Megyei Tükör, 1968. június (1. évfolyam, 17-21. szám)
1968-06-01 / 17. szám
megyei TÜKÖR 3 7elvie, meg aénüliUik ...Alulírottak, Bodos faluból, a következő f>anassal fordulunk a Tükör szerkesztőségéhez: Kevés földünkön mindig mezőgazdálkodással foglalkoztunk. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek megalakulásával annak tagjai lettünk. Telve az idő, megöregedtünk, munkaképtelenekké váltunk, 80—90 évesek lettünk. A termelőszövetkezet vajmi keveset, mondhatni semmit nem gondoskodik rólunk. Bár az alapszabály másképpen írja elő, az 1967-esvben adtak 38 kg szemetes bútit, k+ -t és fél kiló kukoricát, személyenként. Azoknak a (30 éven felüli egyéneknek, akik munkát tudnak teljesíteni — 150—200 munkanapig, s még többet is —, azoknak a munkanapegységen kívül adtak 38 kg búzát és 15 kg kukoricát. Mi, 80—90 évesek, akik nem tudunk dolgozni, nyugdíj címén kapunk 40 lejt, s azok a 60 éven felüliek, akik dolgozni is tudnak, kapnak havi 50-től 100 lejig. Tisztelettel kérjük a szerkesztőségid, vizsgálja ki ezt az ügyet, legyen segítségünkre, hogy legalább a legminimálisabb életlehetőségünk biztosítva legyen. Tisztelettel..." — és itt következik 36 kusza, reszkető betűs aláírás. „Mit ugrálnak az öregek“ A 11 utódon túl, Nagy bacon után egy szekeres gazda mintha balra rillyentett volna ostorával, s annak szíja oda is ragadt volna a sárba. Ilita -foknyi hepehupás út át a dombon, a domb mögött: Bodos. Benedek Flek emlegeti önéletrajzában, hogy őszönként, az udvarhelyi kollégiumba menet, itt, hol a kisbaconi elágazás is befut a nagyútba, találkozgatott a bodosi feldunyházott, felpaplanozott szekereken konviktusbéli szülőföldijeivel. Megyek a falu között, mintha mind abban a konviktusban ragadtak volna, sehol egy Halai. Az aláírás-lajstromon találomra kip>é/ek egy nevet: Dávid Imre. öt keresem. Útbaigazítanak: menjek ki ezen az utcán, hol épülő házat látok, ott lakik Mórtondhrozok magamban, mert siránkozik ez a vénember, mikor lám, házat épít. Épp ebédszünet van, a nyárikonyhában esznek. Kiderül, hogy id. Dávid fiáról van szó, mondom, az apja panasza miatt jöttem, elkedvetlenedik az arca, bizonygatja, nem tudja, mi baja lehet az öregnek. Az ajtófélfát egy középkorú férfi támasztja, de már készül hazafelé, faluhelyen az emberek inkább járnak dolgozni kalákába, mint enni. Elkísér, megmutatja, hol lakik az öreg. Útközben csak úgy, foga közül szól egyet-kettőt: „Nem kell komolyan venni az öreget, állandóan panaszkodik, általában nincsenek megelégedve a vének, de mit ugrálnak, nekünk sem jut elég, pedig mi dolgozunk, nem mint ők.“ Gyepes udvar, hátul látni lehet a csűrön, hogy a pajtaajtón régóta nem bog a tehén. .A nagy ház lépcsőjét befutotta a fű, hiába zörgetek, látszik, hogy régóta nem lakja senki. Hátul, a nyárikonyhában bukkanok rájuk — itt is ebédidő: viaszosvászonnal bevont asztalon kanalazzák a levest. — Jó nekünk itt is — mondja Imre bácsi —, minek terpeszkedjünk a nagy házban? Elmondja, hogy. igen, aláírta azt a levelet ő is, nem is annyira magáért, mert neki gyermekei vannak városon, segítik, éhen éppen nem hal, de nem is vágyik már nagy módra. Hanem volna itt, a faluban néhány öreg, ki, bizony, jobb sorsra szorulna. Végigjárunk jónéhány ilyen házat, magányos öregasszonyok élnek a gyepes udvarú, rozoga kerítések mögött, munkaképtelen házaspárok kaparják elő a szúette hombár aljából a szemetes búzát. Sokukon néha segít a szomszéd ezzel-azzal. Fölösleges lenne mindeniküket bemutatni az olvasónak, a levélnek igaza van: legtöbbjüket teljesen magára hagyta a gazdaság, a falu, az anyagi juttatás, amiben részesülnek a legminimálisabb. A dolog erkölcsi-etikai vetületét szeretném inkább megvillantani, egyetlen porta példájával Eszkimó a jéghegyen A szoba gerendás, takaros, tiszta, látszik a háziasszony keze-nyoma rajta. Az ágyban fekvő, mikor megtudja, mi járatban vagyok, mintha emelődaruval húznák, keserves nyögések közepette kiemelkedik : Ha már értem kijött a központból, ennyit megtehetek én is — mosolyog, de ez a mosoly már a ráncossá fagyott almáé. Elmondja, hogy pusztul bele a tehetetlenségbe. Arra nem panaszkodik, hogy a menyéék tilt lakik a fia feleségestől, nem adják meg azt a kicsi ennivalót, amire szüksége van a szervezetének, csak úgy ne bánnának vele, ahogy bánnak. Ő nem tudja, a múltkor is felült itt nagy nehezen az ágyon, míg a menye súrolgatott, kérdezte, nem-e kéne azt a kicsi ládát odébb tenni, hogy könnyebben menjen, erre nekiugrott eszelősen, megszorította az állát, nekiesett és felpofozta, s azt mondta, hogy: „Dögöljön le oda az ágyba, ne lássam, hogy itt rohad a szemem előtt." — Én megértem, kérem, hogy kevés az a negyven lej, amit egy hónapra nyugdíjként kapok, de miért kell nekem állandóan azt mondani, hogy forduljak fel, mikor már úgyis csak hálni jár belém a lélek? — M// gondol néném, ha megélhetési jövedelme lenne, érné bántódás? — Ó, ha önálló lehetnék, istenem, de jó volna, másképp néznének ők is, mert mióta eszemet tudom, itt a vénben mindig tisztelték az olyant, akit nem kell eltartani. Csakhát. .. Imre bácsi meséli, milyen köztiszteletben álló asszony volt mindig a faluban, nem volt olyan beteg, kihez ne sietett volna látogatóba, most is eljön néha vizitbe egy-egy vele egyidős, az ő felesége is szokott tésztát hozni neki, de csak dugva, nehogy kalamajka legyen belőle . És a fia mit szól a menye durvaságaihoz? — Jámbor ember ő nagyon .. — mondja csendesen, látszik, hogy egy igével meg nem bántaná. Mikor elköszönök, erőt, egészséget kívánok neki, s megfogom tehetetlen gyökér kezét. Megdöbbenek, mikor belemarkol, s meg akarja csókolni odanyújtott kezemet, hátrálva megyek ki az ajtón, ti mentegetőzve utánam rebegi: „Csak azért, drága fiatalúr, mert rég nem kívánt nekem senki ilyent " Szédülten támolygok ki a rozzant kiskapun, eszembe jut Sántha Ferenc, a Háromszékről elszármazott író novellája, melyben az elaggott hasznavehetetlen létezőt kikisérték fiai a kéngázas Büdös barlangba, élve temetkezni. No, meg a kedves eszkimó szokásra gondolok, mely szerint a munkaképtelenné vált öreget kivitték és otthagyták a hghegyen. Hat deka kenyér Régi igazság, hogy ha nincs túlterhelve az ember gyomra, számolni is jobban tud. A bodosi öregek is addig osztották-szorozták a betevő falatnak valót, míg kiszámították: hat deka napi fejadag kenyeret lehet sütni abból a búzából, amit kaptak Joggal háborodtak fel. Panasz, panasz, az öregek részéről — és a munkaképesek panasza: nekik is kevés az, amit a gazdaság nyújt. És akkor kiderül, hogy a bibarcfalvi termelőszövetkezet (melyhez a bodosiak is tartoznak) raktárában 82 mázsa tavaszbúzával többet találtak a gazdaság tavalyi össztermésénél. És ugyancsak, ebben a csodaraktárban megszaporodott öt mázsával a zab és négy mázsával a rozs is. Ez pedig úgy történt, hogy ifj. Józsa Imre raktárosnak az utóbbi években az osztáskor spórlásra támadt kedve, s mikor már úgy érezte: lelkén szárad a többlet, igyekezett megmenteni magának. Az emberek rakodás közben csípték el, mikor malomba akarta indítani épp a szekeret. Még nincs megállapítva, hogy első lopási kísérlete-e ez a raktárosnak, de tény, hogy a termelőszövetkezet vezetősége is felelős az ellenőrzés hiányáért és egyáltalán, hogy e gazemberség megtörténhetett. Az elsinkófálásra szánt gabonamennyiség nagy. Hogy nem került kiosztásra, ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak napi hat deka kenyér jutott az öregeknek, és kevesebb osztalék a munkaképeseknek. De nézzünk még szét kicsit a gazdaság portáján. F»R«gúl!yertya és kenderkfistél !Szombat estefele, a bodosi eltérőnél. Egymás után érkeznek a bányászsisakos emberekkel megrakott teherautók, motorkerékpárok, alkalmi kocsik lassítanak, pillanatok alatt megtelik a falu fáradt, de azért jókedvű emberekkel Statisztika a téesz-elnök asztalán: a gazdaság összesen 784 tagot számlál, ebből az utóbbi években elhagyta a gazdaságot 300 ember (.), 211 öregségi és betegnyugdíjas, állandó munkaerő összesen 273 ember Az elnök, Veress János, február óta vezeti a gazdaságot. Panaszolja, hogy mikor elődjétől átvette, nagy ramazuri volt itt Az emberek fel voltak háborodva a munkanapért, egy időben csak a marhagondozók és fogatosok dolgoztak. Mikor felemelték a munkanap értékét, csak akkor láttak munkához komolyabban. — Gondolja el, elvtárs, én állatgondozó voltam, a tavaly 600 munkanapra mindössze 342 lej értékű havi átlagos jövedelmem volt csak Nem mondom, egy kicsit most már kezdtünk helyrerázódni, a szárazság ellenére jó termés ígérkezik. Látta-e, az út mentén, hogy megugrotta magát a pityókánk? A tavaly 3400 kilót ültettünk, s csak négyezret tudtunk kiszedni. Eléje teszem a bodosiak panaszlevelét. Ugrik benne egyet a vér, az így van, kérem, ennyit kaptak alapszabályzatnak megfelelően. Harmincnyolc kiló búzát, két és fél kiló kukoricát (a múlt héten kiosztottuk a pityókát is) és negyven lejt. De sok van közöttük olyan, ezt ki is írhatja az újságba, kinek inkább adnék húsz lejre faggyúgyertyát és húsz lejre kenderkötelet, csak hogy ne keserítse tovább az életemet. Nevet mond. Aztán papírok, dokumentumok kerülnek elő, melyekből tisztán kiviláglik: a gazdaság nyugdíjjogosult tagjai közt kiosztották a nyilvántartásban szereplő évi jövedelem három százalékát, törvényellenesség ezen a ponton tehát nem történt. zaj — És mit szándékoznak kezdeni aza gabonamennyiséggel, amit a raktáros el akart sikkasztani? A hízóknak adjuk, szemetes — Nem lenne jobb, kiosztani az öregek között? — Szemetes. — Amit az öregeknek adtak, az is szemetes volt. — Nem igaz, olyan volt, mint a többi. — Mondja, maga járt valaha egy ilyen öreg házalóján? — Aki idejön az irodára azzal tárgyalok, nem mászkálok senkihez. VÁLASZ HELYETT: Alulírott csak ülök s töprengek, mit lehet itt tenni. A gazdaság, sajnos, leggyengébben menő termelőszövetkezeteink egyike, végeredményben 271» munkaerőnek kell eltartania önmagát és 211 nyugdíjast (bár az utóbbiak között szép számmal vannak, kik munkanapot is szereznek). A fiatalokat és öregedőket csábítja az ipar és riasztják a falu munkaképteleneinek jelenlegi életkörülményei. Épp ezért nemcsak a szóbanforgó, de minden termelőszövetkezet jövője szempontjából égetően fontos a gazdaság fellendítése mellett — a legmesszebbmenő emberi viszonyulás munkaképtelenné vált öregeinkhez. Egyes termelőszövetkezetek vezetőinek pedig nem csak tanfolyam, erkölcsi iskola is elkelne. És kultúra, olyan színvonalú kultúra falvainkban, melynek eredményeként lassan, fokozatosan kihal minden emberből az elaggott szülővel szembeni eszkimó-mentalitás, farkas Árpid