Megyei Tükör, 1971. február (4. évfolyam, 240-263. szám)
1971-02-24 / 259. szám
CÖR oolyam zám HAGYOMÁNY.E A TÁNC KÖZÉPAJTÁN? A közelmúltban a baróti művelődési ház színjátszó csoportja látogatott el Középajtára, elbeszélgettünk velük és a művelődési ház igazgatójával. Nagyon hiányzik Barótról egy népi együttes. Véleményem szerint beindítása nem is megoldhatatlan feladat — jegyeztem meg Zakariás elvtársnak. Ő is nagyon szeretné, de az illetékesek azzal érvelnek, hogy Baróton nem lehet népi együttest alakítani mert nincs hagyománya a táncnak. E mondat ad tollat a kezembe, annál is inkább, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban hangzik el, hogy „Ó, Középajtán könnyű a tánctanítás, mert ott a tánc hagyomány, ott a gyermekekkel velük születik a tehetség". — Engedtessék meg nekem, hogy ellentmondjak. Hogy tanulóink a nemrég megrendezett pionírok és iskolások megyei kultúrversenyén csodálatosan ropták a táncot, az biztos. Ez volt a zsűri véleménye is. A tavaszi vakációban, az országos döntőn iskolánk fogja képviselni Kovászna megyét. Harmadszor fogják majd húzni hazánk fővárosában a középajtai gyermekeknek a talpalávalót. No, de mindez nem kis fáradtság eredménye. Már az első osztályban elkezdjük a táncoktatást, ahol a „kettőt jobbra és kettőt balra" is nagy probléma. Kezdetben az elért eredmények nem is tükrözik a befektetett munkát — de ezért nem csüggedünk el, hanem tovább dolgozunk. S ha még azt is hozzátesszük, hogy kis létszámú iskola vagyunk, ahonnan válogatni sincs nagy lehetőség, akkor még inkább tisztázódik az a tény, hogy nem is a hagyomány és nem is született táncadottságok lendítik e téren Középajta hírnevét a magasba, hanem az a lelkes, kitartó munka, melyet már a gyermekek táncoktatása terén kifejtettünk. Egy dolog világos. Gyermekeink szeretettel táncolnak, szeretik a láncot. Szeretik, mert megszerettettük. Nem kevesebb a lelkesedés a felnőttek körében sem. Ki ne hallott volna száz tagú Lakodalmasunkról — azelőtt a Fonósunnkról, Aratásunkról. 1962 óta ott vagyunk tartományi, országos versenyek döntő szakaszain. Helytállásunkról a különböző versenyeken szerzett diplomáink tanúskodnak. Sikereinkhez nem utolsósorban járul hozzá tantestületünk összhangja. Minden egyes fellépésünk alkalmával ott látjuk a tantestület tagjait. A párt megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére újabb helyi szokást dolgoztunk fel, a Kukoricafosztást, amivel be is mutatkoztunk a X. országos kultúrverseny községek közti, valamint megyei szakaszán. Együttesünk mindkét alkalommal sikerrel szerepelt. Szereplőink fáradságos munkájáért ezúton is köszönetet mondunk. Tehát nyugodtan munkához lehet látni ott is, ahol a tánc nem hagyomány. A lelkiismeretes, kitartó munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. S nem is olyan rossz érzés munka után a siker édes örömét érezni. Kubánda Gizella Középajta PAULOVICS LÁSZLÓ • Tánc (tus) LAPSZEMLE Most (csak most?), a hazai német irodalomnak az IGAZ SZÓ februári számában történő szemelvényes bemutatása olvasásakor döbben rá az ember: ugyan bizony hova tettük a szemünket, hogy nem figyeltünk közvetlen szomszéd, a sorstárs gazadaságára ; talán bizony annyira felemésztette energiánkat háztáji gondja, nemegyszer a magunk kicsinyes perpatvara, hogy már nem futja testvériségből a hazai német irodalomra is, mely nem csak a hazai valóságról alkotott képünket (nemegyszer képzetünket) gazdagíthatja és igazíthatja helyre, hanem már nyelve révén is egy nagy kultúra felé nyithat utat ? Talán a romániai magyar irodalomért folytatott munka vonta el figyelmünket az ugyanazon az úton járó szomszédtól ? Megeshet. Mert Gerherdt Csejka is (Útkereső irodalom című józan esszéjében) a mieinkhez hasonló gondokat vesz számba, a „kényszerű önállósodás" nehézségeinek reális vagy kreált problémáira hívja fel a figyelmet, nyelvi renyheséget jelez; de a miénkhez hasonló a hazai német irodalom (és nemzetiség) általa megfogalmazott problémája is : „Az erdélyi szász és bánsági sváb települések társadalmi-politikai látszatautonómiájának visszásságai kitermelték az évszázadok folyamán saját, „tősgyökeres", eszményi szász, illetve sváb embertípus, e kétségtelenül tanulságos, de kissé elvont szimbólum megteremtésére irányuló pszichológiai törekvést. (...) A valósághoz való viszony tehát hiszékeny és távlattalan volt, hiszékenyebb és távlattalanabb, mint a nagyobb, önállóbb, maguktól értetődő, korláttalanabb és ebből kifolyólag dinamikusabb, szabadabb közösségeké, viszont mindenekelőtt ez a társadalmi, tárgyi és nyelvi valósághoz fűző viszony idézte elő a nyelv relatív egyszerűségét, egyoldalúságát." Etnikai és művészeti problémánk (korképünk) és távlatunk tehát közös a romániai német nemzetiségével ; az időleges „elszigetelődés" pedig — minden nyelvi „kerítésen" innen és túl — az önállósodás egyik (talán nem szükségszerű) velejárója. De huszonöt év talán már elég ahhoz, hogy ki-ki megjárja a maga útját. Ezért tartom az Igaz Szó kezdeményezését baráti kéznyújtásnál többnek. Hiszen a hazai német irodaislom bemutatása a „rendezni végre közös dolgainkat" igényét a rendezni végze saját dolgainkat feladata mellé állítja, s egyben a miénkhez hasonló úton lévő hazai német irodalom eddigi (a miénkhez hasonló) eredményeire, tanulságaira irányítja a figyelmet. Mert a román irodalom és szellemi élet ismerete mellett a hazai német literatura is egyik útja, lehetősége annak, hogy nemzetiségi és művészi vonatkozásban egyaránt „megnyissuk szellemi határainkat", kifelé nézzünk a világba , s részben így valósulhat meg az egész ország (és ne legyenek kissebbrendűségi komplexumaink), az európai szellemi körforgásba való bekapcsolódásunk is. A román és a hazai német irodalom ismerete tehát önmagunkkal szembeni kötelességünk is. Csíki László Közös dolgaink Több nyelven beszélünk, de igen gyakran egyen se tökéletesen. Anyanyelvünkön is követünk el néha hibát, ha kissé figyelmetlenek vagyunk, még akkor is, ha különben van valami közünk a nyelvészethez. Érdekes és kellemes meglepetés volt számomra ,/ancsó Lajos jogosan bíráló kis cikke. Éppen mélyponton voltam. Cikkeimet elfogadta a lap, le is közölte, de egyetlen visszhangjuk sem volt. Sem jó, sem rossz. Csak írtam bele a világba. Azt se tudtam, vajon elolvassa-e valaki, amit írok ? Gondoltam, módosítok a formán, megunhatták már az olvasók — ha vannak ilyenek — ugyanazt a képletet. Ekkor érkezett a 230. lapszám. Van aki elolvas ! — kiáltottam föl. Sőt, van aki segít, együttműködik velem, kijavít, ha tévedek, vagy ha ilyen oktalanul elnézek valamit. Persze, hogy nem akartam fonetikusan írni. Persze, hogy tudom, a biztos az sicher és nem zseber-, sőt a Sicherheit genitivuszával is tisztában vagyok. Miért hibáztam ? Fogalmam sincs róla! Hogy eshetett meg, s nem vettem észre a gépeléskor sem ? Meg nem érthetem. Bár mellesleg azt is elfogadom, hogy az embernek a sírig van nyelvtanulásra szüksége, ha már ezzel az ambícióval megfertőzte magát. __ Köszönöm önnek, Jancsó Lajos, hogy nem sajnálta a fáradtságot és nem intézte el egy kézlegyintéssel ezt a jelentéktelennek látszó ügyet. Most azonban arra is kérem, ha nincs terhére, maradjon munkatársam továbbra is. Javítsa ki nyilvánosan máskor is, ha elnézek valamit, vagy ha éppen téves valamely ismeretem. Nem pusztán szórakozásból írok éppen a Megyei Tükörnek. Úgy hiszem, ha igyekszünk a lap olvasóinak érdeklődését felkelteni, szolgálatot teszünk nekik. Borbáth Éva olvasólámpa Múltkor, egy sötét, téti reggelen vidékre kellett utaznom. Úgy terveztem, hogy majd villamoson megyek ki az állomásra. De a kettőóra későn csörömpölt fel. Kiskocsiért telefonoztam. Nagyot küldtek, négyüléseset, vadonatúj, takarosat. Ragyogó ablakaival puhán gördült kapunk elé. Kezembe kaptam kézipoggyászomat, egy halványbarna disznóbőr bőröndöt, mert előző este véletlenül ebbe csomagoltam be, s indultam. A pályaudvaron három hordát vett körül. Egyik nyitotta az ajtót, másik a kocsit fizette, harmadik szaladt poggyászommal jegyet váltani. ,,Elsőosztály“ szólt elmenőben, már állítóan, mint aki másra nem is gondolhat, s én, aki másodikon akartam utazni, bólintottam. Beszálltam egy üres fülkébe. Halkan koccant az ajtó üvege. Megjelent a kalauz. Feszesen tisztelgett, majd felém hajolva bizalmasan, de végtelen tisztelettel érdeklődött utam, sajátos kívánságaim és hordárom iránt. Néhány pillanat múlva len kiabálta hordárom számát, s vele együtt többen, oly riadalommal, mintha tűzvész ütött volna ki. Jött a hordár. Könnyü kéziböröndömet, melyet kisujjamon is elbírtam volna, ketten hozták, ő meg a kalauz. Alig múlt pár perc, a kalauz ismét feltűnt ajtóm előtt egy másik, paszományos, lyes alkalmazottal, aki tekintélehéz kesztyűt viselt. Egy darabig félénken szemléltek a folyosóról, valamit tárgyalhattak, aztán beléptek. Értésemre adták, hogy a mellettem lévő fülkében még kényelmesebben utazhatom. Bevezettek oda, de az éppen olyan volt, mint az előbbi. Biztosítottak, hogy amennyiben az étkezőbe méltóztatnék fáradni, ők azonnal lezárják a fülkét, állandóan közelemben fognak tartózkodni. Nem szóltam semmit. Ebben a pillanatban meggyulladt a villany, tündéri fénnyel öntötte el az eddig homályos fülkét. Éreznem kellett, hogy ez nekem, csak nekem szól. Úgy rémlett, hogy egy meseországba csöppentem, ahol legtitkosabb kívánságom is teljesedik. A kalauz fölpalcolta elém a kis lecsapható asztalkát. íme, gondoltam, a mesék terüljasztalkája. Nyilvánvaló, hogy félreismertek. Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem, valaki más, egy jelentős ember, tehát megbízott, hivatalos kiküldött, súlyos közéleti egyéniség, aki fölemel, porba sújt, intézkedik, kiutal, utcákat hasít, bányajogot ad, trafikjogot azonban mindenesetre. Ezt a félreértésüket ekkor még könnyűszerrel eloszlathattam volna. Csak úgy kellett volna viselkednem, mint egyébkor. De bármennyire nehezemre esett leküzdenem természetes hajlandóságomat, hogy mindenkit és mindent észrevegyek, erőszakot tettem magamon. Szórakozott, fátyolos szemmel tekintettem rájuk, mint egy nemlétező világ álomalakjaira, csak biccentettem, elhárító mozdulatokkal beszéltem, legfeljebb néhány alig érthető szót mormoltam. Az öregebbik kalauzt, aki biztosan apám lehetett volt, „barátom“-nak neveztem. Később, amikor már megindult a vonal, lehetetlen volt kiesnem szerepemből. A kalauzok, az étkezőkocsi alkalmazottai, a takarító asszonyok folyton folyvást figyeltek. Amint le-föl járkáltak a folyosón, amennyire a hódolat megengedi, egy-egy riadt pillantást vetettek felém, mint egy ketrecbe zárt vadállatra, a legnemesebbre, az állatok királyára, az oroszlánra. Őszintén szólva most már nekem is örömet okozott a játék. A szélhámosok szívdobogtató kéjét élveztem, akiket másnak vélnek, mint Cikik. Ezért áldozatot is hoztam. Egy könyv hevert előttem. Bölcsen és helyesen ki se nyitottam. Előkelő ember nem olvas. Az már mindent tud. Tartózkodtam a gondolkodástól is, mert az gyötrelmes-túl ráncokat vés arcunkra. Mindössze a fákat néztem, igen szigorúan, s az elrohanó sürgöny póznákat, melyek lábomra ijedten ugrottak félre. A személyzetnek láthatólag fájt, hogy semmit se kértem. Aggódtak miattam, hogy melegem van, vagy hogy iázom. Részvét tükröződött szemükben, mikor könyökömet az ablakpárkányra támasztottam, a gondolat is kétségbeejtette őket, hogy a durva fa esetleg feltörheti finom bőrömet, s szerettek volna alája egy selyemkendőt teregetni. Erre azonban nem adtam alkalmat. Csak egyetlen egyszer volt módjuk, hogy távolról láthatatlanul segítségemre siessenek. A kocsi másik végében bőgni kezdett egy csecsemő. Ijedten futkároztak a folyosón, aztán a csecsemő hirtelen elnémult. Hogy mi történt, nem Lehet, hogy valamelyik tudom, egy hosszú késsel azonnal elvágta a csecsemő torkát, de lehet az is, hogy az anya maga jószántából dobta ki gyermekét a robogó vonatból, nehogy nyugalmamat megbolygassa. Másodpercnyi pontossággal érkezett meg vonatom. Megint ketten vitték ki poggyászomat, mély hajlongások közepette. Ekkor mindent elronthattam volna. De se nem köszöntem meg kedvességüket, sem borravalót nem adtam. Közönyösen a levegőbe meredve hallgattam. És ez hatott. Csak most hitték el igazán, hogy valóban az vagyok, akinek gondollak. Egyébként a pályaudvaron mindenki „vigyázz“-ban állott. A jegyszedő vasutas is. Nem kérte jegyemet. Út nyílt előttem. Én pedig mehettem előre, fölfelé, azon az ösvényen, mely a csillagok felé vezet. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÉLREISMERNEK