Hargita Népe, 1990. július (2. évfolyam, 140-160. szám)
1990-07-28 / 159. szám
A LÉLEK VÉGTELENJÉBE VESZETT 141 éve halt meg l*eSZÜN Sándor — Reményik Sándor Petrovics ítél Az apja szerb, az anyja tót De örök vizek ringatták m tank ki A roppant óceánjáró hajót. Jött a Vér ködös partjai felől, a Lélek végtelenjébe veszett. Árbocán magyar zászló lebegett Mi az, hogy szerb ? Mi az, hogy tót ? Mi az, hogy faj ? Mi az, hogy vér ? S mi az a Tűz és mi az a Titok. Mely mindenen keresztül A szívig ér ? Mi vegyül el a fajban és a vérben, Hogy megcsendüljön halhatatlanul A legmagyarább magyar költeményben . Minket, akiknek minden porcikája Az ő dalai mámorától reszket — Minket ma név szerint és vér szerint És ezerféleképpen elemeznek. A dédapánknak neve mi is volt ? A dédanyánkba a vér honnan folyt ? Az őseinkben fel hetedíziglen A fajtisztaság mekkora is volt " fel név szériát és faj szerint ".A vér szerint járnak iskolába gyermekeink. És bolygatják a Tüzet és a Titkot És szétszórják a Tüzet és a Titkot dlj törvények szerint. És megcsapolják most a székely vért — Minden kis csöppje drága gyöngyöt ért — És kimutatják csalhatatlanul Nagy, rettenetes vegyi tudománnyal: Más vér ez — nem rokon a Magyarsággal. Hát jól van, jól van — ezt is elviselje . Mert: falra hányt borsó ez is. Ál-tudósok kezén játék-kavics. Fent a legfőbb Semmit eszekben Ül minden földi bíróság fölött Amna más néven ismert Petrovics. Mi legfőbb bíránk minden faji perben : A vér: a semmi. A Lélek: a Minden. (Nagyvárad, 1935. április 4.) „...Tanítsd beszélni" „Szinte ma az útban mondta (már ti. Bem), hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig azt tenni nem merem. Csak hét mérföldnyire vannak innen, s az idevalók a napokban is szétfutottak innen, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz az első dolgom ,meg lehetsz felőle győződve. "Agyon vagytok, kedves, imádott lelkeim ! Ha én hallhatnék ,a tavait feleletek! Ha lehet valahogy szerét ejtheted, írj, csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még e, fiam? Válasszátok és miinél előbb '! tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és híveteket miliomszor, számtalanszor imádó férjed Sânilor" (Petőfi „kedves, édes Juliskájához" intézett utolsó előtti levele) K orabeli vallomások „A nagy honvédsereg érkezése napján, július 30-án, hetedmagammal ki voltam rendelve a Macskássy-udvarba elhelyezett térparancsnoksági iroda ajtaja elé. Körülbelül délután 2—3 óra között az akkori térparancsnok, Báró Gamnera Gusztáv úr szóbeli rendelettel felküldött a piactérre, hogy Petőfi Sándor urat, ki bár katona, de mégsem viselt csákót vagy sapkát, hanem közönséges kalapot és benne három szál nemzetiszínű tollat, göndör haja van és kihajtásos inggallért hord, — testáljam meg szépen, hogy szíveskedjék hozzá ma ebédre lejönni, mert szívesen látja... csak hamar ráismertem Petőfi úrra. Hozzámentem és előadtam a báró úr üzenetét. Ezután Petőfi úr azt kérdezte : Merre menjünk ?" (Sípos Sándor székelykeresztúri regény) „1849 július 30-án érkezett Bem tábornok kis táborával Székelykeresztúrra és édesapámhoz, ki akkor a jelenleg Gyárfás Endre birtokában lévő udvarházat bírta bérben, — a tisztek közül többen szálltak be, köztük Zeyk Domokos is, ki másnap oly hősi módon fejezte be életét Héjjasfalva közelében ... Estefelé híre szaladt, hogy Petőfi is megérkezett és fenn van a piactéren. Ezen hírre apám rögtön felsietett a piacra ... megtalálta Petőfit, tót meghívott vacsorára, bivalytejes és túrós puliszkára. Petőfi a meghívást szívesen és örömmel fogadta el. Nyolc órakor már javában folyt a vacsora, melyen többen vettek részt, így a polgári elemekből az 1854-ben Marosvásárhelyen kivégzett Gálfy Mihály is jelen volt. Vacsora után nővérem, Vargha Róza felkérésére Petőfi elszavalta egyik költeményét, s később autók emlékkönyvébe három versszakos költeményt írt, melyben a kedélyes vacsora hangulatáról és a bivalytejes és túrós puliszka ízletességéről volt szó..." (Vargha Zsigmond negyvennyolcas honvéd, több évig raboskodott a Mack féle öszszeesküvésben való részvétele miatt, s onnan kiszabadulva végigszolgálta Garibaldit, majd közmegbecsülésben élt Fiatfalván) „— Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten ? — Remélem a muszkát — felelem én. — Én nem remélem, de követelem — mondta ő. Párbeszédünk befejezése után igyekezett reá beszélni, hogy vele Fehéregyháza felé menjek, hol, mint mondá, jobb szárnyunk viselt dolgairól szeretne tudomást szerezni. Hiába mondottam neki, hogy... ahol állottunk, s honnan az egész csatateret be lehetett látni, sokkal előnyösebbnek tartom, mint a fehéregyházit.. Hiába tettem azon ajánlatot, hogy ha óhajtja a középponton, akár az ágyútelepig előre megyek vele. Ő hajthatatlanul megmaradt szándéka mellett, s a viszontlátásig köszöntve ott hagyott engemet... “ (Gyalokay Lajos, honvédszázados) ..Én az országúton lovagolva, a kozákok után siettem, amiikor közvetlenül a szökőkútnál, Fehéregyháza és Héjjásfalva között egy leszúrt felkelő tiszt mellett, ki már le volt vetkőztetve, több vérrel bemocskolt iratot láttam heverni, miket valószínűleg a kozákok találtak a tiszt kirablása közben, s megint eldobáltak... A lelet, amelyből azt kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestet... De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete korszakaitól. .. Nadrágja fekete pantalló volt. Később tudakozódtam több felkelőtisztnél ezeknek az adatoknak a közlése mellett ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, kit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többé nem látott.. .“ (Heydte császár: «Tortán 1849. július 30 — 2—3 óra közt a székelykeresztúri Macskásy-udvarban a térparancsnokságnál ebédel. Fél 7-ig is a Piac téren látták Petőfit Bemmel. Varaidőben Vargha Zsigmondéknál. 11-kor betér a Szatómába, ott mulat reggeli 3-iig, amikor az ébresztőt fújja . 1849. július 31-én 4 óra felé a Macskásy-udvar felé megy a tiszttársaival, azok a csapatokhoz vonulnak. ő kivárja a szedelőzködő Bemet. 5 felé, miután Bem rendeleteit átvette, még egyszer betér Vargháékhoz, akiknél reggelizik. 6-kor indulás az újszékelyi főhadiszállásra Gyalokayval. 8 felé Petőfi kiugrik a kocsiból a fehéregyházi Haller-kastély előtt — aztán, bár parancs nélkül, a gyalogosok közé keverül. 10 körül Scarlatin tábornok elesik, ami az ütközetben a magyarok számára kedvező fordulatot ad. 10—11 közt találkozik Gyalokayval. 1 körül egy régi zárda romjai, az úgynevezett Monasztéria felé siet Bemhez, aki azonban elzavarja őt a maga veszedelmet hozó közeléből. 2-kor Réjjasfalván — aztán nyoma vészi, csak 5 felé bukkan fel a Monasztéria közelében, a Sárvíz hídján, ahonnét az ütközetet szemléli. 5—6 közt a Fehéregyháza felé vezető úton a kaptatónál elesik. (Hatvany Lajos: így élt Petőfi c. kötetéből) Petőfi utolsó napja Sohasem hagy el bennünket Hányszor írtunk róla fogalmazásokat, rögtönzéseket, doktori disszertációkat, megemlékezéseket, gyönyörű és lád tanulmányokat, kis- és nagymonográfiákat? Hányszor írtunk, regéltünk, mendé-mondáztunk, pletykáltunk Pétefi Sándorról, a Szabadság költőjéből, a Szerelem dalnokáról, az Apostoliról, Üstökösről, a Legnagyobb Magyar Köntőről ? De vajon hányan és hányszor gondolítunk rá úgy, hogy se ükapáink, szüleink meséje, se tanítóink, tanáraink, professzoraink, se az emlékiratok szóáradata ne befolyásolták volna, ne fojtották volna el még csírájában a bennünk sarjadni kezdő Ferödi-képet, miután elolvastuk verseit ? A nagy költőket a nemzet szereti — s kötelessége is — magáénak tekinteni. Ám kötelességének érzi azt is, hogy a saját arcához hasonlítsa, az adott időben élő önmagával azonosítsa költőjét. így válik egy nemzetinek vallott poéta állandóan alakuló, alakulható, sőt, átalakítható, torz fogalommá. De így válik halhatatlanná is. Milyennek láttuk, látjuk mi Petőfi ,Sí*,tort ? Látjuk-e, fogjuk-e látni vale ,is teljes egészében, igazi emberim Naszi mivoltában? Vagy csupán esküre emelt kézzel, átállás szónokként, neje mellett kardosan-kokárdásan pompázó férfiként, hídon merengő-rémült, kétségbeesett, kozák pikák elől inaid gyarló emberként, s netán Szibériában sínylődő mártírként tudjuk el, képzetei őt ? ! Megdöbbentem, amikor tizenéves koromban a kezembe került Petőfi egyetlen fennmaradt daguerotypiája. Kamasz-kíváncsisággal kutattam, vizsgáltam arcvonásait, a feje tartását, s összehasonlítottam őket azzal a horoszkóppel, amely számtalan szoborról, festményről, glecses arról-arról tekintett azidáig rám. Bevallom, kissé kiábrándító volt az összehasonlítás, de egyben egy felemelő érzést is kiváltott belőlem: lám igaz a közhely, miszerint a költő, sőt, a Nemzet Költője is ember. Egy csapott vállú, borzas hajú, aliig serkent szakadú, szigorú tekintetű fiatalember, aki életének egy röpke pillanatát szerette volna megörökíteni az anyagon is. Néztem a képet, elolvastam a felfedezéséről, felújításáról szóló tanulmányt, és nagyon irigyeltem azt, aki restaurálta (majdnem azt írtam, hogy rehabilitálta) Petőfi arcképét, aki megszabadította a vékony lapocskát az évek folyamán rárakodott piszoktól, koromtól, zsiradéktól, penésztől. Igen, irigyeltem azt, aki először látta tisztító vegyszerek hatására előtűnő emberarcát. Petőfi Sándor igazi arcát, aki először gondolkodhatott el a kézzelfogható valóság és az eszménykép közötti különbségről és hasonlóságiról. . Több, mint száz éve halt meg. Fehéregyházán gyilkolták-e meg, avagy Szibériában , tért meg Istenéhez — mindegy. Magyarként hiszem és vallom, hogy Petőfi itt, Erdélyben lépett az örökkévalóságba. Itt koszorúzták meg szobrait, itt gyalázták meg szobrait, itt él még az a körtefa, itt dalol-ják a leglelkesebben dalait s itt üldözték a dararcait. Több, mint száz éve él a költő nemzeti öntudatunk homlokterében. Több, mint egy évszázada magyarozgatjuk, eszményítjük őt, és ócsárolják, jelentéktelennek, nem magyarnak, de „nacionalistának" is nyilvánítják. Ismerjük immár minden verssorát, minden róla szőtt legendát. Petőfi ragyog, halványul, izzik és kihűl, kiált és suttog. Dörgedelmes és alkura képes. Szüksége van pajzsra is, nemcsak kardra. Saját maga cáfolta meg a rágalmazókat, saját maga hűtötte le mindig lángoló imádóit, mindazokat, akik szerepjátszónak is titulálták . De amit a színpadon A népnek hirdetünk . Ne hazudtolja meg A cselekedetünk, — vallja a költő magáról a színjátszásról, s nem lehet képmutató az, aki tudatosan vállal magára egy (vagy több) szerepet, s főként akkor nem az, amikor látni kénytelen, hogy kora társadalmában, korainak politikai, művelődési életében nincs minden szerepre elég és megfelelő ember. .. . hősleg működés. Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak hat tagja volt. Talán nem tűnik emlltetettnek, ha most nem Petőfire gondolunk. De hogyan is állunk a ,,könnyelműen megírt", „életének, minden aprócseprő, eseményét megéneklő" verseivel. Hiányzott-e Petőfiből a költői-politikai ,felelősségtudat, előtérbe kerültek-e öntömjénező, egyéniségét, magánéletét, tünékeny hangulatait rögzítő versei ? Nem. Semmi esetre sem ! Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak S ezért a szent fát félretedd — mondja százada/századunk költőinek, s hogy' ez nemcsak puszta tanács volt, hanem lényegéből, eszméiből fakadó program is, azt önmaga bizonyította. ő mutatott rá példát ne’-'-z. halálosan nehéz példát -És kinek szólt, kinek szól az üzenet?. Vagyok henyélő század gyermeke, Höl megdalolni méltó tárgyam nincsen, S ha volna is, mi lenne sikere? Sintődik a nyelv terhes rabbilincsen. Legyünk önzők egy pillanatig. Sajátítsuk ki magunknak ezeket a sorokat. De legyünk merészek is, ha kell, magával a költővel szemben is: igazad volt, igazad van, de nem lesz igazad Sándor! __Hiszen mi, petőfi-emberek tudván-tudjuk, együttesen és különkülön is. Az én pályám nem mindennapi pálya, S ki utat tör: gaz és tüske várja. Ezzel a tudattal vágtunk neki, ha kellett összeszorított fogukkal, ha megengedték, őszinte baráti karoktól támogatva, demindenképpen áttörtük/ áttörjük a gáncsoskodók mű-palánkjait, és miután bebizonyosodik, hogy nem voltunk az igazságnak híján, miután minden és mindenki megmérettetett, elmondhatjuk kogy étel,sértés nélküli. Jézust visszavárjuk, mert meghalt érettünk, de Petőfit nem várjuk vissza, mert ő soha sem hagyott el bennünket. SZONDY GYÖRGY