Háromszék, 2000. december (12. évfolyam, 3126-3147. szám)
2000-12-01 / 3126. szám
TÖRÖKORSZÁGI PORTYÁN (4.) Isztambuli cseréptöredékek Pazar bazár Kétségtelen, hogy a mai dél-kelet európai lakosság zöme, beleértve a közép-európai magyarokat is, nem Rákócziért vagy a Jedikuláért keresik fel Isztambult, hanem csencselés végett. Hazulról nem visznek csereárut, esetleg némi falnivalót, hanem márkát, dollárt. A bazár vagy ennek alakváltozata, a pazar az európai nyelvek többségében a perzsából származik. Piacot, vásárt, sokféle apró dolgot árusító üzletet jelent. Közülük az isztambuli Nagy Bazár a legimpozánsabb, európai legyen, aki első alkalommal el tud igazodni benne. Bejártuk a rodostói utcai üzletsorokat is, megfordultunk Drinápoly (Edirnc) hatalmas bazárlabirintusában, de ezek közül az isztambulival egyik sem kelhet versenyre. Valaki azt mondta, amikor Bukarest felé az első üzletházat felépítették, hogy ez a török bazárok mintájára épült. Szó sincs róla. Az isztambuli Nagy Bazár valóban pazar, nem keskeny sorsjegyárusító fülkék sorából áll, mások a színek, a formák, érzi az ember az élő történelmi tradíció jelenlétét. Minden csillog, villog, és meglepetésünkre a százféle fűszer, a rendszeres takarítás lehet az oka, hogy a levegő illatos, nincs pokoli büdösség és szenny, mint az egykori bukaresti Lipscanion, amelyet a hazai nagyzolás szívesen tévesztett össze Lipcsével. A bejáratnál kijelöltünk egy találkahelyet, mert az lehetetlen, hogy kilenc embernek azonos legyen az érdeklődése, s ha egyforma, akkor is elszakadhatunk egymástól. Az apró, rendkívül zsúfolt üzletek előtt, ahogy meghallják a magyar szót: gyere, madzsar, gyere, madzsar! megszólítással invitálnak be. A főnök teával kínál, tulajdonképpen semmit sem akarsz vásárolni, csak bámészkodni jöttél be, de úgy is alkuszik, kínál, s addig beszél majdnem folyékonyan magyarul, hogy ötmillió líráról lealkuszom, illetve a velem lévő nők leverik három és fél millióra az eredeti selyemsál árát. A legmeghatóbb az volt viszont, amikor a Nagy Bazár bejárata előtt, ahol találkoznunk kellett, egy vénséges vén cipőtakarító az összes szerszámai közepette a korábban érkező asszonyokat teáztatta. Látta, hogy csak állingálnak, várnak valamire, próbálkozott ilyen-olyan nyelven beszédbe elegyedni velük, mikor kiderült, hogy van közös nyelvük, szót tudnak érteni, hagyott csapot-papot, és rohant a finom teáért, s ahogy sorra megérkeztünk, szaladt az újabb adagokért. Érdemes felfigyelni rá, hogy a bazárját pénzváltásért vagy egy nejlonzacskóért a vásáriakra bízza, nem gyanakszik, nem fél, hogy valaki valamit elcsórint. Az öreg cipőtakarító jobb kezéről négy ujja tőből hiányzott, s a hüvelykujjával mégis olyan ügyességgel igazgatta a cipőt a fényes rézgombokon, hogy csak csodálkoztunk. A kisbusz a szálló előtt vesztegelt. Egy férfi, látván az országra utaló RO jelzést, ezen a nyelven beszélt. A gépkocsivezető mondta, hogy mi onnan jöttünk ugyan, de más nációhoz tartozunk. — Értem én — felelte —, 1984-ben telepedtünk át Bulgáriából. Van egy drinápolyi élményem is, ami ugyancsak a szolgálatkészséget illusztrálja. Egy szuszra utaztunk Rodostótól, s milyen az ember, a kisebbik dolgát is el kell néha végeznie valahol. Vendéglőt, közvécét keresek. Nincs. Benyitok egy kifőzdébe, ahol kellemes illatok áramlanak felém. Szólok a fiatalembernek, mire lenne szükségem. Nincs ez a kurta válasz. Észreveszi a főnök, átkísér a hatalmas kulcscsomóval egy labirintuson, átlépünk egy sikátoron is, és a saját illemhelyüket ajánlja fel. Visszaviszem a kulcsokat, bevezet a konyha melletti mosdóba, szappant, papírtörülközőt ad. Szégyellenék elinalni, válogatok az ételkínálat között, színre és illatra „megyek”, kiválasztok egyféle étket, kiderül, hogy szemes babfőzelék, csak a fuszulyka az edény alján lapul, de a szószos sűrűségű mártás és a paszuly is rendkívül finom. És fenséges az ínycsiklandó kebab. (Most ettem először.) A recept felől érdeklődöm. Felsorolnak vagy tízféle fűszert, ezek közül néhányat ismerek. Mondják, hogy a szurokfű adja meg az alapízét. Aztán vásárolok fűszereket, sáfrányt, ami drágasága miatt eltűnt az erdélyi konyháról, ahol valamikor nélkülözhetetlen fűszer volt. (Százezer bibe kell egy kiló szárított sáfrányhoz.) Aztán vásárolok sumákot. Megkóstoltam, húsok, paprikások ízesítője lehet, de a magyar nevét hiába keresem. Valahogy azért elsumákoljuk itthon. Mogyorófélék, datolya, füge, gránátalma, szentjánoskenyér — mi mindent össze nem vásárol az ember. Egy férfiinget is vennék, de kilenc és fél millió líra. Hát ez sok is, nincs is annyi pénzem. Az Aranyszarv-öböl s a török tea Késő délutáni programunkban egy háromórás sétahajózás szerepel a Boszporusz-tengeren és az Aranyszarv-öbölben. Mi, férfiak néhányan felmerészkedünk a fedélzet tetejére, közben süvít a szél, táncol a luxushajó a vízen. (Meg is fázunk jó keményen, mert nem akarjuk „megadni” magunkat. Buta dolog volt, a lenti utastérről is minden látható, s ha ott csücsülünk, itthon a társaság egy része nem esik ágynak.) Kiváló útikalauzaink kerülnek, a múzeumőr Alt felesége révkomáromi, Pálffy Géza is káprázatos ismerője a történelemnek, a népek forgatagának. Elutazásunk után került sor a népszámlálásra, akkor még azt sem tudtuk, mennyi Isztambul lakosa, egyik tizenhárom-, másik tizenötmilliót mondott (külvárosokkal együtt). Maradjunk még a tengernél, a Rodostó melletti nagyközség luxusszállója közvetlen a tenger sziklaperemére épült. Itt hamisan hangzik Lévay József közismert verse— Mikes —, mert a tenger itt, Mikes egykori szállásától nem messzire nem mormog, hanem dübörög, a hullámok az öböl soktonnás sziklagátjait ostromolja, a halászhajók is tétlen vesztegelnek az öböl védelmében. Egyébként Törökországon belül is fantasztikus méretű a népmozgás. Anatóliából milliók telepedtek — telepednek — át az ország területének mindössze három százalékát képviselő európai részre és Isztambul mindkét felére. A török kormány érezhetően és láthatóan támogatja ezt a népmozgást. Rodostó felé s annyi más helyen, a dombvidék oldalában új lakótelepek, jelennek meg. Amerikai módra az a néhány tucat hatalmas tömbház vagy kétszintes lakás, amely ezeken a területeken belül van, kiemelt védelemben részesül. Az uniformizálás veszélye fennáll, de ezen a különböző lakótelepek épülettípusai, a vakolat színe, a tetőszerkezet mássága enyhít. Természetesen voltunk a Jedikulában is. Megmásztuk tornyait, hatalmas várfalait, belenéztünk azokba a szédítő mélységekbe, ahol Török Bálinték s annyian mások — törökök is, ha kegyvesztettek lettek — raboskodtak, amíg el nem jött, vagy el nem küldték a halált utána. Szultánt is fejeztek itt le, a kivégzettek fejét közszemlére tették. A magyar kormány és a kulturális, tudományos intézmények által szervezett kulturális program — a tervben szerepel egy magyar ház létrehozása is a Rákóczi Múzeum mellett — gazdaságiakkal is társul(hat). Törökországnak hatalmas felvevő piaca van. A lakosság hetven százaléka harminc éven aluli. Kemal Atatürk — Kemal pasa — s az utána következő kormányok ebből a tipikus balkáni országból egy modern európai csücsköt teremtettek, megőrizve alapvető kulturális, népi, nemzeti sajátosságaikat. A kurd, örmény és görög ügyeket szándékosan nem említjük. Pedig tudunk róluk. Keménykezű, szigorú ember volt Kemal pasa. Miután a II. világháború után elveszítette Jement, a kávétermelés bázisát, felszólította az ország lakosságát, ne igyék kávét. A török tea, ami az országban is megterem, ugyanazt az élvezetet szolgáltatja. Még a kávé nevét is eltüntették. Csak a tea neve maradt meg, amiből én, az alsócsernátom majdnem egy egész findzsa eszencet ittam meg, ha nem szólnak a pesti tévések, hogy ez négy csészére is elegendő. Egy bizonyos: a legnagyobb. Öreg cipőtakarító teával traktál Palacsintasütő asszonyok Egy nagyközség tengerparti szállója 4. Hol vagy, Amerika? Dr. Reisch Alfréddal Rodostóban ismerkedtem meg, a hivatalos kárpát-medencei delegációval érkezett az isztambuli és rodostói ünnepségsorozatra, a Mikes-szoborkompozíció leleplezésére, de magyarországi ismerőseim mind úgy emlegették: az amerikai. Személyes találkozásunkat gyorsan nyélbe ütötték a közvetítők, a Mikes szülőföldijeit kereste ugyanis. Amerikai emigránsnak véltem, talán éppen ötvenhatosnak, s meglepetésemre beszélgetésünkből kiderült, hogy a magyar köznyelvet tökéletesen beszélő, idősebb úr Hollandiában született — édesapja a magyar követségen dolgozott Horthy kormányzósága alatt —, innen áthelyezték Párizsba (1934), ott kezdett francia iskolába járni, 1938—50 között Genfben és Bernben dolgozott diplomataként, majd Rákosiék, finoman szólva, megköszönték az addigi munkáját. Nem tért haza — egy diplomata elég tájékozott volt ahhoz, hogy kikövetkeztesse, mi vár az országra és családjára a kommunizmus bűvös esztendeiben — menedékjogot kapottSvájcban, és ott is halt meg. Leginkább azon csodálkoztam, hogy a mindössze öt éve hazatelepedett dr. Reisch Alfréd, aki egy fél tucat nyelven beszél, politológus, több amerikai egyetemen tanított, honnan tud magyarul? Hogy honnan? Nevet. Édesanyja Kiskőrösön született, Petőfi szülőháza szomszédságában, édesapja erdélyi szász. Otthon a családban csak magyarul beszélhettek, hogy a két fiúgyermek tanulja meg az anyanyelvét. A német-, a francia-, az angolnyelv-tudás ugyanis az iskolában ragadt rá. Reisch Alfréd 1954-ben kivándorol Kanadába, Amerikában tanul tovább, a Columbia Egyetemen nemzetközi kapcsolatokból szerez diplomát, doktori disszertációját Bölöni Farkas Sándorról írja. Bölöni Farkas Sándor a reformkort tanulmányozva eszményképévé vált. Ő ismertette meg az amerikai modellel az akkori és későbbi Magyarországot, először Széchenyit és Wesselényit, majd Kossuthot, Petőfit, Táncsicsot is. Amerikában végigjárja Bölöni Farkas Sándor útját. Rodostói beszélgetésünk után néhány hétre Sepsiszentgyörgyön keresett fel. Közös programunk része volt a zágoni iskolai névadás és a Mikes-szobor megkoszorúzása. Számára fantasztikus érzés volt Mónus Béla faragóművész rodostói és zágoni Mikes-kompozícióit néhány napon belül képzeletben egymás mellé helyezni, Mikes öreg tölgyei, az egész ünnepség többszázas kavalkádja. Erdélyi utazásának azonban nem ez a lényege: ez csak ráadás, nem csak a fiatal- és gyermekkori élmények pótlása, hanem a magyarsággal való érzelmi és értelmi azonosulás. Négy gyereke közül egyetlen se tud magyarul, de huszonhárom éves fiát jövőben magával hozza, hogy apja és nagyapja erdélyi szülőföldjét, ifjúságának színtereit bejárják. De ezen túl testvérvárosi kapcsolatokat keres Sepsiszentgyörggyel. Vejének édesapja Észak-Amerika Louisiana államának a tisztviselője, a főváros gazdasági ügyeinek intézője. Ezen túl diákcseréket tervez. Felette csodálkozott, mikor már évekkel ezelőtt erre járt, és a városi polgármesteri hivatal nem volt képes felkérő levelet küldeni, holott egy gazdag amerikai város segítségére igencsak szüksége lenne, amely gazdasági vonatkozásaiban is bővíthető. Mindez múlandó dolog, a megyei tanács, a tanfelügyelőség és a polgármesteri hivatal érzi a fontosságát, hogy ne csak Deltaszentgyörgy vagy Magyarkanizsa legyen a testvértelepülésünk. Dr. Reisch Alfréd a Határokon Túli Magyarok Hivatalának egyik külső tanácsadója. Erdély szimpátiája páratlan és parttalan, hiszen hányan tengetik vagy viháncolják végig egész életüket benne, s fogalmuk sincs, hol és mi végre élnek. És a legjobb hír, amit Amerikából hozott, ahová most néhány hónapra visszautazik, hogy azokban a magyar származásúakban is növekszik az érdeklődés szüleik, nagyszüleik szülőföldje iránt, akik már nem is tudnak magyarul. És vannak, akik felnőttkorukban kezdik el anyanyelvüket megismerni. Itt pedig, tisztelet a kivételnek, rongáljuk, vegyítjük, s vannak, akik el is felejtik. Az oldalt írta: Sylvester Lajos ŐSZI UTAK 2000. DECEMBER 1.