Hajdú-Bihari Napló, 1992. november (49. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-02 / 258. szám

1992. NOVEMBER 2., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL Constantinescuban legalább nem csalódnak Az elégedetlenség, a változás utáni óhaj már gyökeret vert a román társadalomban Nemes Balázs Bukarest (HBN) - A vesztesek ál­talában nagyon hamar elhagyják a küzdőteret és hajlamosak a visszavonulásra. Hogy hosszú távon ugyanez történik-e majd Emil Constantinescu esetében is, egyelőre kérdéses. Az október 11-i választásokat követően a román ellenzék, a De­mokratikus Konvenció (DK) Ion Iliescuval szemben vesztes elnök­jelöltje ugyanis nem tűnt el nyom­ban a süllyesztőben, és a bukaresti egyetem rektoraként továbbra is aktív, a napi sajtóból is kiolvas­ható politikai szerepet vállal. De a választások közelsége okán sze­mélye ismételten is előtérbe kerül a politikai elemzésekben. A romániai újságolvasó már tudja azt, hogy az „odaát", az Erdélyben élő magyarság egy em­berként sorakozott fel Constanti­nescu mögött; tanulság erre az a tény, hogy a magyarok lakta me­gyékben, településeken mindenütt fölényes Constantinescu-győzel­­met mutatnak az adatok. Vitatha­tatlan tehát, hogy a közelmúlt tör­ténelmében nem találni olyan ro­mán politikust, aki ilyen mérték­ben élvezte volna az erdélyi ma­gyarság bizalmát. E bizalom és a vitathatatlan rokonszenv talán feljogosít arra, hogy (bár vesz­tesként kellett a küzdőtérről tá­voznia) még egyszer a személye kapcsán visszatérjünk a romániai választásokra. Eufória és belenyugvás Emil Constantinescu személyét azonban nehéz elválasztani az őt támogató politikai tömörülés, a DK választási szereplésétől és így az értékeléseknek gyakran kettős vonatkozásuk van: egyaránt érin­tik a volt elnökjelöltet és a DK-t. A megközelítés - mindkét esetben - két ellentétes irányból érkezik. Az egyik nagyon keményen kéri számon a választási vereséget, ki­mondva azt, hogy a DK-nak er­kölcsi kötelessége lett volna meg­nyerni a választásokat, a másik irány pedig félreérthetetlenül úgy fogalmaz: mind a DK, mind Cons­tantinescu óriási szerencséje, hogy elvesztette a választásokat. Ez utóbbi abból indul ki, hogy Romá­nia ebben a pillanatban olyan mélyre süllyedt egy általános gaz­dasági-társadalmi, sőt erkölcsi vál­ságban, hogy abba, bárki is kerül hatalomra, csak belebukni lehet. Tény, hogy a választások szeptem­ber 27-i mozzanatát megelőzően a DK táborát egyértelműen az „elke­rülhetetlen" győzelem eufóriája lengte át, az eredmények megis­merése után viszont ugyanez a választási koalíció valamiféle fa­talista belenyugvással nagyon gyorsan túltette magát a történ­teken. Ezen a helyen mindig szóba kerül a választási csalások kér­dése, amit megnyugtatóan talán már sohasem lehet lezárni. Véle­ményünk szerint nagy a valószí­nűsége a csalásoknak - akár be tudja ezt valaha is valaki bizonyí­tani, akár nem -, de akkora csalás­ra, amely döntő módon befolyá­solhatta volna akár a parlamenti, akár az elnöki választások ered­ményét, nem került sor. Talán né­hány parlamenti mandátum sorsa másképpen alakult volna, de az elnöki széké semmiképpen! A magunk részéről hadd fogal­mazzuk meg így a kérdést: vajon egyáltalán megnyerhette-e az el­múlt választásokat a DK és Emil Constantinescu? S a választ keres­ve a kérdésre, már nem tekint­hetünk el a számoktól. Az a tény ugyanis, hogy az urnák elé járuló 12 millió polgár közül 5 millió Constantinescura adta a szavazatát, számunkra egy­értelműen jelzi, hogy az Iliescu el­nökkel szembeni elégedetlenség, a változás utáni óhaj már gyökeret vert a román társadalomban, és erre a valóságra építeni lehe­tett/kellett volna. Sajnos azonban, ezúttal is bebizonyosodott, hogy az esetek többségében az elége­detlenség megléte valakivel kap­csolatban, nem jelenti automatiku­san más valaki választását! Az Iliescu és Constantinescu közötti 7-5-ös arány viszont sejteti azt a lehetőséget, hogy talán mégis lehetett volna valamit kezdeni részben az ingadozók, részben a választástól távol maradók milliói­val. S ha nem vitatjuk (vannak, akik vitatják), hogy helyes személyi döntés volt-e Constantinescut vá­lasztani elnökjelöltnek, még akkor is marad két olyan tényező, ami hátrányos helyzetbe hozza a kon­venciót ezeken a választásokon. Drága késés Egyrészt az a tény, hogy kivárt, hónapokat késett az elnökjelölt személyének kijelölésével, olyan helyzetbe hozta Iliescut, amit az ki is aknázott; a teljes ismeretlenség­ből induló Constantinescunak ezért a legalább három hónapos késésért aztán igen magas árat kel­lett fizetnie. Másrészt, de még mindig a konvenció berkein belül maradva, sajnálattal kell megálla­pítani azt, hogy ennek kampánya nagyjában-egészében azon rétegek felé irányult, akiket már nem kel­lett megnyerni a DK igazának, mert valóságos hívei voltak a vál­tozásnak. Ilyen körülmények kö­zött a kommunista rendszer ma is meglévő struktúrái kényük-ked­­vük szerint „dolgozhattak", ott, ahol végül is a választások ered­ménye eldőlt: általában vidéken, elsősorban pedig a Kárpátokon túli régiók falvaiban. Persze egyéb külső tényezők is gyengítették a DK és Constanti­nescu választási kampányának hatékonyságát. Az a Nemzeti Megmentési Front, amely most határozott ellenzéki szövetséges­ként kopogtat a konvenció ajta­ján, a kampányhónapokban mind­végig balról támadta a DK-t egy­fajta (a román történelemben a reakciós restaurációval azonos) „szörnyszövetségnek" mutatva be. Constantinescu személyes lejára­tására is törekedve nem egy eset­ben. A Petre Roman-féle front még az elnökválasztások 24. órájában, tehát az első forduló után sem ta­núsított Constantinescu-párti ma­gatartást, amikor a saját elnökjelölt elvesztését követően a versenyben maradt kettő, Iliescu és Constanti­nescu közötti választást saját párt­híveinek a „lelkiismeretére" bízta. A gondolattal persze, hogy ta­lán másképpen is történhetett vol­na, el lehet játszadozni, a tényeken azonban ez már mit sem változtat. Egybehangzó vélemények szerint a romániai társadalom újabb négy esztendőt (ha nem többet) ve­szített a „normálishoz" (értsd: a demokráciához) vezető úton. E tényszerűségen túl azonban Emil Constantinescu személyében, ha csupán rövid időre is, egy olyan ember került a politikai reflektor­­fénybe Romániában, aki a demok­rácia meggyőződéses, elkötelezett híveként, európaiságával és őszin­teséget, tisztaságot sugalmazó egyéniségével nem mindennapi je­lenség a román politikai élet po­rondján. S mert neve mostantól egy be nem teljesült politikai aka­rat szimbóluma lett, a „savanyú a szőlő" gondolat jegyében so­kan fogalmaznak így mostanság: benne legalább nem fogunk csa­lódni! Görgényszentimre. A Rákóczi-hegy alatt fekvő kastélyt a 18. században a Bornemissza-család épít­tette Fotó: Gulyás Imre A kisebbség alkotmányos lehetőségei javultak Szeminárium a megértés és együttélés előmozdítására Marosvásárhelyen Marosvásárhely (MTI)­­ Maros­­vásárhelyen vasárnap délben vé­get ért az interkulturális megértés és együttélés előmozdítására ren­dezett nemzetközi szeminárium, amely a maga nemében az első volt Romániában - miután ta­vasszal Gheorghe Funar kolozs­vári polgármester megakadályoz­ta egy hasonló rendezvény meg­tartását. A háromnapos eszmecserén a nemzetközi Helsinki-alapítvány, a romániai Helsinki-bizottság, a Pro Europa Liga, a kölni Heinrich Böll-alapítvány kezdeményezésé­ben, az Európai Közösség PHARE demokráciaprogramjának támo­gatásával, számos romániai ki­sebbségek - köztük a magyar - képviselői, román és nemzetközi nem kormányzati szervezetek tag­jai, román kormányszervek kép­viselői (ez utóbbiak megfigye­lőként), továbbá szakértők vettek részt. Elemezték a kisebbségek helyzetét és számos ajánlást fo­gadtak el az együttélés javítására. A tanácskozás három munka­­csoportjának vitáit összegező be­számolón megállapították, hogy bár a kisebbségek lehetőségei al­kotmányos téren javultak az 1989- es fordulat után, továbbra is van­nak hézagok a nemzetközi kisebb­ségi jog és a román alkotmány, a román alkotmány és román tör­vények, illetve a román törvények és azok végrehajtása között. Az utóbbi téren elsősorban a jogszol­gáltatásban konstatáltak olyan gyakorlatot, amely a kisebbségek jogvédelmének, képviseletének nem megfelelő voltára utal, amit például az is bizonyít, hogy az 1990. évi marosvásárhelyi esemé­nyekkel kapcsolatos ítéletek csak cigány és magyar résztvevőket sújtottak, az egyedüli román elítélt igen enyhe büntetést kapott. A tanácskozáson kidolgozott javaslatok között szerepel egy központ felállítása Marosvásárhe­lyen az interkulturális együttélés előmozdítására, szemináriumok és tanfolyamok szervezése a kisebb­ségi kérdésekkel foglalkozó kor­mány és egyéb szervezetek tagjai számára. Továbbá a nyelvi oktatás előmozdítása mind a többségi, mind a kisebbségi kölcsönös meg­értés megkönnyítésére, a sajtó munkájának javítása oly módon, hogy elkerülhető legyen a kisebb­ségi kérdések egyoldalú keze­lése. Erre az utóbbira vonatkozólag sajnálatos példát nyújtott a tanács­kozást követő sajtóértekezlet, ame­lyen a román televízió helyi tu­dósítója valósággal a bírósági ki­hallgatások stílusában bombázta kérdésekkel Smaranda Enache asszonyt, a tanácsozás egyik szer­vezőjét, a Pro Europa Liga veze­tőjét. Az újságíró mindenáron azt próbálta bebizonyítani, hogy a rendezvény románellenes eleme­ket tartalmazott, mint azt a szemi­nárium első napjáról Bukarestbe küldött és a televízióban sugár­zott tudósításában állította. A kér­dések hangneme olyan volt, hogy a jelenlévő külföldi vendégek is szükségesnek látták, hogy felvilá­gosítsák a román televízió tudó­sítóját arról, hogyan is illik tudósí­tani az ilyen eseményekről, és mit jelent a múlt feltárásának szabad­sága. Ugyanakkor Ovidiu Sincai, a román külügyminisztérium meg­figyelőként jelen lévő tanácsadója az MTI tudósítójának nyilatkozva üdvözölte, hogy a tanácskozásra sor került és a hangot adott an­nak a reményének, hogy hasznos munkát végzett, még akkor is, ha ő nem minden, a nem kormány­zati szervek által hangoztatott véleménnyel ért egyet. Sincai ki­jelentette, hogy tanulmányozni fogja a tanácskozás anyagát. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Gulyás Imre A tisztesség neve Amióta Közép- és Délkelet-Európa a bé­kétlenség szigete lett, idehaza is egyre nehe­zebb megállni vagy szilárdan járni a fásult­ság és levertség tenger erejű hullámzásában. Menekülnének tőlünk az erények, úgy kell magunkat hozzájuk kötni, mint egykor Odüsz­­szeusz tette, hányódván, hajója fedélzetén. Haza, igazságszeretet, hűség - fogyó erejű mécsek mind a félhomályban, hol új pályára állásra sarkall a farkasüvöltés végtelenje. Hányszor kell látnunk lemondó, szinte bagatellizáló vagy ideges rosszallást mutató legyintést a tisztesség szó hallatán! Mintha e világon már nem is lenne vele senki fel­palástolva. Maholnap jóság, türelmesség is - szám­kivetettek sorsára jutva - csak az álmokban bujkálhatnak. Tisztesség? Lejáratták, de­valválták, üressé tették, mondják a kóruster­mészetű sokaságban, és úgy néznek rá máris, mint a temetetlen halottra. Mintha el lehetne felejteni, hogy volt idő, amikor fák­lyaként kellett lobogni a szónak, amelynek ugyan ma akár szentjánosbogárként is elég parázslani, de ki nem olthatjuk az életünkből, aminek fénye van. Illő és erkölcsös (ha nem erkölcsi parancs!) a tisztességről gondol­kodni, mert cselekedni is könnyebb ismer­vén, azaz jó definíció vagy megoldóképlet birtokában. Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy a tisztesség nem jár tettekkel. Ellenkezőleg, cselekedet által fejti ki magát, cselekvésben megnyilvánuló erénye az embernek. Legutóbb Vaclav Havel, Közép-Európa egyik legemberarcúbb politikusa erősített meg e meggyőződésben - az a Havel, aki a hatalom csúcsán sem vált szoborrá, ide­gen vonásúvá. Még a nyár folyamán a The New York Review of Books egyik számában jelent meg az Álom Cseh-Szlovákiáról című írása (fordítását a Valóság o­któberi szá­mában olvashattuk), amelyben a cikk meg­születésekor még államférfi író a követ­kezőket vallja a tisztességről: „Már sokszor és sok helyen elmondtam, hogy egyetlen nagy kérdést sem fogunk tudni megoldani - akár a környezet, a gazdaság, a technika vagy a politika területén - művelt és egy­szersmind tisztességes emberek nélkül. És a tisztesség általános mércéje az, hogy egy adott társadalom hogyan gondoskodik a gye­rekekről, a betegekről, az öregekről, a rászo­rulókról”. Vagyis a tisztesség neve csele­kedet. Ebben kellene végre egyezségre jut­ni minden egyénnek a hivatalok és politikai pártok bajnokaival. JELENSÉGEINK Balogh Júlia kezdheti újra az évet Egy édesanya panaszolja: a pályaválasztás­nál nagy gondot okozott az egész családnak, hogy a nyolcadik osztályt végző fiúkat hol tanít­tassák tovább, milyen szakmát adjanak a ke­zébe. Mert az nem volt kétséges, hogy gim­názium helyett szakmunkásképzőt válasszon a gyermek, illetve azt ajánljanak a szülők neki. Az ötgyermekes család ugyanis anyagi helyzete miatt nem engedhette meg, hogy a legnagyobb gyermeke képesítést, szakmát nem adó közép­iskolában tanuljon tovább. Igaz, ezt nem is igen bánta a fiatalember. Hosszas fejtörés után, a fiú képességeit, elképzeléseit is figyelembe vé­ve úgy döntöttek, hogy szakácsnak tanuljon. Felvették a gyermeket egy alapítványi iskolá­ba, s ment minden szép simán egészen idáig. Ám egyik nap azzal ment haza a fiú, hogy eb­ben az évben 30 ezer forintba kerül a tanítás az iskolában. Aki nem tudja fizetni a tandíjat, elmehet máshová. A családi tanács megint ösz­­szeült, de csak azt állapíthatták meg, hogy nem tudják vállalni a 30 ezer forintot akármennyire is számolgatnak. A férj időközben munkanélküli lett, az édesanya munkahelye sem stabil, hiszen a vállalat, ahol még dolgozik, nemrégen csődöt jelentett. Ezért minden fillérre szükségük van. A mama most állást keres még 16 éves sincs fiának, de nem talál. A gyermek munkanélküli­segélyt nem kap, de iskolába sem járhat. Ez az éve veszendőbe megy, aztán, ha jövőre sike­rülne egy állami szakiskolába felvételt nyernie, ott sem lesz ingyenes a tanítás. Sajnos nincs egyedül, sok diák, nem egy jó képességű közöt­tük, kerül így rövidesen az utcára és növeli a munkanélküliek népes seregét és teszi még kilátástalanabbá a családok életét. Megoldás? Egyelőre nincs.

Next