Háromszék, 2000. december (12. évfolyam, 3126-3147. szám)

2000-12-01 / 3126. szám

TÖRÖKORSZÁGI PORTYÁN (4.) Isztambuli cseréptöredékek Pazar bazár Kétségtelen, hogy a mai dél-kelet európai lakosság zöme, beleértve a közép-európai magyarokat is, nem Rákócziért vagy a Jedikuláért keresik fel Isztambult, hanem csencselés végett. Hazulról nem visznek csereárut, esetleg némi falnivalót, ha­nem márkát, dollárt. A bazár vagy ennek alakváltozata, a pazar az európai nyelvek többségében a perzsából származik. Pia­cot, vásárt, sokféle apró dolgot árusító üzletet jelent. Közü­lük az isztambuli Nagy Bazár a legimpozánsabb, európai le­gyen, aki első alkalommal el tud igazodni benne. Bejártuk a rodostói utcai üzletsorokat is, megfordultunk Drinápoly (Edirnc) hatalmas bazárlabirintusában, de ezek közül az isz­­tambulival egyik sem kelhet versenyre. Valaki azt mondta, amikor Bukarest felé az első üzlethá­zat felépítették, hogy ez a török bazárok mintájára épült. Szó sincs róla. Az isztambuli Nagy Bazár valóban pazar, nem kes­keny sorsjegyárusító fülkék sorából áll, mások a színek, a for­mák, érzi az ember az élő történelmi tradíció jelenlétét. Min­den csillog, villog, és megle­petésünkre a százféle fűszer, a rendszeres takarítás lehet az oka­, hogy a levegő illatos, nincs pokoli büdösség és szenny, mint az egykori buka­resti Lipscani­on, amelyet a hazai nagyzolás szívesen té­vesztett össze Lipcsével. A bejáratnál kijelöltünk egy találkahelyet, mert az lehetet­len, hogy kilenc embernek azo­nos legyen az érdeklődése, s ha egyforma, akkor is elszakadhatunk egymástól. Az apró, rend­kívül zsúfolt üzletek előtt, ahogy meghallják a magyar szót: gyere, madzsar, gyere, madzsar! megszólítással invitálnak be. A főnök teával kínál, tulajdonképpen semmit sem akarsz vá­sárolni, csak bámészkodni jöttél be, de úgy is alkuszik, kínál, s addig beszél majdnem folyékonyan magyarul, hogy ötmil­lió líráról lealkuszom, illetve a velem lévő nők leverik három és fél millióra az eredeti selyemsál árát. A legmeghatóbb az volt viszont, amikor a Nagy Bazár be­járata előtt, ahol találkoznunk kellett, egy vénséges vén cipő­takarító az összes szerszámai közepette a korábban érkező asszonyokat teáztatta. Látta, hogy csak állingálnak, várnak valamire, próbálkozott ilyen-olyan nyelven be­szédbe elegyedni velük, mikor kide­rült, hogy van közös nyelvük, szót tudnak érteni, hagyott csapot-papot, és rohant a finom teáért, s ahogy sor­ra megérkeztünk, szaladt az újabb adagokért. Érdemes felfigyelni rá, hogy a bazárját pénzváltásért vagy egy nejlonzacskóért a vásáriakra bíz­za, nem gyanakszik, nem fél, hogy valaki valamit elcsórint. Az öreg ci­pőtakarító jobb kezéről négy ujja tő­ből hiányzott, s a hüvelykujjával mégis olyan ügyességgel igazgatta a cipőt a fényes rézgombokon, hogy csak csodálkoztunk. A kisbusz a szálló előtt vesztegelt. Egy férfi, látván az or­szágra utaló RO jelzést, ezen a nyelven beszélt. A gépkocsi­­vezető mondta, hogy mi onnan jöttünk ugyan, de más náció­hoz tartozunk. — Értem én — felelte —, 1984-ben tele­pedtünk át Bulgáriából. Van egy drinápolyi élményem is, ami ugyancsak a szolgá­latkészséget illusztrálja. Egy szuszra utaztunk Rodostótól, s milyen az ember, a kisebbik dolgát is el kell néha végeznie valahol. Vendéglőt, közvécét keresek. Nincs. Benyitok egy kifőzdébe, ahol kellemes illatok áramlanak felém. Szólok a fiatalembernek, mire lenne szükségem. Nincs­­ ez a kurta válasz. Észreveszi a főnök, átkísér a hatalmas kulcscsomóval egy labirintuson, átlépünk egy sikátoron is, és a saját illem­helyüket ajánlja fel. Visszaviszem a kulcsokat, bevezet a kony­ha melletti mosdóba, szappant, papírtörülközőt ad. Szégyel­lenék elinalni, válogatok az ételkínálat között, színre és illat­ra „megyek”, kiválasztok egyféle étket, kiderül, hogy szemes babfőzelék, csak a fuszulyka az edény alján lapul, de a szó­­szos sűrűségű mártás és a pa­­szuly is rendkívül finom. És fenséges az ínycsiklandó kebab. (Most ettem először.) A recept felől érdeklődöm. Fel­sorolnak vagy tízféle fűszert, ezek közül néhányat ismerek. Mondják, hogy a szurokfű adja meg az alapízét. Aztán vásáro­lok fűszereket, sáfrányt, ami drágasága miatt eltűnt az er­délyi konyháról, ahol valamikor nélkülözhetetlen fűszer volt. (Százezer bibe kell egy kiló szárított sáfrányhoz.) Aztán vá­sárolok sumákot. Megkóstoltam, húsok, paprikások ízesítője lehet, de a magyar nevét hiába keresem. Valahogy azért elsu­mákoljuk itthon. Mogyorófélék, datolya, füge, gránátalma, szentjánoskenyér — mi mindent össze nem vásárol az ember. Egy férfiinget is vennék, de kilenc és fél millió líra. Hát ez sok is, nincs is annyi pénzem. Az Aranyszarv-öböl s a török tea Késő délutáni programunkban egy háromórás sétahajózás szerepel a Boszporusz-tengeren és az Aranyszarv-öbölben. Mi, férfiak néhányan felmerészkedünk a fedélzet tetejére, közben süvít a szél, táncol a luxushajó a vízen. (Meg is fá­zunk jó keményen, mert nem akarjuk „megadni” magunkat. Buta dolog volt, a lenti utastérről is minden látható, s ha ott csücsülünk, itthon a társaság egy része nem esik ágynak.) Kiváló útikalauzaink kerülnek, a múzeumőr Alt felesége révkomáromi, Pálffy Géza is káprázatos ismerője a történelemnek, a népek forgatagá­nak. Elutazásunk után került sor a népszámlálásra, akkor még azt sem tudtuk, mennyi Isztambul lakosa, egyik tizenhárom-, másik tizenötmil­liót mondott (külvárosokkal együtt). Maradjunk még a tengernél, a Rodos­tó melletti nagyközség luxusszállója közvetlen a tenger sziklaperemére épült. Itt hamisan hangzik Lévay József közismert verse—­ Mikes —, mert a tenger itt, Mikes egykori szál­lásától nem messzire nem mormog, hanem dübörög, a hullámok az öböl soktonnás sziklagátjait ostromolja, a halászhajók is tétlen vesztegelnek az öböl vé­delmében. Egyébként Törökországon belül is fantasztikus méretű a népmozgás. Anatóliából milliók telepedtek — telepednek — át az ország területének mindössze három százalékát képviselő európai részre és Isztambul mindkét felére. A török kormány érezhetően és láthatóan támogatja ezt a népmozgást. Rodostó felé s annyi más helyen, a dombvidék oldalában új lakótelepek, jelennek meg. Amerikai módra az a néhány tucat hatalmas tömb­ház vagy kétszintes lakás, amely ezeken a területeken belül van, kiemelt védelemben részesül. Az uniformizálás veszélye fenn­áll, de ezen a különböző lakótelepek épülettípusai, a vakolat színe, a tetőszerkezet mássága enyhít. Természetesen voltunk a Jedikulában is. Megmásztuk tor­nyait, hatalmas várfalait, belenéztünk azokba a szédítő mély­ségekbe, ahol Török Bálinték s annyian mások — törökök is, ha kegyvesztettek lettek — raboskodtak, amíg el nem jött, vagy el nem küldték a halált utána. Szultánt is fejeztek itt le, a kivégzettek fejét közszemlére tették. A magyar kormány és a kulturális, tudományos intézmé­nyek által szervezett kulturális program — a tervben szerepel egy magyar ház létrehozása is a Rákóczi Múzeum mellett — gazdaságiakkal is társul(hat). Törökországnak hatalmas felve­vő piaca van. A lakosság hetven százaléka harminc éven aluli. Kemal Atatürk — Kemal pasa — s az utána következő kormányok ebből a tipikus balkáni országból egy modern európai csücsköt teremtettek, megőrizve alapvető kulturális, népi, nemzeti sajátosságaikat. A kurd, örmény és görög ügye­ket szándékosan nem említjük. Pedig tudunk róluk. Kemény­­kezű, szigorú ember volt Kemal pasa. Miután a II. világhábo­rú után elveszítette Jement, a kávétermelés bázisát, felszólí­totta az ország lakosságát, ne igyék kávét. A török tea, ami az országban is megterem, ugyanazt az élvezetet szolgáltatja. Még a kávé nevét is eltüntették. Csak a tea neve maradt meg, ami­ből én, az alsócsernátom­ majdnem egy egész findzsa eszencet ittam meg, ha nem szólnak a pesti tévések, hogy ez négy csé­szére is elegendő. Egy bizonyos: a legnagyobb. Öreg cipőtakarító teával traktál Palacsintasütő asszonyok Egy nagyközség tengerparti szállója 4. Hol vagy, Amerika? Dr. Reisch Alfréddal Rodostóban ismerkedtem meg, a hi­vatalos kárpát-medencei delegációval érkezett az­ isztambuli és rodostói ünnepségsorozatra, a Mikes-szoborkompozíció le­leplezésére, de magyarországi ismerőseim mind úgy emleget­ték: az amerikai. Személyes találkozásunkat gyorsan nyélbe ütötték a közvetítők, a Mikes szülőföldijeit kereste ugyanis. Amerikai emigránsnak véltem, talán éppen ötvenhatosnak, s meglepetésemre beszélgetésünkből kiderült, hogy a magyar köznyelvet tökéletesen beszélő, idősebb úr Hollandiában szü­letett — édesapja a magyar követségen dolgozott Horthy kor­mányzósága alatt —, innen áthelyezték Párizsba (1934), ott kezdett francia iskolába járni, 1938—50 között Genfben és Bernben dolgozott diplomataként, majd Rákosiék, finoman szólva, megköszönték az addigi munkáját. Nem tért haza — egy diplomata elég tájékozott volt ahhoz, hogy kikövetkez­tesse, mi vár az országra és családjára a kommunizmus bűvös esztendeiben — menedékjogot kapott­­Svájcban, és ott is halt meg. Leginkább azon csodálkoztam, hogy a mindössze öt éve hazatelepedett dr. Reisch Alfréd, aki egy fél tucat nyelven beszél, politológus, több amerikai egyetemen tanított, hon­nan tud magyarul? Hogy honnan? Nevet. Édesanyja Kiskő­rösön született, Petőfi szülőháza szomszédságában, édesapja erdélyi szász. Otthon a családban csak magyarul beszélhet­tek, hogy a két fiúgyermek tanulja meg az anyanyelvét. A német-, a francia-, az angolnyelv-tudás ugyanis az iskolában ragadt rá. Reisch Alfréd 1954-ben kivándorol Kanadába, Amerikában tanul tovább, a Columbia Egyetemen nemzetkö­zi kapcsolatokból szerez diplomát, dokto­ri disszertációját Bölöni Farkas Sándorról írja. Bölöni Farkas Sándor a reformkort ta­­nulmányozva eszményképévé vált. Ő is­mertette meg az amerikai modellel az ak­­­­kori és későbbi Magyarországot, először Széchenyit és Wesselényit­, majd Kossut­hot, Petőfit, Táncsicsot is. Amerikában vé­gigjárja Bölöni Farkas Sándor útját. Rodostói beszélgetésünk után néhány hétre Sepsiszentgyörgyön keresett fel. Kö­zös programunk része volt a zágoni isko­lai névadás és a Mikes-szobor megkoszo­rúzása. Számára fantasztikus érzés volt Mónus Béla faragóművész rodostói és zágoni Mikes-kompozícióit néhány napon belül képzeletben egymás mellé helyezni, Mikes öreg tölgyei, az egész ünnepség többszázas kavalkádja. Erdélyi utazásának azonban nem ez a lényege: ez csak rá­adás, nem csak a fiatal- és gyermekkori élmények pótlása, ha­nem a magyarsággal való érzelmi és értelmi azonosulás. Négy gyereke közül egyetlen se tud magyarul, de huszonhárom éves fiát jövőben magával hozza, hogy apja és nagyapja erdélyi szü­lőföldjét, ifjúságának színtereit bejárják. De ezen túl te­stvérvá­­rosi kapcsolatokat keres Sepsiszentgyörggyel. Vejének édesapja Észak-Amerika Louisiana államának a tisztviselője, a főváros gazdasági ügyeinek intézője. Ezen túl diákcseréket tervez. Felet­te csodálkozott, mikor már évekkel ezelőtt erre járt, és a városi polgármesteri hivatal nem volt képes felkérő levelet küldeni, holott egy gaz­dag amerikai város segítségére igencsak szüksége lenne, amely gazdasági vonatko­zásaiban is bővíthető.­­ Mindez múlandó dolog, a megyei ta­nács, a tanfelügyelőség és a polgármesteri hivatal érzi a fontosságát, hogy ne csak Deltaszentgyörgy vagy Magyarkanizsa le­gyen a testvértelepülésünk. Dr. Reisch Alfréd a Határokon Túli Ma­gyarok Hivatalának egyik külső tanácsadó­ja. Erdély­ szimpátiája páratlan és parttalan, hiszen hányan tengetik vagy viháncolják végig egész életüket benne, s fogalmuk sincs, hol és mi végre élnek. És a legjobb hír, amit Amerikából hozott, ahová most néhány hónapra visszautazik, hogy azokban a magyar származásúakban is növekszik az ér­deklődés szüleik, nagyszüleik szülőföldje iránt, akik már nem is tudnak magyarul. És vannak, akik felnőttkorukban kezdik el anyanyelvüket megismerni. Itt pedig, tisztelet a kivételnek, ron­gáljuk, vegyítjük, s vannak, akik el is felejtik. Az oldalt írta: Sylvester Lajos ŐSZI UTAK 2000. DECEMBER 1.

Next