Háromszék, 2006. április (18. évfolyam, 4737-4758. szám)

2006-04-01 / 4737. szám

Vf B —­ — B­ Haransiek MACBETH-BEMUTATÓ A TAMÁSI ÁRON SZÍNHÁZBAN Tangó, koponyák, vészbányák, gyilkosságok A David Zinder izraeli vendég­rendező által színre vitt Macbeth folytatja a színház Shakespeare­­sorozatát, s nem méltatlan Bocsárdi László Rómeó és Júliá­jához és Othellójához. Zinder és csapata — Miriam Guretzki dísz­let- és jelmeztervező, Vava Ştefănescu és a világítástervező Yaron Abulafia — először dolgo­zott a helyi társulattal, s bebizo­nyosodott, az elmúlt évtized nem múlt el nyomtalanul, meghozta a maga pozitív hozadékait, a társu­lat ugyanazt a modern színházi nyelvet beszélt, mint a rendező és csapata. Jól vizsgáztak tehát!... Ezt az elején okvetlenül el kel­lett mondani, s most koncentrál­hatunk a Macbethre, melynek cím­szerepében Pálffy Tibor — rajta s unatkozó, gonosz, élveteg hitve­sén, a Kicsid Gizella által emléke­zetesen alakított Lady Macbethen múlik a mindenkori előadás — pá­lyafutása egyik legmegrendítőbb alakításával ajándékoz meg ben­nünket... A felesége magtalan hiúsága által királygyilkosságra kénysze­­rített Macbeth, ez a hős katona a szemünk előtt válik — Shakespeare másutt használt kifejezésével — „vérnősző barom”-má, zsarnokká, aki mindent elpusztít maga körül, akiben hatalmára nézve veszélyt lát, hiszen ,,a vér vért kíván”, s „skorpiók járnak a fejében”... Tragédiája mindig, minden korban izgalmassá tette, már csak az állandó áthallások, betervezett és be nem tervezett allúziók miatt is! (Shakespeare igazán nem sejt­hette, hogy az elmúlt században, amikor nemcsak a kéj finomult, hanem a zsarnokság „technikája” is brutálisan vált egyértelművé, Macbethben, három évszázaddal megírása után, a korszak zsarno­kai is magukra ismerhetnek, Sztá­lintól Hitlerig és Mao Ce-tungig, hogy most a kisebb, helyi érdekű népboldogítókról, akik ugyancsak öltek, amíg tehették, Machiavelli­vel mondva, hogy a cél szentesíti az eszközt, ne is beszéljünk!) Zinder alapvetően Macbethre és tébolyult hitvesére koncentrál, az egész spektákulumot úgy tervezi meg, hogy ez a rendező szavai sze­rint kihangsúlyozottan „elborzadt rokonszenvünket” mégiscsak el­nyerő (!) tirannus lelki drámája a lehető legteljesebben bontakoz­hasson ki, a keverten korhű és szán­dékosan megkavart, eklektikus anakronisztikus, mert nem­ a korba illő elemeket is tartalmazó térben. Ehhez Miriam Guretzki geomet­rikusan megkomponált, fukcionális játéktere fantasztikus és végig áttekinthető (!) lehetőséget teremt. Egy óriási skatulya belsejében vagyunk, a különféle ajtók, for­góajtók, ablakok, a leereszkedő kötelek, a skatulya két oldalán lévő emeletes kistornyok valamiképpen a jóslatok során, a vészbányák megjelenésekor rémálomszerűen képesek képzeletünket is mozgósítva kitágítani ezt a zártnak tűnő teret... Az egyik ilyen torony­ban végig a néző előtt van Lady Macbeth, öltözik, vetkőzik, piperé­jével van elfoglalva, majd az általa kiötlött gyilkosság után­­kétség­­beesett férje helyett ő rendezi el a szcénát, hogy a leitatott testőrök­re gyanakodhassanak, ezenközben véres lesz a keze, az arca, a homlo­ka, s ezt képtelen lemosni!) bele­őrül a lemoshatatlan vérfoltokba, amelyek hallucinatórikusan és ál­landóan a gyilkosságra emlékezte­tik. Kicsid Gizella ígéretesen felíve­lő pályáján fontos állomás ez a mi­nuciózus aprólékossággal kimun­kált, elrettentő alakítás. (Nem vé­letlen, hogy az elmúlt kétszáz év magyar színésznői mennyire sze­rették a tizenkilencedik század ele­jén divatba jövő Shakespeare-t és különösen a Lady Macbethet. A korabeli kritikák a legnagyobb el­ismerés, hódolat hangján szólnak Kántorné, Laborfalvi Róza, Jászai Mari, Márkus Emília, majd Tőkés Anna Lady Macbethjéről...) Ő beleőrül, és belehal az állan­dó önvádba és a lelkiismeret-fur­­dalásba. Kicsid Gizella mondén, frivol, unatkozó és élveteg nőalak­ját fokozatosan nyeli el az örvény, Macbeth viszont kezdeti vacillálá­­sai után, noha őt is kínozzák rémál­mok, egészen hátborzongatóan belejön. Pálffy alakítása lélektani­lag is mesterien ki van dolgozva, ő is, Kicsidhez hasonlóan, sokat bíz a testbeszédre. A darab koreográfiája — Vava Ștefănescu ma a világ egyik legjobb koreográfusa — a tér számtalan elő­nyét kihasználva, fantasztikusan van felépítve. A tömegjelenetek a király báljaitól — ahol tangó szól, s a hát­térben egy tévékészülék is látszik, mintegy blaszfemikusan kibeszélve a középkori skót világból — a vész­bányák jelenéseiig azonban mindvé­gig Macbeth lelki drámájának kibon­takozását, teljesebb megértését segí­tik. Pálffy egyszerre tudja érzékeltetni a mindenkori zsarnok pusztító hata­lomvágyát s a valahai tiszta önmagára visszaeszmélő ember megundorodá­­sát önmagától, ami szkizofrén helyzet­be, az őrület közelébe sodorja őt, mi­közben rendíthetetlenül pusztít maga körül, hogy ne veszítse el könnyen szerzett hatalmát. Ismételjük, a társulat jól vizsgá­zik, a Macbeth világából azonban néhány színész kiváló teljesítményé­re, ha futólag is, de emlékeztetnünk kell: Nemes Levente Hekaté, a jós és boszorkánymester szerepében egé­szen fantasztikus jelmezben műkö­dik, mintegy mozgatva a szálakat, ő is végig a színen van (!). Banquo, a másik vezér és egykori, majd ugyan­csak elveszejtett jó barát szerepében a kissé melankolikus, de Macbethet ezzel is elveszített önmagára emlé­keztető Diószegi Attila és az ellenfél Macduff szerepében erőteljesen har­sány Debreczi Kálmán, neki kell megtörnie a varázst s megölnie a zsar­nokot , kiemelkednek a tömegből. Olyan ellenpontok ők, akik szemé­lyes tragédiája nélkül a Macbethé sem érthető. Végül, de nem utolsó­sorban Szabó Tibor kapusát és Darvas László kapitányát említhet­jük, ellenpontok ők is, a hűség és a hűtlenség megtestesítői... Könczei Árpád zenei összeállítása néha egé­szen fantasztikusan határozza meg az előadás tachikardiás szívverésre emlékeztető sajátságos ritmusát... Bogdán László Kicsid Gizella és Pálffy Tibor Barabás Zsolt felvétele 4 OLVASÓLÁMPA Lelkünkre így ül ez a kor* címmel — József Attila elhíre­­sült sorát a borítóra írva, s ezzel is felhívva a figyelmet arra a kétségtelenül bonyolult, szoros kapcsolatra, ami főként az induló Lászlóffy Aladár költészetét a nagy előd időben egyre növekedő művéhez köti — megjelent az első Lászlóffy Aladár-monográfia. (Hogy készül, lehetett tudni, hiszen évek óta jelennek meg belőle részletek folyóiratok­ban...) Széles Klára, a budapesti irodalomtörténész és kritikus negyven éve fiatalon figyelt fel az induló poétára, szoros barátság is kialakult közöttük, s ezt vállalva Széles Klára alcímként Szubjektív nemzedéktörténetet ír. S nem véletlenül. Monográfiájában, amely behatóan tárgyalja Lászlóffy hatalmas (ez idő tájt több mint negyven kötetre rúgó) élet­művét, s nemcsak a verseket, hanem Lászlóffy sajátságos prózáját is, regényeit, elbeszéléseit s a jegyzeteket, glosszá­­kat, pamfleteket is, amelyek a nyolcvankilences fordulat után teljesen természetesen kerültek a versek mellé a kitel­jesedő életműben, vállalja a barátságot, bőven idéz a költő neki írott leveleiből, verseiből, rajzos üzeneteiből. A vi­szonylag terjedelmes, s ismételjük, személyes hangú, esszé­be hajló monográfia 382 oldalából 324 a szöveg, a többi kép, rajz, illusztrációs anyag (!). Mintegy bevezetendő 1. tárgyalt műbe... (A Polis kiadót külön dicséret illeti ezért a gazdag fotóanyagért.) Azzal, hogy lemondott az objektivitásról s a hűvös távolságtartásról, és felforrósító személyes élményeként tárgyalja Lászlóffy életművét, Széles Klára, nem győzzük ismételni, a korszak egyik alapművét alkotta meg. (Az utób­bi időben monográfiák jelentek meg Sütő Andrásról, Szé­kely Jánosról, Kányádi Sándorról, Bodor Ádámról, Szőcs Gézá­ról, Hervay Gizelláról, úgy tűnik, hogy a magyaror­szági k­ritika és irodalomtörténet-írás kezdi felfedezni az erdélyi irodalmat. Persze, így jobban látszanak az iszonyú hiányok, nincs monográfia Bajor Andorról, Szabó Gyulá­ról, Páskándi Gézáról, Szilágyi Istvánról, de valami, két­ségtelen, megindult...) A szubjektív hangvétel előnyére válik a könyvnek, Széles Klára irigylésre méltó tájékozottsága, ismerve a romániai magyar irodalom meglehetősen mostoha kezelését (a lelkes vagy fanyalgó kritikusok úgy tesz­nek, mintha mindent tudnának, de félig sem tudnak semmit erről az irodalomról, helyzeteiről, kiszolgálta­tottságáról, irányairól), ez akár dicséretnek is fölfog­ható. Széles Klára alapos irodalomtörténeti kutató­idula után nagyvonalúan és mélyrehatóan elemzi Laskieffy Aladár költészetét, ennek a költészetnek az ötvenes-hatvanas évekbeli befogadása körül fel-fel­­szikrázó sajtócsetepatékat, s a hetvenes évekbeli Pezs­gő-díjak is jelezték beérkezését, majd a fordulat utáni „átalakulást”... (Páskándi kapcsán már beszéltünk e hasábokon egy konzervatív fordulatról, amely Lászlóffy Aladár kilencvenes évekbeli költészetét is jellemzi.) Írtuk már: az irodalomtörténész figyel a prózára is, részletesen elemzi az első regényt, a Héphaisztoszt s a költő egyéb prózáit is. Sajnos, a kilencvenes évek vé­gén megjelent, eddig utolsó Lászlóffy-regényre, A sere­gek írára már nem figyel, pedig érdemes lenne. A ki­lencvenes években Lászlóffy kiteljesedő költészete köti le képzeletét, s vizsgálja a versek mellett állandósuló glosszákat is. (Ezekben a pamfletbe hajló, szikrázóan szellemes Lászlóffy-szövegek direkt, jellegzetes és egyé­ni hangvé­tele— mutat­va, hogy a költő érzé­keny memb­ránként rea­gál a valóság kihívásaira — kétség­­kívül megér­demli a fi­gyelmet.) Összege­zésként el­mondható: Széles Klára monográfiája teljesíti célját, közelebb hoz­­­za az olvasó­hoz a költő mozgásban lévő életmű­vét, s közben seit és élményeit rakosgatva, közöttük „ugrálva”, mint­egy mellékesen elhelyezi ezt a művet a korszak iroda­lomtörténetében... Lehet többet várni egy monográfiá­tól? S közben pontosan írja le a helyet és a kort, ahol az életmű megszületett, dacosan, vonzóan, felejthetetlenül idézve fel a román diktatúra hideglelős, levegőtlen, agybé­nító hétköznapjait. Bogdán László * Szeles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemze­­déktörténet Lászlóffy Aladárral. 1956—2004, Polis Könyvkiadó, 2005 Monográfia Lászlóffy Aladárról KULTÚRA 2006. ÁPRILIS 1.

Next