Háromszék, 2006. április (18. évfolyam, 4737-4758. szám)
2006-04-01 / 4737. szám
Vf B — — B Haransiek MACBETH-BEMUTATÓ A TAMÁSI ÁRON SZÍNHÁZBAN Tangó, koponyák, vészbányák, gyilkosságok A David Zinder izraeli vendégrendező által színre vitt Macbeth folytatja a színház Shakespearesorozatát, s nem méltatlan Bocsárdi László Rómeó és Júliájához és Othellójához. Zinder és csapata — Miriam Guretzki díszlet- és jelmeztervező, Vava Ştefănescu és a világítástervező Yaron Abulafia — először dolgozott a helyi társulattal, s bebizonyosodott, az elmúlt évtized nem múlt el nyomtalanul, meghozta a maga pozitív hozadékait, a társulat ugyanazt a modern színházi nyelvet beszélt, mint a rendező és csapata. Jól vizsgáztak tehát!... Ezt az elején okvetlenül el kellett mondani, s most koncentrálhatunk a Macbethre, melynek címszerepében Pálffy Tibor — rajta s unatkozó, gonosz, élveteg hitvesén, a Kicsid Gizella által emlékezetesen alakított Lady Macbethen múlik a mindenkori előadás — pályafutása egyik legmegrendítőbb alakításával ajándékoz meg bennünket... A felesége magtalan hiúsága által királygyilkosságra kényszerített Macbeth, ez a hős katona a szemünk előtt válik — Shakespeare másutt használt kifejezésével — „vérnősző barom”-má, zsarnokká, aki mindent elpusztít maga körül, akiben hatalmára nézve veszélyt lát, hiszen ,,a vér vért kíván”, s „skorpiók járnak a fejében”... Tragédiája mindig, minden korban izgalmassá tette, már csak az állandó áthallások, betervezett és be nem tervezett allúziók miatt is! (Shakespeare igazán nem sejthette, hogy az elmúlt században, amikor nemcsak a kéj finomult, hanem a zsarnokság „technikája” is brutálisan vált egyértelművé, Macbethben, három évszázaddal megírása után, a korszak zsarnokai is magukra ismerhetnek, Sztálintól Hitlerig és Mao Ce-tungig, hogy most a kisebb, helyi érdekű népboldogítókról, akik ugyancsak öltek, amíg tehették, Machiavellivel mondva, hogy a cél szentesíti az eszközt, ne is beszéljünk!) Zinder alapvetően Macbethre és tébolyult hitvesére koncentrál, az egész spektákulumot úgy tervezi meg, hogy ez a rendező szavai szerint kihangsúlyozottan „elborzadt rokonszenvünket” mégiscsak elnyerő (!) tirannus lelki drámája a lehető legteljesebben bontakozhasson ki, a keverten korhű és szándékosan megkavart, eklektikus anakronisztikus, mert nem a korba illő elemeket is tartalmazó térben. Ehhez Miriam Guretzki geometrikusan megkomponált, fukcionális játéktere fantasztikus és végig áttekinthető (!) lehetőséget teremt. Egy óriási skatulya belsejében vagyunk, a különféle ajtók, forgóajtók, ablakok, a leereszkedő kötelek, a skatulya két oldalán lévő emeletes kistornyok valamiképpen a jóslatok során, a vészbányák megjelenésekor rémálomszerűen képesek képzeletünket is mozgósítva kitágítani ezt a zártnak tűnő teret... Az egyik ilyen toronyban végig a néző előtt van Lady Macbeth, öltözik, vetkőzik, piperéjével van elfoglalva, majd az általa kiötlött gyilkosság utánkétségbeesett férje helyett ő rendezi el a szcénát, hogy a leitatott testőrökre gyanakodhassanak, ezenközben véres lesz a keze, az arca, a homloka, s ezt képtelen lemosni!) beleőrül a lemoshatatlan vérfoltokba, amelyek hallucinatórikusan és állandóan a gyilkosságra emlékeztetik. Kicsid Gizella ígéretesen felívelő pályáján fontos állomás ez a minuciózus aprólékossággal kimunkált, elrettentő alakítás. (Nem véletlen, hogy az elmúlt kétszáz év magyar színésznői mennyire szerették a tizenkilencedik század elején divatba jövő Shakespeare-t és különösen a Lady Macbethet. A korabeli kritikák a legnagyobb elismerés, hódolat hangján szólnak Kántorné, Laborfalvi Róza, Jászai Mari, Márkus Emília, majd Tőkés Anna Lady Macbethjéről...) Ő beleőrül, és belehal az állandó önvádba és a lelkiismeret-furdalásba. Kicsid Gizella mondén, frivol, unatkozó és élveteg nőalakját fokozatosan nyeli el az örvény, Macbeth viszont kezdeti vacillálásai után, noha őt is kínozzák rémálmok, egészen hátborzongatóan belejön. Pálffy alakítása lélektanilag is mesterien ki van dolgozva, ő is, Kicsidhez hasonlóan, sokat bíz a testbeszédre. A darab koreográfiája — Vava Ștefănescu ma a világ egyik legjobb koreográfusa — a tér számtalan előnyét kihasználva, fantasztikusan van felépítve. A tömegjelenetek a király báljaitól — ahol tangó szól, s a háttérben egy tévékészülék is látszik, mintegy blaszfemikusan kibeszélve a középkori skót világból — a vészbányák jelenéseiig azonban mindvégig Macbeth lelki drámájának kibontakozását, teljesebb megértését segítik. Pálffy egyszerre tudja érzékeltetni a mindenkori zsarnok pusztító hatalomvágyát s a valahai tiszta önmagára visszaeszmélő ember megundorodását önmagától, ami szkizofrén helyzetbe, az őrület közelébe sodorja őt, miközben rendíthetetlenül pusztít maga körül, hogy ne veszítse el könnyen szerzett hatalmát. Ismételjük, a társulat jól vizsgázik, a Macbeth világából azonban néhány színész kiváló teljesítményére, ha futólag is, de emlékeztetnünk kell: Nemes Levente Hekaté, a jós és boszorkánymester szerepében egészen fantasztikus jelmezben működik, mintegy mozgatva a szálakat, ő is végig a színen van (!). Banquo, a másik vezér és egykori, majd ugyancsak elveszejtett jó barát szerepében a kissé melankolikus, de Macbethet ezzel is elveszített önmagára emlékeztető Diószegi Attila és az ellenfél Macduff szerepében erőteljesen harsány Debreczi Kálmán, neki kell megtörnie a varázst s megölnie a zsarnokot , kiemelkednek a tömegből. Olyan ellenpontok ők, akik személyes tragédiája nélkül a Macbethé sem érthető. Végül, de nem utolsósorban Szabó Tibor kapusát és Darvas László kapitányát említhetjük, ellenpontok ők is, a hűség és a hűtlenség megtestesítői... Könczei Árpád zenei összeállítása néha egészen fantasztikusan határozza meg az előadás tachikardiás szívverésre emlékeztető sajátságos ritmusát... Bogdán László Kicsid Gizella és Pálffy Tibor Barabás Zsolt felvétele 4 OLVASÓLÁMPA Lelkünkre így ül ez a kor* címmel — József Attila elhíresült sorát a borítóra írva, s ezzel is felhívva a figyelmet arra a kétségtelenül bonyolult, szoros kapcsolatra, ami főként az induló Lászlóffy Aladár költészetét a nagy előd időben egyre növekedő művéhez köti — megjelent az első Lászlóffy Aladár-monográfia. (Hogy készül, lehetett tudni, hiszen évek óta jelennek meg belőle részletek folyóiratokban...) Széles Klára, a budapesti irodalomtörténész és kritikus negyven éve fiatalon figyelt fel az induló poétára, szoros barátság is kialakult közöttük, s ezt vállalva Széles Klára alcímként Szubjektív nemzedéktörténetet ír. S nem véletlenül. Monográfiájában, amely behatóan tárgyalja Lászlóffy hatalmas (ez idő tájt több mint negyven kötetre rúgó) életművét, s nemcsak a verseket, hanem Lászlóffy sajátságos prózáját is, regényeit, elbeszéléseit s a jegyzeteket, glosszákat, pamfleteket is, amelyek a nyolcvankilences fordulat után teljesen természetesen kerültek a versek mellé a kiteljesedő életműben, vállalja a barátságot, bőven idéz a költő neki írott leveleiből, verseiből, rajzos üzeneteiből. A viszonylag terjedelmes, s ismételjük, személyes hangú, esszébe hajló monográfia 382 oldalából 324 a szöveg, a többi kép, rajz, illusztrációs anyag (!). Mintegy bevezetendő 1. tárgyalt műbe... (A Polis kiadót külön dicséret illeti ezért a gazdag fotóanyagért.) Azzal, hogy lemondott az objektivitásról s a hűvös távolságtartásról, és felforrósító személyes élményeként tárgyalja Lászlóffy életművét, Széles Klára, nem győzzük ismételni, a korszak egyik alapművét alkotta meg. (Az utóbbi időben monográfiák jelentek meg Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Kányádi Sándorról, Bodor Ádámról, Szőcs Gézáról, Hervay Gizelláról, úgy tűnik, hogy a magyarországi kritika és irodalomtörténet-írás kezdi felfedezni az erdélyi irodalmat. Persze, így jobban látszanak az iszonyú hiányok, nincs monográfia Bajor Andorról, Szabó Gyuláról, Páskándi Gézáról, Szilágyi Istvánról, de valami, kétségtelen, megindult...) A szubjektív hangvétel előnyére válik a könyvnek, Széles Klára irigylésre méltó tájékozottsága, ismerve a romániai magyar irodalom meglehetősen mostoha kezelését (a lelkes vagy fanyalgó kritikusok úgy tesznek, mintha mindent tudnának, de félig sem tudnak semmit erről az irodalomról, helyzeteiről, kiszolgáltatottságáról, irányairól), ez akár dicséretnek is fölfogható. Széles Klára alapos irodalomtörténeti kutatóidula után nagyvonalúan és mélyrehatóan elemzi Laskieffy Aladár költészetét, ennek a költészetnek az ötvenes-hatvanas évekbeli befogadása körül fel-felszikrázó sajtócsetepatékat, s a hetvenes évekbeli Pezsgő-díjak is jelezték beérkezését, majd a fordulat utáni „átalakulást”... (Páskándi kapcsán már beszéltünk e hasábokon egy konzervatív fordulatról, amely Lászlóffy Aladár kilencvenes évekbeli költészetét is jellemzi.) Írtuk már: az irodalomtörténész figyel a prózára is, részletesen elemzi az első regényt, a Héphaisztoszt s a költő egyéb prózáit is. Sajnos, a kilencvenes évek végén megjelent, eddig utolsó Lászlóffy-regényre, A seregek írára már nem figyel, pedig érdemes lenne. A kilencvenes években Lászlóffy kiteljesedő költészete köti le képzeletét, s vizsgálja a versek mellett állandósuló glosszákat is. (Ezekben a pamfletbe hajló, szikrázóan szellemes Lászlóffy-szövegek direkt, jellegzetes és egyéni hangvétele— mutatva, hogy a költő érzékeny membránként reagál a valóság kihívásaira — kétségkívül megérdemli a figyelmet.) Összegezésként elmondható: Széles Klára monográfiája teljesíti célját, közelebb hozza az olvasóhoz a költő mozgásban lévő életművét, s közben seit és élményeit rakosgatva, közöttük „ugrálva”, mintegy mellékesen elhelyezi ezt a művet a korszak irodalomtörténetében... Lehet többet várni egy monográfiától? S közben pontosan írja le a helyet és a kort, ahol az életmű megszületett, dacosan, vonzóan, felejthetetlenül idézve fel a román diktatúra hideglelős, levegőtlen, agybénító hétköznapjait. Bogdán László * Szeles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral. 1956—2004, Polis Könyvkiadó, 2005 Monográfia Lászlóffy Aladárról KULTÚRA 2006. ÁPRILIS 1.