Hazánk, 1901. július (8. évfolyam, 154-179. szám)

1901-07-02 / 154. szám

HAZÁNK. 154. szám. Fenti politikusnak tartja magát s azt hiszi, hogy ért az ország dolgához. Erre a panaszra minden országban rátalálunk s mivel annyira általános, igaznak kell lenni, mert közfelfogás szerint amire általánosan panaszkodunk, az általános hibánk szokott lenni. Pedig nem úgy van. Mikor általános a panasz valamely hibára, e panasz világos jele annak, hogy már általánosan fel­ismertük a bajt s legalább is a panaszosokban megvan a javulásra törekvés. Pedig ma sokfelé olvashatni az efféle panaszokat, vagyis az idea­lizmus nyomása alatt kívánatosnak tartjuk az egyén politizáló hajlamának megfékezését és korlátozását. 1875 körül elérte délpontját az idea­lizmus és mi rajongani kezdettünk az alkotó részek szabadságáért, azért epedtünk és sóhaj­toztunk, hogy a családban a nő és gyermekek, az egyházban a hívek, az államban a polgárok sza­badsága minél jobban érvényesüljön. Mekkora öröm dagasztotta keblünket, mikor lassan kint gyarapítottuk e szabadságot, mikor az ország­gyűlésen, vagy a társadalom, vagy a sajtó terén a szabadság egy-egy sikerét mutathattuk fel. 1876-től 1880-ig újabb és újabb jogokat vívtunk ki az egyénnek, a polgárnak, a hívőnek, az asszonynak s a gyermekeknek. Bár még azóta is több jogot vívott ki a haldokló realizmus, mindamellett 1880 körül már korlátozni kezdet­tük az ipar és kereskedés szabadságát, üldöztük az uzsorát, idealisztikus szempontból módosítot­tuk a közoktatást, szidtuk a túlterhelést, töröltük vagy kevesbítettük a reális tantárgyakat, sürget­tük a kirándulásokat, a tornajátékokat, kárhoz­tattuk az otthoni írásbeli dolgozatokat és lec­kéket, hangoztattuk a vallás-erkölcsi nevelést, védtük a gazdát és kisiparost, secessziósak lettünk a művészet terén, hazafias, történeti regényeket, drámákat kezdtünk írni, melyben az egyén nagylelkűen feláldozza magát, gú­nyoltuk a nőt, az érzéki szerelmet, a férj­szerzés módjait, emlegessük a házasság szent­ségét, a női hűség magasztosságát, a hiva­talos kötelességtudás fontosságát stb. szóval az egész emberiség megindult az idealizmus egysé­ges útján. Ennek a megindulásnak köszönhetjük a pa­naszt, hogy mindenki politikusnak tartja magát. Szidni kezdjük embertársainkat, ha azt hiszik, hogy értenek a politikához. Pedig néhány évvel ezelőtt azért voltunk, hogy minden felebarátunk értsen a politikához. Tömérdek lapot adtunk ki s irtunk röpiratokat, melyekben tanítani akar­tuk őket hogyan politizáljanak. És elértük cé­lunkat. Maguk az asszonyok is vakbuzgó újság­olvasók lettek, szenvedélylyel futottak végig a politikai vezércikkeken. A reális idők individua­­lizmusa minden politikai jelenséghez jogosult­­nak­ tartotta magát, minden iránt érdeklődött. Ma azonban nem így gondolkodunk. Azt hirdet­jük, hogy nem minden embernek való a poli­tika. Azért, hogy valakinek ügyvédi, tanári vagy más oklevele van, még nem szerzett hivatást a politikához. Kivált az ügyvédeket szidják, hogy sok handabandát, éretlen frázist, meggondolat­lan általánosítást vittek be a politikába s rövid uton ki szeretnék onnan zárni őket. A bölcsé­szeket, a jog philosophusait sem tekintik alkal­mas egyéneknek, mert szerintök a rendszerre hajlandók, mindent systematizálni szeretnének s nincs érzékök a valóhoz, a tényekhez. A jó politikusnak első kelléke jól látni azaz nem látni azt, ami nincs; úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak, meg ahol vannak, különböző szempontból nézve magukban és má­sokban való viszonyainkban. Hogy jól lássunk, nem kell messzire látnunk, de nagyon közelről sem, nincs szükségünk telescop vagy mikros­­copra, nagyító vagy színes üvegekre. Pedig hát közös hibájuk a rendszeres gondolkodóknak, a bölcsészeknek, hogy nincs érzékük a reális hely­zethez. Például az egyik vagy másik csoport tagadja a vallásos ébredést, mert nem illik rendszerébe, míg a gyakorlati politikus, akár tetszik neki ez a jelenség, akár nem, elfogadja és számol vele. Hisz ez egy reális tény, melyet nem tagadhatni. Ilyen új tünemény az agraris­­mus, mely ma az egész világon jelentkezik, de sok nemzetgazda nem akar vele számolni, az ilyen ember, az ilyen tudós, az ilyen gondolkodó tehát nem lehet jó politikus. Azt mondják, hogy a sociológiával való fog­lalkozás sem tesz jó politikusokká bennünket, mert más a sociológia, más a politika, határos területek, de nem ugyanazok. A politika mint tudomány önálló, megvan a maga anyaga, szí­vesen hozzáfordul ugyan segédeszközül a törté­nelemhez, a statisztikához, a lélektanhoz, a so­­ciológiához, de nem szabad összezavarni ezekkel. Azt mondják, hogy a nemzetgazdák sem igen alkalmasak a politikára, mert nagyon egyolda­lúak, a tüneményeknek, politikai jelenségeknek csupán gazdasági oldalát tekintik. A kínálat és kereslet gondolatából felállítják a politika gaz­dasági elméletét, megmagyarázzák az erkölcsöt és a vallást; de hát ez csak amolyan tündérlak, melynek nincs való alapja. A szakemberek sem igen használhatók a politikában, a vegyész, a mathematikus, a litterator, az író még azért nem jó politikus. Talán legalkalmasabb az író, aki már hivatásánál fogva szereti a történelmet, mely a termő­földje, talaja a politikának; de hát en­nél az a veszedelem áll elő, hogy egy-egy szép eszméért a legnagyobb csalódások, chimaerák ál­dozata lesz. Talán a legveszélyesebb politikusoknak az ügyvédeket tartják, akárhányan éppen az ügy­védek politikai befolyásának tulajdonítják azt a szerencsétlen és ferde, helyzetet, melybe a mű­velt emberiség politikai élete jutott. Egyetemes a válság, mert népboldogító ügyvédek vezették a nemzetit, irányozták politikai életét. Ügyvédek csinálták a műveit népek politikáját kivált a XIX. század harmincas évei óta és ha éppen más vitte a zászlót, más ember vezér­­kedett, az irány ügyvédi politika volt. Ők lází­­tották az egyént a tekintély képviselői, a társa­dalom oszlopai, a rend emberei ellen. Hát ha se a bölcsész, se a jód­olog, se a nemzetgazda, se az ügyvéd, se az író, stb. nem, vagy kevésbbé alkalmas a politikai pályára, tehát ki lesz a jó politikus ? Hol találni ezt a ritka madarat? Merre van a születéshelye? Miből él? A társadalom, mely zugában rak fészket? Hogy egy-egy század vagy félszázadban támad egy lángész, aki bámulatos erővel vezeti a világ egy részének politikáját, az nagyon ismert dolog, de a közbeneső napokon is szükségünk van jó po­litikusokra, ha nem lángelmékre. Charles Be­­noist francia politikus azt hiszi, hogy ha minden időben, minden országban és minden rendszer alatt nehéz volt jó politikusokat találni, még ne­hezebb a parlamenti rendszer alatt az általános szavazattal és a demokratia uralkodása idején. Benoist és több általa idézett olasz publicista nézete abban központosul, hogy korlátoznunk kell a parlamentarizmust, egyesíteni, erősíteni a központi hatalmat, különösen a fejedelemét, aki gyakorolhassa fejedelmi vagy elnöki jogait, áld kezdeményezhessen, nehéz időkben kijelölje az utat, módot,, szétvágja a bonyodalmat, követelje az alkotmány és a törvények megtartását, hogy valóban kormányozzon a kormány és ne az or­szággyűlés vagy ami rosszabb, valamely párt, vagy ami még rosszabb, a pártok valamely cso­portja. Az országgyűlés pedig hozzon törvénye­ket, ellenőrizze a kormányt, de ne bíbe­lődjék hiábavalóságokkal, kötekedésekkel. Bodnár Zsigmond­ namája miatt az egész világ leszólja. Vagy há­rom hét óta másról sem beszéltek a külföldön, mint arról a botrányos panamáról, amelyet a délafrikai harctér számára lovat vásárló angol tisztek egy-két lókupeccel szövetkezve Bécsben elkövettek.Mikor kitűnt a turpisság, a horgon akadt ludasok nem tudtak védelmükre mást felhozni,mint hogy nem ők tehetnek róla, hogy a magyar lo­vak olyan rosszak. Szóval a saját bőrük megvé­­delmezése céljából lecsöpülték a magyar lóte­nyésztést. És hazugságukat már majdnem készpénznek vették Angolországban és az egész külföldön is. Hogy a lótenyésztésben velünk konkurráló álla­mok bizonyos kárörömmel még tódították is e rágalmakat, az természetes. De végre mégis felül­kerekedett az igazság s úgy az Angolországban megindított vizsgálat eddigi adatai, mint a délafrikai harctérről érkezett jelentések fényesen rehabilitálták lótenyésztésünket. Kitűnt s most már hivatalos adatok alapján még a verseny­államok is kezdik hinni, hogy a fenforgó eset­ben nem magyar lópanamáról, hanem angol katonai panamáról van szó. Az ügy ugyanis újra az angol alsóház elé került s majdnem három órai vitát provokált. A szennyest Norton kapitány kezdte mosni, aki felhozta, hogy a lovaknak és katonáknak csak szál­lítása Dél-Afrikába több mint 600 koronába került. A lóvásárlással megbízott tisztek ebből tekintélyes összeget vágtak zsebre illetéktelen haszon gyanánt. Labouchére is élesen hangsúlyozta, hogy a vásár­lással megbízott tisztek nagy visszaéléseket követtek el. Hauser Lipót lókereskedőtől 15.000 lovat vásárol­tak, átlag 750 koronát fizettek olyan lovakért, melyek a kereskedőnek átlag 160—250 koronába kerültek, úgy, hogy az illető itt vagy három millió koro­nát nyert. Egy másik szónok, sir Maple, felhozta, hogy a bevásárlók 40—50.000 font sterlinget, több mint egy millió koronát kaptak. Az eredmény pedig az volt, hogy a szállított lovak rosszasága miatt sok ezer angol katona veszett oda, aki jó állapotban levő pa­ripákon győzhetett volna. A kormány részéről lord Stanley és sir Brodrick igyekezett az angol tiszteket megvédeni. Arra hivatkoztak, hogy a vádak nem elég pozití­vek , hogy a felmutatott levelek egyikének a szerzője e tiltakozott a levele felhasználása ellen­, egy másik levél szerzője eltagadta a szerzőséget, egy harmadik levél még 1898 végéről való. De elismerték, hogy szigorú vizsgálatot kellett indítaniuk és megígérték, hogy a bűnösökkel szigorúan fognak elbánni. Lord Stanley ezenfelül kijelentette, hogy a lo­vak állapota tekintetében a vizsgálat eredménye sokkal (infinitely) kedvezőbb, mint ahogy itt állították-A magyar lótenyésztés jó hírét ketten is védték. Az egyik ellenzéki szónok, sir Maple felhozta, hogy a magyar kormány felajánlotta a szolgálatait, amelyek mellett lehetővé vált volna az angol had­sereg számára 10.000 válogatott lovat beszerezni. Felemlítette továbbá, hogy számos magyar tenyésztő kínált kitűnő lovakat, de nem tudtak hozzáférni a vásárló angol tisztekhez. A kormányt védő szónokok közül pedig sir Cross­­ley szolgáltatott igazságot a magyar lovaknak, el­ismerte, hogy bizony sok «indifferens» ló került Dél- Afrikába, de hozzátette, hogy a magyar lovak csak­hamar kiheverték a hosszú tengeri út fáradalmait, jobbaknak bizonyultak a tekszaszi lovaknál és óriási munkát végeztek. Ezzel tehát a panama­ hajsza súlypontja áthe­lyeztetett oda, ahol tényleg van, az angol kor­mánymegbízottak illetéktelen vagyongyűjtési tö­rekvéseire. A vizsgálat még folyik és meg va­gyunk róla győződve, hogy a bűnösök mind a bíróság elé kerülnek. Ezt a magyar kormánynak is a legvégsőig szorgalmaznia kell, mert egy gazdasági ágnak megrágalmazása folytán Ma- KÜLFÖLD. Az angol lópanama. Ha Kínában valahonnan tégla esik le, az is magyar ember fejére esik s ha Dél-Afrikában ló hull el, azt is a magyar állattenyésztés sínyli meg. Bizony közel voltunk ahhoz, hogy lóte­nyésztésünket nehány lelkiismeretlen ember pa­ Kedd, 1901. julius 2. Cfrrnlvn | 1 ___ |_ Műszaki Iroda Ipari Jogok Védelmére | DZdl Danaimak Reiss József és Társa 5 bites szabad- ügyvivő. Budapest, VII. ker., Kerepesi­ ut 40. szám.

Next