Siketek és Nagyothallók, 1972 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
2 SIKETEK ÉS NAGYOTHALLOK AKIK ELMENTEK... Mi, öregek, egyre kevesebben leszünk és örökre megszakadnak a kapcsolataink azokkal a sorstársakkal, akik nemrég még közöttünk éltek, a mi hangtalan világunkban és igaz barátaiig voltak a közösségünkben. Elmentek és már csak emlékek maradtak meg, amelyek azonban végig kísérnek továbbra is az életünkön. A rég elmúlt évek messzeségéből lelki szemeim elé bukkannak a régebben és a nemrég elhaltak alakjai egyaránt. Ekkor úgy érzem, elszigetelt magányosságomban nem vagyok egyedül, mert emlékeik, megelevenednek és benépesítik képzeletvilágomat, úgy látom körülöttem őket, ahogy életükben láttam, a maguk valóságában. Alig egy emberöltő után, a következő kortársaknak, a mai fiataloknak, fogalmuk sem lesz talán arról, hogy éltek valaha ők, a most elment emberek, akik épp úgy dolgoztak, küzdöttek a létért, mint ők, akik jó sorsban, akár balsorsban éltek és végül meghaltcik Ezek a gondolatok jutnak eszembe e borongós téliban, amikor sorra veszem, napokkik mentek el közülünk. ★ Ez az év igazán gyászév volt a számunkra. A sort a szegedi csoport vezetője, Bálint Sándor Lajos nyitotta meg, április 18-án történt halálával, nagy fájdalmat és megdöbbenést keltve nemcsak Szegeden, de mindenhol, ahol ismerték és szerették őt. Rövid idő múlva követte őt a szombathelyi csoport agilis ny. gyógypedagógus vezetője! Báthory Miklós, aki szintén igen szép eredményeket ért el a csoportnál. Augusztus 3-án, mint derült égből a villám, újabb súlyos csapás érte Szövetségünket. Varjas István a pécsi csoport lelkes ügyvezetője hunyta le a szemét örökre és hagyta abba terveztetésén, a Szövetség és tagsága álmainak megvalósítását. Halálával pótolhatatlan veszteség érte Szövetségünket, s nem kevésbé a pécsi helyi csoportot. Varjas István temetésén Rudas Nándor főtitkár mondott a gyászbeszédet és méltatta munkásságát, érdemeit. Ki hitte volna, hogy néhány hét múlva őt fogjuk siratni, gyászolni. Hirtelen, váratlanul, az országos színjátszó verseny kellős közepén hagyott itt bennünket. Halála nagy megdöbbenést és részvétet keltett nemcsak köztünk, de pártkörökben is. Szeptember 1-én fájó szívvel kísértük őt utolsó útjára, a kispesti temetőbe. Nem sejtettük ekkor, hogy pontosan két hónap múlva, nagy halottunk sírja felett újabb kell majd állnunk a farkasréti temetőben. Kidőlt sorainkból Nagy Ernő orsz. szervező titkár, tb. elnök, aki még a nyugdíjkorhatár után is oly fáradhatatlanul dolgozott mind hazai, mind nemzetközi síkon, a hallássérültek ügye érdekében. Ugyanaznap, szinte november 1-én temették egyidőben, Tolnay Joachimné — Wagner Júliát, rákosi temetőben. Vele egy igen a művelt, jól beszélő sorstársnőnket vesztettük el. Közvetlen utána özv. Gaász Ferencné — Nagy Irma talált örök nyugalomra a rákospalotai temetőben, öt halló gyermeket nevelt fel nagy gonddal és szeretettel. ★ De ez az esztendő a fiatalabb korosztályt sem kímélte, hogy csak azokat említsem közülük is, akiket sokan ismertek, mint Markó Gergelyné, szül. Varjú Karolinát, a budapesti csoport volt agilis titkárnőjét, vagy között ügyesen mozgó a fiatalság Vacsura Gáborné, sz. Bíró Ilonát. Sorolhatnánk még tovább azokat, akiket szerettünk, tiszteltünk és oly nehéz volt tőlük a búcsú. Ha rájuk gondolunk, úgy tűnik, milyen fájdalmas ez az emberi sors, az elmúlás gondolata, a lehangoló, szomorú vég. Sajnos, minden földi halandónak ez a közös sorsa. De vigasztaló az a tudat, hogy haláluk ellenére ők addig fognak élni, míg rájuk emlékezünk. Ahogy a költő mondja: „Csak az hal meg igazán, Akit elfelejtenek.” És mi nem felejtjük Emlékük bennünk mindig él őket, élni fog. Nógrádiné Haraszti Ida (Budapest) Utazás gyalogszerrel Az ember a számára legalkalmasabb pillanatban indul el, akkor áll meg, amikor akar, annyi fáradságot vállal, amennyit akar. Megnézi az egész vidéket, jobbra vagy balra fordul, megfigyeli, ami tetszik, minden kilátónál megáll. Észreveszek egy folyót, követem a folyását, egy barlangot, meglátogatok egy kőbányát, megvizsgálom az ásványokat. Mindenütt megpihenhetek, ahol nekem tetszik. Ha unatkozom, továbbmegyek. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsitól. Nincs szükségem arra, hogy a kitaposott utakon haladjak, a kényelmes utakon mindenüvé eljutok, ahová az ember eljuthat, mindent látok, amit ember láthat, élvezem mindazt a szabadságot, amit ember csak élvezhet. Mennyi különböző élvezet kínálkozik, ha az ember az utazásnak ezt a kellemes módját választja! Nem is számítva azt, hogy javul az egészsége és jobb lesz a kedélye. Nem elég, ha az ember megtanulja, hogyan járja be az országot. Utazni tudni kell. Jó szem kell a megfigyeléshez és tudni kell megszemlélni azt a tárgyat, amelyet az ember meg akar ismerni. A Spartacus turisták novemberi számából közlésre küldte: Sulán Árpád, (turista) 1972. JANUÁR HA CSEND VOLNA EGY FALAT HA CSEND VOLNA — EGY FALAT! — így kiált fel „Ezer hang ingerel” című versében Fodor József, a költő és vele együtt még sokan mások, akiket szintén ingerel a zaj, a lárma, de már az egyszerű hangoskodás is. Pontosan 22 órakor a rádióban is szinte könyörgésre fogják a szót: „Kérjük kedves hallgatóinkat, halkítsák le készülékeiket, gondoljanak azokra, akik már pihenni tértek. Ha megtették, köszönjük!” Persze, hogy megköszönjük — és ez elsősorban a hasznos figyelmeztetésnek szól, mert fülünk és egészségünk védelmében ez is egy fontos tégla, hiszen a zaj egyre nagyobb karriert bp. Panaszok áradata lepi el fut az újságokat,a különböző szerveket, a rendőrséget és tanácsi más illetékeseket. Ideges, zsörtölődő, nagyothalló betegek százai ostromolják az orvosi rendelőket, mindenki a zajra panaszkodik. Környezeti veszély Nemrégiben a mi fővárosunkban ülésezett a Nemzetközi Akusztikai Kongresszus. A világ harmincöt országából mintegy 1500 kutató és tudós érkezett. Nyolc nap alatt 700 előadásban szögezték le a zajkutatás időszerűségét, amelyet a víz szennyeződéséhez hasonlóan, a környezeti veszélyek közé sorolnak. Hangsúlyozták, hogy az emberiség biztonsága, egészsége sürgeti a kutatást. A káros zajoknak „megállj”-t kell parancsolni! Ma már sok esetben ott tartunk, hogy a technikai eredmény nem szolgálja, hanem kínozza, beteggé teszi az embert. Elsősorban a fülre fejt ki káros hatást, amelynek következtében kétféle elváltozás jöhet létre: ideiglenes és maradandó halláscsökkenés. • A különböző zajok megegyeznek abban, hogy rövidebb-hosszabb ideig tartó hatásuk az idegrendszerre nézve sem előnyös. Még a kisebb intenzitású zörejek is fárasztóbbá teszik a munkát, többletet rónak az idegrendszerre. Az így jelentkező fáradtság miatt az eredmény kevésbé kielégítő (hibásabb, pontatlanabb), mint csendesebb környezetben végzett a munkáé. A zaj hatására megváltozik a szíven percenként átáramló vér mennyisége, a vérnyomás, a nyálmirigyek működése, a gyomor- és bélműködés stb. Érdemes megfigyelni, hogy ezek a tünetek a zajhatás elmúltával fokozatosan is megszűnnek. Vizsgálatokkal mutatták ki, hogy ezek a zavaró hatások még olyan embereknél is fennállnak, akik azt állítják magukról, hogy már megszokták a zajt és ez náluk semmiféle panaszt nem okoz. Pedig: A ZAJT NEM LEHET MEGSZOKNI! Előfordulhat ugyan, hogy a „hangos” munkahelyen dolgozó ember igyekszik figyelmen kívül hagyni, kikapcsolni a zajingereket, ezáltal azonban — ha nem is tudatosan — figyelmének, akaraterejének egy részét lekötötte. Ettől egy idő után akkor is kifárad, ha közben semmi mást nem csinál. A munkahelyi zajártalmak sok embert érintenek. Csökkentésük, kiküszöbölésük sokrétű, orvosokat, mérnököket, fizikusokat, kat, üzemszervezőket, közgazdászogusokat egyaránt érintő pszicholőfeladat. Sok szakember fáradozik ezen hazánkban is. Számos zajcsökkentő eredményre hatásos jutottak. A baj csak az, hogy nem minden esetben vezetik be ezeket, mert „drágítja” a szerkezetet. Ezért vásároljuk aztán a külföldi porszívókat és marad raktáron a hazai. Ezért növekedett meg sok budapesti utca zajszintje 10—12 decibellel az új, „korszerű” villamossínek lerakásával. Ezért kellemetlen a vízibuszon az utazás, és ezért van annyi neurotikus, ideges, nagyothalló ember. Tudnunk kell, hogy az alvás felületessé válik, ha a zaj eléri a 40 decibeles szintet. Különösen azok a zajok károsak, amelyek az éjszakai nyugalmat zavarják. Téves felfogás tel. A hatóságok a csendrendeleta dudálási tilalommal, az autóbuszokon eddig oly gyakran sugárzott „beat-hangversenyek” betiltásával igyekszenek segíteni a zaj csökkenését. Lassan-lassan nálunk is kialakulnak (lásd új lakónegyedek) az „alvó” városrészek, amelyek távol vannak a zajos gócoktól, az ipartelepektől. De ez még mind kevés! A gyökeres megoldás nemcsak a gépek konstruktőrein, az akusztikusokon, a különböző szakembereken, a csend és rend őrein, hanem mindannyiunkon múlik. Több önfegyelem, embertársaink iránt érzett tiszteletet, békés, szocialista együttélés szükséges ahhoz, hogy csökkenjen a lárma. Persze, jól tudjuk, hogy az élet mozgás, amelyet különböző hangok kísérnek és az is nyilvánvaló, hogy az életjelenségek nem mind a leghalkabban mennek végbe. Ráadásul a sokat emlegetett gyorsuló idő is összesűríti az életjelenségeket, fokozza a zajforrásokat. A technikai haladással, a teljesítmények emelkedésével, a könnyű és korszerű szerkezetek szaporodásával az egyik oldalon megnövekedett a hangforrások erőssége, a másik oldalon gyengült a zaj gátlása. Pedig téves az a vélemény, mely szerint a technika fejlődése és a gépesítés fokozása szükségszerűen a zaj növekedésével jár. Ez csak abban az esetben igaz, ha a gépek teljesítményét és számát oly módon növelik, hogy egyáltalában törődnek a zajcsökkentéssel, nem Az igazán fejlett technika az, amely tompított hangon tudja működtetni a gépeket, járműveket, a különféle berendezéseket. Az ipari zaj csökkentésével igen intenzíven foglalkoznak szerte a világon. Az említett Budapesti Nemzetközi Akusztikai Kongresszuson is figyelemre méltó eredményekről számoltak be a különböző kutatók (szovjet, angol, német, japán stb.). Sajnos, nem ilyen kedvező a hazai helyzet. Jó néhány évvel le is vagyunk maradva. Számos országban szigorú rendeletekkel szabályozzák a tennivalókat. Nálunk is elkelne még több intézkedés. A zaj tompítása érdekében minden ember tehet valamit. A csend is mozgalommá válhatna fokozása éppen úgy, mint a kocogás, amelyen ma már egyre kevesebben nevetnek. Zsigmond Márta (A Világ Ifjúsága 1971. októberi számából. Beküldte: Kováts Lajos, Budapest.) fryr'y'S/yS''''''''''''''''S'SS''''''''S'/S/SS''SSSSS'SSSSSSSSS'SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSS/SSSSSS/SS/S/SfSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSS//SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSfSSSSSS//SSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSS. Elvégezték a 8 általánost. Nem sokat teketóriáztak, szakmát választottak. Volt, aki szülői befolyás alatt, volt, aki önállóan dönthetett, hogy milyen szakmát válasszon. Itt azokról lesz szó, akik a lakatosszakmát választották. A lakatosszakma igen sokrétű, ezelőtt 10—15 féle lakatos szakág volt. Népgazdaságunk felmérte a lakatos szakember-szükségletet, ennek folytán több rokonszakmát s összevont és sokféle lakatosszakmából csak minimális bázisszakmát hagyott meg. A mai elsőéves lakatosok, ha felszabadulnak, vas- és fémszerkezet lakatosként fogják elősegíteni a szocializmus építését, mint e bázis szak egyikének munkásai. Addig is, míg szocialista társadalmunk teljes értékű, hasznos tagja lehet egy mai fiatal, sokat kell tennie ahhoz, hogy valóban érdemes legyen rá. A szeptember 1-i jelentkezéssel, a tanulók létszámának ismeretével még nem fejeződött be a szakmunkás-utánpótlás. Jelentkezni ugyanis nem elég. Érdemesnek is kell lenni arra, hogy valaki szakmunkás legyen (jó szakmunkás), s három, tanulásban, gyakorlatban megfeszített év szükséges e cím elnyeréséhez. A lakatostanulók zöme ezzel tisztában is volt, mielőtt jelentkezett. Voltak azonban olyan fiúk is, akik elegendőnek tartották a jelentkezést, gondolván, eltelik az a három év, s utána szakmunkások levéllel tüntetik ki őket. ★ Nekünk, pedagógusoknak, nem kis fáradságba kerül az ilyen ferde nézet helyes irányba való terelése. Számolnunk kell azzal is, hogy a felvilágosított tanulók kisebb hányada a nehézségektől visszariadva, lemorzsolódik. Szerencsénkre, a jelentkezett tanulók 99%-a megmaradt. Ez évben csak egy riadt meg a követelményektől, ám ez is szülői majomszeretet miatt (bocsánat a kifejezésért!), de az ilyesmi nem szolgálja az egyén fejlődését. Itt rátérek azokra az elsőéves lakatostanulókra, akikre felszabadulásuk után joggal illik majd a meghatározás: vas- és fémszerkezet lakatos szakmunkás. Ilyen struktúrájú lakatos szakemberek jövője előtt korlátlan ELSŐÉVESEK lehetőségek állnak. Azt hiszem, ezt felesleges is részleteznem. Ezek az elsőéves lakatosok, akik előttem dolgoznak, határtalan munkaszeretetről tanúskodnak. Csak látni kellene ezeket a fiatalokat! Úgy igyekeznek, hogy a komoly felnőttek kénytelenek elcsodálkozni, ez nem lehet igaz. Pedig igaz! Jelenleg csőbilincset gyártanak, 160 darabot, egyéni felelősség alatt, táblavázlat után. Olvasóim mit gondolnak, csak vázlat lehet pontos, a munkadarab nem? Sőt! A méretet maguk a tanulók korrigálják! Aki nem szakember, az nehezen értheti ezt meg; arról van szó, hogy más az elmélet és más a gyakorlat! A tanulók zöme felismerte néhány hónapos gyakorlat után azt, hogy a megadott méretek nem minőmben fedezik a szükségletet. Természetesen én, mint szakoktató, bővebb keretet szolgáltattam a tanulók számára, esetleges hibák kiküszöbölésére. Örömömre szolgáltak azzal, hogy rávilágítottak arra, az az anyagmennyiség, ami többlet formájában a tanuló szorzószámaként szerepel, felesleges. Olyan pontos anyagmennyiségből készítették el a 160 db 1 colos csőbilincset, hogy a természetesen előforduló selejtpótlás bőségesen a kereten belül maradt. Ez a laikusoknak nem mond ugyan sokat, de lehet következtetni arra, hogy a mai generáció, a mai fiatalok nem olyan felelőtlenek, mint ahogy egyesek előszeretettel veszik egy kalap alá bizonyos kirívó példákkal. Ilyen kirívó esetek, romlott, felelősségtelen, vagy megtévedt fiatalok voltak, vannak és lesznek is. De a kiváló szakemberek soha nem alakulnak azzá! Igaz, tudomásom van arról, hogy egynéhány volt tanítványom ma olyan „kártyabűvész”, amit sajnos, szégyellek. Ez persze, nem szolgálhat általánosítás alapjaiként. Annál is inkább, mivel ezek az ügyeskedők szakmailag soha nem állnak hivatásuk magaslatán. Visszatérve azokra az elsőévesekre, akik most ismerkednek jövendő szakmájukkal, bízvást mondhatom, aranyos gyerekek! Nem tévedés: aranyos fickók. Ügyesek, szolgálatkészek, s mi több, tisztában vannak vele, hogy mire készülnek. Minap az osztályfőnöki órán elbeszélgettem velük, hogy mi az elképzelésük a jövőt illetően. Általános meghökkenésemre mi sem jellemzőbb, mint hogy ezt feleltem nekik: mi a csuda! Nos igen, ez a csoda — nem voltak illúzióik, nem voltak fellengzős, megvalósíthatatlan álmok. Fő gondjuk a szakmunkásvizsga letétele volt, s ha az sikerül, jöhet a tervezgetés, az ábrándozás, ami esetleg valóra is válik. A sorrendiség volt, ami megdöbbentett. Ritka jellemvonás örültem neki és ezért vetettem papírra a mai elsőéves vas- és fémszerkezet lakatosipari tanulók általános képét. Ebből világosan láthatjuk, hogy a jövő szakember-utánpótlása mi részünkről, hallássérültek részéről biztosítva van és nem is akárhogyan öntudatos, dolgos ifjúság áll feladatának teljesítése közben a nagy célok előtt, reálisan felmérve lehetőségeit. Simor Tibor szakoktató