Hajdú-Bihari Napló, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-02 / 1. szám

1995. JANUÁR 2., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ A régi cívisház falai még éppen állnak Tervek egy romos épülettel, a város szívében, műemléki környezetben D. Karádi Katalin Debrecen (HBN) - Ne menje­nek beljebb, ha jót akarnak, mert ettől még cifrábbakat is láthatnak, sőt, meglehet, hogy néhány patkánnyal is össze­találkoznak - figyelmeztet egy asszony, s amikor meg­tudja, honnan jöttünk, dohog­va mondja: na, éppen ideje. Pedig 1993 márciusában már járt is a Napló egyik munkatár­sa, aki „Városképi" vita szá­zadvégi stílusban címmel adta közre a régi cívisház, s tulajdo­nosainak hányattatásait, majd később fotós kollégánk is len­csevégre kapta a lepusztult épületet. Azóta nem történt az égvilágon semmi, csupán a tu­lajdonosok türelme van fogy­tán, s a szomszédok elégelték meg végleg a tarthatatlan álla­potot. A Miklós utcai ház a város műemléki övezetében félig ki­bontott kőkerítésével, tövében itt-ott emberi ürülékkel és ren­geteg szeméttel siralmas lát­vány. Az orrfacsaró bűzt eny­hébb időben, főleg nyáron az egész környéken érezni. Most, a decemberi hidegben még hagyján, noha egy-két állati te­tem mindig akad az udvaron. A sáskajárás következményei A pincéből gyakran még most is álmos, borzas, elhanya­golt külsejű emberek jönnek elő, hunyorogva a reggeli fény­től, annak viszont már jó két éve, hogy az önkényes, jogcím nélküli lakók népes csapata - a tulajdonos fogadott nekik te­­hertaxit - elköltözött. Akkori­ban egy rádióriportban az egyik szomszéd magyarán megmondta: ő nem hajlandó nap mint nap negyven ember pucér s...-ét nézni. Miután a tulajdonosi jogvita lezárult, 1992-ben Nagy Lász­­lóék az önkényes lakásfoglalók miatt nem tudták azonnal bir­tokba venni az épületet. Az ezt megelőző hónapokban, amikor a DIK kiköltöztette innen a ré­gi lakókat, valóságos sáskajá­rás zúdult a jobb napokat is lá­tott, régi cívisházra. Az önké­nyes lakásfoglalók szinte szét­verték az egész épületet, a par­kettát, az ablakkereteket, az aj­tókat eltüzelték. Azt éppen nem mondhatni, hogy kő kö­vön nem maradt, mivel a csu­pasz falak még állnak. A tulajdonos azt tervezte, hogy a bejárati frontszakasz nem teljesen változatlan megha­gyásával, U alakú beépítéssel szolgáltatóházat építtet, alul ap­ró üzletekkel, belső udvarral, a tetőtérben irodával. Tervezőjük arra törekedett, hogy az épít­mény igazodjon a környezet jel­legéhez hangulatához. Az elvi építési engedélyt megkapták, de már akkor felvetődött, hogy az utcafronti rész meghagyása részben funkciójában is kizárja a hátsó beépítést, a ház állaga miatt pedig ezt az elképzelést csupán irreálisan magas költsé­gekkel lehet megvalósítani. Nagy Lászlóék azt is mérlegel­ték, hogy az építési hatóság ko­rábban határozatban kötelezte a DIK-et az épület egy részének a lebontására, majd 1992. szep­tember 3-án a polgármesteri hi­vatal megállapította, hogy az új tulajdonosnak - aki építkezni szeretne - nem szükséges és nem is gazdaságos a szükséges helyreállítást elvégeztetni. Mire valami végre történik - Amikor az építési enge­dély beadása megtörtént, hi­ánypótlásra szólítottak fel, mi­vel a tervet a műemlékvédel­mi hivatallal is egyeztetni kel­lett. Ekkor tudtuk meg - mondják a tulajdonosok -, hogy a szakhatóság ragaszko­dik a frontvonal meghagyásá­hoz, az utcai homlokzathoz, így viszont mi nem tudjuk a tervezett funkciót megvalósí­tani, legfeljebb lakóházként használhatnánk, vagy műte­remként értékesíthetnénk a több mint négyméteres belma­gasságú épületet. 1994 augusz­tusában végül bontási enge­délyt kértünk, amelyhez szin­tén hozzá kell járulnia a mű­emlékvédelmi hivatalnak. Szá­munkra egy jól megtervezett, a műemléki környezetbe illesz­kedő épület a megoldás. Az el­húzódó eljárásból már így is jelentős kárunk származott, nem tudjuk a saját tulajdonun­kat az igényeinknek megfele­lően hasznosítani, elvesztettük az áfa-visszatérítés lehetősé­gét, az építőanyag ára és a munkadíj pedig időközben szintén jócskán emelkedett. Azért viszont, ha az épület közben még jobban tönkre­megy, vagy összedől, bennün­ket vonhatnak felelősségre bármelyik pillanatban. Nagy Lászlóék úgy vélik: mindenkinek igaza van, aki a jelenlegi siralmas állapotot fel­háborodva szóvá teszi. Szinte egy fertőző góc az a ház, de azonkívül, hogy a szemetet már nemegyszer elhordatták, a pincébe zúdult vizet kiszi­­vattyúztatták, patkányirtást végeztettek, és befalaztatták az azóta újból lebontott téglakerí­tést, ők nem tudnak mit ten­ni. Nem századvégi rekonstrukcióval Laskai Mihály, a műszaki iroda helyettes vezetője szerint viszont a késlekedés a tulajdo­nosokon is múlott. Mint mond­ta, az elvi építési engedély részben bontásra, illetve átala­kításra szólt, erre azonban a végleges engedélyt nem kérték meg. Laskai Mihály úgy véli, hogy az 1993-as műemlékvé­delmi szakvélemény nem sza­bott teljesíthetetlen feltételeket. Most új helyzet állt elő: bontá­si engedélyt kértek az egész épületre. Arról, hogy a bíróság egy másik per miatt bekérte a műszaki irodától az iratokat, a tulajdonost is értesítették, majd miután eltelt három hó­nap emiatt, november 16-án hiánypótlásra szólították fel, amelynek azóta még nem tett eleget. (Többek között a mű­emlékvédelmi szakhatóság ál­lásfoglalását is be kell szerez­nie.) Laskai Mihály szerint a hivatal a bontáshoz hozzá fog járulni, azt viszont meghatá­rozhatják, hogy az új épület milyen legyen. - Abban biztos vagyok, hogy nem a száz évvel ezelőtti re­konstrukciót várja el a műem­lékvédelem és a területi főépí­tész sem - mondta végezetül. Csakhogy a tulajdonosok mégis nagyon tartanak ettől a látszólag formai jóváhagyástól, hiszen egyszer már elutasítot­ták az újjáépítési tervüket. A műemlékvédelemnek az a vál­tozat tetszett - s ezt elő is írták -, amely a homlokzat jellegét is megtartotta volna. Azt is tudják, hogy a bontáshoz csak a legvégső esetben kaphatják meg a hozzájárulást, amikor már valóban nyilvánvaló, hogy az épület, a régi cívisház nem menthető meg. Reméljük, előbb-utóbb sikerül valamilyen kompromisszumos megoldást találni, hiszen a tulajdonosok sem az utcaképből kirívó, ha­talmas, modern épületet sze­retnének végre felépíteni. A padlásteret szigetelő, kilazult lemezek egy viharnál bármikor a földre zuhanhatnak Fotó: Horváth Katalin Bosznia - vasárnap életbe lépett a fegyverszünet Belgrád (MTI) - Vasárnap dél­ben Boszniában életbe lépett a valamennyi frontra érvényes, négy hónapra kötött fegyver­­nyugvási egyezmény. Az első jelentések szerint a boszniai szerbek és a muzulmánok tisz­teletben tartják a szombat este aláírt dokumentumot. ENSZ-források szerint csak az északnyugat-boszniai muzul­mán enklávé északi részén lévő Velika Kladusa környékén dö­rögnek a fegyverek, ahol a kra­­jinai szerbek és a velük szövet­séges muzulmán egységek to­vábbra is támadják a kormány­csapatok vonalait. Edward Jo­seph bihaci ENSZ-szóvivő sze­rint a támadók harckocsik és tü­zérség bevetésével igyekeznek visszaszorítani az Atif Dudako­­vic parancsnoksága alatt álló ötödik hadtestet. A szóvivő azt is elmondta, hogy a krajinai szer­­bek továbbra sem engedik be az enklávéba a segélyszállítmányo­kat, s emiatt mind a lakosság, mind pedig a térségben állomá­sozó 1200 bangladesi ENSZ-ka­­tona válságos helyzetben van. Akasi Jaszusi, az ENSZ-főtit­­kár délszláv ügyekben illetékes különmegbízottja üdvözölte az ellenségeskedések leállításáról szóló szerződés elfogadását, s ki­jelentette: „Minden készen áll, hogy a rendezés következő sza­kaszába lépjünk, s felújítsuk a tartós béke megteremtését célzó tárgyalásokat." A japán diplo­mata közölte, hogy a szarajevói kormány csak kemény tárgyalá­sok után egyezett bele az egyez­mény elfogadásába, majd hozzá­tette: ez is azt bizonyítja, hogy komoly és nagy jelentőségű egyezményt sikerült kidolgoz­ni. Ratko Mladic a boszniai szerb hadsereg főparancsnoka hangsú­lyozta: eljött az ideje annak, hogy a fegyverek elhallgassanak, s a diplomácia vegye át a kezde­ményezést. Michael Rose, az ENSZ-erők boszniai főparancsnoka is üdvö­zölte az egyezményt, s kijelentet­te: reméli, hogy a szemben álló felek a jövőben kevesebbet fog­nak beszélni, s többet tesznek a dokumentum pontjainak meg­valósítása érdekében. A január végén távozó brit tábornok azt is hangsúlyozta, hogy az ENSZ- nek több katonára lenne szük­sége az ütközőzónák megszállá­sára, s tűzszünet betartásának el­lenőrzésére, ám az ENSZ-kato­­nák így is igyekeznek mindent megtenni, hogy teljesítsék fel­adataikat. Ejup Ganic boszniai alelnök szerint a szarajevói kormány azért írta alá az egyezményt, hogy szavatolja a segélyszállít­mányok szabad haladását. „A polgári lakosságnak élelemre van szüksége, s nekünk nincs elég fegyverünk ahhoz, hogy magunk nyissuk meg a segély­­szállítmányok által használt uta­kat" - mondta a muzulmán po­litikus. Alija Izetbegovic boszniai el­nök azt hangsúlyozta, hogy a szarajevói kormány fenntartja a jogot a harcok felújítására, ha a szerbek nem lesznek hajlandók bizonyos engedményekre. „Ké­szek vagyunk bárhol és bármi­kor tárgyalni, ha azonban az el­lenség az elkövetkezendő négy hónapban nem mutat hajlandó­ságot a józan politikai rendezés elveinek elfogadására, nem hosszabbítjuk meg az ellenséges­kedések leállításáról szóló egyez­ményt" - mondta Izetbegovic. Mladic, Karadzic és Akasi aláírja a dokumentumokat Fotó: AP KOMMENTÁR Bakó Endre Szilveszteri randalírozások Az óévet a világon mindenütt az éghajlati vi­szonyoknak és a nemzeti hagyományoknak megfelelően táncolva, dalolva, tréfálkozva bú­csúztatják. A vidám hangulatba itt-ott belefér egy kis spicces hangoskodás, az új esztendő zajos üdvözlése is. Szilveszter éjszakáján nem szo­kás a lakótársaktól engedélyt kérni a vngadozás­­hoz, természetes, hogy szól a magnó, a rádió vagy a televízió. Házgyári lakásokban a tánc és a nótázás ugyan nem ajánlott, de hát istenem, szilveszter egyszer van egy évben, s ha a rend­őrség is elnézőbb, hadd dübögjön az épület! So­kan vannak, akik kipróbálják az engedékenység végső határát! Főleg fiatalkorúak. Pedig a szilveszter a felnőttek ünnepe. Sem­mi sem indokolja tehát, hogy serdülőkorú si­­hederek és leányzók együtt vagy külön alkoho­los mulatságot csapjanak az évforduló tiszte­letére. Különösen nem úgy, ahogy Debrecen­ben az utóbbi években egyes fiúcsoportok szok­ták. Itt 15-20 fős bandákba verődve üvöltve jár­ják a várost, jócskán meg-meghúzva a külön­böző tartalmú fiaskókat. Szánalmas látvány ezeknek a fiataloknak az éjszakai bolyongása, mintegy előleg sivár felnőttlétükből, amelynek gyújtópontjában majdan az alkohol fog állni. Hogy ezt megtehetik, azért elsősorban szüleik a felelősök, akik talán az első perctől kezdve nem vállaltak felelősséget nevelésükért, most ugyanebben az időben szintén az alkohollal érintkeztek, csak más körülmények között. Fe­lelős továbbá a társadalom, amely levette a ke­zét az ifjúságról. Ha a munkát, a társadalom­ba való besorolás lehetőségét nem biztosítja, majd éppen kulturált szilveszteri szórakozások­kal fog törődni. Lehet, hogy ezeknek a fiata­loknak nem volt pénzük arra, hogy egy barát­ságos szórakozóhelyen töltsék a szilvesztert, de lehet, hogy ez nem pénzkérdés, mert nem is igénylik. Alkoholra és petárdára ugyanis volt pénzük! A petárdák városszerte egész éjjel rob­bantak, minden előzetes figyelmeztetés elle­nére. Nem nehéz megjósolni, hogy e veszélyes játék évről évre nagyobb méreteket ölt, mindad­dig, amíg meg nem történnek az első komoly felelősségre vonások és büntetések. Persze igazságtalanok lennénk, ha csak a hazai „magatartásformák” ellen dohognánk, kü­lönös tekintettel a fiatalokra. Az újév reggelén magánosan tántorgó felnőttek látványa csep­pet sem üdítőbb. Most különösen Moszkvában volt vad az óévbúcsúztató, nyolc halálos ál­dozatot is követelt. Németország egyes váro­saiban is átcsapott a szilveszteri hangulat van­dál randalírozásba és számos európai nagy­városban kellett a rendőrségnek közbeavatkoz­ni. Nincs szomorúbb annál, amikor a vidám­ság tragédiába csap át. De mintha egyesek eleve nem vidáman, hanem a botrányokozás szándékával indulnának el szilveszterkor. JEGYZET GŐZ JÓZSEF Ülünk egy rózsaszínű kádban Ezt bizony sokan elmondhattuk magunkról újév napján, még akkor is, ha nem is rózsaszínű az a kád. Akár akarjuk, akár nem, valamennyien egy ilyen kádban ülünk. A többes szám első sze­mély most a földlakóknak szól. Hiszen az egy­szerű belátás szerint a Föld zárt rendszer, amelynek csak minimális közlekedése van a világmindenséggel. Ami itt keletkezik, az itt is marad. Akár egy óriási fürdőkádként is felfogható ez a kék bolygó. Amíg kevesen fürödtek ben­ne, nem volt semmi baj. Még azt is elviselte, hogy a magukról megfeledkezők uram bocsá! belepisiltek, hogy másról ne is beszéljünk. Volt elég víz, amelyik meghígította, s ugye minden vegyület lebomlik egyszer. De aztán elkezdtek többen jönni ugyanabba a kádba. Tízszer, százszor, ezerszer, milliószor annyian, mint kezdetben. S a több ember között a fegyelmezetlenek száma is nagyobb. S ez­­ még semmi! De magunkkal hoztuk játéksze­reinket, amelyekből füst keletkezik, olaj csö­pög. A kád vize meg most is csak annyi, amennyi volt. Könnyen belátható, hova vezet ez, mégsem akarjuk belátni. Helyette áltatjuk magunkat, hogy mindezt elbírja a kád, hogy minden szennyet ártalmatlanná teszünk, hogy játékszereinket tiszta energia hajtja majd. De egyre inkább rájövünk, hogy ilyen nincs vagy csak kevés és nagyon drága. S önáltatásaink csak olyan megoldást eredményeznek, ame­lyet egy még nem szobatiszta gyerek talált ki, amikor belepisilt a műanyag fürdőkádba. A merénylet után mint kit darázs csípett meg, úgy ugrott ki a fürdőkádból már szobatiszta bátyja. Az ártatlan kishúg lehajolt, kezével egalizálta a kád tartalmát: Gyere vissza, most már nem látszik!

Next