Háromszék, 2011. december (23. évfolyam, 6456-6479. szám)

2011-12-02 / 6456. szám

11 NYÍLT TÉR Háromszék BOLDIZSÁR BÉLA, Bélafalva. Az utóbbi időben nem végeznek ingyenes analíziseket Kézdivásárhelyen - illetve van, ahol igen, de ott sem mindenkinek. Úgy hírlik, egy fővárosi laboratórium is megjelent a városban, de en­nek a szolgáltatásaihoz sem akárki férhet hozzá, pedig az egészségbiztosítást mindenki fizeti - és sokan még a labo­ratóriumi vizsgálatokat is. Úgy érzem, a biztosítót nem érdekli Felső-Háromszék, vagy talán úgy vélik, hogy még nem eléggé szegény ez a vidék? A napokban egy több­­gyermekes anyát vittem el Csíkszeredába, mert ott ingyen elvégeztek olyan kivizsgálásokat, amiért itthon egy tehén árát kellett volna kiadni. Hogy is van ez, tisztelt urak, önök a mi adóinkból élnek, és mégis a mi nyakunkra húzzák rá a hurkot? PAKUCS ETELKA, Nagyborosnyó. A sepsiszentgyör­gyi önsegélyző pénztár tagjainak Reménység nyugdíjasklub­ja immár 16. születésnapját ünnepelte. A nagy létszám miatt az Orchidea vendéglőben gyűltünk össze, amely pompás ter­mével és elegánsan felszolgált vacsorájával elbűvölte a közel ötven résztvevőt. Ez a 16 év a klub tagjainak sok örömet, sok jó barátot szerzett itthon és a szomszédos országokban. A ma­gyar hon minden részébe eljutottunk, cserekirándulásokkal is gazdagodtunk, tevékenységünket mindig értékelte és támo­gatta a város önkormányzata, és mi minden együtt töltött időt jó kedvvel fűszereztünk. A sok magányos ember ilyenkor nem volt egyedül, megtalálta mindenki, mire szíve vágyott, és feledte baját, baját. Jártunk városra, falura, az idősek vi­gasztalására, és igyekeztünk örömet szerezni tarka műso­runkkal. Történelmi emlékhelyeket látogattunk meg, iroda­lomórákat tartottunk, neves elődeinkről is megemlékeztünk. Néhányan kiestek közülünk - emlékeinkben megőrizzük őket, de nekünk, kik a klubot létrehoztuk, megállnunk nem szabad. Ha elfáradunk, pihenünk egyet, és egymás kezét fog­va adunk hálát, hogy e napot megértük. IGYÁRTÓ ATTILA, Gidófalva. Évek óta naponta több­ször autózom Sepsiszentgyörgyre, de most először élvezem is az utazást. Valahányszor rátérek a főútra (DN 12), úrrá lesz rajtam egy olyan fajta jóérzés, amit eddig csak akkor éreztem, amikor átléptem a román-magyar határt, és szembesültem az­zal a hatalmas különbséggel, ami az utak minőségét és milyen­ségét illeti. Ugyanis az aszfalt sima, a fehér csíkok - már ottlé­tük is szenzáció - még egyenesek is, és az a sok, fényvisszave­rőkkel ellátott jelzőtábla nemcsak a szükséges információkkal látja el a járművezetőket, de bizonyos mértékben éjszaka is éberen tartja őket, és nem utolsósorban a szemnek is tetszetős a látvány. Ettől az érzéstől olyan európainak érzem magam, de ugyanakkor szorongani is kezdek, hogy meddig marad ez ilyen szép? Hiszen tudjuk, hogy pár éve még voltak az útszélen fehér cövekek, amelyek fehér és piros macskaszemekkel segítették az éjszakai utazót, ám elég rövid idő után eltűntek, gondolom, „majd jó lesz valamire” jelszóval vitték a gyalogosok, szekere­sek, ki tudja, kik. E kis macskaszemek nélkül pedig m­it sem érnek a széljelző cövekek. Egyelőre még hiánytalanok, a jel­zőtáblákat sem csavargatták-hajlították el. Tehát, kedves autósok, élvezzétek a veze­tést, amíg lehet! Én ezt teszem. P. GY., Székelyudvarhely. Idei szabad­ságomat Sepsiszentgyörgyön, szülővárosomban töltöttem a rokonaimnál, és néhány olyan tapasztalatot is szereztem, amely kissé felháborított. Meglepő, hogy egyes emberek mennyire kapzsik, maguknak valók tudnak lenni, s ezért még attól sem riadnak vissza, hogy embertársaikat becsapják. És még csak nem is szégyellik magukat! A szemeljai úgynevezett dollárpia­con egy illyefalvi nő ahelyett, hogy tisztelné a vásárlóit, még le is csúfolja őket - nem elég, hogy hazudik nekik. A rokonom szomszédját a felesége kiküldte egy kis friss paszulyért, aki az illető ,,hölgyhöz” ment vásárolni. Persze megkérdezte, hogy friss-e a paszuly, az meg rávágta: hát persze! Boldogan vitte haza, na de a feleség már nem volt annyira boldog, amikor meglátta a paszulyt, amely minden volt, csak friss nem: mind ki kellett bontania a szemeket, hogy valamit megmentsen belő­le. Egy maréknyi szemes paszuly maradt a levesbe. Szóval, némelyeknek minden eladó. De a legszebb az, hogy ugyanez az árus egyszer azt mondta: „ezek a blokkosok minden sz...t megvesznek”. Kihez intézte szavait, nem tudom, de más is meghallotta... Bizony ama hét év nagyon hiányzik egyesek­nél... Az Újnegyedben amúgy is érdekes az élet, két „úriember” például gondolt egyet, és kisajátított magának két parkolóhe­lyet a Golgota vendéglővel átellenben: egyszerűen leszúrtak két betonvasat a földbe, átkötötték lánccal, és máris megvolt a saját kis parkolójuk, melyért, gondolom, nem fizetnek egy ba­nit sem a városi tanácsnak. Egy másik „úriember” fogta magát, és a 18-as tömbház előtti zöldövezet kellős közepébe ruhaszá­rítót készített. Ez igazán egyedi és különleges megoldás, de vajon hová jutnánk, ha mind így járnánk el? Az utca hangja • • Örökségünk az óvodában A Gulliver napköziben novemberben elevenítették fel az őszi ünnepkörhöz tartozó szüreti bált. A színvonalas, „tiszta forrásból” merített ünnepséget a hangulatosan fel­díszített tornateremben tartották, amely zsúfolásig telt a székely ruhás óvodásokkal, szülőkkel, hozzátartozókkal. A népi hagyományokat gyermekjátékokkal ötvöző mű­sort színes­ lélekkel adták elő az iskolába készülők - az óvónők által elültetett magok jó táptalajra leltek, s maj­dan ígéretes rügyek fakadását ígérik. A szellemiek mel­lett a tárgyi örökség egy-egy darabjával, kis kézi szőlő­préssel és az ebből csavart nedűvel is megismerkedhettek a hagyományápolók, a gondosan megválogatott zene, a közös éneklés és a tánc, a vidám, oldott hangulat, mind­mind hozzájárult a rendezvény sikeréhez. Igazi közössé­gi élmény volt, köszönjük! LÁSZLÓ EMESE, Sepsiszentgyörgy Ebtörvény és kutyavilág SYLVESTER LAJOS Megszavazta a kutyatörvényt a parlament. Olvasom s hallom, hogy az állatvédők százas serege kiabálta a parla­mentben a kutyákat a törvények ketrecébe szorító hon­atyákra, hogy „Gyilkosok!” ! Én magamat a kutyabarátok közé sorolom, pedig lenne okom rá, hogy orroljak rájuk. A csernátoni Lovaskerttől Kommandóig vagy a Duna-deltáig többször is belém ha­raptak, de tették - s teszik­­ ezt képletesen embertársaim is. Miért neheztelnék hát a kutyákra? És legtöbbször nem is a kutya, hanem én voltam a hibás. Többnyire azért, mert rossz időben rossz helyen jártam? Az utóbbi időben azonban a kutyaszeretetem mérséklő­dött. Sietek előrebocsátani: nem a kutyák, a gazdáik és szimpatizánsaik miatt. Garázsaink a tömbház belső udvarán találhatóak. Az utóbbi időkben borzongva közelítek, különösen este, mert ha a zseblámpát napközben a kocsiban vagy máshol felej­tem, nagy az esélye, hogy valami szerencsét hozó masszá­ba belegyalogolok. A tömbházlakásos kutyagazdik néme­lyike ugyanis a garázs elé kapatta kedvencét, s a Pavlovtól ismert feltételes reflex ingere szerint a kutyus egy nagyot kakál a garázsajtó elé. Ha véletlenül ilyenkor arra járok, a kutyasétáltató hölgy kecsesen félrefordítja a fejét, már­­ványlóan nemes arca ilyenkor olyan, mint a világhírű állat­védővé nemesedett Brigitte Bardot-é, aki képes volt még Adrian Năstase miniszterei­ HATÁRHELYZETEK nek urat is európai penitenciára rendeltetni a 6. romániai medvék sorsa miatt. Ilyen mérvű méltóságteljes­ség láttán szólni sem merek, s amúgy még mindig nem tu­dom, mikért írnám ki a garázsajtóra az ő nyelvén, hogy meg ne sértsem: Undorodom a kutyaszartól! Szóval amikor Dobridzsa felé a brăilai kikötőben komppal átkeltünk a Dunán, a többórás várakozás közben a hosszú ko­csisor mellett a napon aszalódva megszámoltam 31 kutyát-volt köztük háromlábú is -, szegények kilátszó bordáján cimbal­­mozni lehetett volna, szemük legyektől körülrajzott és csipás volt, ha valaki beléjük rúgott, akkor sem inaltak el, nem is nyü­szítettek szerencsétlenek, mintha tudnák, hogy ez is energia­­veszteséggel jár. A kocsiból a gyerekek kidobálják a celofánsze­rű csokoládés göngyöleget, ezt a kutyák pártállástól függetlenül egymásra mozogva lenyelik, és érdekes módon, az emészthetet­len csomagolóanyagot kiürítik. Ott és akkor ezt szinte természe­tesnek tartottam, a hely specialitásai közé soroltam, mint a „par­­zsválé moldoveneşti” nevű darált húslapótyák fölött dongó le­gyek rajait - jelezni kívánom, hogy nem vagyok kényes termé­szetű -, de itthon a garázs előtti canis mergától kiráz a hideg. Nemcsak magamért. Hanem azért, hogy gyerekeink, unokáink - akikben a védekezési immunrendszer még nem 3**155 alakulhatott ki, mint bennünk - a homoko­zóban benyalják, cipőjük talpán hazahord­ják, porított formában belélegzik ezt a for­telmét, ami nemcsak undorító, hanem veszélyes, százféle betegséget okozó. Interneten beleolvastam, hogy hányféle bajnak az okozója a kutyaszar. Nem részletezem. Az a véleményem, hogy a tömbházi kutyatartók egy ré­sze - tisztelet a kivételnek - csak a belsőudvari, utcai, köz­téri és parlamenti bekiabálások „szintjéig” nőtt fel, a kutya­tartási kultúrát nem tartja a pórázon, kutyasétáltatás közben hányja a farát, mint a torba menő kutya, és rendelkezésére bocsáthatnak ingyen vagy potom pénzért kutyagumi zacs­kót, ő csak a kutyasétáltatás koreográfiáját és szertartását sajátította el, no meg az ugatást az ellen, hogy a drágalátos ebeket nehogy kutyamenhelyre vigyék, s ha jól emlékszem, hónap múltán nehogy a kutyust örökre elaltassák. 2011. december 2., péntek Sír a Rétyi Nyír Szinte lehetetlen elfogadni, hogy Kelemen Antal, a zenekultúra és ezen belül a fúvószene tanítómestere, szervezője és mindenese már nincs, utolérte őt is az el­kerülhetetlen vég. Ő már régóta, és betegen is a közösséget szolgálta, családjával együtt kitartóan, fáradhatatlan munkával nevelte a jövendő nemzedékeket. Nyaranként a Rétyi Nyír a fúvósok zenéjét visszhangozta - most sír a Nyír. Pedagógusi életműdíját már nem tudta átvenni, pedig nagyon rászolgált: a fúvószene sokat jelent minden ze­nekedvelő embernek Sepsiszentgyörgyön is, ahol jó pár éve nyáron minden vasárnap, s jeles ünnepekkor (fúvós találkozókon, megyei rendezvényeken, március 15-én) várták felvonulásukat, a lelkes csapatok zenéjét, mert ők mindig ünnepet teremtettek. Kelemen Antal karnagy többször hangoztatta: „nyel­vében ÉL és dalában ÉREZ a nemzet! ” Hiszem és remélem, hogy ezután is felcsendül majd a fiatal fúvósok szép zenéje, és az ő emléke ott lebeg, hite­leiké ott ragyog mindenkor a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park zenepavilonja körül, mindnyájunk lelkében. Daloljanak neki az égi madarak. BORKA (BUDAI) KLÁRA, Sepsiszentgyörgy Ünnep előtt... Pillanatkép Sepsiszentgyörgy központjából Az oldalt szerkeszti: Demeter J. Ildikó

Next