Megyei Tükör, 1976. február (9. évfolyam, 1342-1345. szám)

1976-02-02 / 1342. szám

1. A párttagok, a KISZ-tagok alapvető kötelessége hűséggel szol­gálni a párt és a nép ügyét, legjobb tudásukat, minden energiájukat, mun­kaképességüket és hozzáértésüket latba vetni a Román Kommunista Pártnak a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megteremtésére és Románia kommunizmus felé való haladására irányuló programja valóra váltásáért. Minden kommunistának mindennél előbbre kell helyeznie a szocialista haza anyagi és szellemi felvirágoztatását, a nép jólétének és civilizációs fokának szüntelen emelését, nemzetünk egyre erőteljesebb érvényesülését a világ nemzeteinek sorában. A kommunisták munkája és élete, a szocialista etika és méltányosság elveinek és szabályainak törvénykönyvéből. s ki néz ki ez a gyárudvar, mintha teljesen kihalt lenne. Még a kapusnak sem kell kibújnia a „kuckójából“, a fiatalember, aki alig fél órával azelőtt azt ígérte, hogy csodálatos helyre visz, jól ismeri a járást. Pár hónappal ez­előtt ömmaga is ennek az üzemnek volt alkalmazottja, érthető hát, hogy akár beköültölt szemmel végig tudna vezetni a műhelyeken. Leghátulra igyekszünk. Az irodában meg sem lepődnek az i­­degen­ járáson, bizonyára máskor is so­kan megfordulnak itt, így hát nem fel­tűnő, ha valaki a keskeny lépcsőn fel­felé kanyarodik. Azt hiszem, ez a te­rem a gyár legmagasabb pontja Sem­mi rendkívüli, ha nem számítjuk azt, hogy aki itt dolgozik, az mind nagyon fiatal Jóformán fel sem néznek az aj­tónyikorgásra és -csattanásra, csak iigy munkába merültem mormolják el a kötelező köszönést, egy percre meg nem áll a kezük, mintha ki tudja, mit veszítenének a pillanatnyi felegyenese­­déssel Később, magyarázgatás közben jövök rá, hogy tényleg, bizonyos mun­kafázisoknál nincs, nem lehet még szuspanásnyira sem lazítani... Ez hát az a helyiség, ahol a kovász­­naai bútorgyár első stílbútorainak dí­szítményei i­ megszülettek. Inkább amo­lyan közönséges asztalosműhelynek néz­né az ember, közepén nagy asztallal, oldalt ócska szekrénnyel, egymásra ra­kott deszkadarabokkal ,­­ sok szer­számnál. Ha viszont a nézelődő maga­­is a k­efilé munka fölé hajol, mind­járt röljön, hogy itt valóban valami csodálatos dolog születik. Smádu Gheorghe, aki éppen legkö­­zel­­b­b van az ajtóhoz, megállítja az aprót­é­ka gépet, s míg a többiek to­vább dolgoznak, ő felcsap amolyan i­­deö­­v­­etőnek. Mondja, hogy addig, amin ebbe a csoportba nem hívták, nem foglalkozott intarziával. Itt tanul­ta meg, hogy milyen gyönyörű dara­bokat lehet varázsolni különböző szí­nű és fajtájú fadarabocskák egymás mellé történő berakásával. Mert tény­leg varázslatosan szép művészet ez: kicsi fűrészeken kivágják a mintának megfelelő darabocskákat, azokat aztán vékony lemezen egymás mellé illesztik, hátul leszorítják, s mikor a végső fényt is ráteszik, mehet a másik műhelybe, ahol a szekrény, ágy vagy asztal oldalára, lapjára ragasztják. Persze, rendkívül egyszerű így a hozzá nem értőnek le­írnia, amíg azonban elkészül egy darab díszítőelem, sokszor megizzad a hom­lok. Igazi „pepecsmunka“, mondhatná bárki, aki nem érez rá az ízére, szí­nére. Heten vannak : Bibó Judit, Kovács Mária, Varga Éva, Gec­se Csaba, Kölcze József, Mircea Gheorghe, Sinády Gheorgh­e. A főnök, Kölcze József alig tizenki­lenc éves, a lányok is húsz alatt van­nak, de a többi fiú is nagyon fiatal még. Amolyan 21 éves csoport ez, tele ambícióval, bizonyítani akarással... és reménykedéssel , hátha ez a helyi­ség lesz majdan a kovásznai stílbútor­gyár magja, forrása. Augusztustól — akkor alakultak — eddig két garnitúrát készítettek, mind­kettőt bemutatásra, s mindkettő rövid idő alatt gazdára is lelt. Most készül a harmadik Láttam, hogyan lesz az egy­szerű elképzelésből szép virágmintás felület. Akár falra lehetne akasztani. És dicséretükre váljék, hogy nem csu­pán mások tervrajzai után igazodnak. Egy-egy elkészült darabban nemcsak kézügyességük, fáradozásuk van ben­ne, hanem saját gondolataikat, ötletei­ket is beleszövik. Művészek ők is, nem csupán végrehajtók. S hogy egyik-má­siknak a keze a faragásra, festegetés­­re is rááll, még egy többletet jelent eb­ben a csodálatosan szép munkában. Itt még minden szerszám az övék. Keresetük sem ugrik másoké fölé Ám valamit akarnak, valamit elkezdtek, a­­minek csodálatos folytatását őmaguk várják a legjobban ... , PÉTER SÁNDOR Mária Magdolna rövidesen betölti 18. életévét. Kiszabadul. S talán új életet kezd. Nem is érte mondom el ezt a tör­­ténetet .. ’ nk tekintetű, jó képességű gyerek vől.. így emlékszik rá iskolaigazgatója is. V­olt benne némi dac, de ez gyakori jelenség kamaszodó gyereknél. Zárkó­zott természetű, csendes kislánynak lát­szott Pedig akkor, az utolsó iskolai t­ é­­vekben, már eldöntötte, nem marad többé otthon, az első adódó alkalom­mal megszökik. Mindezt jóval később a gyámhivatal képviselőinek mondotta es Milyen oka lehet egy 14—15 éves kis­lánynál­ arra, hogy megszökjön ? Hogy meneküljön a családjától, azt szerettem v­olna megtudni. A ház körül masszív, jó állapotban levő gazdasági épületek. Rend, jómód A konyhában disznótor illata terjeng. Tegnap vágtuk, mondja az asszony, s sietős mozdulatokkal eligazítja magán a ruhát. Kemény munkában edzett ro­busztus parasztasszony. Az a típus, aki a férfiakkal is versenyt dolgozik. Fej­­kendője alá szorít néhány fegyelme­zetlen hajtincset. Látom , remeg az uj­ja Ki tudja, kinek vél, s ki tudja, hány­szor keresték már a lánya ügyében. A milíciától, a gyámhivataltól, az ügyész­ségtől. S hányszor kellett szégyenkez­nie. Betessékel a szobába. — Nem tudom, nem tudom — néz rám kétségbeesetten —, az apja is, én is v világéletünkben szerettük a munkát. Megdolgoztunk azért, hogy a családnak mindene meglegyen. Nem tudom, hon­fian tanulta. — Állítólag nem szerette itthon . . . Nem. Mert itthon dolgozni kellett. Neki meg nem füllött a foga a munká­hoz. Egy nyáron, vakációban, reá bíz­tam egy ágyás markot. Gyomlálja meg. Nekem mezőre kellett menni, várt a globális akkord. Délben, mikor jövök ha­za, hát nem ott találom az ágyásban ? Olvasott. A napon, de az ágyashoz a kezét se tette. Mondtam neki : Magdi­­ka, hát nem jobb lett volna, ha gyor­san elvégzed a munkát, sze egy fél órát se tartott volna, s utána nyugodtan be­mész a házba, s olvashatsz szép kényel­mesen az ágyon, az árnyékban Nincs neki kedve dolgozni, vágta vissza, majd ha férjhez megy, s lesz, akire dolgozzon, de addig minek ? Úgy érezte magát itt­hon, mint egy idegen. — A faluban hallottam, hogy verte az apja. Kicsi korától. — Engem is vert, s én mégsem vet­tem nyakamba az országutakat... I­­gaz, mondotta is sokszor , ő nem akar így élni, mint én. őt nem fogja verni az ura, s a gyerekeit sem ! Annál: a világnak vége. Mikor elvégezte az isko­lát, megpróbáltuk beszerezni a kollek­tívbe a kertészethez, de neki nem kel­lett. Városra akart menni, hogy függet­len lehessen. De aztán mi történt, mi nem, ott sem a munka kellett. Elmentem a gyámhivatalhoz, segítsenek. Meg­ígérték, de ez lett belőle... A gyámhivatal főnöke • „Szereztünk is neki mink­át. A kisipari szövetkezet­nél. El sem foglalta a munkahelyét. Is­mét beszéltünk vele, erre aztán munkát vállalt, de nem ott, ahol mi javasoltuk, hanem a gyümölcs- és zöldségforgal­­mazó vállalatnál. Szezonmunkát. Ott ismerkedett meg egy vele egykorú Z-i lánnyal. A nyár eltelt, s attól kezdve a cukrászda, a bár, a „Bujdosó“ lett a munkahelyük. Fél év alatt négyszer is berendeltük, lelkükre beszéltünk. Hiá­ba. Az apával is beszéltünk, hisz neki oroszlánrésze volt abban, hogy a kis­lány idáig jutott. Igazat adott nekünk, s a jelek szerint meg is változott, a fe­leségét legalábbis azóta nem veri. A lányt azonban nem lehetett jobb be­látásra bírni. Továbbra is folytatta e­­lőbbi életmódját. — Rossz társaságba keveredett mondja e az asszony —, milicisták hozták haza. Úgy őriztük, mint a kiterített bú­zát. Az ablakon szökött ki, úgy is el­ment. S hazudott, irtózatosan hazudott, a milícián, itthon, mindenütt. Olyan meséket talált ki, hogy az embernek égnek állt a haja szála. Nem bírtunk v­­ele. — Utoljára maguktól jöttek — mond­ta a városi néptanács titkára —, szerez­zünk munkát, dolgozni akarnak. Meg­örültünk, hogy végre hatása van a ne­velő munkánknak. Sajnos akkor már megvolt a bírósági végzés Nehéz dolog a miénk, higgye meg. Amit a család és az iskola elront, azt bizony aligha le­het „beszélgetésekkel“ helyrehozni. A kislány menekült a családi környezet­ből, s éretlenül olyan társaságba keve­redett, mely a könnyű és kellemes élet lehetőségét csillogtatta meg előtte.­­ Megszédült. S a hatást nem volt ami ellensúlyozza. A család torz képzeteket alakított ki benne a munkáról is.. Az asszony zsebkendőjét gyűrögeti . — Mit tudtam volna csinálni ? A gyámhatóságon azt mondta, a szeretet hiányzott neki. Szerettem­ én, de hát volt nek­em időm ? A férjem a gyárban dolgozik, az én nyakamba szakad ez e e­­gész gazdaság, a másik két gyerek, s a mezőre is menni kell, mert ha nem, elveszítjük a kerthelyet Ezt nem a­­karta­m megérteni Talán most meg­érti. A múltkor voltunk nála, sírva kar­ vigyázzak a kicsikre, hogy soha ne jussanak oda, ahova ő. S azóta már könnyebben sírok , hátha tényleg meg­bánta, hátha őszintén. Csak akkor szo­morodom el ismét, ha eszembe jut, hogy az apjára ott sem akart ránézni, még a köszönését se fogadta. — Megbánja — vigasztalom az asz­­szonyt —, hisz a Mária Magdolnák min­dig megbánják végül. Vagy így, vagy úgy. De vajon mi apák, és nem apák, akik verjük, vagy kényeztetjük, végül is egyre megy, gyerekeinket fáz ifjúságot­, mikor bánjuk meg . Mikor jövünk r­á, hogy amit a szülő elront, azt a társ­a­­dalom csal, nagyon nehezen tudja hely­rehozni ? S gyakran sehogy Mária Magdolna talán új életet kezd Nem lesz könnyű Bizonyára akad m­ajd, aki ujjal mutogat rá Fájni lóg. Aztán elfelejtődik. Az ő némasága, ama apjától elforduló tekintet, felejthe­tetlenebb. KIRÓ BÉLA A kézdivásárhelyi fafeldolgozó válla­lat udvarán, a rönktéren, férfiak egyen­getik, szabdalják, görgetik a rönköket A lehelet megfagy a levegőben. — Nem könnyű itt, a szabad ég alatt dolgozni — állapítom meg. — A rönktér kissé lemaradt a fej­lesztésben — mondja kísérőm, Mihály Antal, a vállalat pártalapszervezetének titkára is. — Az idén kezdjük meg há­rommillió lejes beruházással a korsze­rűsítést. Akkor majd könnyebb lesz, belépünk a gattercsarnokba. Itt is kemény fizikai munka folyik. A mun­kások a csarnok hidegében sem fáz­nak, pedig némelyikükön mindössze két-három réteg ruhanemű. Fura el­lentmondás, gondolom, hisz amit itt lá­tok, neve szerint „könnyűipar“ míg a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági gyá­runk vagy akár a szomszédos csavar­gyár „nehéz". (Persze a könnyű- és ne­hézipar közgazdasági kategóriák, s tar­talmukat nem csupán a fizikai megter­helés, hanem egyéb, gazdaságilag és társadalmilag fontos összetevők is meg­határozzák.) Az itt dolgozó kommunis­tákat azonban a nehézipar vonzása sem tudja már elcsábítani a vállalattól. Megszokták, s a nehézségek ellenére is megszerették ezt a munkát, itt szereztek szakképesítést, s úgy érzik, végleg el­kötelezték­ magukat a vállalattal. Mun­kájuk, kommunista helytállásuk ezért is annyira tiszteletre méltó. Hisznek benne, hogy a könnyű- és nehézipar közti különbségek megszűnése előbb­­utóbb a faipart is „könnyűivé“ teszi a munkában, súlyossá a keresetben. Csákány Géza 1939 óta dolgozik a fa­iparban. 14 éves korában k­ezdte Ko­­mandón. 1947-ben kiemelték, s 1953-ig a pártapparátusban dolgozott. Aztán ismét visszatért a termelésbe, s több mint 19 éve ugyanannál a gáz­térnél dolgozik. Nyugdíj előtt áll. Kérdezge­tem, de kurtán, alig néhány szavas mon­datokban válaszol. Nem kenyere a be­széd. A munka az igen. Mestere vála­szodat, s az öreg lehajtja fejét, mintha szégyellne, amit róla mondanál­, pedig az igazán nem szégyellnivaló. „Mióta én ismerem — mondja a mester —, még egyetlen nap hiányzása se volt. Beteg­szabadság sem. A fegyelem és az ön­tudat a vérében van Évtizedek óta az egyik legnehezebb munkát végzi. Lelki­ismeretid. Büszkéi­ vagyunk rá, hogy ilyen munkásunk­ van. /A fiatalság ren­geteget tanult tőle, ragaszkodtak hozzá, s ő szívesen foglalkozott velük. Nagy veszteség lesz, ha nyugdíjba megy." Deák Ferenc a fiatalabb nemzedék­hez tartozik. Kézdi­vásárhelyen szüle­tett, édesapja cipész volt, de őt soha nem i­onzotta ez a mesterség Egyéb ipar után kellett nézni. Leginkább a fa­ipar tetszett. 16 évesen a berecki fafel­dolgozó vállalathoz szerződött. Aztán elvégezte a szabványig jegyző iskolát, s azóta dolgozik a vállalatnál. „Igyekez­tem az öregektől minél hamarabb elta­nulni a szakmát — mondja —. Sikerült. Közben csoportfelelős lettem. Nagy küzdelem volt a parasztból lett fél pro­letárokat jó szakmunkássá nevelni, hisz itt is a szakmai hozzáértés a kulcsa mindennek. Csak a szakma teljes is­meretében valósíthatjuk meg a pártunk által támogatott célkitűzést, a faanyag fajlagos kihasználásának javítását. Mos­­tanában már nemcsak a kü­lföldi, de a belföldi vevőink is nagyon igényesek, s ez természetes is, hisz a minőség ötéves tervét csak minőségi nyersanya­gokra alapozhatjuk A mester mesélte el valamivel később, hogy Deák Ferenc azok közé az embe­rek­k közé tartozik, akiket a betegség sem képes kiverni a gyárból. Amíg csak teljesen le nem veri a lábáról, dolgozik, s ha annyira gyógyult, hogy lábra állhat, már bent van. Hajtja a lel­kiismerete, a kötelességérzet. Igazi kommunista. Az ilyenek éltetik ezt a vállalatot, mint ő, meg Géza bácsi, az ő ő magatartásuk határozza meg a töb­biek hozzáállását is." A ládagyárban középkorú asszony munkapadjánál állok meg. Kezében, mint a varrógép tűje, káprázatos gyor­sasággal mozog a kalapács. Elbeszélge­tünk . A férje is a gyárban dolgozik. Délutáni váltásban, hogy legyen, ki vi­gyázzon a gyerekekre. A váltás után mos, főz másnapra, bevásárol, varr s így tovább... 11-kor fekszik. 5-kor kel. S — ezt már a mestere mondja — a gyárban lelkiismeretes, jó munkát végez. Nevét nem írom ide, mert a mester szerint tízesével vannak ak­ár csak egyetlen váltáson belül is ilyen asszonyok, méltánytalanság lenne csu­pán egyiküket említeni. Nehéz munkát végeznek, de helytáll­nak lelkiismerettel, kommunistaként, mert tudják, hogy munkájuk szerves része azoknak az erőfeszítéseknek, me­lyek egész népünk felemelkedését, az ország felvirágzását célozzák. S ez a felemelkedés a fairuk­ korszerűsödését is magával hozza. Az 1. galter mestere lelkendezve mesél­te, hogy minap olyan galtert látott a tévé­ben, melyet mindössze két ember ke­zel. A kijegyzés, leütülés, minden auto­matikusan történik, gombnyomásra. Az egész munkamenetet egy számítógép vezérli.­­ „Az aztán könnyűipar — mondta elragadtatással. — Azért, hogy ez meg­valósulhasson, érdemes dolgozni“ — Még ha nehéz is — tette hozzá Deák Ferenc. RÁKOSI BÉLA

Next