Háromszék, 2003. augusztus (15. évfolyam, 3925-3950. szám)

2003-08-01 / 3925. szám

. A daloló Hősöm ismert személy a városban, de csak látásból, és csak azoknak, akik a hajnali órákban indulnak otthonról. Munkája abból áll, hogy az oszlopokra rögzített kukákat kiüríti egy műanyag zsákba. Ha ez egyből nem sikerül, abba sohasem nyugszik bele. Lefülelt mondattöredékeiből megtudtam, hogy aznap, szombaton négy órakor kezdte az állomáson, folytatta az Új negyedben, egészen a ,,Libacsárdásig". Elismerésnek örvend a butikosok és más érdekeltek körében, mert nemcsak a kukákat hagyja teljesen üresen és tisztán, hanem az üzletekkörnyékét is, ami a szakmában kivételnek számít. Éppen egy butik környékét tette rendbe, amikor az elárusítónő nyilvánosan megdicsérte munkáját. Az elismerés nem lepte meg hősömet — mert úgy tartja, hogy az ember vagy jól végez el egy munkát, vagy sehogy —, mégis volt hatása, távolodó lépteiben érezhető volt a felpezsdülés, és látszott rajta, hogy nem bánná, ha most nagyon sokan látnák. Hősünk egyebes is lesz a hajnali órákban: dalol. Az eset az Ohi utcában történt: beidegzőtlen mozdulatokkal forgatta a műanyag tartályokat, és közben természetes hangerővel egy ismert népdalt énekelt hajnali fél ötkor az utcán. Amikor észrevettem, hogy a kaszárnyából éppen fordulnak ki a csend őrei, úgy véltem, eljött a nóta vége. Nem számláltam meg a katonákat — úgy tíz körül lehettek. Arrébbacska a daloló — most már nevezzük így — egyedül, mert ő nem sejthette, hogy az utca túloldalán magamban én is vele dúdoltam azt a dalt: „Almit a fal alatt, nyári piros alma. ” Drukkoltam, hogy ne pont azon a járdán vonul jutjak el, ahol ő dolgozott, de hiába, a géppisztollyal és gumibottal felfegyverzett csapatnak sajnos mellette vezetett el az útja. Szerettem volna megsúgni hősömnek, hogy csak dúdolja vagy fütyülje a dallamot, de ő csak énekelt tovább, kedvét semmi nem zavarta meg, még akkor sem, amikor válla az elvonuló katonákkal összekoccant. Hány artikulust és paragrafust lehetett volna ráolvasni? Csend házborlással, huliganizmussal, szeparatizmussal, revizionizmussal, irredentizmussal és az ördög tudja, milyen egyéb izmussal vádolhatták volna. De a katonák továbbvonultak, és a dal is folytatódott. Akkor jöttem rél, hogy hősünk nem is annyira „hős", és nem is annyira kettőt, hanem én vagytok a naiv és —esetleg —gyáva, amikor a már régen letűnt sötét idők görcsös beidegződéseit hordozom magamban. Zonda Attila Jegyzet Az oldalt szerkeszti: Demeter J. Ildikó 4fcAz utca hangja GÚZS SÁNDOR, Sepsiszentgyörgy. Nem kell nagy számtantudás annak kiszámításához, hogy február 15-től napjainkig mennyi idő telt el: úgy szokták mondani, hogy durván hat hónap. Ennyi idő alatt fel lehet építeni egy nagy családi házat vagy egy kisebb tömbházat is, ha igyekvők az iparosok. A Grigore Bălan út 30/A lépcsőház alatti helyiséget a fenti dátum óta alakítják, korszerűsítik: húszéves falakat bontottak ki, termeket vontak össze, és számos új ajtót nyitottak. Jöttek víz-, gáz- és villanyszerelők, kőművesek, csöveket fektettek, új hálózatot húztak, mindent csempével borítottak. Ezek a munkák mind nagyon zajosak a legszörnyűbbnek mégis a hatalmas ablakok cseréje bizonyult , és senki nem volt tekintettelarra, hogy fent tizenkét család lakik és dolgozik, egyesek három váltásban. A földszinten még a saját központi fűtés beszerelése is könnyen ment, miközben a lakóknak három-négy hónapos késéssel is nehezen engedélyezték a gázt... Talán most, augusztus hónapban elkészül ez a titokzatos átalakítás, és a lakók is megtudhatják, hogy miért is tűrtek-szenvedtek fél éven keresztül. Talán, ha késve is, valaki illetékes megmondhatná nekünk is, mi lesz a földszinten. BOLDIZSÁR BÉLA, Bélafalva. Július 3-án hazafelé tartottam a kocsival, mikor nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem: egy Svédországból hazalátogató falumbelivel egymás mellett mentünk volna el a szentléleki templomnál, de a mezőről egy elszabadult ló ráugrott az Audira, onnan pedig az én kocsim elé esett. Hiába a kis sebesség, a két kocsi megrongálódott, és a ló sem tudott lábra állni, haza is vitték, miután a rendőr és a ló gazdája is megérkezett. A rendőrök nagyon emberségesen viselkedtek, megmérték az alkoholszintünket 0,00 volt, a két kocsiban esett kár azonban a tízmilliót is meghaladta. A ló gazdája hátratolta a sapkáját, hogy a szemébe lássunk, és kijelentette, hogy mindkettőnk kárát megtéríti. Hittük is, nem is, de jegyzőkönyvben,vettük, megvettük-rendeltük az alkatrészeket, és három napon belül kijavítottuk az autóinkat. És az a középkorú falusi ember, aki épp elvesztett egy 25 millió lejes lovat, kifizette a kárunkat is, munkadíjjal együtt, amit szerintem manapság már nem sokan tennének meg. Valószínűleg még a belénevelt becsületből lelt, de jó lenne, ha ezt a hozzáállást mi is meg tudnánk őrizni és továbbadni! Nagy Bokor Pista bácsi, köszönjük, hogy tartotta a szavát, és a bajban nem hagyott el, köszönjük, hogy ember volt. Az Esthajnalcsillag utca 61-es tömbházának lakói, Sepsiszentgyörgy. Most már nagyon szeretnénk tudni, hogy a mi utcánkat mikor javítják végre meg. Az Esthajnalcsillag utca több párhuzamos, egymással összekötött sétányból áll, de az első szakasz az éveken át ott áthaladó nehézforgalom miatt tele van gödrökkel. Esős időben egyszerűen lehetetlen gyalog közlekedni, amikor autó jön, kénytelenek vagyunk a zöldövezetre menekülni (járda nincs), az utca bejáratánál pedig valóságos tenger keletkezik. Két évvel ezelőtt valami porló kaviccsal „javították” ki az utat, azt a kocsik azonnal kiverték, porrá zúzták, tovább növelve a sárt és a port. Tudjuk, hogy ez nem utca, itt áthaladó forgalom nincs, de az itt lakó több száz család éppen úgy fizet adót, mint más? nyílt tér Mit adott nekünk a magyar honvédség? Azt tapasztalom, hogy az új idők inkább a hivatásszerűen végzett katonai szolgálatnak kedveznek. Ez a helyzet, úgy néz ki, Magyarországon is győzedelmeskedni fog. Tekintettel arra, hogy a sorkatonai szolgálat a haza iránti kötelességérzet kifejeződése volt, az én időmben oly sok jót tanultunk a magyar honvédségtől a kötelező katonaság alatt, hogy az minden magyar ifjúnak egy életre szóló nevelést jelentett. Mire tanított meg és nevelt minket, húszéves fiatalokat a magyar honvédség? Elsősorban fegyelemre, egymás iránti odafigyelésre, összetartásra, bajtársiasságra (a bajban légy jó társ), rendszereidre, talpraesettségre, önállóságra, kitartásra, türelemre, pontosságra, akaraterősítésre. De a honvédség tanított még lovagolni, sátort verni, gulyást főzni, egy-két barátomat gépkocsivezetésre. Ott tanultam meg több mint félszáz magyar népdalt, katonaéneket, bakanórát, melyeket ma is éneklek, és baráti összejöveteleken ezekkel szórakoztatjuk a „civileket”. Sajnos, sokan nem értenek velem egyet abban, hogy társadalmunk feladata a fiatal nemzedéket hazaszeretetre nevelni, s ezáltal a fiatal férfiú és nő is szívesen szolgálná hazáját. Ne értsenek félre, kedves olvasóim, nem a szoldateszka vagy militarizmus embere vagyok, és nem is azt szeretném, hogy fogkefével mossák fel a WC- ket, de minden fiatalnak szükséges az egészséges életmód kialakítása, legyen az cserkészet vagy bármi ahelyett, hogy szülők pénzén diszkóba járjanak, és esetleg drogfogyasztásnak legyenek kitéve. És mi lesz a nagy árvizekkel? Milyen honvédség fog éjjel-nappal ingyen dolgozni és helytállni a gáton? A katonai tűzoltóság sem lesz, vagy azt is majd megfizetjük? Már egyszer meglártuk, hogy Lindner Béla hadügyminiszter kijelentette: „nem akarok több katonát látni”, Giorgio Basta pedig, az olasz származású osztrák zsoldosvezér 1601 -ben az erdélyi seregeket megverte és Erdélyt terrorizálta. (Basta szekere stb.) No, és mi lesz a mozgósítással? „A fegyverforgatásra kiképzetlen magyar mezei hadak az első alkalomra elillantak Schwechál alól." Lesz-e még egy Kossuth Lajosunk, hogy a fantasztikus eredményű alföldi toborzó körútját megismételje? A magyar honvédségben nem tanították a hagyománytiszteletet, de a hagyományőrzést ott sajátítottuk el. Katonatársadat elfeledni nem szabad. Ma is szeretettel gondolok a sok tájegység ízes beszédeire, fülemben csengnek a vazsmegyeiek (hová valózs vagy? Vazsmegye, Vazsvár), szegediek (neked csak ennyi kell), felvidékiek (Vadász nappal alszik), budapestiek (a Jani, a Feri, a Pista) vagy törzsőrmesterünk sajátos parancsa: ,,A teremből menjenek kifele, a sapkát tegyék felfele, s az ajtót csukják befele.” Nos, nem felejtettük el öregkorunkban sem. Dr. Szőts Dániel Egy parkosított zöldövezet végnapjai Akik emlékeznek a hetvenes évek elején kezdődött sepsiszentgyörgyi tömbházasításra, azt is tudhatják, hogy a mai betonrengetegek egykori magánkertekbe épültek, jobb esetben a senki földjére, vagyis az akkori város belterületén kívül. Idővel egész lakótelepek alakultak ki egy-egy mezőn és a kertek végében vagy éppen helyettük, később ezek teljesen összenőttek a várossal, és alig-alig maradt olyan érintetlen utca, ahol a régi lakóházak sorát ne bontaná meg egy vagy több toronyépület. A Jövő utcában, az egykori szemerjai Alsólábban oly mértékű a beépítés, hogy még a régi kertekből is alig maradt meg egy-egy kicsinyke zöldövezet, ahová a harminc éve ott élő lakosok fákat ültettek, játszóteret alakítottak ki, és tervezték, hogy immár nyugdíjaskorukra padokat is felszerelnek, ezzel is tágabbá teendő az amúgy szűk rakteret. Tervük az elmúlt hetekben végképp meghiúsult, de nemhogy padokat nem fognak felszerelni, játszóterük, ligetes zöld övezetük sem lesz, van ehelyett épülő embermagasságú kerítés, a tömbház tövében néhány disznópajta, egy esővíz-levezető csatorna pedig földtömítéssel halálra ítéltetett. A Jövő utca 1-es és 2-es tömbháza kilencven családjának körülbelül négyáras parkosított zöldövezetét visszakapta az egykori tulajdonos, de arra az illetékes hatóság nem felügyelt, hogy a kertelés, a csatornatömítés, a szippantóautó lejáratának elzárása milyen gondokat hoz felszínre. Kubanda Áron és Pál Lenke Jövő utcai lakosok egymástól függetlenül, külön napokon ugyanabban az ügyben fordultak szerkesztőségünkhöz. Azért választották a nyilvánosságot, mert egyikük több ízben szóban, másikuk írásban közölte a lakóközösség elégedetlenségét a polgármesteri hivatallal, de mindmáig nem sikerült rávenniük az illetékeseket, hogy a helyszínen a lakókkal tárgyaljanak. Pál Lenke a 2-es tömbház alagsorában lakik, és attól tart, ha a készülő kerítés vasoszlopainak jelenlegi állása és mérete szerint embermagasságig betonkerítést húznak körülbelül három méterre az ablakuktól, semmi fény nem jut be a lakásukba, ami többnyire házhozkötött, mozgássérült férje életét teljesen megnyomorítaná. A kétségbeesett asszony a kerítésnél is jobban fél attól, hogy a betömött levezető miatt esőzéskor a szennylé az ő vécéjükön keresztül visszajön (volt már rá példa), az pedig már most zavarja, hogy a disznópajtákból minden ürüléket az ablakuk alatt hordanak el. (Az új tulajdonoson kívül két régebbi disznótartónak is ott van pajtája szerk. megj.) — Hol fognak ezután játszani a gyermekek, porolni a háziasszonyok? Mi lesz a harminc éve ültetett fáinkkal? Hol jár majd be a tűzoltóautó és a szippantó? kérdezi Kubanda Áron, aki azért is becsapottnak érzi magát, mert eddig büszke volt rá, hogy amikor 1973-ban megkezdődött az építkezés, vele együtt sokan már a rajz alapján kiválaszthatták, melyik lakást vásárolják meg, hisz az általuk lefizetett előlegből indult meg az építkezés, most pedig még csak nem is közli velük senki, hogy egyik napról a másikra eltűnik a harminc éve dédelgetett liget. Nem azzal van bajunk, hogy az illető nagypataki román családnak visszaadták a tulajdonát, de úgy kellett volna, hogy ez minket ne sértsen, életterünkben ne zavarjon és ne akadályozzon hangsúlyozza Kubánda Áron, akinek állításait legkevesebb tíz Jövő utcai család alátámasztotta, amikor kedden a helyszínen tájékozódtunk a fejleményekről. Fekete Réka Szóvá tesszük A Pál házaspár kintről is, bentről is keserűen néz a kerítés korlátolta jövő elé Albert Levente felvétele 2003. AUGUSZTUS 1.