Hajónapló, 2011 (16. évfolyam, 1. szám)
2011-04-01 / 2. szám
Mokho Olvasópróba. Leülünk egy nagy asztal körül, talán van ásványvíz és kávé, az asszisztens kiosztja a példányokat, a színészek lapozgatnak, lopva bemérik, mekkora lesz a szerepük, többnyire ekkor találkoznak először a szöveggel, a rendező zavartan vagy sem, mond néhány szót az előttünk álló hetekről, aztán ha van színészi ambíciója, nagy kedvvel, ha nem, hát álmosító monotonitással felolvassa a művet, cigiszünet, majd következik a koncepció, az a bizonyos rendezői, a végén, ha marad idő, a díszlettervező a makettet, a jelmeztervező a tervrajzokat mutatja, a többiek őszinte vagy annak tűnő érdeklődéssel fel-felállnak, az asztalnak fölébe hajolnak, netalántán kérdést tesznek fel. Ennyi. Holnap visszaolvasó. Vlad olvasópróbáján nincsen példány. Ő maga madárlátta trikóban, nyúzott mackónadrágban és zokniban a színészek elé áll, és mutatja. Tréning. Egy kis gimnasztika meg mindenféle koncentrációs játék. „Lehet, hogy az előadást nem segíti, de egészséges", mondja mosolyogva, aztán megkérdi, ki mit olvasott Hoffmanntól. És tovább mosolyog, „nem baj, ha nem, elég, ha lapozgatjátok kicsit, a lényeg az, hogy mindenki válasszon magának egy szerepet. Egy szituációt. Mondatokat." Az arcokon értetlenség. Aztán kérdések. Mit lehet és mit nem lehet? És kiderül, Vladnál ezek a kérdések nem érvényesek. A válasz mindenre ugyanaz: „mózsno". Lehet, bármit lehet. A lényeg utána következik. Hogy a tíz színész és a két zenész, folyamatosan a térben, a teljes szabadság terhével önmagára és a másikra-mindenkire figyelve pillanatrólpillanatra döntést hozzon, ő hozza a döntést és nem más - ezáltal építsen fel egy személyiséget, miközben hagyja a többieket, hogy ugyanezt tegyék, és így, együtt, a kapott szabadsággal és az együttlétezés kötöttségével egy itt és most világot is felépítsen. És amikor egy-egy állomáshoz érünk, Vlad megkérdezi: „Mit gondoltok?” Nem a kérdés fontos itt, hanem az a megdöbbentő felismerés, hogy ezt valaki komolyan is gondolja. Hogy valaki valóban kíváncsi a színészre, vagyis hát a másik emberre, Vlad vár, várja a válaszokat. Meg kell szólalnunk, és valóban arról beszélni, mit gondolunk. És mert az a kérdező ember mosolyog ránk és komolyan vesz bennünket, magunk sem értjük, de elkezdünk válaszolni. Komolyan és őszintén. Gyermeki tisztasággal és játékossággal. A történés teremtői és részei leszünk. A „mózsno” felszabadít és terhet súlyoz ránk. Repülhetünk a felelősség keresztjével vállunkon.