Megyei Tükör, 1970. május (3. évfolyam, 124-128. szám)

1970-05-23 / 127. szám

CZEGŐ ZOLTÁN is a pur és h­olmi vágniuk Jött Dancs Dani és visszahozta játékhajóimat Jött a fürgefarú Márta és visszahozta adott szavamat Jött a piros sálas és visszahozta tíz év előtti szivartüzemet A postás jött visszahozta összes leveleimet Elutazott pénzeim postán küldték vissza Mások jöttek lassan határozottan visszahozták éjszakáimat melyeket másokkal másutt háltam Az erkély alatt egy kórus szerte visszaadja minden versemet írások vibrálnak araszos betűkkel a falon visszaküldték tanácsaimat Minden álmaim elkurvult kara didereg a falak tövében Reszket a kezem nyugtatom visszaküldték a kézfogásaim Ezresek zizegnek a csillár körül visszaküldték a villanypénzeim Visszajött Bodri Sajó Bogáncs mind a rühesek melyeket elkergettem nyugodtan visszajöttek a virágágyásra vizelnek Köhintenek kinn szürke dobozokban visszahozták a baráti fogadalmakat Mint kövek potyognak vissza az égből fölkergetett káromlásaim Megtért tiszta szavaim rajba zsonganak már gesztenyés hajam szálain húznak a földhöz repesztők mellem — A KEHEL jön és szó nélkül kiveszi zsebemből megtakarított pénzemet — : ,,Egy gatya egy fehér ing egy zokni egy nadrág egy zakó egy fekete nyakkendő marad ! . . ." Elvégeztetett eszmény és viszonyulás Nagy elvi bevezetés keresge­­tése nélkül kezdjem mindjárt egy képpel. Irodalmi felolvasó esten egy kicsi háromszéki faluban a csupa-nyak költő, akire emléke­zem — patyolat ing, kihajtott gal­lér - valamiféle keményre fo­gott búval a hangjában verse­ket szavalt székely atyafiknak. A verset szavalta (!) szertelen lázzal, lendülettel, indulattal és nyugtalansággal - nem kell na­gyon erőltetnem képzeletem : a jó Petőfi szavalhatott így azon az emlékezetes márciusi napon. Hanem amivel a versmondás­­nak úgy nekiveselkedett költő rám hatott, s bizonyára hallgató­­feleire is azt mégis annak az állandó sodrásnak tulajdonítom, mely inkább jellemző Czegő Zoltán verseire, a belőlük kiol­vasható magatartásra, mint a szertelen láz, lobogás. Állandó sodrású volt a költő szavalata, mint a sík vizeke sorait egyfor­ma nyomatékkal ejtette és olyan egyértelműséggel meg eltökélt­séggel, ahogy csak az teheti, aki nagyon tudja, hogy mit a­­kar ( : „dörgéseimmel rettentem a tikkadt világot."). És állandó sodrásúak a versei - hogy most már azokkal vitorlázzam tovább, az általános — a szükségesnek tartott­­ megállapítások partjai felé. A Czegő Zoltán első verses­kötetéből kisejlő költői magatar­tás nem beállított gesztus, a­­mellyel hamar és nagy népszerű­ségre tehet szert mifelénk a köl­tő. „Okos dühökkel" tudatosan vállalja azonban a költészet tár­sadalmi mondanivalójának és hasznának ars poeticáját, mond­hatnám, minden verse egy-egy (más-más) társadalmi mondani­valóra felépített költői viszonyu­lás az emberi eszményekhez, il­­letőleg­ inkább fordítva igaz ez : az eszmények kapuján léphe­tünk a társadalmi udvarába. Mit tegyen a költő, ha álmaiban csa­latkozik vagy éppenséggel meg­lopják az álmait ? A tények vá­dakat váltanak ki belőle, torok­­szorítóan igaz hangjait a meg­­csalatkozásnak. (Gyorsan mond­jam el, hogy Czegő -őszinte ember lévén - akkor igazán köl­tő, amikor alaposan megszenve­dett érzéskomplexusok ingerült versírásra.) Végül : „mindig talá­lok furcsa rügyeket" - mondja, miközben keserűségek (sokszor talán kissé akart) és reménysé­gek között imbolyog egyensúlyoz­va, idegeiben a kötéltáncos nyugalmával. Hogy merre tart, nem vitás. Nagyon kevés az, jól tudom, amit elmondhatok Czegő Zoltán első kötetéről, zavarbaejtően többértelmű, már-már a zsúfolt­ság érzetét keltő verseiről, csöppet sem ökonomikus versépítkezésé­ről, kétségelenül gondolatgazdag költészetéről. Verssorokat kira­gadni nem akarok, nem kenye­rem az ilyesmi. Az önmagát épí­tő lélek konok viaskodása ez a körv*­v a kor ellentmondásai kö­zött őrlődő eszmények megvé­déséért. Miklós László megyei TÜKOR Kaba felugrott az asztal mellül, és ki­­rohant a kamrához, ahol a sólymot tar­­totta. A kamra ajtaja előtt megtorpant, és visszanézett. Senki nem láthatta Az asszony bizonyára a szobában foglala­toskodik, a gyermek meg ott tipeg-pi­ty­eg körülötte. Nagy szerencse, hogy megfogtam ezt a madarat. Nagyon nagy szerencse gondolta, és belépett a kamrába. Ha az idő egy kicsit elromlana, minden meg­változna. Igaz, hogy minden nem vál­tozhat meg, de a hangulatom, az biztos megváltozna, és annyi elég volna egye­­­lőre. Azt az asszony is rögtön megérez­né, és talán fellélegzene tőle. Az asszony biztosan tudja, hogy vannak dolgok, a­­miken már nem lehet változtatni. Le­hetetlen változtatni. Mindennek el­nevezte az asszonyt a nagy szerelem idején. Mindennek, amihez ez a kínzó vonzalom kötötte, mindennek, amitől képtelen veszteg maradni ? Képtelen, és a nagy, almaszagú szoba kettős ágyából verítékező testtel a mennyezetet nézi. Néha meg-megragadta az asszony kezét, de utána elszégyellte magát. Élete nap­ról napra nagyobb szégyenérzetté vált. Minden szép szót megalázónak érzett, és minden tál ételt felénél abbahagyott. Gyakran imádkozott, hogy bár riadna fel a gyermek, hogy legyen mivel fog­lalkoznia... Ez azonban ritkán fordult elő. Az asszony néha felkelt, mindkettő­jüket betakargatta, és megcsókolta I­­l­yen­kor mintha egy kicsit megnyugodott volna, habár sejtette, hogy az asszony tud arról, hogy ő ébren van. A kamra sárga homokkal volt fel­­szórva, és közepén a tuskón­ ott ült a madár. Fejét az ajtónyitásra megemel­te, utána visszaengedte széles vállai kö­zé. Erős mellű tojó volt. Vándorsólyom. Kaba gyermekkora óta várta ezt a talál­kozást, és most, amikor bekövetkezett, mikor végre itt ült előtte az elgyötört, általa betört madár, hihetetlennek ha­tott az egész. Leült a kamra sárga föld­jére, hátát nekivetette a kamra falának, és addigi összes vadászmadarai végig­vonultak emlékezetesben. Durva, érzelmes ember volt, határ­talan igazságimádattal. A bajban soha társra nem lelt, az örömben nem osz­tozott. Hogy gyérültek életében a jól végzett munkát követő, hatalmas pil­lanatok, amikor az ülő ember előtt egy­két lassú fordulatot tesz a Föld minden bajával és örömével együtt, és tiszta el­mével mindent megért, egyre gátlásta­lanabbá válik, így akarta sérelmeit megbosszulni, és így szerette volna ma­gát visszakínlódni, tettekkel teli viha­ros kamaszkorának magas ege alá. El­mélete volt rá, hogy bármi érné az em­bert, addig nincs elveszve, míg feje felett tenyérnyi kéket lát, bárhogy is gyűlnének rá a dolgok. Sok boldogító és gyilkos összefüggését ismerte fel az életének, de képtelen volt bármelyiknek is hasznát venni. Egész életében ösztö­nök­ mozgatták, azok pedig csak egy ember közlekedési lehetőségeit képesek kiteremteni. Kínlódott, de nem látta be, hogy abban a régi, maga teremtette vi­lágban sarkosan és ormótlanul mozog, és azok a régi, ököllel kiverekedett f­ia­­ságok már képtelenek számára fedelet biztosítani. Látta, hogy mások­ is ver­gődnek, vagy úgy tesznek, mintha ver­gődnének. De mégis mégis jártassággal bírnak a gyér zebrák birodalmában. Ez elkeserítette, először megvetette, maul tehetetlenségében gyűlölni kezdte kör­nyezetét. Nem ismerte többé a dolgok hatalmának mértékét. Bármitől és bár­kitől, akit és amit megszeretett, ha nem is tudatosan, de megváltást várt. Mikor kiderült, hogy ez lehetetlen, nagy, tehe­tetlen gyermekként nyílni, kínozni kezdte előbbi bálványait. A kamra sár­­<ia földjén ült, hátát nekivetette a deszkafalnak, és régi reptette emlékezetében vadászmadarait Az emlékezést illetően is szomorú tapasztalatai voltak. Eleinte, mikor üresen hányódott új kör­nyezetében, tudatosan, erőszakosan röp­­tette régi madarait, hogy valami bizto­sat érezzen maga körül Az emlékek vedleni kezdtek, és magukra hagyták a madarászt. Kaba érezte magáról, hogy már régen úgy fest, mint a mágnás, a­kinek csak a névjegykártyája maradt meg. Első madarát Pogánynak nevezte el. Héja volt. Kende­rutaim héja, tojó. Gyönyörű sárga, gyilkos­ szemei voltak. Barátja galambröptetőjében fogták. Pis­ta már lapátot ragadott, hogy agyonver­je a rablót, mire ő odaért. Megtakarított pénzén sárga bőrbéklyát készíttetett a madárnak. Hűvös idő volt, nem kellett attól tartani, hogy a cserepek alá szo­rult meleg végez Poîjkinyal. A Kaba a padláson helyezte (jf) ma<á­ tr önbizal­omnak megtörésére sötétre, éheztetésre, és állandó bolygatásra volt szü­k­ség. fi­les, hosszú, páros füttyre szoktatta a madarat, és végtelenül boldog volt, mi­kor a kiéhezett madár a felajánlott táp­lálék láttára és a fütty hallatára meg­emelt­ kesztyűs öklére szállt. Kaba fog­lyot szeretett volna rúgtani a madárral. Éjszakánként csak fogoftrúgatásról ál­modott. Heggelente millió fejj^k^bredt, mintha másnapos * tolna.­­ ^ .mi kü­lönbség mégis volt a két dolog között... Első útja rögtön Pogányhoz vehetett a madár látványa megnyugtatta, és öröm­mel töltötte el. A héja le is rúgta az első foglyot, eg­y gyönyörű, széles legelő szélén. A fog­lyokat egy repceföld sarkából verte ki a két vadász. Kaba könnybe lábadt szem­mel megindult a zsákmányát markolószó Pogány felé. Erős szél indult, a héja el­engedte a foglyot, és lábán kerek réz­­csörgőjét rázva elindult az egek ország­út­ján. Kaba két napig étlen-szótlan jár­ta a határt, fütyült. Többé nem talál­koztak. Másik két madarával, Betyárral és Nimróddal többre ment. Lassan megta­nulta, hogy a vadon befogott, felnőtt ra­gadozó madarat erősen magához kell szoktatni. A fészekből szedett vad ma­darakat nem szerette. Mióta eszét tudta, sólyomra vágyott. Vadon befogott va­­dászsólyom­ra. A sólyom maga keresi meg zsákmányát, és a sólymász addig a madár röptében gyönyörködik. A só­lyom nem szolga­vadász, mint a héja, vagy más ragadozó madár. Kaba tudta, hogy mikor a betört sólyom először tol­lászkodni kezd, a sólymász öklén, attól a pillanattól ismeri el gazdájának az embert, és attól a pillanattól vallhatja a sólymász magáénak a madarat. Felállt, kesztyűt húzott, és a tuskóról kezére ugratta a madarat. Úgy határozott, hogy egy ideig sétáltatni fogja, és utána leül vele az udvar egy csendes zugába, hát­ha épp ma történik meg a csoda, ülő­helyet úgy választott, hogy az öklén ülő madár hátához tűzfal kerüljön. Ha az emberöklön először tollászkodó sóly­mot bármi is megzavarná, a madárból soha nem válik vadászmadár... Ültek a­ csendes zugban, a sólymász és madara, és nézték egymást. A madár nagyon lassan, és nagyon csöndesen megrázta tollait. Kaba testén egyre erő­södő remegés futott végig. Érezte, hogy ahhoz, ami most következik, ő már túl­ságosan kikopott és erőtlen. Karját ész­revétlenül két térde közé szorította, ne­hogy az őt gazdájának fogadó madár valamit is megsejtsen állapotából. A madár megemelte szárnyát, fejét alá­­ha­totta, és sólyomfogas csőrét végig­húzta egy evezőtőlI sugarán. Kabát hi­deg veríték verte ki. Háta mögül olyan zajt hallott, mint amikor nagyon kön­­­nyű léptekkel valaki fű­ közt lapuló üres csigaházra lép­. Mindent elveszettnek hitt, és hátrafordult. Kétéves kisfia felemelt kezekkel felén­ek tipegett. Kaba szabad kezével magához vonta a gyer­meket, és keze fejét annak szájára ta­pasztalta. Szemeit sokáig behunyva tar­totta, és csak utána m­­erte a madárra emelni A madár lassan, komótosan to­vább tollászkodott. A gyermek vergődni kezdett, de a sólymást erősen szorította, és eközben este azt is megjárta, hogy ha az ember erőt fejt ki, rögtön elszáll testéből az az ostoba remegés, amit csak mostanában ismert meg. Először a kisfiúnak nőtt szárnya, utá­na Kabának, az asszony is előkerült, ha­bár köténye egy kicsit hagymaszagú volt, neki is szárnya nőtt. Előttük Kaba hatalmas vándorsólyma repült, utána ők soha nem tapasztalt egyetértésben. VÁRADI B. LÁSZLÓ * a vándorsólyom T­miBI 11 m— ■ liMHIM ...Hl.............. ii—„ ,i .................■■■■■■■ ............. FERENCZ S. ISTVÁN nagyböjt i keseredő 1. Ez a világ akkora, miért ilyen mostoha, ropogtat a zápfoga, végig ver az ostora. Ez a világ gödrös út, bizony feneketlen kút, szaporítja csak a kút, hátgerincre jár a rúd. Ez a világ mennyit ér, amikor már singgel mér, egyiknek ad, mástól kér, ünnepi cirkusz a bor. Ez a világ jókora, volt neki egy ókora, isten tudja hány tora, ecet lett az óbora. Hideg málé, aszalt vackor, az én étkem ilyen jámbor, kevéssel is megelégszem, az arcomon csak a két szem. A kedvem is tarka-barka : fekete gyász, fűzfa-barka, kurta, mint a malac farka, zsíros kalap ilyen kajla. Mákos laska, sós galuska, most a nagy isten is kukcsa, elkopunk, mint a bocskora, S nyikkan az ember tompora. Megzörget a vásott szellő, táplálékunk sovány emlő . ■ • Miért vagyok én a bárány, lábonjáró vészes járvány, * ha feldőlök, mint egy állvány s nem lesz belőlem szivárvány ■ • 3. Hétfőn reám néznek kocsonyás szemekkel kedden megitatnak kuvikos­ epével szerdán vetkőztetnek a törvény nevében csütörtök megnémít bőjtölő kedvében nagypéntek estüntet a holnapi napra meg kéne kondulnom lila nagyszombatra Vasárnap is megjön : sovány alamizsna - ki tagadhatja 4. Itt állok, mint fűzfa-krisztus, a fejemen szalma-nimbusz, (eddig tartson csak a himnusz) engem sem került a tífusz, sem a skarlát, sem a himlő, hátamon szárad az intő , kitelt huszonöt esztendő , véremmel a félzsebkendő. Kinél van a másik fele, ki töröli könnyét vele, kit szomorít, kit vigasztal, kinek üzen, kit marasztal, az én sorsom szebbik ága, jut-e bár egy cserefára, pléh­ krisztusnyi koronára, egy utolsó vacsorára . . . ÖRÖK HELLASZ -i rosszat cselekvő istenek — nem istenek! A pletyka ellen nehéz védekezni. Mint zöld rozsda a rezet, futja be az egyén életét tetőtől talpig , mire észrevenné, már lesikálni sem lehet. A dörzsölés nyo­mán szakad a felhám, kigyöngyözik a vér is. És lehet­­e bárkit védeni két és fél ezredéves pletykák ellen ? EURIPIDÉSZ-t „mint baglyot a verebek csiripelték körül ellenségei, s azzal a naiv szemtelenséggel, mely e madarakat jellemzi, ott hagyták csőrük nyomát házi életén, alakján, szülein s halála körülményein” (M­­erfy Jenő). Élete s műve körül adoma, pletyka, ráfogás, tré­fa, vaskos rágalmazások köde-szem­ye kavarog. Kezd­jük az ártatlanabba­k. Már születési éve sem bizonyos. Talán a szépítő kegyelet tette a perzsák felett aratott nagy tengeri győzelem, a szalamiszi csata évére születését ? Az i. e. 48- ban aratott diadalon Aiszkhülosz meglett férfiként vett részt. S­ophoklész az ifjak karát vezette a győ­zelmi játékokon, illőnek látszott, hogy a drámai triász harmadik kolosszusa is éppenséggel ekkortájt jöjjön a világra. Szüleiről már csípősebbek az­ adatok. A pimaszko­­dók és csipkelődök szerint apja csődbe jutott szaté>cs volt, anyja zöldséges kofa, ki szemérmetlenül csalta a vevőket. Mindez számunkra ma már lényegtelennek tűnik, s a gáncs akár dicséretnek is, de az ő életét ilyesfélékkel alaposan megkeseríthették. Lényegesebb egy másik megőrzött adat : különcnek tartották, mert szerette a könyveket, s tekintélyes könyvtárat gyűjtött. Viszont puszta mese, hogy darabjai írásában Szókratész segítette, aki — így mondják — csak akkor ment szín­házba, ha Euripidész darabját játszották. Viszont tény, hogy a drámaköltő járatos volt kora mű­veltségében, sereg neves szofistával személyes kapcsolatot tartott, s eltérően pályatársaitól, egy-két rálukinált, rövid ideig tartó misszión kí­vül, sem állami megbízást, sem közéleti szere­pet nem vállalt. Visszahúzódva, magába vonultan élt s alkotott : zord kedélyű, zárkózott emberként emlege­tik a kútfők. Mondják, kétszer nősült, mindkét házas­sága szerencsétlenül végződött, állítólag ezért vált nő­­gyűlölővé. Valószínű, hogy terhes családi élete csak a vígjátékírók tollán torzult élete csődjévé, hiszen Ma­dein és Phaidra típusú nőalakok mellett. Alkésztiszt és Iphigeneiát is teremtett. A világvárossá fejlődött poliszban, Aiszkhülosz ha­lálának évében. 455-ben vett részt első ízben drámai versenyen, de mindössze harmadik díjat nyert. A pályakezdőt sok vonatkozásban megváltozott helyzet fogadta. Az aranykort kiteljesedő jólét jellemezte, a tehetség érvényesülésének fő lehetőségei, remekműve­ket teremtő versenyszellem. Athén gazdasági és kato­nai fölénye a 478-ban alakított s az Égei-tenger egész medencéjére, partvidékére kiterjedő déloszi­ szövetség nagyhatalmi aspirációk tenyészetévé vált. Belül lassan minden romlott. Korrupció, demagógia, hamis felje­lentések virágkora jött. Az agárén mézsűrű bort, de felhígított bölcsességet árultak árusok s szellemi­ ku­­fárok. Mértékek inogtak, eszmények változtak. 431-ben kitört a szinte három évtizedig tartó Athén és Spárta közötti háború. A háború mindég a válság jele is. Az író éles szeme észrevette a peri­klészi kor hanyatló szaka­szában felcsapó ellentéteket : társadalmiakat, emberi­eket, erkölcsön belülieket, s mindinkább elidegenedett a politikai viszonyoktól. Élete alkonyán Makedóniába, Archelaosz udvarába menekült, ahol költőtársa, Agat­­hon és a történetíró Thuk­üdidész is éltek. Haláláról (i. e. 406) megint rémtörténeteket mesélnek. Némelyek szerint ráuszított vadászkutyák tépték szét, mások szerint feldühített asszonyok. Ez utóbbi, noha mint történet teljesen valószínűtlen, árulkodó adat. Euripi­dészt valóban rendkívül érdekelték a két nem vi­szonyából fakadó összeütközések, sokat foglalkozott az érvényes, teljesen máig ki nem ismert női lélek dol­gaival. Teljes életműve 92 drámából állott, melyből 78-at a hellenisztikus korban még ismertek. Ránk 19 teljes műve maradt, vagyis több mint klasszikus előd, it<V­ összesen : ALKKSZTIS­,, MI. DE FA, HÉRAKLIDÁK HIPPOLI­TOSZ, ANDHOMAKHE, HERA 13É, OLTA­LOMKERESŐK. 11ÉRAKLÉSZ, ION. TRÓJÁT NŐK. ELEKTRA, IPH­IGENETA A TALROSZOK KÖZÖTT, HELENA. FÖNÍCIAI NŐK. ORESZTÉSZ, IPH­IGENEI­A A­L'LESZ BAN. BAKKI IÁNSNŐK, egy apokrif dráma, a KN­ÉSZOSZ és egy p­atírjáték, a K­­ELOPSZ. Ezek­ben a művekben Euripidész a szenvedélyes, bosszúálló, bűnös, önfeláldozó, eszményi, odaadó nők — Shakes­­peare-ig utol nem ért — ábrázolójának, bemutatójának, bizonyult. Nem véletlen, hogy a párhuzamokat ked­velő tanulmányírók nevé­t az Ibsené mellett is emlege­tik, sőt néhány éve egy fokos kiadvány ezt a címet viselte : Euripidész, egy modern. Érdekes kérdés : valóban „modern“ Euripidész ? Korában kétségkívül vérlázítóan az volt. Innen művei — és személye — közül a sok mende-monda, értetlen­kedés, mellébeszélés, részlet erények és hibák egyoldalú kinagyítása. Euripidész művészete sokkal bonyolultabb elemekből épült, s nyugtalanítóbb összetételű, mint az Aszkhüloszé vagy Sz­ophoklészé. Mikor a drámaíró porondra lépett, a hősi korszak már lejárt, s a tragé­dia egyetlen, addig elképzelhető tárgya , a mítosz, másodlagossá vált, illetve módosult az író tollán. Va­lamennyi görög drámaszerzőnél szabadabban kezeli a régi történeteket. A motívumok ugyan régiek : a sors kiismerhetetlen, a tükhé, a vakszerencse szabja meg az ember sorsát, az istenek irigyek stb., azonban a drá­mai megoldások egészen más irányba vezetnek, mint az elődüknél. Már Arisztotelész kifogásolta a színpa­di szerkezetből kilépő istenek — a deus ex m­achina — euripidészi alkalmazását. Valóban a tizenkilenc darab közül tízben így jelennek meg. Árulkodó mozzanat : a remek drámai logikával felépített művekben kívülről, utólagosa­n igyekszik menteni a mítoszban jelentkező hitet. Amúgy mellékesen, vissza­torpanva végső követ­keztetései kimondásától, melyeket azonban tételesen is megfogalmazott, ilyettén : „a rosszat cselekvő istene­k — nem istenek.“ Lázas igazságkeresésében, az emberek — és az istenek ! — ellen, az embereknél tett panaszt. Hősei meghasonlásba kergetett áldozatok, megfoszt­va minden mitikus hősiességtől, gyakran borzalmasan eltorzulva szenvedélyeikben, de elsősorban a boldog­ságkeresés kegyetlen meghiúsulása következtében. Eu­ripidész nagysága a lelki viharok, szenvedélyek érzé­keltetése, a borzalmak indítékainak megelevenítése, miközben minden figyelmet az emberre összpontosít Itt kezdődik modernsége is : az embernek, szinte­zisztenciális kötésekkel, a csatát önmagával és önma­gában kell megvívnia Euripidész hősei az em­berfeletti és emberalatti irtózatokban ember mó­don a vétkesek és áldozatait. Érzések, ösztönök, bos­­­szúk, viszontgyilkosságok kavarognak ezekben a drá­mákban - az ember elszigetelten küzd az el nem­ ér­hető boldogságért. A harc vagy a vérbosszú szenve­délyeitől robbanó pátosz forrósítja át a nyelvet is. A legtragikusabb költő — Arisztotelész nevezi annak — egyben a leglíraibb is t „Társtalan hősök társtalan al­kotója. A tragikus elszigeteltségre kárhoztatott, igazi célokat nem látó ember minden tettvágya és fájdal­ma zokogó lírába fullad. A dráma­ cselekvés. S ami­kor tenni, harcolni a jövő érdekében nem lehet, a lé­lek belső csatáira szűkül minden érzés és energia — líra, panaszdal lép a dráma helyébe“ (Falus Róbert). Viszont ez, az istenekkel rejtett polémiát folytató drá­maíró — ezt már Goethe észrevette — kitűnő érzékű színpadi mesterember is Figyeli, ismeri a közönsége, műveivel hatást is akar elérni. Nyugtalan teremtő ked­vét ez az igény is szította. A kortársak helyesen érez­ték meg : új hang, új lélek szólalt meg vele a tragé­diában. S alighanem igazat kell adnunk Babits fanyal­­gásának is, hogy az az irodalom ..nem csupán a vallá­si ünnep aktusa többé, vagy nagy érzések elfojthatat­lan kitörése, hanem mesterség és öncél. Az írót maga , az írás öröme és dicsősége sarkallja, a közönséget szellemi élvezet szomja“. Az irodalom ezt az utat kö­vette. Veress Dániel Athéni szobrász ♦ Szobortalpazat domborművei - Startoló futó, birkózók, gerelyvető (32 <81 cm, i. e. VI. sz. vége) III. évfolyam 127. szám 6-7

Next