meg akarják csinálni. Néhány mondatot tényleg átvettek tőlünk - később sokkal többet is -, de ezzel együtt kirúgták a Fordulat és reformot, vele Pozsgayt és 1987- ben megszüntették a Pénzügykutató Intézetet is. Azért mégiscsak örültek annak a pár mondatnak, nem? - Azt hiszem, igen. A könyv írásának az időszakában reméltük, hogy a rendszer vezetőinek legalább egy része meggyőzhető. Később elveszítettem ezt az illúziómat. Egyrészt az MSZMP vezetőinek a magatartása józanított ki, másrészt rá kellett jönnöm: a felülről indított reform, amelyben akkor mindannyian reménykedtünk, nem valósítható meg. Ma már tudom, hogy ha három mondatot sikerülne becsempésznünk egy kormányhatározatba, vagy Antall József húsvéti beszédébe, nem történne semmi. Ezeknek egyszerűen nincs jelentősége. Megkockáztatom: a kormányzati férfiak ilyen típusú meggyőzésének a lehetősége egyre valószínűtlenebb. - A jelenlegi kormányról beszél? - Természetesen. Az előző kormány egy szétesett, összeomlóban lévő központi aparátust és teljesen széthúzó gazdasági nagyhatalmakat jelentő monopolcégeket hagyott hátra, melyek gazdaságilag és politikailag is uralták az országot, s részben uralják ma is. A kisvállalkozók hálója is teljesen eltért attól, mint amit „fönn" gondoltak róla. Ma szomorúan nézem azokat a kormányzatba vagy ellenzékbe „vonult” barátaimat, akik nagy programok kidolgozásában hadkoznak. Nem hiszem, hogy ők ezt föntről meg tudják csinálni. Amikor kormányzati emberekkel, politikusokkal beszélgetek, az a legfőbb célom, hogy a kormányt, a politikai vezetőket, a pártközpontokat megpróbáljam távoltartani azoktól a hibáktól, bűnöktől, amelyekkel végképp tönkretehetik a gazdaságot. Segíteni sajnos alig tudnak, de nagyon sok kárt okozhatnak. - Ön szerint mi történt Magyarországon az elmúlt két esztendőben? - Tovább tartott a szétesés folyamata. Azzal az állítással kapcsolatban, amit a kormány vall és amit a közvélemény is elfogad (nevezetesen: a diktatórikus kommunizmusból a piacgazdálkodó demokrácia felé tartunk, csak hát kicsit lassan mennek a dolgok), nekem kétségeim vannak. Egyrészt: nem a diktatórikus kommunizmusból jövünk, hanem egy egészen más rendszerből. Másrészt: nem vagyok benne biztos, hogy a piacgazdálkodás és a demokrácia felé tartunk. - Ha nem merre? - Előttem egyre erősebben egy kettős gazdaságú társadalom képe rajzolódik ki. Ennek felső részén található az államgazdaság, csődbe jutott nagy állami, félállami cégekkel, melyeknek a privatizálása szinte reménytelen, vagy nagyon rosszul történik. Ezek a cégek a költségvetés járszalagán össze vannak kapcsolva a költségvetés nagy rendszereivel (oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás stb ). E szféra a lehető legrosszabb módon, félközpontosítottállapotban vegetál. Az államgazdaság alatt található ugyanakkor a második gazdaság: a kisgazdaságok, a szürke- és feketegazdaság. Ez a szféra menekül a kormány és a nagy gazdaság elől. Menekül a nagyvállalati kapcsolatok elől is, mert fél, hogy az magával rántja a mélybe. Ebben a szférában nem kérnek hiteleket, támogatásokat, és fütyülnek az egész politikára. Mindegy, hogy ki van „felül", csak hagyják őket békén - mondják. Ez a kettős gazdaság - amihez hasonló Olaszországban található és éppen most próbálnak megszabadulni tőle - kicsit „maffiás", felül pedig nagyon korrupt rendszer. Pénzért, de politikai előnyökért is adjákveszik a hivatalokat. A mai kormányzat bizonyos szempontból korruptabb és alkudozóbb, mint a Kádár-rendszer idején volt. Akkoriban a szabályokat valamiféle ideológiai masszával leöntött maffiabecsület határozta meg. A kommunista ideológiában persze már senki sem hitt, de ha egy miniszterhelyettes valamit megígért egy vállalatvezetőnek, akkor az többé-kevésbé biztos lehetett abban, hogy az ígéretet be fogják tartani. Napjainkban egy államtitkár ígérete szinte semmit sem ér. Sőt, ha valaki korrumpálja a másikat és azt hiszi, hogy ezzel elintézte az ügyét, könnyen csalódhat... - Nagyon riasztó, amit mond, hiszen egy olyan társadalom képét vetíti elénk, amely szavai szerint morálisan rendkívül alacsony szinten áll, s amelyben nagy társadalmi csoportok egyszerűen nem vesznek tudomást egymásról. Az átmenet legnagyobb erkölcsi buktatója az, hogy maga a politikai elit hív fel keringőre. Ez az elit ad példát arról, hogy ha valaki nem is ért semmihez, de párthűséget mutat, akkor bekerülhet valahová. Csak így lehet bekerülni, az mellékes, hogy jó szakember vagy sem. Ha Moszkvában végeztél, ne próbálj állami funkcióba kerülni. Állami vállalatok vezető testületeibe se, mert a vagyonügynökségen minden Moszkvában végzett nevét kihúzzák. - Ez tényleg így lenne? - Igen. Ha viszont a lojalitás biztosítékai megvannak, szabad a pálya. Amennyiben így működik a rendszer, akkor a társadalom tagjainak azon csoportja, amely az államgazdaságból akar vagy kénytelen megélni, lojalitást kell hogy mutasson. El kell fogadni a játékszabályokat akkor is, ha azok nem érthetők. Az ember ilyenkor nem tudja, mit csináljon. Nem csoda, hiszen először meg kellene változtatnia a múltját. Ha például a Földművelésügyi Minisztériumba behívnak egy állami gazdasági igazgatót azért, hogy a kinevezésének a meghosszabbításáról döntsenek, nem arról kérdezik, mik a tervei, vagy mit szeretne kihozni a gazdaságból. Afelől érdeklődnek, ki volt az anyja, apja, nagyanyja, nagyapja, volt-e KISZ-, párt- szt. tag. Egy óra múlva barátságosan elbúcsúznak tőle. Két hét múlva kap egy levelet. Néhány sorban közükt vele, hogy leváltották. Valójában nem is tudja, miért. Ez az a módszer, ami lojalitásra fogja kényszeríteni az emberek egy részét. - És mi lesz az emberek másik csoportjával? Utálni fogják a „lojalistákat"? - Igen, s ezt már látni is. Ma ezzel járatják le a politikát, s ezért van a politikai elittel szemben ekkora ellenérzés. - Az ön által érzékelt körülmények között lehetséges békésen egymás mellett élni egy országban? - Azt hiszem, igen. Latin- Amerikában tartósan élnek így. „A politikusok gazemberek, nem is törődünk velük" - mondják az ott élő, alul lévő milliók. Bizonyos mértékben Olaszországban is látható ez. Ott a második világháború óta több mint 50 kormányt nyűttek el, de ha megkérdezzük, mitől ilyen jó az olasz gazdaság, azt válaszolják: ennek semmi köze az 50 kormányhoz... Nálunk persze más a helyzet, a kormányzat jóval többet avatkozik bele a gazdaság ügyeibe. Rendszerváltás idején azonban azt hiszem, ez nem elítélendő. Bármely kormány beavatkozását a gazdasági folyamatokba természetesnek tartom. A probléma Magyarországon az, hogy a kormányzat, illetve a parlament nem tudta kitűzni a gazdaság mozgásterét kijelölő cölöpöket. Részben szabadon engedték a gazdaságot, másrészt viszont „rugdossák", mint egy rossz pénznyelő automatát, hátha kijön belőle valami. Néha kijön, néha nem. Azt hiszem, az a baj, hogy még nem döntötték el, el kívánják-e foglalni az egész társadalmat. Az a gyanúm, nem nyugodtak bele az említett kettős világba... - Kiket ért elfoglalók" alatt? A kormánypártokat ? - Azokat is, de általában a politikai elitet, amely úgy érzi, gazdaságilag is kiszorult. A tulajdonváltásnál nem véletlenül kiáltoznak hatalomátmentésről. Amennyiben a tulajdon értékesebb részét megszerzik a külföldiek és a második gazdaság, akkor a politikai hatalom nyakán csak a rozsdás vastömeg marad. Bárki is kapná, ezt az örökséget, csődtömeg fölött uralkodna, miközben a hatalom mellett a gazdasági szféra egészen más irányba mozdulna el. Érzik ezt a veszélyt a pártok, a politikai elit, s most az az érdekük, hogy amíg tulajdont lehet szerezni, azt meg is szerezzék. Szerintem itt kezdődik a rablás: odamenni, elvenni... És a másik oldal is ezt csinálja. - Valahogy mégis csak kellene privatizálni... - Ez igaz, ám ennek nincsenek meg a látható, megismerhető, ellenőrizhető módjai. - Ha finoman fogalmazok, azt kell mondanom: önnek nincs túl jó véleménye az országban zajló folyamatokról. Kormányzati körökben ugyanakkor az utóbbi hetekben optimizmus tapasztalható a gazdaság növekedésének esélyeit illetően. Hogyan vélekedik erről? Az nagyon furcsa, ha a tavalyi 12 százalékos GDP-csökkenés után bárki is növekedésről beszél. Egyébként is, erről a szintről egyáltalán lehet még lejjebb jutni? Az ipari termelés tavaly a fele volt az 1987. évinek. Ha ebben az évben akár egy százalékkal növekedne a GDP - szerintem nem fog - az csak játék a statisztikákkal. Áll az egész ipar. Éppen Szabó Iván, a felelős tárca minisztere mondta, hogy ez a magyar csoda, mármint az, hogy termelés alig van, de növekednek a lakossági megtakarítások. - Mire alapozhatja a kormányzat növekedési várakozásait? - A gyarapodó megtakarításokra, arra, hogy a lakosság előbb-utóbb be fogja fektetni a pénzét. Ismert, hogy le akarják szorítani a kamatszinteket. A probléma csak az, hogy a kamatlábakat addig nem lehet csökkenteni, amíg a költségvetésnek ilyen nagy a hiánya. Az emberek egyébként sem tudnának megfelelő beruházási lehetőségekhez jutni. Nincsenek állami programok az infrastruktúra fejlesztésére, s még az Expóról sem tudni semmit. Pedig, ha az állam nem tud nagy felhajtást csinálni, akkor az emberek nem fektetnek be. A kormányzat erre az évre 2-2,5 milliárd dollár külföldi tőke beáramlására is számít. Ez a tavalyi szintnek csaknem a duplája lenne. Nem tudom, mire alapozzák a reményt, de nekem ezzel kapcsolatban is kétségeim vannak. Szabad vágta. „A második gazdaság viszonylagos autonómiájával nem nagyon tud mit kezdeni a kormány...” Fotó: Iklódy János HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁRUNK Gulyás Imre Édesanyák Május első vasárnapján egy kicsit izgatottabban ver az édesanyák szíve, mint más napokon. Ez a vasárnap ugyanis az övék, az ő megkülönböztetett tiszteletük jeléül. Anyák napja. Jó, hogy van az esztendőben egy kiválasztott napjuk, egy tavaszi vasárnapjuk az anyáknak, akiknél többet és kitartóbban talán csak az árvák tudnak virrasztani a hajszolt álmú életek fölött. Az árvák. Gondoljunk rájuk is egy percig a lépcsőfordulóban, amikor hálatesten, virágok hűvös érintésétől megilletődötten édesanyánkat indulunk köszönteni. Gondoljunk az árvák fekete csendű seregére - amely úgy bolyong magányos útján, mint elfelejtett nyáj a szakadékok védte, téli hegytetőkön. És sehol, aki kiáltson kitárt karokkal. Nincs vigasztalóbb öböl a kitárt anyai karoknál. Víg, vad, gyermeteg s világfi mind édesanyjának gyón legelőbb, oda menekül, oda tér meg a kalandok után. Miért? Hát lehet itt hely a kérdezésnek? Mert egyik sem talál epedőbb várost a másikénál. Ezért oly dús hát az emlékezet is, függetlenül attól, hogy falusi vagy városi családok anyák napi rítusaiba mélyeszti-e kitéphetetlen gyökereit. Sokunk élete ilyen, sokaké olyan képekkel van teli. Tartózkodó-rejtőzködő madonnamosolytól a szárnyként suhogó viszontszeretet-vágyig millió változatú az anyai ragaszkodás. Miként ők maguk is milliomosok, a földkerekség legönzetlenebb milliomosai, akiknél akkor is van hitel, mikor már minden összeomlott, akik egyre csak adnak, akik nem kérnek garanciát, se kezest, se zálogot, akik szó nélkül törlik a tartozásokat, kivéve azt az egyetlen egyet, ami különb az aranyfedezetnél - amelyet a világ leggyönyörűbb anyanyelvén egyszerűen csak szeretetnek mondunk. A felcserélhetetlen szeretet jegyeit viselvén állunk meg évről évre a messzi kapu előtt, újra érezve a szív szertelen verdesését, hiszen látjuk, amint a kert mélyéről fut - már az egyszeri hangra - édesanyánk, mintha e perc várásában telt volna az élet, mintha a szálló léptekben gyermekmaga ringna, míg a fakó szoknyán körtáncot járnak a fények - összefogódzva a síphangú unokákkal. SÖTÉT SAROK Erdei Sándor Prosztapuszta Egy, a reklámokból jól ismert cég „az oka’ mindennek. Ez a cég leginkább samponok gyártásáról híres. A reklámban a tűzről pattant leányka csapkodja a sportszekrény ajtaját, s annak örül, hogy neki csak meg kell mosnia, máris kész a haja, egyúttal kondicionálva is van. (Ha ez a reklámzanza reklámnak minősül, kéretik érdeklődni a szerző postacíme iránt, a honorárium jótékony célra megy.) A cég a napokban tesztelésre alkalmas kis „csomagocskákat” dobatott be Debrecen nagyon sok házában a lakók postaládájába. A legtöbb lakó viszont nem találkozott ezzel a kis tubuskával(?), az élelmes kétes erkölcsűek megelőzték őket. Amint kiderült az ajándékozó üzleti mozdulat, nyomban követte az útonállás: „derék" ismeretlenek feltörtek minden lehetséges postaládát a samponkortyért, így volt ez majd' mindegyik házban. El tudom képzelni, micsoda vigasztalan és gyilkos sajnálatérzés vehetett erőt a cég képviselőin, amikor ezt megtudták, nyilván menthetetlennek tartanak egy olyan nációt, amelynek ennyi pitiáner egyede van, akik a semmiért, a semminél is kevesebbért képesek törni, lopni, zúzni. Mit kezdhetünk a tisztesség-koldus hűtők-borítókkal? Szeretnénk megmosni a fejüket, keményen, katonásan, kár, hogy nem tehetjük. Ők viszont - ennyi samponnal! - nyilván folyton folyvást ezt teszik. Persze hiába, kimosakodniuk úgysem sikerül. Járjanak is úgy, mint Ágnes asszony, aki szennyes ruháját hiába mosta, mosta...