Hajdú-Bihari Napló, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-01 / 229. szám
1996. OKTÓBER 1., KEDD HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Az ok ma is a szegénység, a gyenge szervezet Tuberkulózis a kapuk előtt: az egyszer már legyőzött(nek hitt) népbetegség újra támad Hornyák András Debrecen (HBN) - Nagyapám mesélte: az ő ifjúkorában az volt a közfelfogás, hogy minden új ház következménye egy halott, hogy a szegény embernek magát, vagy valamelyik családtagját kell feláldoznia, ha azt akarja hogy fedél legyen a feje fölött. Később megértettem e mára már feledésbe ment hiedelem valós okait. A falusi és városi kisemberek csak nélkülözések árán, szájuktól a falatot is megvonva építhettek lakást; az éppen elkészült, legtöbbször még ki sem száradt, egészségtelen hajlékokban, alultáplált emberek között pedig szedte áldozatait a tüdőbaj. A morbus hungaricus, a magyar betegség a századelő valósága volt, a vele való országos méretű küzdelem, s legyőzése pedig a hetvenes-nyolcvanas évekre a magyar egészségügy nagy sikertörténete lett. Mostanában azonban ismét riasztó híreket, adatokat lehet hallani. Az utóbbi évtizedekben mármár azt gondoltuk, hogy Jókai és Móricz köhécselő, vért köpő regény- vagy novellahősei már csak irodalomtörténeti érdekességek maradnak, s elfeledtük a tényt, hogy emberek százezrei haltak meg ebben a betegségben, a névtelen százezrek között olyan nagyságok, mint Csokonai Vitéz Mihály, Diószegi Sámuel, Fazekas Mihály, Tóth Árpád. Nem véletlen, hogy a magyar népnyelv is oly gazdag e betegség elnevezésében: hektika, szárazbetegség, gyengemellűség, gümőkór, tüdőbaj, tüdővész. De hogyan sikerült legyőzni, s ha sikerült, akkor most miért támad újra? Kérdéseimre Gergely István, a Debrecen Városi Tüdőgondozó Intézet vezető főorvosa adta meg a választ, a betegség visszaszorításának tapasztalatait összegezve, de az azóta eltelt időszak, s a jelen gondjait is feltárva. A medicina sikertörténete Az évszázad elején még Európa minden tizedik tbc-s betege Magyarországon volt. Akkoriban évente hetvenezer, vagyis napi csaknem kétszáz(!) ember halt meg tuberkulózisban, e különös, és veszedelmes fertőző betegségben, amelynek terjedésében a nyomor, az alultápláltság, a legyengült szervezet játszik szerepet. A kór hosszú idő alatt alakul ki és még hosszabb idő alatt, nagy társadalmi szervezetséggel és céltudatossággal gyógyítható. A tbc elleni harc sémája a szakemberek szerint (nagyon leegyszerűsítve) a következő: a betegeket (akik hosszú időn keresztül maguk sem sejtik, mennyire betegek) céltudatos, s ha kell erélyes lakossági tüdőszűrés segítségével ki kell szűrni, tüdőklinikákon, szanatóriumokban megfelelő gyógyszerekkel gyógyítani, majd tüdőgondozókban utókezelni. Mindeközben persze fontos a beteg megfelelő táplálkozása, fizikumának feljavítása is. Ez valósult meg egyre nagyobb eltökéltséggel az évszázad első hetven esztendejében (különösen a második viágháború utáni nagy társadalmi erőfeszítések eredményeként), s a veszedelmes kór meghátrált. Nincs ebben semmi misztikus, mint ahogy abban sem, hogy most újra felívelőben vannak a grafikonok. A súlyos helyzet már a tízes években arra késztette a magyar államot, hogy lépéseket tegyen. Elkezdődött a gondozóintézetek, tüdőklinikák, szanatóriumok építése. Ezek sorában létesült 1913-ban a debreceni tüdőgondozó, 1914- ben pedig az Auguszta-szanatórium is, a későbbi tbc-klinika elődje. Országszerte erőfeszítések történnek a szegény sorsú tüdőbetegek tej-, zsír-, lisztsegélyezésére, ingyenes gyógykezelésére. Igazi nagy előrelépés azonban csak a felszabadulás után történik, amikor átfogó társadalmi program részeként általánossá és kötelezővé teszik a tüdőszűrést, s rendelkezésre állnak a kor nagy hatású gyógyszerei, a Streptomicin és az Izomicid, amelyet ingyen adnak a betegeknek, csakúgy mint a gyógykezelést. Nagy jelentőségű lépés volt, hogy bevezették a relatív védettséget nyújtó, megelőző BCG oltást, hogy javultak a lakás-, a táplálkozás- és a higiénés viszonyok. A sikertörténetben persze az is közrejátszott, hogy a tbcjárvány levonulóban volt. De tény, hogy Debrecenben 1950-ben a százezer emberre jutó megbetegedés már csak 860 volt, ami 1970-ben 92-re, 1975-ben 67-re, 1980-ban 57-re 1990-ben pedig 41-re csökkent. Ismét globális veszély Azóta a helyzet megváltozott. Az elhúzódó recesszió, a gazdasági világválság miatt mindenütt növekedett a szegénység, a perifériára szorultak száma, és soha nem látott mértékűre duzzadt a migráció. 1990 óta ismét felfelé kezdett kanyarodni a tbc-s betegek addig örvendetesen süllyedő statisztikai diagrammja. Ebben közrejátszik a betegség görbéjének százévenkénti ciklikus emelkedése is. A siker nyomán a nyolcvanas évek végére, kilencvenre mintha egy kicsit fejébe szállt volna a dicsőség Magyarország (de bízvást mondhatjuk, hogy a világ) orvostársadalmának. A tbc megszűnt népbetegség lenni, kezdték lebecsülni, amit bizonyít, hogy megtorpant például a gyógyszerkutatás, az eddig alkalmazott gyógyszerekkel szemben a tbc-kórokozó egyes törzsei rezisztenssé, ellenállókká váltak, s ilyen esetben a betegek nem gyógyulnak meg. A fő figyelem egyébként is más betegségekre irányult. Szanatóriumi, gyógyintézeti helyeket szüntettek meg, drasztikusan csökkentették a tbc-s betegeket gyógyító intézetek ágyszámát és az egy betegre fordított ápolási időt. A magyar egészségügy szűkös viszonyai arra késztették a kórházakat, klinikákat, hogy (ha már a nem fertőző stádiumba jutott) mielőbb hazaküldjék a betegeket, mondván, hogy törődjön vele ezután a területi tüdőgondozó. Egy tbc-s beteg - a kór már említett hosszú gyógyítási folyamata miatt - azelőtt három-négy hónapig részesült klinikai, vagy kórházi ellátásban. Mára ez harminc-harmincöt napra zsugorodott. A finanszírozási okok miatt a tbc-s betegek kezelése igen nagy mértékben áthárult a járóbeteg-ellátásra (ennek minden következményével együtt). Igen ám, de a tbc ma is a szegények betegsége. Mert a fertőzést ugyan mindenki megkaphatja, de az egészséges körülmények között élő, normálisan táplálkozóknak nem kell különösebben tartania tőle. Annál inkább veszélyezteti a perifériára csúszott, vészesen elszegényedett, s emiatt rosszul táplált embereket, a hajléktalanokat, az alkoholizálás, kábítószerezés folytán legyengült szervezetű embereket. Ezek a rétegek viszont e téren is rossz partnerek. Az első adandó alkalommal hazaküldött tüdőbeteg többnyire bizonytalan helyre távozik. A nyomorúságos viszonyok miatt állapota romlik, visszaesik, de legtöbbször a gondozóintézet felé sem néz. Az ilyen beteg lakcíme is gyakran ismeretlen. Hiába minden új keletű erőfeszítés (például, hogy most már számítógépes nyilvántartásba veszik a tbc-s betegeket), ha a pincékben, romos épületekben, csatornanyílásokban meghúzódó hajléktalan postai úton elérhetetlen. De köztünk jár és talán újra fertőz... Az elérhetetlenség egyébként a legnagyobb gondja a tüdőszűrésnek is. Egyre kevesebben megyünk el a szokásos felhívásra, és a megjelentek közül is egyre kevesebb beteget tudnak idejében kiszűrni, mert főleg azok jelennek meg, akik rendezett körülmények között élő, fegyelmezett állampolgárok, akik az ügy komolyságát is érzik. Akiknek igazán fontos lenne, mert veszélyeztetettek, azok félvállról veszik. Gyakran a börtönbe vonulás előtti kötelező vizsgálat alkalmával derül ki a fertőző tbc, vagy akkor, amikor lázas betegként, vagy utcai rosszullét miatt mentő viszi kórházba valamelyik hajléktalant. Ilyen körülmények között eléggé különös, hogy egyesek zaklatást emlegetnek, emberi jogokra hivatkozva támadják a tüdőszűrésre beidéző felszólításokat. A tbc-vel foglalkozó orvosok szerint a jelenlegi betegbiztosítási forma sem megfelelő az ismét globális veszélyt jelentő tuberkulózis visszaszorítására. Ehhez ismét a korábbi, megkülönböztetett kormányzati figyelem kellene, mert egyszer már híresek voltunk a szörnyű betegségről. A debreceni városi tüdőgondozó a járóbeteg-gondozás egyik centruma Fotó: Horváth Katalin Sántha Kálmán emléke az utókor számára Az Akadémia Kiadó megjelenteti Majerszky Klára dokumentumkötetét Dombrovszky Ádám Budapest (ISB) A Magyar Tudományos Akadémia orvosi tudományok osztálya állást foglalt abban, hogy az Akadémia Könyvkiadó az orvosi osztály költségein jelentesse meg Majerszky Klára dokumentumanyagát, amelyet néhai férjéről, Sántha Kálmánról, a Debreceni Orvostudományi Egyetem hajdani Ideg- és Elmeklinikájának igazgatójáról írt és állított össze. A zárt ülést követően Vizi E. Szilveszter, az MTA alelnöke készséggel tájékoztatott az MTA orvosi tudományok osztálya álláspontjáról. Sántha Kálmánt 1951-ben kizárták a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak a sorából azért, mert kifejtette, hogy a sztahanovista mozgalom idegrendszeri károsodásokat okoz. Sántha Kálmán egy olyan európai értékrendet próbált képviselni, amely az akkori hatalomnak nem tetszett. Az ügyet akkor a Magyar Tudományos Akadémia orvosi osztálya tárgyalta, és végül az MTA elnöksége - felső pártközponti nyomásra - kizárta a professzort az akadémiai tagok sorából. Sántha Kálmán világhírű tudós volt, kanadai ösztöndíjjal szerezte az ismereteit, tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozott Debrecenben. E döntés hatására katedrájától is megfosztották. Olyan igazságtalan volt ez a kizárás, hogy már 1956 első felében próbálkoztak a rehabilitálásával. Ezt azonban Sántha Kálmán mindaddig nem fogadta el, míg az Akadémia hivatalosan el nem ismerte 1951-es tévedését, azaz, hogy felsőbb politikai nyomásra érdemtelenül történt a kizárás. Sántha Kálmán ez ügyben semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó. Rehabilitálását követően nem sokkal meghalt. Mint Vizi E. Szilveszter elmondta, Majerszky Klára, Sántha Kálmán felesége dokumentumkötetet állított össze férje meghurcoltatásáról. Ezt mutatta be az MTA alelnökének, s kérte véleményét. - Az én álláspontom az volt - folytatta Vizi E. Szilveszter, hogy e könyvet, amely objektíven, eredeti dokumentumokat felhasználva ábrázolja Sántha Kálmán vesszőfutását, személyi tragédiáját, magának a Magyar Tudományos Akadémiának kell megjelentetni. Sántha Kálmán esete legyen mementó az utókor számára, hogy voltak a magyar orvostudomány kutatói között ilyen kiemelkedő orvosegyéniségek, akik a nehéz időkben is kiállásukkal, magatartásukkal példát mutattak. Másrészt azért is épp az MTA Orvosi Tudományok Osztályának kellett most ezt az ügyet tárgyalni, mert e testület tagjainak kötelessége feloldani azt a bűnt, amit egykoron elődeik elkövettek. Igaz, akkoriban nem volt könnyű a politikával szemben állást foglalni, de éppen e könyvből tudhatja majd meg minden olvasó: akkor is akadtak olyanok, akiknek volt bátorságuk ahhoz, hogy Sántha Kálmán, vagy mondjuk úgy: az igazság mellett törtek lándzsát. SiN&ÉjMÉÉidMUMiJI Bakó Endre Sántha Kálmán hősiessége Külföldiek néha szokták kérdezni, hogy annak idején miért nem tanúsítottak nagyobb ellenállást a zsidók, vagy a német fasiszták által lerohant országok népei, miért nem emelte fel szavát vagy karját a magyarság hamarabb a bolsevista elnyomás ellen, miért engedte az erdélyi magyarság, hogy a Ceausescudiktatúra tökélyre fejlődjön. Akik ilyen kérdéseket tesznek fel, vagy naivak vagy igazságtalanok. Szerencséjükre nem tudják: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...” És mégis, ha nem is tömegesen, de voltak hősök, halált megvető emberek, akiknek az igazság többet jelentett az életüknél. Ilyen volt Sántha Kálmán, a kiváló debreceni orvosprofesszor. Nagybecskereken született, Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, ott lett tanársegéd, német, amerikai, kanadai és francia egyetemeken képezte tovább magát. Debrecenbe 1937 decemberében került, s foglalta el professzori állását. Már mint Európa-szerte ismert neurológus, később agysebész. Baloldali érzelmű volt, a cím- és rangkórságot megvetette, nem engedte magát méltóságos úrnak szólítani. 1944-ben erélyesen szembeszállt a debreceni egyetem kiürítési és elmenekítési rendeletével, s még az oroszok bevonulása előtt átvette az orvoskari ügyek intézését. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnökének választották, 1945-ben az első delegációval utazott a Szovjetunióba, 1948-ig támogatta az új rendszert. 1946-ban akadémikussá választották, 1949-ben Kossuth-díjat kapott. Nem tudta, hogy az ÁVO az első pillanattól kezdve figyelte. Révai már 1945-ben jelentette Rákosinak, hogy Sántha bizonyos összehasonlításokat tett a hitleri és a szovjet módszerek között. 1948 novemberében betelt a pohár: a professzor lemondott különböző politikai és társadalmi tisztségeiről, a Tiszántúli Néplap nyilvánosan támadta, ő azonban nem retirált! Sőt, egyetemi előadásain kijelentette, hogy a Sztahanov-mozgalom ártalmas, beleőrülnek az emberek. Lassan bekerítették, a debreceni orvosi egyetem egyes tanárainak és néhány diákjának, valamint a Magyar Tudományos Akadémia egynémely tagjának közreműködésével. Országosan jól ismert, patinásan csengő neveket kellene ideírni, részint gyáva megalkuvókét, részint aljas törtetőkét, akik elüldözvén, majd a halálba kergetvén az egyik legnagyobb magyar orvostudóst, befutották júdáspénzen vásárolt karrierjüket. A feleség, Majerszky Klára, maga is orvostudós, egykor kommunista szimpatizáns, semmit nem állít, amit nem tud bizonyítani. Nem ő mondja, a félelmetes dokumentumok bizonyítják, hogy itt élt közöttünk egy valóságos hős. Szinte emberfeletti, hihetetlen az a lelkierő és jellembeli tántoríthatatlanság, amellyel sorsát viselte. A DOTE-t dicséri a kézirat megjelentetése, ám ez a könyv sokkal nagyobb nyilvánosságot érdemel! Boda István Hár Mostanában a hő áráról egyre több szó esik. Arról is, amelyik a radiátorban kering, a gázkonvektort táplálja, s arról is, amelyik vezetéken fényesíti ki az izzólámpa fémszálait. Mondják, magyarázzák a tudnivalót, s bár valóságosan még egyszer sem hangzott el, hogy „na akkor mennyivel”, mindenki sejteti: mérget vehetünk rá, emelni fogják. Keringenek a százalékok, mint „gólyahír " a levegőben, s mert az ilyenkor, madárvonulás idején elég kellemetlen, hát csak kapkodjuk a fejünket. Holott nem érdemes odafigyelni senkire, mert kinek-kinek a tájékoztatás nagyobb dicsőségére - megvan az a jó szokása, hogy csakis rébuszokban beszél. Bár abban mindannyian megegyeznek, hogy a „piaci viszonyoknak” kell érvényesülniük az energiaszektorban. Hogy mire vagyok allergiás ezen a dodonai jóslások hallgatása közben? Hát arra az ájtatos hangsúlyra, ami az összes nagydumájú szövegből kicsorog. Ezek mind együttéreznek a fogyasztókkal. Sajnálnak bennünket. Megértik, hogy milyen nagy terhet kell már megint a vállunkra rakni. Bele vannak betegedve, hogy ismét a mi zsebünkben kell kotorászniuk, s képletesen szólva a koldus kezéből kell kivenni a botot. Szóval ennyi farizeusság engem ingerel és idegessé tesz. Ne mondják nekem azt, hogy megértenek, hogy együttéreznek velem. Úgy sem hiszem el. Közöljék ridegen, hogy „békás”, ha fene fenét eszik is ,emelni fogjuk az árakat. Nekünk ennyibe kerül, te ennyit fogsz fizetni. Ez nyílt és egyenes beszéd, s tudomásul veszem. S egyébként is? Tehetek mást? A miniszterelnök is megköszöni, hogy milyen türelmesek, megértőek és áldozatvállalók vagyunk. Ez őt egészen meghatja, amiben implicite - értelemszerűen, netán burkoltan - az is benne van, hogy ő nem lenne ilyen. Viszont kiváló vezetői erényekkel megáldva tudja, a jó szó nem kerül semmibe. Nem úgy, mint a hő, aminek az árától már előre kiver bennünket a hő. Még jó, hogy erre nem vetik ki az átalányt.