Hajdú-Bihari Napló, 1992. november (49. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-02 / 258. szám
1992. NOVEMBER 2., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL Constantinescuban legalább nem csalódnak Az elégedetlenség, a változás utáni óhaj már gyökeret vert a román társadalomban Nemes Balázs Bukarest (HBN) - A vesztesek általában nagyon hamar elhagyják a küzdőteret és hajlamosak a visszavonulásra. Hogy hosszú távon ugyanez történik-e majd Emil Constantinescu esetében is, egyelőre kérdéses. Az október 11-i választásokat követően a román ellenzék, a Demokratikus Konvenció (DK) Ion Iliescuval szemben vesztes elnökjelöltje ugyanis nem tűnt el nyomban a süllyesztőben, és a bukaresti egyetem rektoraként továbbra is aktív, a napi sajtóból is kiolvasható politikai szerepet vállal. De a választások közelsége okán személye ismételten is előtérbe kerül a politikai elemzésekben. A romániai újságolvasó már tudja azt, hogy az „odaát", az Erdélyben élő magyarság egy emberként sorakozott fel Constantinescu mögött; tanulság erre az a tény, hogy a magyarok lakta megyékben, településeken mindenütt fölényes Constantinescu-győzelmet mutatnak az adatok. Vitathatatlan tehát, hogy a közelmúlt történelmében nem találni olyan román politikust, aki ilyen mértékben élvezte volna az erdélyi magyarság bizalmát. E bizalom és a vitathatatlan rokonszenv talán feljogosít arra, hogy (bár vesztesként kellett a küzdőtérről távoznia) még egyszer a személye kapcsán visszatérjünk a romániai választásokra. Eufória és belenyugvás Emil Constantinescu személyét azonban nehéz elválasztani az őt támogató politikai tömörülés, a DK választási szereplésétől és így az értékeléseknek gyakran kettős vonatkozásuk van: egyaránt érintik a volt elnökjelöltet és a DK-t. A megközelítés - mindkét esetben - két ellentétes irányból érkezik. Az egyik nagyon keményen kéri számon a választási vereséget, kimondva azt, hogy a DK-nak erkölcsi kötelessége lett volna megnyerni a választásokat, a másik irány pedig félreérthetetlenül úgy fogalmaz: mind a DK, mind Constantinescu óriási szerencséje, hogy elvesztette a választásokat. Ez utóbbi abból indul ki, hogy Románia ebben a pillanatban olyan mélyre süllyedt egy általános gazdasági-társadalmi, sőt erkölcsi válságban, hogy abba, bárki is kerül hatalomra, csak belebukni lehet. Tény, hogy a választások szeptember 27-i mozzanatát megelőzően a DK táborát egyértelműen az „elkerülhetetlen" győzelem eufóriája lengte át, az eredmények megismerése után viszont ugyanez a választási koalíció valamiféle fatalista belenyugvással nagyon gyorsan túltette magát a történteken. Ezen a helyen mindig szóba kerül a választási csalások kérdése, amit megnyugtatóan talán már sohasem lehet lezárni. Véleményünk szerint nagy a valószínűsége a csalásoknak - akár be tudja ezt valaha is valaki bizonyítani, akár nem -, de akkora csalásra, amely döntő módon befolyásolhatta volna akár a parlamenti, akár az elnöki választások eredményét, nem került sor. Talán néhány parlamenti mandátum sorsa másképpen alakult volna, de az elnöki széké semmiképpen! A magunk részéről hadd fogalmazzuk meg így a kérdést: vajon egyáltalán megnyerhette-e az elmúlt választásokat a DK és Emil Constantinescu? S a választ keresve a kérdésre, már nem tekinthetünk el a számoktól. Az a tény ugyanis, hogy az urnák elé járuló 12 millió polgár közül 5 millió Constantinescura adta a szavazatát, számunkra egyértelműen jelzi, hogy az Iliescu elnökkel szembeni elégedetlenség, a változás utáni óhaj már gyökeret vert a román társadalomban, és erre a valóságra építeni lehetett/kellett volna. Sajnos azonban, ezúttal is bebizonyosodott, hogy az esetek többségében az elégedetlenség megléte valakivel kapcsolatban, nem jelenti automatikusan más valaki választását! Az Iliescu és Constantinescu közötti 7-5-ös arány viszont sejteti azt a lehetőséget, hogy talán mégis lehetett volna valamit kezdeni részben az ingadozók, részben a választástól távol maradók millióival. S ha nem vitatjuk (vannak, akik vitatják), hogy helyes személyi döntés volt-e Constantinescut választani elnökjelöltnek, még akkor is marad két olyan tényező, ami hátrányos helyzetbe hozza a konvenciót ezeken a választásokon. Drága késés Egyrészt az a tény, hogy kivárt, hónapokat késett az elnökjelölt személyének kijelölésével, olyan helyzetbe hozta Iliescut, amit az ki is aknázott; a teljes ismeretlenségből induló Constantinescunak ezért a legalább három hónapos késésért aztán igen magas árat kellett fizetnie. Másrészt, de még mindig a konvenció berkein belül maradva, sajnálattal kell megállapítani azt, hogy ennek kampánya nagyjában-egészében azon rétegek felé irányult, akiket már nem kellett megnyerni a DK igazának, mert valóságos hívei voltak a változásnak. Ilyen körülmények között a kommunista rendszer ma is meglévő struktúrái kényük-kedvük szerint „dolgozhattak", ott, ahol végül is a választások eredménye eldőlt: általában vidéken, elsősorban pedig a Kárpátokon túli régiók falvaiban. Persze egyéb külső tényezők is gyengítették a DK és Constantinescu választási kampányának hatékonyságát. Az a Nemzeti Megmentési Front, amely most határozott ellenzéki szövetségesként kopogtat a konvenció ajtaján, a kampányhónapokban mindvégig balról támadta a DK-t egyfajta (a román történelemben a reakciós restaurációval azonos) „szörnyszövetségnek" mutatva be. Constantinescu személyes lejáratására is törekedve nem egy esetben. A Petre Roman-féle front még az elnökválasztások 24. órájában, tehát az első forduló után sem tanúsított Constantinescu-párti magatartást, amikor a saját elnökjelölt elvesztését követően a versenyben maradt kettő, Iliescu és Constantinescu közötti választást saját párthíveinek a „lelkiismeretére" bízta. A gondolattal persze, hogy talán másképpen is történhetett volna, el lehet játszadozni, a tényeken azonban ez már mit sem változtat. Egybehangzó vélemények szerint a romániai társadalom újabb négy esztendőt (ha nem többet) veszített a „normálishoz" (értsd: a demokráciához) vezető úton. E tényszerűségen túl azonban Emil Constantinescu személyében, ha csupán rövid időre is, egy olyan ember került a politikai reflektorfénybe Romániában, aki a demokrácia meggyőződéses, elkötelezett híveként, európaiságával és őszinteséget, tisztaságot sugalmazó egyéniségével nem mindennapi jelenség a román politikai élet porondján. S mert neve mostantól egy be nem teljesült politikai akarat szimbóluma lett, a „savanyú a szőlő" gondolat jegyében sokan fogalmaznak így mostanság: benne legalább nem fogunk csalódni! Görgényszentimre. A Rákóczi-hegy alatt fekvő kastélyt a 18. században a Bornemissza-család építtette Fotó: Gulyás Imre A kisebbség alkotmányos lehetőségei javultak Szeminárium a megértés és együttélés előmozdítására Marosvásárhelyen Marosvásárhely (MTI) Marosvásárhelyen vasárnap délben véget ért az interkulturális megértés és együttélés előmozdítására rendezett nemzetközi szeminárium, amely a maga nemében az első volt Romániában - miután tavasszal Gheorghe Funar kolozsvári polgármester megakadályozta egy hasonló rendezvény megtartását. A háromnapos eszmecserén a nemzetközi Helsinki-alapítvány, a romániai Helsinki-bizottság, a Pro Europa Liga, a kölni Heinrich Böll-alapítvány kezdeményezésében, az Európai Közösség PHARE demokráciaprogramjának támogatásával, számos romániai kisebbségek - köztük a magyar - képviselői, román és nemzetközi nem kormányzati szervezetek tagjai, román kormányszervek képviselői (ez utóbbiak megfigyelőként), továbbá szakértők vettek részt. Elemezték a kisebbségek helyzetét és számos ajánlást fogadtak el az együttélés javítására. A tanácskozás három munkacsoportjának vitáit összegező beszámolón megállapították, hogy bár a kisebbségek lehetőségei alkotmányos téren javultak az 1989- es fordulat után, továbbra is vannak hézagok a nemzetközi kisebbségi jog és a román alkotmány, a román alkotmány és román törvények, illetve a román törvények és azok végrehajtása között. Az utóbbi téren elsősorban a jogszolgáltatásban konstatáltak olyan gyakorlatot, amely a kisebbségek jogvédelmének, képviseletének nem megfelelő voltára utal, amit például az is bizonyít, hogy az 1990. évi marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatos ítéletek csak cigány és magyar résztvevőket sújtottak, az egyedüli román elítélt igen enyhe büntetést kapott. A tanácskozáson kidolgozott javaslatok között szerepel egy központ felállítása Marosvásárhelyen az interkulturális együttélés előmozdítására, szemináriumok és tanfolyamok szervezése a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kormány és egyéb szervezetek tagjai számára. Továbbá a nyelvi oktatás előmozdítása mind a többségi, mind a kisebbségi kölcsönös megértés megkönnyítésére, a sajtó munkájának javítása oly módon, hogy elkerülhető legyen a kisebbségi kérdések egyoldalú kezelése. Erre az utóbbira vonatkozólag sajnálatos példát nyújtott a tanácskozást követő sajtóértekezlet, amelyen a román televízió helyi tudósítója valósággal a bírósági kihallgatások stílusában bombázta kérdésekkel Smaranda Enache asszonyt, a tanácsozás egyik szervezőjét, a Pro Europa Liga vezetőjét. Az újságíró mindenáron azt próbálta bebizonyítani, hogy a rendezvény románellenes elemeket tartalmazott, mint azt a szeminárium első napjáról Bukarestbe küldött és a televízióban sugárzott tudósításában állította. A kérdések hangneme olyan volt, hogy a jelenlévő külföldi vendégek is szükségesnek látták, hogy felvilágosítsák a román televízió tudósítóját arról, hogyan is illik tudósítani az ilyen eseményekről, és mit jelent a múlt feltárásának szabadsága. Ugyanakkor Ovidiu Sincai, a román külügyminisztérium megfigyelőként jelen lévő tanácsadója az MTI tudósítójának nyilatkozva üdvözölte, hogy a tanácskozásra sor került és a hangot adott annak a reményének, hogy hasznos munkát végzett, még akkor is, ha ő nem minden, a nem kormányzati szervek által hangoztatott véleménnyel ért egyet. Sincai kijelentette, hogy tanulmányozni fogja a tanácskozás anyagát. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Gulyás Imre A tisztesség neve Amióta Közép- és Délkelet-Európa a békétlenség szigete lett, idehaza is egyre nehezebb megállni vagy szilárdan járni a fásultság és levertség tenger erejű hullámzásában. Menekülnének tőlünk az erények, úgy kell magunkat hozzájuk kötni, mint egykor Odüszszeusz tette, hányódván, hajója fedélzetén. Haza, igazságszeretet, hűség - fogyó erejű mécsek mind a félhomályban, hol új pályára állásra sarkall a farkasüvöltés végtelenje. Hányszor kell látnunk lemondó, szinte bagatellizáló vagy ideges rosszallást mutató legyintést a tisztesség szó hallatán! Mintha e világon már nem is lenne vele senki felpalástolva. Maholnap jóság, türelmesség is - számkivetettek sorsára jutva - csak az álmokban bujkálhatnak. Tisztesség? Lejáratták, devalválták, üressé tették, mondják a kórustermészetű sokaságban, és úgy néznek rá máris, mint a temetetlen halottra. Mintha el lehetne felejteni, hogy volt idő, amikor fáklyaként kellett lobogni a szónak, amelynek ugyan ma akár szentjánosbogárként is elég parázslani, de ki nem olthatjuk az életünkből, aminek fénye van. Illő és erkölcsös (ha nem erkölcsi parancs!) a tisztességről gondolkodni, mert cselekedni is könnyebb ismervén, azaz jó definíció vagy megoldóképlet birtokában. Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy a tisztesség nem jár tettekkel. Ellenkezőleg, cselekedet által fejti ki magát, cselekvésben megnyilvánuló erénye az embernek. Legutóbb Vaclav Havel, Közép-Európa egyik legemberarcúbb politikusa erősített meg e meggyőződésben - az a Havel, aki a hatalom csúcsán sem vált szoborrá, idegen vonásúvá. Még a nyár folyamán a The New York Review of Books egyik számában jelent meg az Álom Cseh-Szlovákiáról című írása (fordítását a Valóság októberi számában olvashattuk), amelyben a cikk megszületésekor még államférfi író a következőket vallja a tisztességről: „Már sokszor és sok helyen elmondtam, hogy egyetlen nagy kérdést sem fogunk tudni megoldani - akár a környezet, a gazdaság, a technika vagy a politika területén - művelt és egyszersmind tisztességes emberek nélkül. És a tisztesség általános mércéje az, hogy egy adott társadalom hogyan gondoskodik a gyerekekről, a betegekről, az öregekről, a rászorulókról”. Vagyis a tisztesség neve cselekedet. Ebben kellene végre egyezségre jutni minden egyénnek a hivatalok és politikai pártok bajnokaival. JELENSÉGEINK Balogh Júlia kezdheti újra az évet Egy édesanya panaszolja: a pályaválasztásnál nagy gondot okozott az egész családnak, hogy a nyolcadik osztályt végző fiúkat hol taníttassák tovább, milyen szakmát adjanak a kezébe. Mert az nem volt kétséges, hogy gimnázium helyett szakmunkásképzőt válasszon a gyermek, illetve azt ajánljanak a szülők neki. Az ötgyermekes család ugyanis anyagi helyzete miatt nem engedhette meg, hogy a legnagyobb gyermeke képesítést, szakmát nem adó középiskolában tanuljon tovább. Igaz, ezt nem is igen bánta a fiatalember. Hosszas fejtörés után, a fiú képességeit, elképzeléseit is figyelembe véve úgy döntöttek, hogy szakácsnak tanuljon. Felvették a gyermeket egy alapítványi iskolába, s ment minden szép simán egészen idáig. Ám egyik nap azzal ment haza a fiú, hogy ebben az évben 30 ezer forintba kerül a tanítás az iskolában. Aki nem tudja fizetni a tandíjat, elmehet máshová. A családi tanács megint öszszeült, de csak azt állapíthatták meg, hogy nem tudják vállalni a 30 ezer forintot akármennyire is számolgatnak. A férj időközben munkanélküli lett, az édesanya munkahelye sem stabil, hiszen a vállalat, ahol még dolgozik, nemrégen csődöt jelentett. Ezért minden fillérre szükségük van. A mama most állást keres még 16 éves sincs fiának, de nem talál. A gyermek munkanélkülisegélyt nem kap, de iskolába sem járhat. Ez az éve veszendőbe megy, aztán, ha jövőre sikerülne egy állami szakiskolába felvételt nyernie, ott sem lesz ingyenes a tanítás. Sajnos nincs egyedül, sok diák, nem egy jó képességű közöttük, kerül így rövidesen az utcára és növeli a munkanélküliek népes seregét és teszi még kilátástalanabbá a családok életét. Megoldás? Egyelőre nincs.