Háromszék, 2018. augusztus (37. évfolyam, 8461-8486. szám)

2018-08-01 / 8461. szám

Háromszék 2018. AUGUSZTUS 1., SZERDA KÖZÉLET SZÓVÁ TESSZÜK A költőnő és a brassói orvos sirámairól A Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma és a Nemzet Útja Egyesület által szervezett vasárnapi meg­mozduláson Bukarestben pár százan vol­tak jelen, akik a bukaresti parlament által július elején megszavazott közigazgatási kódexnek a romániai magyarok számára kedvező rendelkezései ellen tüntettek. A szervezők szerint a közigazgatási kódex elfogadásával gyakorlatilag a magyar nyelv második hivatalos nyelvvé válik Székelyföldön, és Románia azon megyé­iben is, ahol számottevő a romániai ma­gyarok száma. A tüntetés után a három székely megye önjelölt román képviselői és a megmozdulás szervezői a Realitatea tévéstúdió vendégei voltak. Közülük ket­ten - Mihai Tîrnoveanu brassói orvos, a Nemzet Útja Egyesület vezetője és a kéz­­divásárhelyi Mihaela Aionesei többkötetes költőnő - vehemens támadást intéztek Bokor Tibor polgármester és a helyi ro­mánságot úgymond terrorizáló kézdi­­vásárhelyi magyarság ellen. Az általuk hangoztatott kijelentéseket összevetettük a tényállással. Az egyesület elnöke azt állította: „Sok esetben a helyi hatóságok valóságos ter­rort alkalmaznak, amiről nem nagyon beszél senki. Ez a valóság”. A műsorve­zető kérésére, hogy mondjon egy konkrét esetet, Mihai Tîrnoveanu arról beszélt, milyen nehéz Kézdivásárhely főterén fel­vonulni december elsején a román triko­lórral. Amikor részt vettek a felvonulást engedélyező bizottság ülésén, a város polgármestere a szemükbe mondta, hogy december elsején egyetlen román sem fog menetelni a városban, de végül sikerült kivitelezni a felvonulást - fejtegette. Sze­rinte 2015. december elején az azóta jog­erősen elítélt székely terroristák ártatlan gyermekeket akartak levegőbe röpíteni, a terroristák célpontjai ők maguk és na­gyon sok kisgyermek - akik kezében a tri­kolórok és ikonok voltak - lett volna. Ezt követően a Paşcani­ban született költőnő vette át a szót, és elsírta, hogy a románok kénytelenek elköltözni a város­ból, csak idén legalább tíz olyan román családról tud, amelyek elköltöztek vagy költözőfélben vannak, mivel gyermekeik nem tanulhatnak anyanyelvükön. „Ne­künk nincs román iskolánk, nincs óvo­dánk, nincs román középiskolánk, nem is volt soha, csupán román tagozatok van­nak a létező általános iskolák, óvodák és líceumok keretében. Kézdivásárhelyen egyetlen középiskola maradt, ahol ro­mán osztályok is működnek könyvelőség és mezőgazdaság szakkal” - panaszolta el Mihaela Aionesei. Ezek után nézzük meg, kik is a ro­mánok önjelölt képviselői, és miről nem beszéltek az országos tévécsatorna ka­merái előtt. Mindenekelőtt az nem világos, hogy a december elsejei felvonulást Kézdivá­sárhelyen 2014 óta miért épp egy brassói orvos szervezi, és nem a helybeli román­ság képviselői. Akit egyébként a múlt évi ünnepségen Dan Tanase szolgálatos felje­lentővel láttunk együtt az ortodox temp­lom előtt. Az sem mellékes, hogy 2017. december 5-én a kézdivásárhelyi román közösség helyi képviselői, az időközben megszűnt Román Lélek Helyi Fejlesztési és Kulturális Egyesület vezetői nyilváno­san elhatárolódtak a brassói orvos által szervezett főtéri meneteléstől. Constan­tin Pătru, Ioana Nela Felea, Nelu Norocea, Mihaela Cristea és Monica Rusu akkor elmondták: nem értettek egyet a brassói egyesület által szervezett, a Gábor Áron teret is érintő párhuzamos meneteléssel, és továbbra is a legnagyobb egyetértésben és békességben óhajtanak élni a kézdivá­sárhelyi magyarokkal, akiknek tisztelik nemzeti ünnepét, és pár éve koszorúznak is Gábor Áron szobránál. „Nekünk decem­ber elseje után is itt kell élnünk a magya­rokkal együtt, hiszen magyar szomszé­daink és barátaink vannak” - mondotta Constantin Pătru, hangsúlyozva: nem ők hívták ide a főtéren felvonuló, más vidé­kekről érkezett románokat. Aztán arról sem ejtettek egy szót sem a terrorizmust kiáltó stúdióvendégek, hogy petárdákkal mégis miként lehetett volna robbantani. Arról is mélyen hall­gattak, hogy a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az 18 491-es lélekszámú vá­ros lakosságából 16 597 magyar nemze­tiségű, és alig 1280 a románság lélekszá­­ma. Ettől függetlenül a helyi tanácsban két román képviselő foglal helyet, és az ülések két nyelven zajlanak. Román óvodai csoportok működnek a Manócska és a Csipkerózsika Napközi Otthonban, illetve a 3. számú óvodában. A Turóczi Mózes-iskolában 1976 óta megsza­kítás nélkül létezik román tagozat. Az I-IV. osztályokban 53, az V-VIII. osztályokban pedig 51 tanuló kezdi meg az új tanévet. A Petőfi Sándor-iskolában a rendszerváltás előtt és után is létezett román tagozat, de elfogytak a román tanulók, ezért a meg­maradt pár diákot átvitték a Turócziba. Az Apor Péter Szakközépiskolában - ahol az aligazgató román nemzetiségű - négy ro­mán nyelvű középiskolai osztály kezdi meg az új iskola­évet aránylag kevés tanulóval, kilencedikbe alig tízen iratkoztak be. Ilyen kevés, létszámon aluli tanulóval miként működhetne önálló román álta­lános, illetve középiskola? Az is az igazsághoz tartozik, hogy a módosabb szülők a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnáziumba járat­ják gyermekeiket. Annyira üldözik el a románokat a városból, hogy a legtöbb máshonnan érkezett, itt szolgált, majd nyugdíjba vonult rendőr helyben ma­radt, eszük ágában sincs visszaköltözni szülőhelyükre. Két sikeres magánvállal­kozás, a Skat-Kart cég és a Petőfi filmszín­ház épületében működő cég tulajdonosa román nemzetiségű. Ugyanakkor a nem­zeti és a helyi rendőrség főnökei romá­nok. A kézdiszéki tizenhárom rendőrőrs közül egyetlenegynek magyar a parancs­noka. Hol itt a nagy elnyomás, a terror? A múlt évi december elsejei felvonu­lást engedélyező bizottság egyik tagja - aki nem vállalta a nyilvánosságot - ha­tározottan tagadta a brassói orvos azon állítását is, amely szerint Bokor Tibor azt mondta volna, hogy december else­jén egyetlen román sem fog menetelni a városban. Megnéztük a költőnő Facebook-olda­­lát is. Ott az olvasható, hogy nemrég ötven könyvet adományozott a Báró Wesselé­nyi Miklós Városi Könyvtárnak - közöt­tük a legújabb verseskötetét is dedikálta -, és gyűjtésbe kezdett, hogy egészüljenek ki a román könyvállomány polcai. Tud­ni kell, hogy a hatvanezres állományú könyvtár köteteinek harminc százaléka román nyelvű, a több mint kétezer olva­sóból pedig kereken heten románok. Talán azért is a magyarság a hibás, hogy csak ennyien látogatják a könyv­tárat?! IOCHOM ISTVÁN Trikolórerdő Kézdivásárhely főterén -Mihai Tîrnoveanu december elsejei rendezvényétől a helyi románság vezetői elhatárolódtak A SZERZŐ ARCHÍV FELVÉTELE kármentő Szombat­ ombat délután volt, már úgy eszébe hajló, a hétnek s nap­nak az az időszaka, amikor az ember hajlamos a nagylelkűségre. Ilyenkor az asszonynak megígéri, hogy másnap főz, mos és takarít, a gyermek­nek, hogy elmennek együtt biciklizni, a kutyának, hogy este dupla adag kaját kap. Persze, mindebből csak a kutya vacsorája a bizonyos, de ne szalad­junk előre az időben, egyelőre még ott tartunk, hogy az ember azon a szép nyári estén jókedvében van. Még arra is hajlamos, hogy kinézzen az utcára, bár ott mostanság semmi látnivaló, már hetek óta feltúrva, igaz, ezek olyan munkások, hogy amit délelőtt kiásnak, délire visszatemetik, úgyhogy nagyjá­ból járható az útfelület, de a helybeliek megszokták már, hogy erre járni nem érdemes sem autóval, sem gyalog, hát lélek se odakinn. Következésképp néznivaló sincs az utcán, igazából nem is azért megy előre az ember a kapu­hoz, hogy világot lásson, hanem mert a szombatnak olyan a hangulata. Mégis arra ténfereg valaki, az utca túloldaláról integet, hogy kérdezniva­­lója lenne. Illedelmesen köszön, bo­csánatot kér, hogy fenntart, csak egy kis kérése lenne. Nem magáért, mert ő olyat sosem csinált, hogy magának kér­jen, de felesége asztmás, meg kéne vásá­rolnia a légzését megkönnyítő szprét, és csupán tíz feje hiányzik hozzá, ha esetleg ki tudnám segíteni, azt nagyon köszönné. Nézem a férfit, lehet negy­ven- vagy akár hatvanéves is, arcáról nehezen meghatározható a kora. Szeme kissé keresztben áll, de nem lép annyira közel, hogy leheletét érezni lehessen. Hallgatásomat valószínűleg érdeklődé­sem jeleként értelmezi, hát folytatja. A köztisztasági vállalatnál dolgozik már huszonhárom éve, most is éppen a főnö­kétől jön, aki biztosan adott volna neki kölcsön, akár ötszáz lejt is, mert tudja róla, hogy becsületes ember, de a főnök épp nincs otthon, és tőlem sem örökre kérne, csupán kölcsönbe, ha akarom, ott hagyja zálogba a személyazonossá­giját, csak segítsek rajta. Továbbra sem szólalok meg, és úgy tűnik, ő is kifo­gyott az érvekből. Én azon gondolkodom, hogy ha rangsorolnom kellene a sok kéregetős dumát, amit az évek során hallottam, akár az életben, akár filmeken, ez mindenképp bekerülne a top tízbe; ő talán azon, hogy mit hagyott ki a jól fel­­­­épített történetből. Szótlan méregetjük egymást, mint szorítóban az ökölvívók, akik még nem mérkőztek meg egymás­sal, csak képernyőn tanulmányozták ellenfelük technikáját, hát mindketten a másik kezdeményezésére várnak. Tekintetem a kezére téved, munkáskéz, állapítom meg, s mert szombat volt, arra gondoltam, akár igaz is lehet, amit mondott. Valamiért­­ az asszociá­ciók titkát megfejti-e valaki valaha? - Szilágyi Domokos jut az eszembe. Átnyújtok hát neki egy tízest, csak annyit kérdezek, melyik gyógyszertár van nyitva ilyenkor. Hát az ott fenn, a sarkon, mondja kissé bizonytalanul. A Golgotánál?, kérdezem. Az, az, csap le hálásan szavamra, és egyetlen mozdu­lattal elsüllyeszti a bankót zsebében. Búcsúzás előtt még visszaszól, hogy holnap, de legkésőbb holnapután meg­adja a pénzt. Nem hittem el. És eszem ágában sem volt ellenőrizni, hogy az a gyógyszertár-e az ügyeletes. Mert szombat volt, és mert a Szilágyi-vers vége így hangzik: „(...) Ti játsszatok. / Én majd őrzöm a látszatot.” VÁRY O. PÉTER

Next