Hajdú-Bihari Napló, 1994. április (51. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-01 / 77. szám
1994. ÁPRILIS 1., PÉNTEK HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Egyre nehezebb a cigány sors Ladányban... Veszélyben van az anyanyelvük is, mert a gyerekek már nem tanulják meg Kovács Zsolt Püspökladány (HBN) - Kupeckedtek, toll- és használtcikk-kereskedéssel foglalkoztak régen a püspökladányi cigányok. A tsz-világban egyesek a mezőgazdaságban, mások a fővárosban vagy a Dunántúlon találtak munkát. Az elmúlt években a munkahelyek jelentős része megszűnt, a vállalkozás fortélyaihoz pedig keveset ért az iskolázatlan cigány ember, így napjainkban a város keresőképes cigány lakosságának fele munkanélküli-segélyből vagy szociális támogatásból él. Életüket tovább nehezíti, hogy a város önkormányzati testületében nincs olyan személy, aki az érdekeiket képviselni tudná. Püspökladány lakossága pedig még jól emlékszik a két évvel ezelőtti „Zserbó-ügyre"... A képviseletről A sportpálya melletti új családi házában kerestem fel a helyi cigányság egyik képviselőjét, Kovács Józsefet, aki a Hajdú-Bihar Megyei Cigány Érdekszövetség elnöki tisztét is betölti. A helyhatósági választások közeledtével egyre fontosabbá válik a kisebbségek érdekeit képviselő szervezetek tevékenysége. Az önök érdekszövetsége mit tud tenni azért, hogy az etnikai kisebbségnek is legyen képviselője a vélhetően új tagokkal felálló következő önkormányzati testületben? Mint megyei vezetőnek, az az elképzelésem, hogy minden olyan településen, ahol cigányság él, a szövetség által indított személyre szavazhassanak a cigányok a körzeti hovatartozás figyelembevétele nélkül. Ez azért lenne jó, mert a városunkban élő 1200 cigány nem egy választókörzetben lakik, így ha több képviselőjelöltet indítunk, akkor szétforgácsolódnak a szavazatok. Ha lesz képviselőnk a következő testületben, akkor ő első kézből tud tájékoztatni a bennünket érintő határozatokról, felvilágosítást tud adni jogainkról, és közvetítené kéréseinket a város vezetőinek. - A helyi cigány közösség kétharmada az egy választókerületnek minősülő Új telepen él. A körzet képviselője hogyan áll ki az etnikai kisebbség érdekei mellett? - Nem a megfelelő ember van a testületben. Nem tudja kellőképpen képviselni az érdekeinket. Nem világosítja fel a választóit az őket jogosan megillető járandóságaikról. Ezenkívül még a polgármester sem szívlel bennünket. Bármilyen kéréssel fordulunk hozzá, elutasít bennünket. „Nem! Nincs! Miért? Hát, azért..." A püspökladányi cigányok között nagyon magas a munkanélküliek aránya... - Mind jobban lemaradunk a magyarok mögött, egyre nehezebb a cigány sors! Ez összefügg az alacsony iskolázottsággal. Főleg az idősebbek és a nők között vannak még írástudatlanok, de a fiatalok az általános iskolát elvégezve rendre kimaradnak a szakmunkásképzőből, vagy el sem kezdik azt. Ezért csak segédmunkásnak mehetnek el, de őket sem alkalmazzák szívesen, mert a cigányok állítólag nem szeretnek dolgozni. Higygye el, ha lenne munkánk, egészen más lenne az életünk. Azért vagyunk kénytelenek az önkormányzatra támaszkodni, mert se munka, se jövedelem! De menjünk ki az új telepre. Érdemes megkérdezni ott is egy-két embert. Beszállunk az öreg Wartburgjába. Útközben elmondja, veszélyben van az anyanyelve a cigányságnak, mert a gyerekek már nem tanulják meg. - Ha a nyelvünk oda lesz, azzal együtt a hagyományaink is elvesznek - panaszkodik. „11-es", „Aranysárkány" és a „Szultán" A 4. számú főutat elhagyva, már az új telepen vagyunk. Szép, rendezett porták mellett haladunk el. - Itt még a magyarok laknak - mutat az új házakra. Aztán megváltozik az utcakép. Megműveletlen kertek, tatarozatlan házak, kutya, malac, tyúk szabadon bóklászik a házak között. Az új telep főutcájára kanyarodva, ismét változik a kép: „11-es kocsma", „Aranysárkány italbolt" és még ki tudná felsorolni az udvarok mélyén meghúzódó italkimérő helyek neveit. Egy új, kétszintes családi ház előtt állunk meg. Az udvarban lévő „Szultán italbolt" mutatja a lakók foglalkozását Magas, elegáns férfi nyújtja a kezét: Kovács Imre vagyok. Kísérőmtől, Kovács Józseftől tudom meg, hogy Imre indult négy évvel ezelőtt a helyhatósági választásokon, de nem került be a testületbe. Az új ház halljába invitál a házigazda. Rend és tisztaság. Virágos tapéta, fehér bútor, porceláncsillár, a falon lógó szentképek és keresztek hirdetik, hogy itt katolikus erkölcsi normák szerint élnek az emberek. Az utcában hamar híre ment, hogy Kovácsékhoz vendégek érkeztek. Hamar tele lett a helyiség. Szinte mindegyikőjük egyszerre beszél. - Azt üzenem Farkas Dezső polgármester úrnak, hogy munkát adjon a cigányoknak, ne segélyt! - válik ki a szóáradatból egy reszelős hang. - Aki elissza, elkártyázza a segélyt, azoktól meg vonják meg! - hallom meglepődve egy fiatalembertől. A ház ura csendre inti a bentlévőket, azok pedig kimennek. - Ha a polgármester nem teremti meg a munkalehetőséget, akkor megteremtjük mi magunknak - mutat Kovács Imre az udvaron lévő kocsma felé. - Nekem nincs képesítésem az italméréshez, de szeretném, ha Kata lányom megszerezné. Hozom a bizonyítványát! Tiszta jó jegy van benne! Legalább neki legyen jó munkahelye... Mehetett volna Debrecenbe hároméves iskolába, de nem engedtem el. Annyi rosszat hall mostanában az ember, meg a három év csak három év. Ehelyett beírattam volna a munkaügyi központban szervezett féléves tanfolyamra, de nem vették fel. Higgye el, azért, mert cigány! Még a pénzt is ki akartam ott rögtön fizetni. (Később felkerestem a megyei munkaügyi központ püspökladányi kirendeltségének az illetékesét, aki elmondta, hogy amikor bejött Kovács Imre és a lánya, akkor még nem lehetett jelentkezni a vendéglátói tanfolyamra. Viszont újbóli jelentkezésükkor már betelt a létszám. - Sok a kocsma az utcában - állapítom meg. - Nincs más lehetőségünk. Italboltok nyílnak és tönkremennek. Ez az élet rendje. A cigányok jó része nem ért az adózáshoz, az árubeszerzéshez, az üzlethez. Mindegyik hirtelen akar meggazdagodni. Az ilyenek is rontják a cigányság hírét. Én elvenném tőlük az üzletet. - Milyen a viszony az új telepen a magyarokkal? - Elviselhető. Sokan már beilleszkedtek a magyarok közé. Mások csak próbálják, de nagy a visszahúzó erő. Az a fő gond, hogy a magyarok egy kalap alá vesznek minden cigányt. Nekik nincs különbség a rendes roma és a putris csaló között. „Teljesíthetetlen kérések" Farkas Dezső polgármestert a hivatalában kerestem fel. - Nagy a széthúzás a város cigány lakossága között - válaszol kérdésemre. - Ennek részben gazdasági, részben családi okai vannak. Ezért nincs képviselőjük a testületben. A jelenleg érvényben lévő választási törvény szerint, ha valamelyik cigány szervezet a város két választókerületében egyéni jelöltet tud indítani, akkor a listás szavazáson is részt vehet az adott cigány szervezet. Ha pedig minden cigány a szervezetük listájára adja le voksát, akkor kizártnak tartom, hogy ne kerüljön be képviselőjük az önkormányzati testületbe. Az elmúlt választáson az új telepen élő Kovács Imre, mint a legtöbb szavazatot kapott kisebbséghez tartozó személy, mintegy fél évig megfigyelőként részt vett a testületi üléseken. Később lemondott erről a jogáról is, mert maga helyett mást szeretett volna a megfigyelői székbe ültetni. Erre pedig a törvény nem ad lehetőséget. - Segyek? - A cigányok is csak azt a segélyt, és csak annyit kaphatnak, amennyi a törvényben meghatározottak szerint jár nekik. Azt pedig a szociális iroda dönti el, hogy kinek milyen jogcímen, mennyi jár. Sokszor érzem, hogy megpróbálnak „kijátszani" a szociális iroda ellen. Ha őket ott elutasítják, akkor abban reménykednek, hogy hatalmi szóval majd én rendreutasítom a szociális részleget. Ezek mellett tüzelő- és vásárlási utalványokat adtunk ki nekik, de ezeket szinte tőzsdei árfolyamon adták-vették egymás között__és hogy elküldöm őket...? Ha idézést kapnak a polgármesteri hivatalba, akkor rögtön hozzám jönnek, mintha én leírnék a hivatal. Én pedig az idézésnek megfelelő helyre irányítom őket. Szilágyi Lajos, az új telepi városrész önkormányzati képviselője a problémákat hallva elmondta: a fogadóórákon megjelennek a cigányok képviselői, de néha teljesíthetetlen kérésekkel állnak elő. A városban sokan nem szeretik a cigányokat, mert sok esetben kideríthetetlen forrásokból tudják fenntartani viszonylag magas életszínvonalukat. „Kivételt pedig nem tehetek amiatt, mert egyesek közülük alacsonyabb életszínvonalon él. Én nem a magyarokat és nem a cigányokat képviselem a testületben, hanem az új telepi embert." Megélnek belőle? (A kép nem riportunk színhelyén készült.) Fotó: Iklódy János „Fair play” díj a választási kampányban Budapest (ISB - H. M.) Lassan elkezdődik a visszaszámlálás, és hivatalosan is beindul a választási kampány. Április nyolcadikától egy hónapon át javarészt gyűlésekről, a pártprogramok ismertetéséről, politikus vagy azzá válni kívánó jelöltek bemutatkozásáról olvashatunk, hallhatunk. A választási kampányról már jó előre több politikus, pártvezető is azt állította: durva lesz és vagdalkozó. Az indulatok elszabadulásától való félelem arra ösztönözte a Független Jogászfórumot és a legjelentősebb pártokat, hogy kidolgozzák a választások idejére irányt adó etikai kódexet. " Az Országos Választási Bizottság titkára, Kara Pál, egy napokban megjelent interúban úgy fogalmaz, hogy bizonyos határok között a jelölt tisztességén múlik csupán, hogy miként környékezi meg az állampolgárt, amikor arra kívánja befolyásolni: neki adja oda ajánlószelvényét. Vagyis sok minden megtehető, ízlés és etika dolga, hogy a burkoltabb, az árnyaltabb vagy a harsányabb, durvább módszert választja-e valaki. Talán még idejében, a mocskolódási hullámot megelőzve jelentette be a Kereszténydemokrata Néppárt legújabb szándékát. Mégpedig azt, hogy megalapították az 1994-es választások fair play díját. A demokrácia előnyeit nálunknál - szerencséjükre - hosszabb ideje élvező és gyakorló országokban tán nem is futja ekkora ötletre. Az egyébként sportberkekben elterjedt elismerést annak a pártnak kívánják - egy neves, nemzetközi személyiségekből álló zsűri által - adni, amely a legkorrektebb választási kampányt folytatta. A díjalapítást bejelentő kereszténydemokrata kampányfőnök halványan utalt rá: egyáltalán nem biztos, hogy a választásokat megnyerő párt lesz a fair play díj jutalmazottja. KOMMENTÁR D: Karádi Katalin Értelmetlen tettek A minap az Erzsébet híd drótkötelére felmászott egy férfi, és az istennek sem volt hajlandó lejönni, így a tűzoltóknak kellett kissé nyaktörő mutatványok arány a közelébe férkőzni. A mentés sikeres volt, végül is békésen beszállt az emelőkosárba. Bizonyára könynyebb és biztonságosabb volt lejönni, mint felmenni, bár ez az ember alighanem mindenre el volt szánva. Ekképpen akart tiltakozni a nyomorúság ellen, felhívni magára a figyelmet, hogy segítsen végre rajta és a családján valaki. Mégsem ért el vele semmit, legfeljebb azt, hogy az egyik lap címlapfotójára kerülhetett. A biogiliszta-vállalkozásban tönkrement és elkeseredésében éhségsztrájkba kezdő házaspáron sem segít furcsa akciójuk, csak maguknak ártanak vele, nekik lesz még rosszabb. Ami egyébként az éhségsztrájkot illeti, nagy divattá vált a közelmúltban. Még ismert közéleti személyiségek is megpróbálták kifejezni a tiltakozásukat ezzel az eszközzel. Csakhogy a módszer - például a figyelmeztető munkabeszüntetésekkel és más hasonló demonstrációkkal szemben - jóval kevésbé vezet sikerhez. Az utóbbinál van mód az egyezkedésre, ám ha valaki a saját egészségét, testi épségét veszélyezteti, ki figyel oda? Törvények vannak, szigorú jogszabályok, vissza kell fizetni a kölcsönöket, meg kell téríteni az adót, ki kell egyenlíteni a villanyszámlát és így tovább. Elvi kérdésekben pedig - legyen az ügy bármilyen nemes - legfeljebb a szolidaritás ad erőt a tiltakozónak, arra pedig, hogy sajnálják, nincsen szüksége. Egyszóval: eleve csődöt jelent, nincs értelme az egyéni tiltakozásnak, és hőssé sem válhat ezáltal senki. Hogyan is lehetne az egy nyomorult hétköznapi ember, aki a betevő falatért küszködve szánja el magát, hogy valamivel igenis ki fog tűnni. Hány hasonló sorsú család vagy magányos ember tehetné meg ugyanezt, mert nem lát kiutat, és a holnaptól nem remélhet semmit. Most, amikor a választás előtt a pártok újból mérkőznek, részint a szegények, kilátástalan sorsúak népes táborából is tudnak majd híveket szerezni, hiszen kecsegtető a sok szép, új ígéret. Félő azonban, hogy a fásult, csalódott emberek sokasága nem adja le sehová a voksát, mert már megfizették a tanulópénzt, elveszítették a hitüket. Pedig nem feltétlenül választási fogás mindaz, ami a pártprogramokban megfogalmazódik, s korai volna kétségbe vonni a későbbi tetteket, főként pedig a jó szándékot. Csak az a kérdés, mire lehet menni a kormánypálcával, a hatalom birtokában ebben az országban mindaddig, amíg a gazdaságot nem sikerül talpra állítani? NAP MINT NAP Gulyás Imre Tükörképek Sohasem tartoztam azok közé, akik előszeretettel siratják vagy sírják vissza a telet, noha a tél ellenségének se igen vallom magam, sőt. Mint mindennek, ennek is megvan a maga ideje. E felfogás szerint kötöttem és kötöm a télhez a mi kis mulaszthatatlan, családi hagyománnyá lett eseményeinket is, köztük a hortobágyi, Zsuzsanna-napi kirándulásokat, amikor szinte szentírásnak vehetők a nagy orosz költő szavai, hogy „február terít vastagon havat a tájra". Nekünk az a február 19-e, vagyis Zsuzsanna-nap volt az idén is a tél leggyönyörűbb napja, amikor gyermeki szilajsággal és önfeledtséggel hemperegtünk meg és „nyomtunk szentet” az érintetlen, friss hortobágyi hóban, a széplelkeknek rendelt tiszta fehérségben. De hát miért is írom le mindezt éppen ma, amikor már tavaszi madárdalra fülel a kert, amikor szirmait bontogatja a barackvirág? Azért, mert amióta a hó elszökött, nyoma sincs bennünk az évről évre, télről télre megjelenő illúziónak, amely azzal áltat, hogy egyszer csak volt, nincs: eltűnik a tengernyi szemét az életünkből. Eltűnik a sok, kideríthetetlen eredetű vagy anyagú halom és kupac az erdei utakról, a harmattiszta fakadásvizeket szállító árkok és szivárgók partjáról, a százados fák alól, vagy (szinte hihetetlen) valamely különös értékre figyelmeztető, természetvédelmi tábla tövéből. Volt és nincs illúzió, hogy egyszer mi is megéljük álomi, nagy-nagy tisztaságát a tájnak, amilyen tisztaságban azt utoljára talán a csüggedni nem tudó végvári vitézek látták, ha látták. Mi nem láttuk és a sorsunkban talán az van megírva, hogy nem is láthatjuk, amíg a bennünk levő rút fekélyeket ki nem vetjük, mert az ártatlan külső, a kép, a táj is csak annak lehet a tükre, amik vagy amilyenek legbelül mi magunk vagyunk.