Háromszék, 2009. május (21. évfolyam, 5666-5690. szám)

2009-05-01 / 5666. szám

VILÁGFIGYELŐ BOGDÁN LÁSZLÓ Magára találhat-e a világforradalmár, és ha igen, miért nem? Adalékok Eduardo Rózsa-Flores történetéhez A történet vége A tények ismertek: április 16-án, csütörtö­kön hajnalban egy Santa Cruz-i szállodában a bolíviai titkosszolgálat kommandósai tűzharc­ban lelőtték Eduardo Rózsa-Flores magyar— bolíviai—horvát állampolgárt két társával, Michael Martin Dwyer ír és az Erdélyből szár­mazó, Magyarosi Árpád magyar állampolgár­ral együtt. A „csoport” két másik tagját, egy magyar és egy horvát állampolgárt megvertek, és őrizetbe vettek. A fanatikus világforradalmárnak, veszélyes terroristának, megszállott antikommunistának,­­nacionalistának,­iszlám hívőnek stb. tartott Rózsa-Florest (aki Füst Milánnal teheti fel, most már a másvilágon a kérdést: „ez mind én voltam egykor?”) és társait Morales elnök elleni merénylettel vádolják. Kételyek merül­nek fel viszont a szállodában történtekkel kap­csolatban. Épp ezért Michael Martin ír kül­ügyminiszter a dublini közszolgálati rádióban arról beszélt, hogy kormánya kedvezően fo­gadná, ha hiteles nemzetközi vizsgálóbizottság alakulhatna, és nagyon zűrzavarosnak minősí­tette az állítólagos terroristacsoport felszámo­lásának körülményeit. Akárcsak Balázs Péter magyar külügyminiszter, aki arról beszélt, ne­héz feltételezni olyanokról, akiket hátulról lőt­tek le, hogy ellenálltak volna. Egy, a magyar médiákban gyakran szereplő, német állampol­gárságú katonai szakértő szerint­ a szállodai szobában nem voltak tűzharcra utaló go­lyónyomok a falon, feltételezése szerint tűz­harc éppen ezért nem is történt, Rózsa-Florest és két társát minden jel szerint álmában lepték meg, és kivégezték. Balázs Péter magyar kül­­ügyér még azt is hozzátette, hogy a megölt és elfogott, terroristának tartott személyek a bo­líviai belpolitikai események áldozataivá vál­tak. Rózsa-Flores Santa Cruz-i baráti társasá­gának különböző nemzetiségű tagjairól van szó, akikről nehezen feltételezhető, hogy ter­roristák lennének. „Nem látjuk pontosan, hogy mennyiben használták őket eszköznek, mennyiben voltak céljai esetleges bolíviai belpolitikai eseményeknek.” Azóta a bolíviai titkosszolgálat nyilvánosságra hozott egy igen homályos, többféleképpen is értelmez­hető videofelvételt, amelyen Rózsa-Flores és társai az elnök állítólagos megölését tervezik. A magyar televízió bemutatta Kepes András Eduardo Rózsa-Floresszel tavaly szeptem­berben készített interjúját. A férfi akkor dön­tött úgy, hogy Bolíviába megy, támogatni Santa Cruz tartomány autonómiájának kiví­vását. A Bolívia többi tartományához képest igen gazdag, és a Fidel Castro kubai elnök hí­vének tartott Morales elnök gazdaságpoliti­kája következtében igen hátrányosan érintett tartomány — amelynek különben horvát származású kormányzója van, és nagyon sok horvát emigráns él ott — autonómiát követel és esetleges elszakadást Bolíviától. Rózsa- Flores az interjúban elmondta, tudatában van annak, hogy küldetése veszélyes, Latin- Amerikában vagyunk, ahol bármi megtörtén­het, és még az ellenkezője is, de ő arra tette fel az életét, hogy az elnyomottakon segítsen, fajra, nemre, vallásra ideológiára való­­tekin­tet nélkül. Különben nem hiszi, hogy Santa Cruzba behatolnának az elnök ellenőrzése alatt álló terrorista elhárító kommandók. Itt téve­dett. Interjúja pedig jó adukat nyújtott a hatal­mához mereven ragaszkodó Morales elnöknek , aki egyik pillanatban támogatja, a másik­ban ellenzi egy esetleges külföldi vizsgálóbi­zottság létrejöttét, a halálesetek körülményeit kivizsgálandó... Bolívia máris „lépett”, és perrel fenyegetik Kepes András tévériportert, mert elhallgatta ennek az interjúnak a létét (!), noha szeptem­bertől bizonyítékai vannak arra nézve, hogy Rózsa-Flores és megbízói Santa Cruz önálló­ságára törnek, és el akarnak szakadni az or­szágtól. Épp ezért most ellenőrzik Rózsa- Flores bankszámláit, a pénzmozgásokat, kide­rítendő, kiktől is kapott pénzt tervezett akciói végrehajtásához. Mindebből világos, terroris­tának és zsoldosnak tartják a magát világforra­dalmárnak tartó férfit. Egy tékozló élet Feltehetjük a kérdést: ki is volt Eduardo Rózsa-Flores? Annál is inkább, mert a Kepes András „búcsú”-interjúján, a magyar és horvát médiában sűrűn nyilatkozó barátai és a magyar iszlám közösség tagjainak vallomásain kívül egy film is a rendelkezésünkre áll. Fekete Ibolya Chico (Kölyök) című filmje, amely Rózsa-Flores főszereplésével készült, róla is szól, az ő történetét dolgozza fel, a férfi önma­gát alakítja tehát, élete váltakozó helyszínein. A film 2002-ben a magyar játékfilmszemlén fődíjat kapott. Fekete Ibolya, a Bolse­vitával már nagy sikert arató film rendezője „ideoló­giai kalandfilmnek” nevezi művét. Az interjú­ban (Filmvilág, 2001. január) elmondja, hogy a felvételek Horvátországban, Chilében, Al­bániában, Izraelben és Magyarországon ké­szültek „valamiképpen a végeken”. „Az alap­történet Eduardo Rózsa-Floresé — eléggé is­mert is a médiából —, az ő életútjának főbb állomásaira és helyszíneire épül. Annyira ritka képlet ez, hogy ilyent kitalálni nem is lehet. (...) Eduardo nagyvonalúan bocsátotta rendel­kezésemre történeteit. Tovább cifrázza a kép­letet, hogy a film főszerepét is ő játssza — szí­nészként azt a figurát, azt a személyiséget ala­kítja, akit én megírtam. Remek színészi képes­ségekkel rendelkezik, és végül is sokkal job­ban oldotta meg a feladatot, mint ahogy amatőr szereplőtől remélné az ember. (...) Eduardo hallatlanul otthonosan mozog a legkülönfé­lébb terepeken és közegekben.” De ki is volt Eduardo Rózsa-Flores? Magyar zsidó apa és katolikus dél-amerikai spanyol anya gyermeke (mindkettő fontos lesz a későb­biekben, a jezsuita nevelés is, a zsidósághoz való közeledés is, de egyik sem jelent megol­dást), Chiléből Allende bukása után Svédor­szágba, onnan Magyarországra menekül a csa­lád. A gyermekkor tehát, Fekete Ibolya idézett interjúja szerint is „a hatvanas-hetvenes évek fordulójának forrongó, politikai küzdelmektől és forradalmaktól feszített légkörében zajlik. Che Guevara még ott menetel a halálba, a szom­szédos hegyek között (Bolíviában, ahol, tehet­jük hozzá, Rózsa-Flores életére is pontot tesz­nek a golyók — B. L.) Salvador Allendének lehet integetni a mindennapos, lelkes tüntetése­ken... Ebből az átfűtött gyerekkorból érkezik hősünk a hetvenes-nyolcvanas évek — legalább­is langyosnak nevezhető — Magyarországára, ahol semmilyen harc nem folyik semmilyen eszméért, és ha valamit, hát a konfrontációt mindenki igyekszik nagy ívben elkerülni. Aztán egyszer csak néhány évtized, mondjuk így, nyo­mott békéje után minden fel­­bolydul, és kitör a harc, neve­zetesen a délszláv háború. Hősünk útja egyenesen vezet oda, a horvát oldalra.” De most még nem tartunk itt, a felhe­­vült, önmagát kereső fiatalem­ber hadtudományokat tanul katonai akadémián, spanyol­­nyelv-tudását hasznosítandó fiatalon a Sakálnak is nevezett, világszerte körözött terrorista, Carlos tolmácsa magyarorszá­gi látogatásán. Csakhogy ő nem vonzódik a terrorizmus­hoz, ő nem zsoldosnak, hanem szabadságharcosnak készül. Erre a nyolcvanas években kevés esélye van a késő Kádár-kori Magyarországon, ’90 után azonban jön a változás, kinyílik a világ, és a kalandvágyó,önmagát kereső Rózsa-Flores megindul, a Balkánra tart nyilván, először a számára ismeretlen Albániába megy, ahol hegyi zsidó falvakban próbálja fellelni azonosságát, ezután megy el Jeruzsálembe is, a jezsuita ne­velés akár a szerzetesi életre is predesztinálná, de őt az élet vonzza, azt szeretné alakítani, a megalázottakon és megszomorítottakon, a világ árváin segíteni. Ez, tudom, fellengzősen hang­zik, de Eduardo Rózsa-Flores egész, tragikusan befejeződő, tékozló élete hitelesíti, így kerül Horvátországba önkéntesként, a nemzetközi brigádban harcolja végig a szerb—horvát há­borút, ezredesként szerel le, Horvátországban nemzeti hősnek tartják, legendás alaknak, meg­kapja a horvát állampolgárságot is, de ahogyan barátja, Brády Zoltán, a Kapu főszerkesztője elmondja — mutatva, hogy mennyire nem zsol­dos alkat volt Eduardo, s mennyire nem pénzért tette, amit tett —, az ezredesi nyugdíjat vissza­utasítja. (A sors iróniája, hogy mivel nincs tár­sadalombiztosítása, amikor később­­ infarktust kap, hozzá utazó horvát orvosok gyógyítják, feltehetőleg nemcsak azért, mert­ a visszautasí­tott ezredesi nyugdíjával horvát társadalombiz­­tosítás is jár...) Visszatér Magyarországra, ahol elkészül a ró­la szóló film, újságírással foglalkozik. Itt jön az újabb kaland, ő, a jezsuita és hithű zsidó áttér az iszlám hitre, s a magyarországi iszlám közösség megbecsült tagja lesz. A Chico című filmről szó­ló kritikájában (Balkáni anziksz, Filmvilág, 2002. február) Hirsch Tibor leírja, „...ahogy fogy a hit az eszmében, a viszonylag fiatal kísértetek, Marx és Guevara helyett már csak az ezeréves lovagi galantéria sugallja a szabályokat, civilt nem gyilkolunk. A következő hazatérési kísérlet az otthonos hité. Otthonos hit kettő is van: a ke­reszténység anyai ágon, jezsuita paptanárok köz­­vetítésével, és az apai nagyszülők zsidó vallása. A két vallás közös déja vu helyszíne Jeruzsá­lem. Otthonra lehetne lelni itt, mondjuk szerze­tesként egy kolostorban, egyesítve az eszme tisz­teletét, a katonás fegyelmet, az örök keresés megszokott állapotát, és nem mellékesen a lova­­gias humanizmust.” Ám Eduardo haditudósító lesz, majd önkéntes Horvátországban. Hirsch Tibor szerint: „A Balkán keresztben-hosszában férfinak való, akárcsak Dél-Amerika. Kínos, hogy éppen nemzetállamok születnek benne, de hát zsarnokság ellenében születnek, és Chico számára a zsarnokság az igazi fogódzó. Ahol zsarnok van, ott igazság is van, igaza van annak, aki a zsarnok ellen harcol. Chico, aki középkorú­vá érve elvesztette a hazatérés illúzióit, nem ke­resi többé az eszmét, a vallást, a kizsákmányoltak szolidaritását.” Ez a film hősére nagy valószínűség szerint igaz lehet, de Eduardo Rózsa-Flores eltékozolt élete nem ért véget a film végével, értelemsze­rűen folytatódott tovább. Más hangok jöttek, más szobák. Állítólag undorodott a magyar belpolitikai hazugságáradattól, ő szerezte meg és hozta nyilvánosságra Gyurcsány Ferenc őszödi be­szédét is. Akkor már a világlapok tudósítója­ként egyre többet foglalkozott Dél-Amerika problémáival általában, és anyja szülőhazája, Bolívia problémáival különösen. Hirsch Tibor idézett kritikája végén empatikusan jegyzi meg, hogy Chico és Eduardo Rózsa-Flores il­lúziói egy részének elveszítése után is „hihet még sok-sok lokális és pillanatnyi igazságban, amit mindig megérez a kóbor lovag, és mindig a jó oldalra áll...” De hát ez viszonylagos, mint ahogyan az utol­só, bolíviai kaland esetében is nehezen lehet in­nen, erdélyi sündisznóállásból eldönteni, hogy egy állam és egy önállóságra, esetleges elszaka­dásra törekvő tartomány vitájában melyik olda­lon is áll az igazság, s melyik a jó oldal. Egyáltalán van-e ilyen? Ahogy egyik gyönyörű novellája végén Danilo Kis megállapítja: „A történelmet a kró­nikaírók írják, a legendákat a nép szövi. Bizonyos csak a halál.” És csak reménykedhetünk abban, hogy egy­szer kiderülnek Eduardo Rózsa-Flores és tár­sai halálának valóságos körülményei, az igazi ok, amiért végső soron kivégezték őket, leöl­ték, mint a kóbor kutyákat, pedig ők kóbor lo­vagok voltak inkább, s hittek abban, hogy van rossz oldal és jó oldal, létigazság és zsarnok­ság, és hogy ők a jó oldalon állnak... Eduardo Rózsa-Flores (balra) —jelenet a Chico című filmből _____________11IÍVÜ LILTE 2009. május 1., péntek 0

Next