Hazánk, 1900. november (7. évfolyam, 258-283. szám)

1900-11-01 / 258. szám

HAZÁNK. 258. szám.______________ _______________________________ Csütörtök, 1900. november 1. — minden csorba nélkül. De ha külön aspirációik vannak a Bánffy-kormány kibukott minisztereinek, ezen az egy­ségen persze kétely támad ; amit bizony a jóakarat, az az elnézés, amiből a Dániel Ernő-féle politikusok annyi idő­kig éldegéltek, nehezen tölt be. És bizony nehéz dolog tovább is az elnézés kegye­lem kenyerén tartani ezeket az urakat, akik semmivel sem igazolható politikai tételeknek jeleit legfölebb azzal adják, hogy rúgnak egyet a politikai alakuláson, amely gyengeségének és erőtlenségének legfelebb akkor adta bizonyságát, mikor az­ egészségtelen elemeket megtűrte ma­gában. Budapest, október 31. A képviselőház ülése. A képviselőház mindenszentek és halottak napjára való tekin­tettel legközelebbi ülését szombaton, november hó 3-ikán délelőtt tíz órától kezdve tartja, mikor is folytatják a trónörökös házassági nyilatkoza­tának becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalását. Bethlen Gábor szobra: A főudvarmesteri sajtó,, amelynek igazgatósága és felügyelő bi­zottsága legújabban Moskovics Tivadar, Singer Arthur, Kormos Zsigmond és Kállay Gyula urakkal egészült ki, oda dobja Vörösmarty szobrát martalékul a felekezeti dühöngésnek. Bethlen Gábor szobrát játsza ki a Vörös­marty szoborral szemben s azt mondja, hogy erkölcsi kötelessége volna a Bethlen Gábor szobrá­nak a felállításához csatlakozni a kormánynak, a katholikus klérusnak, a vagyonos zsidóknak s a közélet számottevő tagjainak. Hát ennél osto­bábbat, butábbat még a Bánffy-sajtó sem talált ki, amelyben a tudatlanságnak az emlékszerű monu­mentumai nyomdafestékeltetnek le naponként. Mert a két szobor megalkotása között lényeges kü­lönbség van. A Vörösmarty-szobrot most alkotja a magyar társadalom, a Bethlen Gábor-szobor pedig állani fog Budapesten ő Felségének Buda­pesten 1897. évi szeptember 25-én kelt elhatá­rozása következtében. Erre a szoborra tehát a nemzeti lelkesedésnek nem kell felgyűlni s leg­alább is perfid gonoszság a magyar társadalmat ketté osztani a Bethlen Gábor szobrával s azt a látszatot felkelteni a felekezeti kérdésekben ma amúgy is érzékeny társadalomban, hogy a Vö­rösmarty emlékének nemzeti megörökítése egy­úttal protestáns sérelem is. A Bethlen Gábor szobra el van intézve azzal a fejedelmi ténynyel, amiből Bánffy még ma is eszkomptálja az őt meg nem illető dicsőséget, a Vörösmarty szobrot pedig megalkotja a nemzet, a kettőnek egymás­hoz semmi köze s aki összezavarja e két szob­rot, az egyszerre vájkál szentségtelen kezekkel a fejedelmi tényben s a nemzet érzelmeiben. A képviselőház pénzügyi bizottsága november hó 3-án ülést tart. Tárgya: A hon­védelmi minisztérium költségvetésének tár­gyalása. A szabadelvű párt szervezkedése Nyit­­rában. Tudósítónk írja: Nyitrán már megint hasból beszélnek. A jubileumi pucs nem sikerült, most a szépítő szerekhez folyamodnak, mint az elvirágzott nagyvilági dáma midőn a ráncok már sűrűn jelentkeznek. A jól ismert utakon és utacskákon azt kürtölik világgá, hogy a szabad­elvű párt újjáalakulása megtörtént Nyitrán s nagy kegyesen a­­bizottságba azokat a párttago­kat is beválasztották, akik előbb a volt nemzeti párt hívei voltak.­» A megvénült, elkorhadt, vihar­vert, Bánffyszellemü, hírhedt nyitrai janicsárok­nak szükségük volna egy kis szépitőszerre, mely bájaik fogyatékosságát eltüntesse s erre a volt nemzeti pártnak köztiszteletben álló tagjait sze­retnék fölhasználni, — s nehogy kosarat kapja­nak, — anélkül, hogy beleegyezésüket kérnék, egy­szerűen kiteszik az újságba a sült valótlanságot. A terrorizálásnak ezen neme nem éppen isme­retlen a letűnt Bánffy-korszak idejéből. Tudomásunk szerint a volt nemzeti párt nyitramegyei tagjai még nem látták elérkezett­nek az időt, hogy eddig elfoglalt álláspontjukat megváltoztassák. Mint Széll Kálmán kormányá­nak rendíthetlen hívei, beléptek az országos sza­badelvű pártkörbe, annak tagjai az új kormány megalakulása óta, de a Bánffy szellemű pártkört Nyitrán nem hajlandók támogatni mindaddig, míg a tisztult rendszer az ország ezen elnyomott részébe is bele nem hatolt. Tudtunkkal Rudnay István a Deák-párt volt elnöke, Emődy József a Nyitramegyei Gazdasági Egyesület elnöke, gróf Pongrácz Adolf vágujhelyi prépost, Gáffor Elek, Mezey Gyula, id. Ocskay Rudolf, Mérey Lajos, Rieskó Pál stb. a volt nemzeti pártnak vezér­­emberei, barátjai és támogatói, még mindig ezen szilárd állásponton állnak s azon megma­radnak, mig a Bánffyszellem végleges kiküszö­böléséről garanciákat nem nyertek. Az egész világgá kürtött szervezkedés tehát mondva csinált sületlen koholmány, melylyel Széll Kálmán becsületes politikájának szolgála­tot nem tettek. Már azért is lehetetlen, mert a nyitrai szabadelvű párt valóságos vezére, Mark­hot Gyula alispán hetek óta betegeskedik; az árnyék­­vezér , Thuroczy főispán pedig — mint politikus — haldoklik. Bizalom a miniszterelnöknek. Széll Kál­mán miniszterelnök a múlt vasárnap az alábbi bi­zalmi nyilatkozatokat kapta s azokra a lentebb kö­zölt táviratokkal válaszolt: Hódmezővásárhely, 1900. okt. 28. A hódmezővásárhelyi szabadelvű pártnak mai napon tartott és a végleges szervezkedést egyet­­értelmüleg megállapító közgyűlése egyhangú lelke­sedéssel üdvözli Nagyméltóságodat, megoszthatat­­lan hűséggel kívánja szolgálni az országos szabad­elvű pártnak Nagyméltóságodtól kifejtett programm­­ját és eszméit, mint hazánk boldogulásának feltételeit s teljes erővel kíván e programja meg­valósítására saját hatáskörében közreműködni. Fari Antal, pártelnök.» A miniszterelnök ezt a sürgönyt a következővel viszonozta: «Fari Antal urnak, a szabadelvű párt elnöké­nek, Hódmezővásárhely. Örömmel és megelége­déssel értesültem szíves táviratából arról, hogy a szabadelvű párt Hódmezővásárhelyt végleg szer­vezkedett. Üdvözletükért legmelegebb köszönetét mondva, bizalommal tekintek további hazafias mű­ködésük elé. Széll Kálmán. Az általunk már közölt székelyudvarhelyi üd­vözlő sürgönyre a miniszterelnök a következőt táv­­iratotta: «Nagy Samu urnak, a szabadelvű párt elnöké­nek Székely-Udvarhely. A haza javát célzó törek­vésemben kiváló súlyt helyezvén további hazafias támogatásukra, szives üdvözletükért és kifejezett ragaszkodásukért legmelegebb köszönetet mondok. Széll Kálmán.* Nagy-Enyedről telegrafálják: Alsófehér vármegyé­nek Z­eyk Dániel főispán elnöklésével tartott mai közgyűlése Széll Kálmán miniszterelnöknek és kormá­nyának egyhangúlag lelkesedéssel bizalmat szavazott, fényes cáfolatául egy budapesti lap ama híresztelé­sének, amely a megyei körök kormányellenes han­gulatáról szólott. Elégtétel Darányinak. Mint Nagy-Enyed­­ről táviratoztak, Alsó-Fehér vármegye törvény­­hatósági bizottságának tegnap tartott őszi köz­gyűlésén gróf Bethlen Sándor indítványára elhatározták, hogy Darányi Ignác földmivelés­­ügyi miniszter iránt ragaszkodásukat fejezik ki és egyúttal bizalmat szavaznak a kormány köz­­gazdasági politikájáért. len vagyok itt s hogy némi túlzással éljek, ta­­nulmányutamon járok most. — Kérem, kérem, méltóztassék! Az utam éppen a szálloda felé visz, mehetünk­­ . Megindultak. Az utón keveset beszéltek. A vörös doktor Tátrayt figyelte, aki idegenkedve nézte a zöld zsalus házakat, amelyeknek abla­kaiban színes szekfüvek,­ rezedák és bazsaliko­mok virágoztak. Egy földszintes ház előtt állottak aztán meg. Alig különbözött a többitől és tisztaságra, taka­rosságra versenyzett mindannyival. — Bizony itt­­ ritkán esik vendég, nem is annyira szálloda, mint kaszinóhelyiség s amint tetszik látni, annak sem nagyon látogatott. — Ez éppen jó lesz nekem— gondolta Tátray és búcsúzni akart. Ekkor azonban eszébe jutott valami és oda­fordult a vörös doktorhoz: — A doktor úr nemde orvos ? — Igen. — Az utazáson nagyon megfájdult a fejem, nagyon lekötelezne, ha valami csillapító szert imna nekem. Egyrészt arra is gondolt, hogy ezzel némileg meghálálja a jó ember áldozatkészségét. A vörös doktor fölkacagott. — Ugyan uram, a feje fáj ? Sohse bánja azt! Jobb orvosság lesz annak, ha egy derék sétát tesz a hegyoldalban. Higgye el nekem. Látja, minálunk nem­ fáj az emberek feje! Tátray nagyot nézett és udvariasan köszöntve kísérőjét, befordult a zöldzsalus vendéglő aj­taján. Estefelé valami csodálatos erő kihajtotta a hegyoldalra. III. A vörös doktor bizalmába vette Tátrayt, így volt ez, mert Tátray különben igen ridegen vi­selkedett vele szemben és kérdéseit gyakran felelet nélkül hagyta. Ezekre a kérdésekre Tátray voltaképpen maga magának sem tudott volna megfelelni. Hogy mit keres itt ? Miért éli az idejét teljesen isme­retlen helyen? Mi célja ennek az önkénytes számkivetésnek ? — Ez a kúra! — gondolta százszor naponta és megmosolyogta a saját ötletét. A vörös doktor közben egyre mulattatta. Tár­saságot ajánlt, pedig azt sem tudta még róla, hogy kicsoda­ micsoda, a meghasonlott ember azonban mindent visszautasított. Az ismerősök előtt, akik tudakozódtak a dok­tortól a zárkózott idegenről, fontoskodó nyilat­kozatokat tett a doktor: — Érdekes ember és nem közönséges. Valami nagy titka van, vagy csalódása! — Uram, — kezdte egyszer aztán Tátraynak, ismeretségüknek körülbelül a negyedik napján, amikor a hegyoldalban sétáltak, — ön beteg ember! No, nem olyan beteg, akit egy ilyen magamfajta szegény falusi orvos meggyógyít­hatna. De sőt az orvosprofesszorok tudománya is hajító fát érne önnél. Elhiheti. Ön az élet be­tege. Egy elhibázott életé! Vagy — folytatta szenvedélyesen és a karjaival nehézkesen hado­nászott — tudja-e ön egyáltalán mi az élet ? Tátray idegesen felkacagott. — Kérem, kérem, hagyja csak — vetette közbe a doktor, akinek az arca ekkor vörösebb volt a szokottnál — ön, lehet, hogy most naiv embernek hisz. Persze ön, a nagyvárosi ember, aki egy nap többet él, mint a magamfajta falusi paraszt egy hosszú éven át. De bocsánat, mivel bizonyítja be, hogy az ön élete az igazi élet ? Mivel ? Tán, hogy az éjszakáit is nappallá vál­toztatja ? Tátray r megrázkódott. Vájjon ismerné őt ez az ember ? A vörös doktor folytatta: — Vagy talán, hogy beteges eszmék forrnak az agyában, hogy új világot alkot belőlük, ame­lyek azonban olyanok, mint a kártyavár ? Ugyan kérem! Vagy hogy egészen az éjszakák fojtó légkörébe nyissak, azért igazi az ön élete, mert több része van a múló percek mámorából, a lázas gyönyörökből s az ittas női kacagásból, amely mindenka a férfi sorsának a visszhangja? És Tátray újra megborzongott. Látnok ez az ember! És a szavak erejére mintha föléledt volna a múltja. Hallott vidám, szenvedélyes és görcsös asszony­i kacagást, töredezett, fuldokló szavakat, vergődő sóhajokat . . . Mindmegannyi a bűnben fogant. A doktor vizsgálódva nézte azalatt. Aztán tovább beszélt: — Hát kérem, ez volna az élet? Ön azt hiszi, ugyan, hogy ez, de vannak világos percei, amikor kétségek gyötrik. Kétségek! Hát ez az igazi élet, amely csupa világosság, csupa harmó­nia, a fénynek és árnynak szabályos ölelke­zése . . .Nézze, példát hozok fel, magamat! Azt hiszi, mindig itt éltem? Nem. Azt az éle­tet én is ismerem odafönt, azt a hamis, azt a hazug életet, amelynek soha nincs éjszakája és mégis örökös éjszaka. Annak a láza engem is magával ragadt és tengődtem én is, betegen, örökös, sivár izgalomban. De nem sokáig. Mert rátaláltam az ösvényre, mely kivezetett abból az éjszakából.

Next