Hazanéző, 2020 (31. évfolyam, 1-2. szám)
2020 / 1-2. szám
Nem tudom mitől, a szavaktól, a vers zenéjétől, anyám hangjától-e, de barna kenyerünk olyan jól esett, mint soha azelőtt, máig érzem illatát. Anyám Petőfi Sándor versével vigasztalódott, és megvigasztalt engem is. De nemcsak akkor és engem vigasztalt Petőfi, hanem egész családunkat és a szomszédságot is, amikor bibliaolvasó apám hangján így szólította meg a házban összegyűlteket: Hát hogy mint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e úgy néha-néha rám? Mondjátok-e ha estebéd után, Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál, Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csakhogy szűkecskén megélhessetek. (István öcsémhez) A versbeli „mi Sándorunk” a mi utcabeli, fonóbeli Sándorunk lett, szinte családtagunk. Már ennek előtte, mint kisgyermek, a fonóban hallottam először Petőfiről, Kossuth Lajosról, Bem apóról, Csaba királyfiról, Rózsa Sándorról. Télen hetente egyszer nálunk tartották a fonót és az ágyra hasalva tátott szájjal hallgattam a fonogató szomszédasszonyokkal Szilaj Pistáék szomorúan, halállal végződő szerelmi történetét. Most is fülembe cseng a dallamosan olvasó asszony hangja, akinek viszonzásul a többiek megfonták a kenderét, csak olvassa, olvassa, bele-beleszóltak, és a végén mindannyian sírtak, sírdogáltak. Petőfi Sándor azon a fonóbeli estén és sok más estén és sok más egyszerű hajlékban megtisztította, meggyógyította a lelkeket. Legalább húsz évet ugorva az időben, ereszkedjünk a Felső-Marosmente egyik gazdag népi kultúrájú falujába, Magyaróra. Az 1970-es években itt még rendszeresen megtartották a fonót, s ezeket a közös munkaalkalmakat, asszonyi öszszejöveteleket meg-meglátogatták a „muszkurák”. Ezek a szépnek vagy csúnyának öltözött alakok farsang idején a fonóbeliek szórakoztatására komoly vagy tréfás játékokat, jeleneteket adtak elő. A muszkura társaságot a szomszéd utca, a szomszéd fonó asszonynépe alkotta, akik erre az estére színjátszókká, színészekké váltak. Akárcsak Petőfi, pályája kezdetén. A magyarós alszegi asszonyok máig emlékeznek arra, hogyan adták elő a János vitézt. Összebeszéltek, hogy valamilyen újdonsággal lepjék meg fonóbeli társaikat. Az iskolában tanulták a János vitézt, a rádióban hallották az énekeket (Kacsóh Pongrácz daljátékából). Egyikük lett Iluska, a másik Jancsi, mostoha is került, többen tündérlányok, mind szépen énekeltek. Nem az egész daljátékot tanulták meg, hanem csak a falu szélén játszódó kezdő és a tündérországi záró jelenetet. De a fonóban ennyi elég is volt, hiszen a történet egymásra találással, boldogsággal végződött: Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize árad, Add vissza nékem őt, szép szerelmes Iluskámat. A magyarós asszonyok Iluska és János vitéz tündérországi boldogságában szerettek volna osztozni. Ebben a boldogságvágyban segítette és gyönyörködtette őket a mesemondó, boldogságszerző Petőfi Sándor. Mintha nekik is elmondta volna Bolond Istók: Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat. ( Bolond Istók) És mint az idézett költemény végén Bolond Istók boldog családjában, a jelenet után a magyarós fonóban is vidáman pergett a rokka, és zengett vígan a dal. Kapaszkodjunk fel most a Bekecs oldalába, a Nyárádmente bekecsalji végfalujába, Selyébe. Selye az egykori Marosszék egyik legnépesebb települése volt, és innen a közelmúlt falusorvasztó évtizedeiben sem költöztek el annyian, mint a környékbeli falvakból. A dolgos hétköznapok után itt az ünneplés is más. Idősek és fiatalok, népes korcsoportok dolgoznak és ünnepelnek együtt az élet és szokások természetes rendjében. Karácsony másodnapjára virradólag a legények István napját köszönteni járnak, ahogyan Selyében mondják: istványoznak. Az istvánozás szokása középkori liturgikus hagyományt őriz, névnapköszöntő szokásként Erdély több vidékén gyakorolták. Kántorok, iskolamesterek, diákok verses köszöntőivel, énekeivel tisztelték meg az Istvánokat. Helyében a legények csapata nemcsak az Istvánokat, hanem a leányokat, a leányos házakat is felköszönti, így a szokás részesei legények, leányok, Istvánok, szülők, nagyszülők, a kisgyermekeken kívül szinte minden korcsoport. És ott van közöttük, velük Petőfi Sándor is: ő a legények első szószólója, szálláskérője. 1992 karácsonyán egész éjszaka együtt jártam a selyei legényekkel, hogy lássam, átéljem a szokás rendjét, mozzanatait. Olyan volt, mint egy komoly szertartás, életszínjáték, tele mégis derűvel, vidámsággal, karácsonyi hangulattal, pohárköszöntőkkel, énekekkel. A legények énekeltek az utcán, a házak előtt és bent a szobákban és nem szabadott felcserélni a kinti és benti énekeket. Az énekeket a „tanító bácsi” segítségével tanulták meg, aki nem az iskolában tanít, hanem pásztorember, nyáron a teheneket terelgette a Bekecs oldalában, de ismeri az istvánozás hagyományait. Nos, a kinti énekek rendjében az első, amit éjféltől hajnalig fújtak, így hangzott: Éj van, csend és nyugalomnak éje, A magas menny, hold és csillagok. Szőke kislány, kék szemed kökényfa, Drága gyöngyöm, mit csinálsz te ott? Drága gyöngyöm, mit csinálsz te ott? Engem édes álmok környezének, De nem alszom, ébren álmodom, Minden álmom egy fényes királyság. Koronája te vagy angyalom. Koronája te vagy angyalom. Nem ismerős ez az ének? Az éneklő selyei legényeknek és tanító bácsijuknak nem. Vagy csak az istvánozás énekeként. Másoknak, nekünk ismerős: Petőfi Sándor Éj van című versének folklorizálódott, megzenésített