Hazánk, 1900. november (7. évfolyam, 258-283. szám)
1900-11-01 / 258. szám
HAZÁNK. 258. szám.______________ _______________________________ Csütörtök, 1900. november 1. — minden csorba nélkül. De ha külön aspirációik vannak a Bánffy-kormány kibukott minisztereinek, ezen az egységen persze kétely támad ; amit bizony a jóakarat, az az elnézés, amiből a Dániel Ernő-féle politikusok annyi időkig éldegéltek, nehezen tölt be. És bizony nehéz dolog tovább is az elnézés kegyelem kenyerén tartani ezeket az urakat, akik semmivel sem igazolható politikai tételeknek jeleit legfölebb azzal adják, hogy rúgnak egyet a politikai alakuláson, amely gyengeségének és erőtlenségének legfelebb akkor adta bizonyságát, mikor az egészségtelen elemeket megtűrte magában. Budapest, október 31. A képviselőház ülése. A képviselőház mindenszentek és halottak napjára való tekintettel legközelebbi ülését szombaton, november hó 3-ikán délelőtt tíz órától kezdve tartja, mikor is folytatják a trónörökös házassági nyilatkozatának becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalását. Bethlen Gábor szobra: A főudvarmesteri sajtó,, amelynek igazgatósága és felügyelő bizottsága legújabban Moskovics Tivadar, Singer Arthur, Kormos Zsigmond és Kállay Gyula urakkal egészült ki, oda dobja Vörösmarty szobrát martalékul a felekezeti dühöngésnek. Bethlen Gábor szobrát játsza ki a Vörösmarty szoborral szemben s azt mondja, hogy erkölcsi kötelessége volna a Bethlen Gábor szobrának a felállításához csatlakozni a kormánynak, a katholikus klérusnak, a vagyonos zsidóknak s a közélet számottevő tagjainak. Hát ennél ostobábbat, butábbat még a Bánffy-sajtó sem talált ki, amelyben a tudatlanságnak az emlékszerű monumentumai nyomdafestékeltetnek le naponként. Mert a két szobor megalkotása között lényeges különbség van. A Vörösmarty-szobrot most alkotja a magyar társadalom, a Bethlen Gábor-szobor pedig állani fog Budapesten ő Felségének Budapesten 1897. évi szeptember 25-én kelt elhatározása következtében. Erre a szoborra tehát a nemzeti lelkesedésnek nem kell felgyűlni s legalább is perfid gonoszság a magyar társadalmat ketté osztani a Bethlen Gábor szobrával s azt a látszatot felkelteni a felekezeti kérdésekben ma amúgy is érzékeny társadalomban, hogy a Vörösmarty emlékének nemzeti megörökítése egyúttal protestáns sérelem is. A Bethlen Gábor szobra el van intézve azzal a fejedelmi ténynyel, amiből Bánffy még ma is eszkomptálja az őt meg nem illető dicsőséget, a Vörösmarty szobrot pedig megalkotja a nemzet, a kettőnek egymáshoz semmi köze s aki összezavarja e két szobrot, az egyszerre vájkál szentségtelen kezekkel a fejedelmi tényben s a nemzet érzelmeiben. A képviselőház pénzügyi bizottsága november hó 3-án ülést tart. Tárgya: A honvédelmi minisztérium költségvetésének tárgyalása. A szabadelvű párt szervezkedése Nyitrában. Tudósítónk írja: Nyitrán már megint hasból beszélnek. A jubileumi pucs nem sikerült, most a szépítő szerekhez folyamodnak, mint az elvirágzott nagyvilági dáma midőn a ráncok már sűrűn jelentkeznek. A jól ismert utakon és utacskákon azt kürtölik világgá, hogy a szabadelvű párt újjáalakulása megtörtént Nyitrán s nagy kegyesen abizottságba azokat a párttagokat is beválasztották, akik előbb a volt nemzeti párt hívei voltak.» A megvénült, elkorhadt, viharvert, Bánffyszellemü, hírhedt nyitrai janicsároknak szükségük volna egy kis szépitőszerre, mely bájaik fogyatékosságát eltüntesse s erre a volt nemzeti pártnak köztiszteletben álló tagjait szeretnék fölhasználni, — s nehogy kosarat kapjanak, — anélkül, hogy beleegyezésüket kérnék, egyszerűen kiteszik az újságba a sült valótlanságot. A terrorizálásnak ezen neme nem éppen ismeretlen a letűnt Bánffy-korszak idejéből. Tudomásunk szerint a volt nemzeti párt nyitramegyei tagjai még nem látták elérkezettnek az időt, hogy eddig elfoglalt álláspontjukat megváltoztassák. Mint Széll Kálmán kormányának rendíthetlen hívei, beléptek az országos szabadelvű pártkörbe, annak tagjai az új kormány megalakulása óta, de a Bánffy szellemű pártkört Nyitrán nem hajlandók támogatni mindaddig, míg a tisztult rendszer az ország ezen elnyomott részébe is bele nem hatolt. Tudtunkkal Rudnay István a Deák-párt volt elnöke, Emődy József a Nyitramegyei Gazdasági Egyesület elnöke, gróf Pongrácz Adolf vágujhelyi prépost, Gáffor Elek, Mezey Gyula, id. Ocskay Rudolf, Mérey Lajos, Rieskó Pál stb. a volt nemzeti pártnak vezéremberei, barátjai és támogatói, még mindig ezen szilárd állásponton állnak s azon megmaradnak, mig a Bánffyszellem végleges kiküszöböléséről garanciákat nem nyertek. Az egész világgá kürtött szervezkedés tehát mondva csinált sületlen koholmány, melylyel Széll Kálmán becsületes politikájának szolgálatot nem tettek. Már azért is lehetetlen, mert a nyitrai szabadelvű párt valóságos vezére, Markhot Gyula alispán hetek óta betegeskedik; az árnyékvezér , Thuroczy főispán pedig — mint politikus — haldoklik. Bizalom a miniszterelnöknek. Széll Kálmán miniszterelnök a múlt vasárnap az alábbi bizalmi nyilatkozatokat kapta s azokra a lentebb közölt táviratokkal válaszolt: Hódmezővásárhely, 1900. okt. 28. A hódmezővásárhelyi szabadelvű pártnak mai napon tartott és a végleges szervezkedést egyetértelmüleg megállapító közgyűlése egyhangú lelkesedéssel üdvözli Nagyméltóságodat, megoszthatatlan hűséggel kívánja szolgálni az országos szabadelvű pártnak Nagyméltóságodtól kifejtett programmját és eszméit, mint hazánk boldogulásának feltételeit s teljes erővel kíván e programja megvalósítására saját hatáskörében közreműködni. Fari Antal, pártelnök.» A miniszterelnök ezt a sürgönyt a következővel viszonozta: «Fari Antal urnak, a szabadelvű párt elnökének, Hódmezővásárhely. Örömmel és megelégedéssel értesültem szíves táviratából arról, hogy a szabadelvű párt Hódmezővásárhelyt végleg szervezkedett. Üdvözletükért legmelegebb köszönetét mondva, bizalommal tekintek további hazafias működésük elé. Széll Kálmán. Az általunk már közölt székelyudvarhelyi üdvözlő sürgönyre a miniszterelnök a következőt táviratotta: «Nagy Samu urnak, a szabadelvű párt elnökének Székely-Udvarhely. A haza javát célzó törekvésemben kiváló súlyt helyezvén további hazafias támogatásukra, szives üdvözletükért és kifejezett ragaszkodásukért legmelegebb köszönetet mondok. Széll Kálmán.* Nagy-Enyedről telegrafálják: Alsófehér vármegyének Zeyk Dániel főispán elnöklésével tartott mai közgyűlése Széll Kálmán miniszterelnöknek és kormányának egyhangúlag lelkesedéssel bizalmat szavazott, fényes cáfolatául egy budapesti lap ama híresztelésének, amely a megyei körök kormányellenes hangulatáról szólott. Elégtétel Darányinak. Mint Nagy-Enyedről táviratoztak, Alsó-Fehér vármegye törvényhatósági bizottságának tegnap tartott őszi közgyűlésén gróf Bethlen Sándor indítványára elhatározták, hogy Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter iránt ragaszkodásukat fejezik ki és egyúttal bizalmat szavaznak a kormány közgazdasági politikájáért. len vagyok itt s hogy némi túlzással éljek, tanulmányutamon járok most. — Kérem, kérem, méltóztassék! Az utam éppen a szálloda felé visz, mehetünk . Megindultak. Az utón keveset beszéltek. A vörös doktor Tátrayt figyelte, aki idegenkedve nézte a zöld zsalus házakat, amelyeknek ablakaiban színes szekfüvek, rezedák és bazsalikomok virágoztak. Egy földszintes ház előtt állottak aztán meg. Alig különbözött a többitől és tisztaságra, takarosságra versenyzett mindannyival. — Bizony itt ritkán esik vendég, nem is annyira szálloda, mint kaszinóhelyiség s amint tetszik látni, annak sem nagyon látogatott. — Ez éppen jó lesz nekem— gondolta Tátray és búcsúzni akart. Ekkor azonban eszébe jutott valami és odafordult a vörös doktorhoz: — A doktor úr nemde orvos ? — Igen. — Az utazáson nagyon megfájdult a fejem, nagyon lekötelezne, ha valami csillapító szert imna nekem. Egyrészt arra is gondolt, hogy ezzel némileg meghálálja a jó ember áldozatkészségét. A vörös doktor fölkacagott. — Ugyan uram, a feje fáj ? Sohse bánja azt! Jobb orvosság lesz annak, ha egy derék sétát tesz a hegyoldalban. Higgye el nekem. Látja, minálunk nem fáj az emberek feje! Tátray nagyot nézett és udvariasan köszöntve kísérőjét, befordult a zöldzsalus vendéglő ajtaján. Estefelé valami csodálatos erő kihajtotta a hegyoldalra. III. A vörös doktor bizalmába vette Tátrayt, így volt ez, mert Tátray különben igen ridegen viselkedett vele szemben és kérdéseit gyakran felelet nélkül hagyta. Ezekre a kérdésekre Tátray voltaképpen maga magának sem tudott volna megfelelni. Hogy mit keres itt ? Miért éli az idejét teljesen ismeretlen helyen? Mi célja ennek az önkénytes számkivetésnek ? — Ez a kúra! — gondolta százszor naponta és megmosolyogta a saját ötletét. A vörös doktor közben egyre mulattatta. Társaságot ajánlt, pedig azt sem tudta még róla, hogy kicsoda micsoda, a meghasonlott ember azonban mindent visszautasított. Az ismerősök előtt, akik tudakozódtak a doktortól a zárkózott idegenről, fontoskodó nyilatkozatokat tett a doktor: — Érdekes ember és nem közönséges. Valami nagy titka van, vagy csalódása! — Uram, — kezdte egyszer aztán Tátraynak, ismeretségüknek körülbelül a negyedik napján, amikor a hegyoldalban sétáltak, — ön beteg ember! No, nem olyan beteg, akit egy ilyen magamfajta szegény falusi orvos meggyógyíthatna. De sőt az orvosprofesszorok tudománya is hajító fát érne önnél. Elhiheti. Ön az élet betege. Egy elhibázott életé! Vagy — folytatta szenvedélyesen és a karjaival nehézkesen hadonászott — tudja-e ön egyáltalán mi az élet ? Tátray idegesen felkacagott. — Kérem, kérem, hagyja csak — vetette közbe a doktor, akinek az arca ekkor vörösebb volt a szokottnál — ön, lehet, hogy most naiv embernek hisz. Persze ön, a nagyvárosi ember, aki egy nap többet él, mint a magamfajta falusi paraszt egy hosszú éven át. De bocsánat, mivel bizonyítja be, hogy az ön élete az igazi élet ? Mivel ? Tán, hogy az éjszakáit is nappallá változtatja ? Tátray r megrázkódott. Vájjon ismerné őt ez az ember ? A vörös doktor folytatta: — Vagy talán, hogy beteges eszmék forrnak az agyában, hogy új világot alkot belőlük, amelyek azonban olyanok, mint a kártyavár ? Ugyan kérem! Vagy hogy egészen az éjszakák fojtó légkörébe nyissak, azért igazi az ön élete, mert több része van a múló percek mámorából, a lázas gyönyörökből s az ittas női kacagásból, amely mindenka a férfi sorsának a visszhangja? És Tátray újra megborzongott. Látnok ez az ember! És a szavak erejére mintha föléledt volna a múltja. Hallott vidám, szenvedélyes és görcsös asszonyi kacagást, töredezett, fuldokló szavakat, vergődő sóhajokat . . . Mindmegannyi a bűnben fogant. A doktor vizsgálódva nézte azalatt. Aztán tovább beszélt: — Hát kérem, ez volna az élet? Ön azt hiszi, ugyan, hogy ez, de vannak világos percei, amikor kétségek gyötrik. Kétségek! Hát ez az igazi élet, amely csupa világosság, csupa harmónia, a fénynek és árnynak szabályos ölelkezése . . .Nézze, példát hozok fel, magamat! Azt hiszi, mindig itt éltem? Nem. Azt az életet én is ismerem odafönt, azt a hamis, azt a hazug életet, amelynek soha nincs éjszakája és mégis örökös éjszaka. Annak a láza engem is magával ragadt és tengődtem én is, betegen, örökös, sivár izgalomban. De nem sokáig. Mert rátaláltam az ösvényre, mely kivezetett abból az éjszakából.