Hajdú-Bihari Napló, 1994. július (51. évfolyam, 153-177. szám)

1994-07-01 / 153. szám

* 1994. JÚLIUS 1., PÉNTEK HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Gáli Ákos :Debrecen (HBN) - Az elmúlt hét szombatja mérföldkőnek ígérke­zett a KDNP életében. Sor került annak az országos választmányi ülésnek a megtartására, amelyet a párt intézőbizottsága már az or­szággyűlési választások első­ fordu­lója után kezdeményezett. VB Érthető is volt a számvetés igé­nye. A választás eredményét a tag­ság kudarcként élte meg, amelyet csak súlyosbított a szocialisták ab­szolút győzelme. A párt vezetőtes­­tületei mellett a helyi és a megyei szervezetek is elkészítették elemzé­seiket az okokról. Minden értékelés egyértelműen megfogalmazta a megújulás szükségességét, amelyet személyi változásoknak is jelezniük kell a közvélemény számára. A kedvezőtlen választási ered­­i­ményhez sajnos, igen sok ok veze­­t­ett. Ezek között voltak olyanok, , amelyeket a térség országai mind­­ ítélnek, tekintet nélkül a politikai­­ vezetés összetételére, tehát a gazda­­­­sági mutatók romlása, az életszín­vonal vélt vagy tényleges csökkené­se, a drasztikusan megjelenő mun­kanélküliség. Ezek a körülmények Európa nyugati felén is kormány­­váltáshoz vezetnek. Emellett termé­szetesen nagyszámú lehetőség adó­dik arra is, hogy a KDNP saját hi­­báit is felfedjük. Kettőt ezek közül szinte minden elemzés megemlített. Az egyik nyilvánvalóan a kor­mánykoalícióban való részvétel. Nem is önmagában a tény - bár er­­ről az Antall-kormány létrejöttétől kezdve dúl a párton belüli vita -, st­anem a részvétel minősége. Ma nem könnyű eldönteni, hogy meg­alapozott volt-e a belépés az MDF- vezetésű koalícióba. A mostani vá­lasztópolgári ítélet után persze könnyű lenne azt mondani, hogy hi­ába volt. Megállapodás nélkül jómagam - mint a rendszerválto­zás akkori eseményeinek szerény ré­szese - most is azt mondom, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet elugrani a politikai megbízatás és felelősség elől. Az 1990-es válasz­tás nyomán kialakult helyzet ilyen volt. Meggyőződéssel mondom: a Kereszténydemokrata Néppártnak­­s ma sincs semmilyen szégyenkezni­alója amiatt, hogy szerepet vállalt szabad választások után létrejött rmánykoalícióban. Ezt nem árt adatosítani a tagjainkban, a szim­patizánsainkban, a mellettünk ki­tartó választópolgárokban. Az viszont kétségtelen (ön)kriti­­ka tárgya lehet, amilyen módon ez a belépés történt. Ma már eléggé tisztázott, hogy Antall József szemé­lyes befolyása erősebb volt a politi­kai racionalitásnál. A KDNP úgy „sodródott" bele a koalícióba, hogy gyakorlatilag semmilyen politikai megállapodás nem rögzítette a sú­lyát, a szerepét. Nem volt egyezte­tés abban, hogy a pártprogram mely részeinek megvalósítása feltétele a részvételnek, de a kormányzati munkát vállaló személyek szuverén, vagy egyeztetett megjelöléséről sem volt szó. Ez utóbbira igen jellemző az a párton belül közismert történet, hogy az akkori elnökség még ép­pen csak tárgyalgatta a koalícióba való belépést, amikor teljesen vá­ratlanul kiderült, hogy a pártnak már megnevezett minisztere van Surján László személyében. Ez a külső befolyás érvényesült aztán Ke­resztes Sándor akkori pártelnök ele­gáns eltávolításában, s végül meg­történt a kormányba való belépés, minden írásos politikai megállapo­dás nélkül. (Azt, hogy egy koalí­ciós kormány létrehozásához, működ­tetéséhez egy ilyen megállapodás szükséges kellék, nem csak a mos­tani MSZP-SZDSZ megállapodás igazolja, hanem az is, hogy 1991-ben néhány hétig folytak is ilyen meg­beszélések az akkori koalíciós part­nerek között, amíg az Antall-Tor­­gyán viszály véget nem vetett ezek­nek.) Politikai önállótlanság Az együttműködés kereteinek hiá­nya sajnos, valóban légiessé tette a KDNP-t, az Antall által „helyzetbe hozott" pártelnök miniszter pedig nem igyekezett ezen változtatni. A párt megítélése egybemosódott egy olyan kormányéval, amelynek mű­ködésére gyakorlatilag nem volt be­folyása. Egy ilyen helyzet akkor sem hoz sok jót magával, ha közben tel­jesen jogosan azzal érvelünk, hogy biztosítottuk egy nehéz helyzetű kormány stabilitását, vagy megint csak jogosan arra hivatkozunk, hogy nem szokás hat százalékkal diktál­ni egy koalícióban. A politikai önál­­lótlanságot megérezte a közvéle­mény, a sajtó napirenden tartotta, mi pedig tehetetlenül statisztáltunk. A KDNP-be való belépésem után ré­szese voltam néhány szelíd kísérlet­nek a változtatásra, de ezek már többnyire sikertelenek maradtak. A szerény választási eredmény másik döntő oka még inkább a pár­ton belül keresendő. Sem az előző négy évben, sem a választási kam­pány során nem tudtuk meggyő­zően tudatosítani a választók előtt, hogy a kereszténységhez képest mit jelent a kereszténydemokrácia. Min­den törekvésünk ellenére egyfajta vallási pártnak tekintettek bennün­ket, holott a kereszténydemokrácia nem vallási, hanem politikai nézet­rendszer. Ennek megvilágítása per­sze nyilvánvalóan nehéz az elmúlt évtizedek után, hiszen a társadalom elvilágiasodása mellett (amit az elő­ző politikai rendszer minden esz­közzel erőltetett is) a politikai mű­veltség általános állapota sem túl magas. A párt jövője szempontjá­ból alapkérdés, hogy ebben előre tu­dunk-e lépni, bemutatva, hogy a ke­reszténydemokrácia szélesen elfoga­dott politikai eszme Nyugat-Euró­­pában is, a második világháború után döntő szerepe volt a gazdaság talpra állításában, a jóléti társadal­mak kialakításában, a stabil parla­menti demokráciák működtetésé­ben. Mindezt pedig nem hittételek­kel, hanem a gyakorlatban érvénye­sített pártprogrammal. Megfelelő személyek Azt a kis „áthallást", ami a párt neve kapcsán felmerül, nem kell szégyellni. Hiszen az emberek több­sége akkor is a keresztény erkölcsi normák alapján éli az életét, ha egyébként nem tekinti magát vallá­sosnak. Ahogy nem bűn, ha egy val­lásos ember nem a KDNP-re szavaz, ugyanúgy nem természetellenes, ha olyan ember fogadja el a keresztény­demokráciát politikai nézetként, aki nem tartja magát vallásosnak. Per­sze tudom, hogy ez így leírva egy­szerű, de erről kell meggyőzni a vá­lasztókat. Mindezzel természetesen együtt jár egy megfelelő személyi garnitúra ki­alakításának szükségessége is. Az or­szágos választmány egyik feladatá­nak is a személyi változások bekö­vetkezését tekintette a tagság. Surján László pártelnököt sok bírálat érte a választási eredmény okán, sokan úgy vélik, hogy vezetési stílusának, mód­szereinek jelentős szerepe van a ku­darcban. Surján és az elnökség be is jelentette a lemondását. A választ­mány úgy döntött, hogy egy szűkített elnökséget választ a párt élére, amely­nek mandátuma elsősorban az önkor­mányzati választás idejére, de legfel­jebb december közepéig tart, akkor is­mét országos választmányi ülésre ke­­­rül sor. Erre az időre a pártelnök új­ból Surján László lett. Személy szerint jobbnak ítéltem volna, ha nem ő lesz az elnök, de a választás eredményét tiszteletben tartom. Legyen jelzés szá­mára, hogy a küldötteknek immár 40 százaléka szavazott ellene. Az elnök­ség többi tagja a pártban ismert, de ilyen tisztséget még be nem töltött személy. Az alaposabb személyi vál­tozások az önkormányzati választá­sok utánra maradtak Ha ez az országos választmányi ülés nem is lett végül jelentős mér­földkő a párt életében, az önkor­mányzati választás mindenképpen az lesz. Én tántoríthatatlanul hiszek abban, hogy Magyarországon van és lesz igény kulturált jobboldali po­litizálásra, valamint abban is, hogy ennek minden mostani nehézség el­lenére jó terepe lehet a keresztény­demokrácia. A szerző 1990-94 között országgyű­lési képviselő volt, a Kereszténydemok­rata Néppárt tagja. A KDNP - választás után, választás előtt­ ­. Nem könnyű eldönteni, hogy megalapozott volt-e a belépés az MDF-vezetésű koalícióba Surján László pártelnök helyi pártvezetők társaságában a kampányfinis idején Fotó: Napló-archívum A Lehallgatás: az egyik legcélravezetőbb módszer Budapest (MTI)­­ Együttműkö­dési megállapodást írt alá csütör­tökön az Országos Rendőr-főka­pitányság, és az amerikai Szövet­ségi Nyomozó Hivatal (FBI), va­lamint az Egyesült Államok Ká­bítószer-ellenes Ügynöksége (DEA) Budapesten. Pintér Sándor, Louis J. Freeh és Thomas A. Constantine az ötpon­tos dokumentumban arról is meg­egyeztek, hogy a magyar és az amerikai bűnüldöző szervek a kö­zös munkát összehangoló bizott­ságot állítanak fel. A tizenegy or­szágot érintő európai körúton tar­tózkodó FBI-igazgató előadást tar­tott az ORFK állománygyűlése előtt. Louis Freeh elsősorban az országok gazdasági erejét elszívó, a polgárokat kábítószerrel mérge­ző, a nukláris eszközök csempé­szésével a stabilitást veszélyezte­tő nemzetközi szervezett bűnözés elleni harc fontosságára hívta fel a figyelmet. Kiemelte az egyre na­gyobb gondot okozó oroszországi és eurázsiai szervezett bűnözés terjeszkedését, amely immár ki­építi kapcsolatait a szicíliai maffiá­val, a kolumbiai kartellekkel és az ázsiai csoportokkal is. A szervezet bűnbandák elleni küzdelem esz­köztárából az igazgató külön szólt az elektronikus lehallgatásról, amely az eredményes fellépés egyik legcélravezetőbb módjának bizonyult. Hozzátette: a lehallga­tást az Egyesült Államokban is szigorú szabályok korlátozzák, az elmúlt évben például a szövetsé­gi bíróságok mindössze 976 eset­ben engedélyezték ezt az eljárást. A kétoldalú kapcsolatokról szólva Louis Freeh hangsúlyozta: az FBI megosztja a magyar rend­őrséggel a nemzetközi bűnözés­sel kapcsolatos több évtizedes ta­pasztalatait. Az együttműködés a szakmai képzésre is kiterjed: ed­dig két magyar rendőrtiszt végez­te el Amerikában az FBI akadé­miáját, de ez a szám a jövőben emelkedni fog. Szeptemberben például 30-ar­ utaznak az Egyesült Államokba rövidebb tanulmány­útra. Az előadást követő sajtó­tájékoztatón az FBI igazgatója „példa nélkül álló előrelépésként" minősítette a magyar rendőrség eredményeit. Úgy ítélte meg, hogy a magyar bűnüldözők hatékony munkájuk mellett az általános em­beri jogok érvényesülését is garan­tálták. Louis Freeh úgy fogalma­zott: a magyar rendőrség és az FBI közötti partneri és baráti kapcso­lat növeli a szervezett bűnözés el­leni küzdelem hatékonyságát. Thomas Constantine, a DEA ve­zetője arról szólt, hogy a kábító­szer-csempészet a világ szinte min­den országában megjelent, külö­nösen nagy a növekedés - a libera­lizáció és az emberek szabad moz­gásának következtében - Kelet-Kö­­zép-Európában. Az amerikai kábí­tószer-ellenes ügynökség igazgató­ja szintén nagy elismeréssel szólt a magyar bűnüldözők munkájáról. Pintér Sándor országos rendőr­­főkapitány a magyarországi szer­vezett bűnözés mértékére vonat­kozó kérdésekre elmondta: ha­zánkban szervezett bűnbandák először a 80-as évek elején jelen­tek meg. 1989 után mind Nyugat­ról, mind Keletről erősödött és nemzetközivé vált ez a jelenség. A kábítószer-csempészet területén Magyarország egyelőre főként mint tranzitország szerepel. Nem­zetközi együttműködés eredmé­nyeként sikerült jelentős eredmé­nyeket elérni: tavaly például mint­egy 600 kilogramm kábítószert foglaltak le. Fontos előrelépés - mondta a főkapitány -, hogy a közelmúltban olyan jogszabály született, amely lehetővé teszi a rendőrségnek a pénzmosás elleni fellépést. A le­hallgatások magyarországi mecha­nizmusáról szólva Pintér emlékez­tetett arra, hogy az október else­jén életbe lépő rendőrségi törvény bírósági hatáskörbe utalja ezen eszköz engedélyezését. A hatósá­gok elsősorban 5 évnél súlyosab­ban büntetendő eseteknél élhet­nek e lehetőséggel. Most készül az ezzel kapcsolatos végrehajtási rendelet, amelynek kidolgozása során felhasználják az FBI tapasz­talatait is - mondta Pintér Sándor. KOMMENTÁR Bereczki Károly A magyar külpolitika vágánya Sikerként könyvelte el Jeszenszky Géza kül­ügyminiszter a kormány eddigi négy évének külpolitikai irányát. Mint mondotta: négy szom­szédunkkal, Ukrajnával, Szlovéniával, Horvát­országgal és Ausztriával majdhogynem zavar­talan a kapcsolatunk. Meg kellett - sajnos - állapítani azt is, hogy azokkal a szomszé­dainkkal, ahol a legnagyobb számú magyarság él kisebbségben, vagyis Romániával, Szlová­kiával és Szerbiával nem sikerült tartós biza­lomra és még tartósabb kapcsolatokra épített viszonyt kiépíteni. Miért? Kérdené bárki, bár­hol, bármikor. Hiszen nem az lenne a legnor­­málisabb és legdemokratikusabb, hogy éppen azokkal vagyunk a legjobb viszonyban, akik­kel a szomszédság jussán a legtöbb portával rendelkezünk? Trianon óta a magyar külpolitika­­vakvágá­nyon mozog. Ha a magyarság egységéről, lel­ki-morális tartásáról, a nyelvi-kulturális azonos­ságról esik szó, akkor az utódállamok korifeu­sai revizionizmusról, irredentizmusról és ma­gyar nagyhatalmi álmokról képzelődnek. A nyil­vánosság minden szintjén mérgezve a közhan­gulatot. Jeszenszky Géza visszaemlékezésé­ben nem említi, hogy röpke négy év alatt hány­szor és milyen útszéli hangnemben rontottak neki és az általa képviselt külpolitikai irány­nak a szomszéd államok. Nem a megbékélést, nem a tartós kapcsolatok kiépítését szorgal­mazva. Hanem a gyanakvást, a bizalmatlan­ságot és a gyanúsítgatást olykor állampoliti­kai szintre emelve. Jeszenszky Géza egyet­len mondatáról néhány szomszéd államban he­tekig sajtóértekeztek, ilyen vagy olyan beállí­tásban idézték és minduntalan elítélték. Mint mondották: Magyarország, a horthysta hagyo­mányokhoz híven revizionista és belügyekbe való beavatkozó! Váltás történik most a Külügyminisztérium­ban is. Néhány szomszédunk kapva kap az alkalmon és határokat elismerő szerződése­ket, udvariasnak hangzó hízelkedéseket vél felfedezni a következő külügyévekben. Ter­mészetesen tudniuk kellene azt is, hogy a ha­marosan tárcához jutó külügyminiszter az eddigi parlamenti ciklusban a külügyi bizott­ság alelnöke, majd elnöke volt. S mint ilyen, ellenőrzője magának Jeszenszky Gézának is. Következésképpen a magyar külpolitika csak annyit fog változni, hogy az eddigi külügyi bi­zottsági tag lesz a külügyminiszter, Je­szenszky Géza pedig külügyi bizottsági tag. S ha mindössze csak ennyi történne, akkor nyugodtak is lehetnénk: a magyar külpoliti­ka iránya nem változik, mivel nem is változ­hat. Ebben a térségben magyar külpolitiká­nak csak egy iránya lehet: a Kárpát-meden­cében élő magyarság érdekeinek képvisele­te. NAP MINT NAP Gulyás Imre Lassú levelek A lassú levelek nem a fáról hullnak - egyéb­ként is, hol van még az ősz! -, hanem a pos­ta útjain haladnak, ha haladhatnak, ha meg­írják és feladják őket a kifogástalan időérzék­kel megáldott hivatalnokok. Vagyis igazán nem a derék postásokon múlik, hogy meddig kell várniuk a válaszra hártyás szemekkel epetlőn a felszólamlóknak egy-egy segély­kiáltással is felérő kérdés, kérés vagy panasz nyomán. Nem, a postások nem ismernek se lehetetlent, se késedelmet. Ők megtalálják a címzetteket akár a fúrólyukban is - ha van­nak címzettek, ha vannak levelek. Vannak, hogyne lennének. A baj nem ez. A baj az, hogy a levelek többnyire egy irányban foly­nak. A hivatalok irányába. Vissza meg szin­te semmi, vagy alig valami. A főhivatalnok - persze - azt mondja, ren­geteg a postaköltség. Pontosabban nem csak, sőt nem is elsősorban a postaköltség dagadt meg, növesztett óriási lombot (jaj is­tenem, meg ne sértsünk már valakit), hiszen az összes költséggel ez a helyzet, de az igaz­ság az, hogy a levélről mégiscsak ez jut leg­először az ember eszébe. Hol is tartottunk tehát? Megvan! A posta­­költségnél. A bélyegbe öltözött kis ördögnél, amely csúfot űz a hivatali morálból és fe­gyelemből és arra késztet virtuóz bürokratá­kat, hogy feltámasszák a nagy tetszhalottat, a személyes értesítés intézményét. Bár­mi­lyen szép is lenne! Postások helyett maguk a hivatali ügyintézők, sőt - mit nem gondol az ember -, osztályvezetők és főosztályve­zetők nyomnák lakásunk előtt a csengő gombját, izgatottan (ha nem lámpalázasan) tolongva és találgatva, hogy vajon otthon tar­­tózkodunk-e. A postások pedig nyugdíjba mennének és szemrehányó hangú leveleket küldenének a hivatalokba a nyugdíjak kése­delmes kézbesítéséről.

Next