Hajdú-Bihari Napló, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-01 / 27. szám

1995. FEBRUÁR 1., SZERDA HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ Több hely, mint nyúl a termelői ketrecekben­ ­Úgy lenne benne pénz, mondják, ha egy kiló nyúlhús áráért tíz kiló tápot kapnának Gulyás Imre Debrecen (HBN) - A termelőnek nem éri meg termelni. A megál­lapítás közhelyszámba megy ma a magyar mezőgazdaságban, és fölöttébb elszomorító, hogy nincs a megélhetésnek olyan parányi zuga, területe, amelyre nézve ne lenne igaz. A nagy múltú állat­­tenyésztés olyan marginális ré­szei sem kivételek többé, mint a vágónyúltermelés, amely a ki­lencvenes évek elejéig jövedel­mező volt, később azonban a leg­több ágazathoz hasonlóan leha­nyatlott is, sajnos, még mindig hanyatlóban van. A leépülés nyomai egyaránt je­len vannak a kereskedőnél, a ter­melőnél. Mindegy, hogy kicsiben csinálják-e vagy nagyban. A deb­receni Vasas Mihálynénak, aki a Sámsoni út 85. alatt vásárol fel, és nem sorolja magát a „nagyok" kö­zé, ugyanúgy csökkent a forgal­ma, mint a nála sokkal meghatá­rozóbb Szalay Györgynek, a Sza­lai Kft. tulajdonosának, aki való­ságos felvevőhálózatot működtet a Tiszántúlon. Vasas Mihályné (akit a vele kapcsolatban álló Ráthonyi Kft. ágazatvezetője, Kiss Mihály aján­lott figyelmembe) húsz-huszonkét olyan tenyésztőt, vágónyúl-előál­­ltót tart számon a maga körzeté­ben - és ez a körzet kinyúlik egé­szen Martinkáig -, akire azt lehet mondani, hogy valóban termelő. Elég sűrűn, kéthetenként hallja a véleményüket. E vélemények is­meretében adhat tehát választ kér­déseimre. Táp ára fel, nyúl ára le - A termelők többsége azt pa­naszolja - mondja -, hogy bor­zasztó a táp ára. Főleg ez az oka az állomány csökkentésének. Van köztük olyan, aki fel is számolta nyulászatát. Másfél év múlva pe­dig - azzal, hogy mégsem tud meglenni nyúl nélkül -, újrakezd­­te. - Ma mennyi nyulat hoznak be egy-egy átvételkor? - Úgy kétszázötven, kétszáz­nyolcvan közt. Legutóbb, amikor százkilencvenhét forintot fizettem kilójáért, kétszáznyolcvan gyűlt össze. Hol van ez a korábbi ezer­hez, amikor a Dunavarsányi Pető­fi Tsz-nek vásároltam. Akkor még virágzott az ágazat. Jó, vannak olyanok is, nem sokan, akik egy­szerűen itthagytak, mert új felvá­sárló jelent meg a közelükben. Az Apafája utcában lakó nyug­díjas házaspár, Bucsai Lajos és fel­esége ma is Vasasnénak szállít, ne­ki adja el a vágónyulat. Nem túl sokat, éppen csak annyit, ameny­­nyit az udvarban kialakított kis „farm" méretei megengednek. Ezt az évet például tizenkét anyával kezdték, s mint mondják, az idén már nem is igen szaporítanak. Kérdés, persze, hogyan alakul a táp és a nyúl ára. Egyelőre a táp ára felfelé, a nyúl ára lefelé mo­zog. Számukra 1993 jelentette a „csúcsot", amikor huszonkét anyát tartottak és több mint ezer vágónyulat értékesítettek. Kár, hogy a felvásárlási ár épp akkori­ban ment le hetven forintra... A tisztaság követelménye Bucsaiék régi „nyúlások", és ere­detileg nem is a férj, hanem a ko­rán leszázalékolt feleség választot­ta - kényszerűségből - a viszony­lag kis fizikai megterheléssel járó, ám annál nagyobb gondosságot, higiénét, technológiai fegyelmet követelő vágónyúltermelést. - Megdicsérem, uram, mert ilyen tiszta nyulat én sehol sem láttam - idézi a gazda nem kis büszkeséggel Nagy Zsigmond közállatorvost. De a gazda dicséretére legyen mondva az is, hogy kijelentheti: - Nekünk a szomszédokkal so­ha nem volt problémánk. Magam is úgy látom: sokfelé a takarmány nincs úgy rendben, mint itt, ezen a portán a nyúltrá­­gya. S ami a legkülönösebb, hogy szag szinte semmi. (Állattartók esetében a legtöbbször ezen, az ál­latok és a trágya szagán múlik a szomszédokkal való békés egymás mellett élés.) - Csak lehet tán valami titka - jegyzem meg kíváncsiskodva, mi­közben a szakszerűen kialakított ketrecek között nézelődöm. És va­lóban: ha nem is titok, valami olyasféle, ami kiderül. - Zeovit - ejti ki Bucsai gazda a bűvös szót, a Mádról beszerzett kőőrlemény nevét. - Olyan, mint a nullásliszt - teszi még hozzá ma­­gyarázólag. - Kiváló szagtalaní­tó. Felszórjuk vele a ketrecaljat, s ahová jut, ott mind felszívja a vi­zeletet. Majd a trágyával együtt ki­takarítjuk. Ha a trágyát szanaszét hagynánk, ha nem szednénk ösz­­sze naponta, biztosan büdös len­ne. De itt tisztaságnak kell lenni. Látja? A trágya is fólia alatt. Na nem sokáig, mert jönnek ám érte sűrűn. A kertészkedők. A derecskei Erdei János ma az egyik legnagyobb vágónyúlterme­­lő az Alföldön, így mutatja be Sza­lay György, amikor egy hideg ja­nuári napon bekopogunk hozzá. A kétistállónyi teret betöltő gaz­daságot méltán nevezhetjük nyúl­­farmnak, és nem csak a számára nézve is komoly állomány miatt. Hanem a korszerű technológia és a fajta miatt. - Ez az igazi, rövid fülű, tömör új-zélandi - emeli meg és dicséri Szalay György az egyik pompás állatot. - Vékony csont, kicsi ben­­dő és nagyon jó húskihozatal. Er­re ösztönzi az olasz a termelőket. Na de ösztönzi-e valójában? Ahogy Erdei Jánost hallgatom, az az érzésem, nem nagyon.­­ Két évvel ezelőtt volt olyan szállítás, hogy ezer nyúl elment egyszerre. De akkor még többen voltunk Derecskén nagyobb ter­melők. Most? Egyedül vagyok. Nincs benne pénz. Akkor lenne benne pénz, ha egy kilogramm nyúlhús áráért tíz kilogramm tá­pot kapnánk. (Ottjártamkor Debrecenben 263 forint ötven fillérbe került tíz ki­logramm Purina nyúltáp a Sámso­ni úti, Szalai Kálmán-féle takarmá­nyáruházban. Ugyanekkor a Sza­lay Kft. Kondorosi utcai átvevő­telepén 188 forintos vágónyúl-át­­vételi ár volt kifüggesztve.) Nézelődjünk azonban tovább a derecskei nyúlfarmon! Erdei János ma ötvennégy anyát, tizenkét bakot és százhat­van növendéket tart a két istálló­ban. Növendékből kétszázhatvan is elférne.­ - Reggel, este etetek, egy etetés­re egy kosár szénát adok nekik. A réti széna mázsáját hétszáz, a lu­cernát ezer-ezerkétszáz forintjá­val vettem. Tavaly megetettem 210 zsák tápot, de így sem keres­tem többet rajta havi néhány ezer forintnál. - Főállásban csinálja? - Munkanélküliként. Ahhoz, hogy főállásban csináljam, és hogy valóban kifizetődő legyen, száz anyanyúl kellene. - Lesz annyi? - Nem. Jön a nyár, nem fialta­tok... - Mindig a saját pénzét fektet­te bele - fűz néhány szót Erdeiné, a háromgyermekes, főállású anya is az elhangzottakhoz (na és a fris­sen főtt kávéhoz, amit már bent, a lakásban kapunk). - Három év kellett, amíg elkészült. Épület és ketrecek együtt belekerültek vagy kétszázezer forintba. Százhúsz ketrec! El tudja képzelni, mennyi munka van benne? - Most nem tudnám félmillió forintból megcsinálni - bólint rá a férj helyeslően. Olaszok diktálnak Lassacskán kész a mozaik. És vajon ki segítene elhelyezni („helyére tenni") a vágónyúlter­melés és -feldolgozás érdekek szabdalta térképén a megismert sok kis részletet, ha nem Szalay György és felesége? Ők tizedik esztendeje fog­lalkoznak vágónyúl-felvásárlás­­sal. Amíg azonban a tíz esztendő első fele valóságos konjunktúrá­ban telt, most éppúgy mélypont­ján van az ágazat, mint volt a nyolcvanas évek elején, egészen a budapesti Tszker felléptéig. Úgy vélik ugyanis, hogy az 1986 után bekövetkezett fellendülésben nagy szerep jutott a termelést in­tegráló Tszkelnek, amely - többek közt - őket is pályára állította. - Ment is szépen a nyúltartás és -felvásárlás egészen a rendszer­­váltásig - állítja Szalayné, nem na­gyon vitatva, hogy a termelőnek ma nem éri meg termelni. A szub­venciót csökkentették. S a gond ott kezdődik, mondja, hogy min­den az exportárból indul ki. A vá­góhidak (az exportőrök) ugyanis szépen belekalkulálják a felvásár­lási árba a felárat. Mindez, persze, már a magá­nosítással együtt hozakodik szó­ba.­­ Rettentően irritál ez a priva­tizáció, legalábbis én nagyon meg­gondolnám, hogy milyen arány­ban adjunk külföldi kézbe bármit is - hallgatom tovább a Szalayné fogalmazta kritikát. - Itt van pél­dául a két nagy vágóhíd, a vaskú­ti és a gyomaendrődi. Mindkettő olasz kézbe került. Két, az olasz nyúlpiacon meghatározó szerepet játszó nagykereskedő kezébe. S miután a fél Magyarországra ki­terjed a hálózatuk, most már dik­tálhatnak a teljes itthoni piacnak. És vajon mi lehet az elsődleges céljuk? Az, hogy minél olcsóbban vigyék ki a nyulat az országból. Akár a termelés elsorvasztása árán is. Monopolhelyzetbe ke­rültek és élnek is a helyzet adta előnnyel. Szalayék két éve a Hajdú-Bét Rt.-nek szállítanak. Ahogy mon­dani szokás, a vidieknek. A rész­vénytársaság tavaly hozzávetőleg egymillió nyulat vágott le és ex­portált, mintegy százezret a Sza­lay Kft. közvetítésével. Szalay György mégsem lehet elégedett. Az ő kft.-je ugyanis nem olyan rég még háromszor ennyi nyulat vá­sárolt fel évente a termelőktől. Sokan nyugdíj-kiegészítő tevékenységnek tekintik és nem lépnek túl a hagyományos tartáson. A kismarjai Csörsz Ferenc szerint az egyedüllétet is könnyebben elviseli az, aki nyulat tart Fotó: Horváth Katalin Az esztendő a természetvédelem kampányéve Budapest (ISB - D. A.)­­ A ren­dezvényen éneklő­ Sebestyén Márta mesélte: kisfia az élő ku­tyájukon keresi a lyukat, ahol az elemeket bedughatja. E történet önmagáért beszél: a huszadik századi városlakó ember és a ter­mészet viszonyáról ad pontos ké­pet. Mindezt kedden délelőtt a Ter­mészetvédelem éve, 1995 című eseménysorozat megnyitóján hall­hattuk, ahol a környezetvédelmi tárca első embere mellett jelen volt a népjóléti miniszter és a termé­szetvédelemért és tájvédelemért felelős helyettes államtitkár. Baja Ferenc megnyitójában azt emelte ki, hogy a természetvéde­lem évének Európa számos orszá­gában lesznek rendezvényei. A környezetvédelmi miniszter sze­rint az eseménysorozat talán felnő arra a rangra, mint 1970-ben. Az Európa Tanács 25 évvel ezelőtt szervezte meg az első természet­­védelmi kampányt, ráirányítva a kontinens lakóinak a figyelmét ter­mészeti környezetük megóvásának szükségességére. E kampány ered­ményeként gyorsult fel a védett te­rületek kialakításának üteme, ja­vult az Európa Tanács és a kelet­­közép-európai országok kapcsola­ta. Az 1995-ös év középpontjában már az a gondolat áll, hogy a vé­delem a rezervátumokon kívülre is terjedjen. A természet egészének a veszélyeztetettsége roppant sú­lyossá vált. A kisebb és a nagyobb közösségek összefogásával, a kor­mányban a társtárcák együttmű­ködésével lehet csak előre lépni. Kovács Pál is hangsúlyozta: nem vitatható, hogy az ember sor­sa, egészsége mennyire összefügg a természetével. A népjóléti mi­niszter is olyan ökológiai gondol­kodást sürget, aminek egy komp­lex egészségügyi programban is meg kell jelenjen. KOMMENTÁR Barna Attila Dágványban döcög. A hatalmi „téboly" vírusa még nem pusztul, de az utóbbi időben itt, Magyarországon , ha kevésbé szedné az áldozatait, vagy min egyesek be volnának oltva ellene. Ezt az gondolom, hogy mostanában többen is viss utasítottak bizonyos vezetői állásajánlatokat,­­ főn Hevessy József, Debrecen polgármeste­rek felkérésére mondott nemet egy téesz­­tető. Ellenállt az alpolgármesterségre csábító tusnak, arra hivatkozva, hogy szövetkezete nehéz időket élt át, és sok még a teendő. E­zen azt lehetett olvasni, hogy Medgyessy­né még ugyancsak jól érzi magát mostani állá­ban, ahol bankelnök-vezérigazgatóként tar­hoztathatja tudását, s nem kíván négyhavonta mást változtatni. Ezek mellett tudunk arról is (o­dául), hogy hosszú hetek óta betöltetlen a­­ gyar Nemzeti Bank első számú széke. Gondolkodásra késztető a helyzet, vajon válthatja ki a hatalom iránti bizalmatlanság óvatosságát? Kézenfekvő volna azzal mag­rázni a jelenséget, hogy sárba ragadt széke kocsisnak csak egy önmagában kegyetle bízó vagy egy elmeháborodott, a körülmén két félreismerő ember ül fel. (Békési László f­iául bizonyára kiválóan látta, milyen dágul felé döcög az ország szekere.) Ám ezen menően is lehetnek okok. Esetleg az, hogy a téesz vagy egy bank a maga szigorú szaki követelményeivel biztosabb és nyugodtabb vét, megélhetést ad, mint a politika forgósze­ren álló alpolgármesteri, pénzügyminiszti nemzeti bankelnöki poszt. Mert valljuk be őss­tén, ki kerülne szívesen olyan helyzetbe, a kedden a parlamentben Fodor Gábor műve­lési és közoktatási miniszter, akit az eled megfontoltnak és vagdalkozónak egyáltalán­­ ismert Surján László oly gyomorfordítóan fe­lességre vont a Nemzeti Színház főrendező­nek haláláért. ízléstelen, a halott emlékét mi gyalázó szócsata alakult ki miniszter és le­­tett pártelnök között - jóérzésű ember ilyent mi, hallani sem szeret. Hankiss Elemér szerint változás, átalaku előtt áll a hagyományos európai kultúra. de jobb vagy rosszabb lesz-e, mint a mostani, majd az utókor (ha lesz) dönti el. Azt sem ti­ni, hogy vajon az amerikai kultúra hollywo hullámai csapnak-e át a magyar, német,­­ rög, itáliai, francia és más kultúrhagyomán­­yon vagy kialakul egy egységes európai ád­ó­értékrend. Egy azonban bizonyos: a magyar­o­litikai kultúra (is) átalakításra, változásra so­rul. És nem csupán azért, mert az ordinári­­­lus összeegyeztethetetlen a nagyra törő szá­dékainkkal, európainak nevezett céljainkkal, s nem mert a politika terén egyre jobban nem tudáson és a jó szándékon múlik a siker elismerés, hanem a rivális párt, politik rosszindulatán. Ez pedig nem lehet kellemes lapot még egy megszállott hatalommániáki­nak sem. JEGYZET Porcsin Zsolt Éljen Békési! Nagy nemzeti közmegegyezés homálylik előttem, békés baráti ölelkezések kora, gyön­­rű éra, melyben minden magyar eggyé válik közös utálatban! Hála Békési (volt) pénzügyi­niszternek, aki összekovácsolta minden mag­ rókát, nem tekintve nemre, felekezetre, fár­­dalmi és műveltségi különbségre. Megsajdul ember szíve a borzongató boldogságtól, rá van még mi összetartsa a Kárpátok közé so­rult, ezer irányba húzó maroknyi nemzetünk Repesve olvasom a parlamenti ellenzéki p­­ok üdvrivalgását, a Torgyántól Orbánig zen egyszólamúságot, a miniszterelnök és a so­cialista frakció kimondott-kimondatlan dicsé­rét. Ez az, fiúk, így kell lemondatni a sámán kiáltó sátánt! Mily örömmel nyugtázhatta a s­­alomból kiszorult összes gazdaságpolitika hogy a szocialisták frakcióülésén Békési besz­de alatt be-beszólt néhány morc képvise „mondjon le”. S lön­­ van itt erő! Az akadékoskodók persze most azt már­hatják, hogy a hatpárti összeborulásból m hiányzik egy erő, a szabad demokraták. A értesültek erre azonnal rávágják: ez is csak­­ kérdése, mert a szadeszisták paktumoltak az Antall Józseffel, liberáliskodtak is szövetsé­ben, majd frigyre léptek a szocikkal - egyál­talán mindenkivel találkozhatnak. Akkor ni lesz akadálya annak, hogy a Parlament m lett, a Kossuth téren, a többi nagyság köré­pen Békesi is szobrot kapjon, mint a nem­ egységének megteremtője. Akkor majd e­ szállal kötődik mindenki mindenkihez, s egy­­esen nem fogják megkoszorúzni a bio monstrumot, hiszen tudvalevő: arról ismeri­ meg a magyar, hogy kivel koszorúz egy (vagy kivel nem!). A boldog egységben élt évszázadok múltán pedig, az unalmas o­szággyűlésben elszunnyadó képviselők az últ nap végére ébredve történelmi értelmetlens­gekkel fogják méltatni az eredményes napi ilyenekkel: „Eb ura fakó!” vagy „Ugocsa non c rónát!” vagy ,A Békési-program Békési néli is program!”

Next