Hazánk s a Külföld, 1870 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1870-06-30 / 26. szám
HAZÁNK S A KÜLFÖLD. 403 párbajvívó, ő valóságos gyilkos; másként nem nevezhetek oly embert, kinek minden tudománya abban rejlik, hogy harminc lépésről bárkinek ujjai közül kilövi az ezüst pénzt. A párbajt anynyira megszokta, hogy a legnagyobb hidegvérrel nevetgél és tréfál, s azon pillanatban egy szippantat burnótot élvez, melyben ellenfele szívére céloz. Kirívóan öltözködik, hogy az emberek figyelmét magára vonva, ha fölötte netán mosolyognának, rögtön boszutálhasson. E szenvedélyének már húsz emberélet esett áldozatául. Annyira kihalt belőle minden nemesebb érzés, hogy csak örömére szolgál, ha ellenfelével szemben tizenöt lépés távolságra kiállva, biztos áldozatainak számát szaporíthatja. Stewart percnyi szünetet tartott s elérzékenyült hangon folytatá: — Ifjú koromban, fájdalom! egy párbajban egy ifjú embert öltem meg. E pillanat óta nincs nyugalmam. A szomorú visszaemlékezés szünet nélkül bántja lelkiismeretemet, bár a becsület elvei szerint, a jog és igazság részemen volt. Egyetemi tanulótársaim egyike, névleg Cameron, a színházban egy hölgyet megsértett; én a hölgyet lovagias pártfogás alá vettem s Cameron kezet emelt rám; a sértés elégtételt követelt, s másnap golyóm ellenfelem szivén fúródott keresztül. Ezóta napjaim keserűséggel telvék; álmomban a meggyilkolt halálhörgését hallom, s éjjel, midőn a hold halvány arcával az Óceánt megvilágítja, mintha látnám őt sírjából fölkelve, a távolból mindinkább felém közeledni. Gondolatokba merülve, szótlanul haladtunk egymás mellett, míg végre a csolnakhoz értünk, mely bennünket a „Planteur“ fedélzetére — igy nevezték a hajót,melyen Stewart volt — szállított. Körülbelül két óra lehetett éjfél után. Egy függő ágyban helyeztem el magamat, s reggel a nap már magasan sütött az égboltozaton, midőn egy matróz költött fel, jelentve, hogy Stewart vár rám. Siettem barátomhoz s ép érdekes beszélgetésbe valánk mélyedve, midőn Stewart meglepetve fölkiált: — Mit látok ?! Wilthorpe kapitány közeledik hajónk felé. — Ki ez a Wilthorpe ? — Hadnagy a kolumbiai szabad köztársaságban és a félelmes párbajvívónak benső barátja, ki szintén jeles vívó. Látogatása célját könnyű kitalálnom. Néhány perc múlva egy kis bárkahajó termett hajónk oldalánál, s Wilthorpe kapitány a kötélhágcsón felkúszva, a fedélzetre lépett. — Stewart kapitány úrhoz van szerencsém ? — kérdé közelünkbe érve. — Igen! — viszonzá Stewart, udvarias meg— Ez esetben bátor vagyok önt egy kis négyszemközti beszélgetésre fölkérni. — Nem értem, mi mondani valója van önnek, mit ezen urnák nem volna szabad hallani. E szavak után Wilthorpe komoly arcot öltve, tárcájából egy látogatójegyet vett ki s azt Stewartnak nyujtá. — Legyen szives ezt olvasni! Stewart következő pár sort olvasá: „E jegy átadója, Wilthorpe kapitány ur, ki egyszersmind benső barátom, megbiztott a köztem és Stewart kapitány ur közt fenforgó becsületbeli ügy elintézésében közbenjárni. D’Egville Henri.“ — Nos, uram! — mondá Stewart, — mit jelent e jegy s mit akar d’Egville ur ? — E jegy azt jelenti, kapitány ur, hogy barátom tegnap ön által, midőn ön az asztalnál állítólag egy skót dallamot énekelt, megsértettett. Azon kéréssel jövök tehát önhöz, legyen szives holnap reggel hat órakor a sziklacsúcs mögött, az iguannai tengeröbölnél megjelenni. — Legyen szives d’Egville úrnak nevemben válaszolni, hogy a kijelölt helyen nem fogok megjelenni; semmi kedvem sincs áldozatainak számát szaporítni. — Uram! — válaszolá Wilthorpe. — én nem hihetem, hogy ön egy becsületes embert, kit tegnap oly érzékenyen megsértett, ily válaszszal kielégítsen. Azért még egyszer komolyan kérdem önt: barátom számára nincs egyéb válasza, mint hogy a párbajt visszautasítja? — Én angolul beszélek uram, s ön e nyelvet jól érti. Vagy azt kivánja ön, hogy d’Egville urnák skót vagy görög nyelven válaszoljak ? — Ez esetben d’Egville urnák jogában lesz azt gondolni, hogy ön félelemből kerüli ki az elégtételt ! — válaszolt a columbiai hadnagy, arcán a gyűlölet kifejezésével. — Keveset gondolok d’Egville urnak felőlem táplált véleményével! — válaszolt Stewart hidegvérűen, melyet az egész társalgás alatt iparkodott megtartani. — D’Egville úr — folytatá Wilthorpe — föl van jogosítva önt, ki az elégtételt gyávaságból viszautasitá, érdeme szerint nyilvánosan megbüntetni. Stewart arca bíborvörös lett, azonban fékezve magát, válaszolt: 26*