Háromszék, 2018. augusztus (37. évfolyam, 8461-8486. szám)
2018-08-01 / 8461. szám
Háromszék 2018. AUGUSZTUS 1., SZERDA KÖZÉLET SZÓVÁ TESSZÜK A költőnő és a brassói orvos sirámairól A Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma és a Nemzet Útja Egyesület által szervezett vasárnapi megmozduláson Bukarestben pár százan voltak jelen, akik a bukaresti parlament által július elején megszavazott közigazgatási kódexnek a romániai magyarok számára kedvező rendelkezései ellen tüntettek. A szervezők szerint a közigazgatási kódex elfogadásával gyakorlatilag a magyar nyelv második hivatalos nyelvvé válik Székelyföldön, és Románia azon megyéiben is, ahol számottevő a romániai magyarok száma. A tüntetés után a három székely megye önjelölt román képviselői és a megmozdulás szervezői a Realitatea tévéstúdió vendégei voltak. Közülük ketten - Mihai Tîrnoveanu brassói orvos, a Nemzet Útja Egyesület vezetője és a kézdivásárhelyi Mihaela Aionesei többkötetes költőnő - vehemens támadást intéztek Bokor Tibor polgármester és a helyi románságot úgymond terrorizáló kézdivásárhelyi magyarság ellen. Az általuk hangoztatott kijelentéseket összevetettük a tényállással. Az egyesület elnöke azt állította: „Sok esetben a helyi hatóságok valóságos terrort alkalmaznak, amiről nem nagyon beszél senki. Ez a valóság”. A műsorvezető kérésére, hogy mondjon egy konkrét esetet, Mihai Tîrnoveanu arról beszélt, milyen nehéz Kézdivásárhely főterén felvonulni december elsején a román trikolórral. Amikor részt vettek a felvonulást engedélyező bizottság ülésén, a város polgármestere a szemükbe mondta, hogy december elsején egyetlen román sem fog menetelni a városban, de végül sikerült kivitelezni a felvonulást - fejtegette. Szerinte 2015. december elején az azóta jogerősen elítélt székely terroristák ártatlan gyermekeket akartak levegőbe röpíteni, a terroristák célpontjai ők maguk és nagyon sok kisgyermek - akik kezében a trikolórok és ikonok voltak - lett volna. Ezt követően a Paşcaniban született költőnő vette át a szót, és elsírta, hogy a románok kénytelenek elköltözni a városból, csak idén legalább tíz olyan román családról tud, amelyek elköltöztek vagy költözőfélben vannak, mivel gyermekeik nem tanulhatnak anyanyelvükön. „Nekünk nincs román iskolánk, nincs óvodánk, nincs román középiskolánk, nem is volt soha, csupán román tagozatok vannak a létező általános iskolák, óvodák és líceumok keretében. Kézdivásárhelyen egyetlen középiskola maradt, ahol román osztályok is működnek könyvelőség és mezőgazdaság szakkal” - panaszolta el Mihaela Aionesei. Ezek után nézzük meg, kik is a románok önjelölt képviselői, és miről nem beszéltek az országos tévécsatorna kamerái előtt. Mindenekelőtt az nem világos, hogy a december elsejei felvonulást Kézdivásárhelyen 2014 óta miért épp egy brassói orvos szervezi, és nem a helybeli románság képviselői. Akit egyébként a múlt évi ünnepségen Dan Tanase szolgálatos feljelentővel láttunk együtt az ortodox templom előtt. Az sem mellékes, hogy 2017. december 5-én a kézdivásárhelyi román közösség helyi képviselői, az időközben megszűnt Román Lélek Helyi Fejlesztési és Kulturális Egyesület vezetői nyilvánosan elhatárolódtak a brassói orvos által szervezett főtéri meneteléstől. Constantin Pătru, Ioana Nela Felea, Nelu Norocea, Mihaela Cristea és Monica Rusu akkor elmondták: nem értettek egyet a brassói egyesület által szervezett, a Gábor Áron teret is érintő párhuzamos meneteléssel, és továbbra is a legnagyobb egyetértésben és békességben óhajtanak élni a kézdivásárhelyi magyarokkal, akiknek tisztelik nemzeti ünnepét, és pár éve koszorúznak is Gábor Áron szobránál. „Nekünk december elseje után is itt kell élnünk a magyarokkal együtt, hiszen magyar szomszédaink és barátaink vannak” - mondotta Constantin Pătru, hangsúlyozva: nem ők hívták ide a főtéren felvonuló, más vidékekről érkezett románokat. Aztán arról sem ejtettek egy szót sem a terrorizmust kiáltó stúdióvendégek, hogy petárdákkal mégis miként lehetett volna robbantani. Arról is mélyen hallgattak, hogy a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az 18 491-es lélekszámú város lakosságából 16 597 magyar nemzetiségű, és alig 1280 a románság lélekszáma. Ettől függetlenül a helyi tanácsban két román képviselő foglal helyet, és az ülések két nyelven zajlanak. Román óvodai csoportok működnek a Manócska és a Csipkerózsika Napközi Otthonban, illetve a 3. számú óvodában. A Turóczi Mózes-iskolában 1976 óta megszakítás nélkül létezik román tagozat. Az I-IV. osztályokban 53, az V-VIII. osztályokban pedig 51 tanuló kezdi meg az új tanévet. A Petőfi Sándor-iskolában a rendszerváltás előtt és után is létezett román tagozat, de elfogytak a román tanulók, ezért a megmaradt pár diákot átvitték a Turócziba. Az Apor Péter Szakközépiskolában - ahol az aligazgató román nemzetiségű - négy román nyelvű középiskolai osztály kezdi meg az új iskolaévet aránylag kevés tanulóval, kilencedikbe alig tízen iratkoztak be. Ilyen kevés, létszámon aluli tanulóval miként működhetne önálló román általános, illetve középiskola? Az is az igazsághoz tartozik, hogy a módosabb szülők a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnáziumba járatják gyermekeiket. Annyira üldözik el a románokat a városból, hogy a legtöbb máshonnan érkezett, itt szolgált, majd nyugdíjba vonult rendőr helyben maradt, eszük ágában sincs visszaköltözni szülőhelyükre. Két sikeres magánvállalkozás, a Skat-Kart cég és a Petőfi filmszínház épületében működő cég tulajdonosa román nemzetiségű. Ugyanakkor a nemzeti és a helyi rendőrség főnökei románok. A kézdiszéki tizenhárom rendőrőrs közül egyetlenegynek magyar a parancsnoka. Hol itt a nagy elnyomás, a terror? A múlt évi december elsejei felvonulást engedélyező bizottság egyik tagja - aki nem vállalta a nyilvánosságot - határozottan tagadta a brassói orvos azon állítását is, amely szerint Bokor Tibor azt mondta volna, hogy december elsején egyetlen román sem fog menetelni a városban. Megnéztük a költőnő Facebook-oldalát is. Ott az olvasható, hogy nemrég ötven könyvet adományozott a Báró Wesselényi Miklós Városi Könyvtárnak - közöttük a legújabb verseskötetét is dedikálta -, és gyűjtésbe kezdett, hogy egészüljenek ki a román könyvállomány polcai. Tudni kell, hogy a hatvanezres állományú könyvtár köteteinek harminc százaléka román nyelvű, a több mint kétezer olvasóból pedig kereken heten románok. Talán azért is a magyarság a hibás, hogy csak ennyien látogatják a könyvtárat?! IOCHOM ISTVÁN Trikolórerdő Kézdivásárhely főterén -Mihai Tîrnoveanu december elsejei rendezvényétől a helyi románság vezetői elhatárolódtak A SZERZŐ ARCHÍV FELVÉTELE kármentő Szombat ombat délután volt, már úgy eszébe hajló, a hétnek s napnak az az időszaka, amikor az ember hajlamos a nagylelkűségre. Ilyenkor az asszonynak megígéri, hogy másnap főz, mos és takarít, a gyermeknek, hogy elmennek együtt biciklizni, a kutyának, hogy este dupla adag kaját kap. Persze, mindebből csak a kutya vacsorája a bizonyos, de ne szaladjunk előre az időben, egyelőre még ott tartunk, hogy az ember azon a szép nyári estén jókedvében van. Még arra is hajlamos, hogy kinézzen az utcára, bár ott mostanság semmi látnivaló, már hetek óta feltúrva, igaz, ezek olyan munkások, hogy amit délelőtt kiásnak, délire visszatemetik, úgyhogy nagyjából járható az útfelület, de a helybeliek megszokták már, hogy erre járni nem érdemes sem autóval, sem gyalog, hát lélek se odakinn. Következésképp néznivaló sincs az utcán, igazából nem is azért megy előre az ember a kapuhoz, hogy világot lásson, hanem mert a szombatnak olyan a hangulata. Mégis arra ténfereg valaki, az utca túloldaláról integet, hogy kérdeznivalója lenne. Illedelmesen köszön, bocsánatot kér, hogy fenntart, csak egy kis kérése lenne. Nem magáért, mert ő olyat sosem csinált, hogy magának kérjen, de felesége asztmás, meg kéne vásárolnia a légzését megkönnyítő szprét, és csupán tíz feje hiányzik hozzá, ha esetleg ki tudnám segíteni, azt nagyon köszönné. Nézem a férfit, lehet negyven- vagy akár hatvanéves is, arcáról nehezen meghatározható a kora. Szeme kissé keresztben áll, de nem lép annyira közel, hogy leheletét érezni lehessen. Hallgatásomat valószínűleg érdeklődésem jeleként értelmezi, hát folytatja. A köztisztasági vállalatnál dolgozik már huszonhárom éve, most is éppen a főnökétől jön, aki biztosan adott volna neki kölcsön, akár ötszáz lejt is, mert tudja róla, hogy becsületes ember, de a főnök épp nincs otthon, és tőlem sem örökre kérne, csupán kölcsönbe, ha akarom, ott hagyja zálogba a személyazonosságiját, csak segítsek rajta. Továbbra sem szólalok meg, és úgy tűnik, ő is kifogyott az érvekből. Én azon gondolkodom, hogy ha rangsorolnom kellene a sok kéregetős dumát, amit az évek során hallottam, akár az életben, akár filmeken, ez mindenképp bekerülne a top tízbe; ő talán azon, hogy mit hagyott ki a jól felépített történetből. Szótlan méregetjük egymást, mint szorítóban az ökölvívók, akik még nem mérkőztek meg egymással, csak képernyőn tanulmányozták ellenfelük technikáját, hát mindketten a másik kezdeményezésére várnak. Tekintetem a kezére téved, munkáskéz, állapítom meg, s mert szombat volt, arra gondoltam, akár igaz is lehet, amit mondott. Valamiért az asszociációk titkát megfejti-e valaki valaha? - Szilágyi Domokos jut az eszembe. Átnyújtok hát neki egy tízest, csak annyit kérdezek, melyik gyógyszertár van nyitva ilyenkor. Hát az ott fenn, a sarkon, mondja kissé bizonytalanul. A Golgotánál?, kérdezem. Az, az, csap le hálásan szavamra, és egyetlen mozdulattal elsüllyeszti a bankót zsebében. Búcsúzás előtt még visszaszól, hogy holnap, de legkésőbb holnapután megadja a pénzt. Nem hittem el. És eszem ágában sem volt ellenőrizni, hogy az a gyógyszertár-e az ügyeletes. Mert szombat volt, és mert a Szilágyi-vers vége így hangzik: „(...) Ti játsszatok. / Én majd őrzöm a látszatot.” VÁRY O. PÉTER