Hazánk, 1903. január (10. évfolyam, 1-27. szám)

1903-01-01 / 1. szám

HAZÁNK. 1. szám. A török reformok. Konstantinápoly, dec. 31. Azzal a híreszteléssel szemben, hogy a porta a Konstantinápolyban ülésező bizottságba egy keresztény tagot és az európai vilajetés felügyelője mellé keresztény segédet nevezett ki,konstatálják, hogy eddig ilyen kinevezés nem történt meg. NAPIHÍREK. Budapest, dec. 31. A szatmármegyei Erdődön, hol az elpusztuló kert, gyászolta a vár alatt a pár év előtt ott felcsendült halhatatlan szerelmet, hol a szerelemnek a világ teremtése óta élt legnagyobb dalnoka első, utolsó, egyetlen szerelmét halhatatlan versekbe önté, hol a szabadságharcos költő és a világszabadság vértanújának rejtélyes eltűnése után is végigrezgett a légben a halhatatlan dalok epedő, forró, szenvedélyes és lágy zöngése — az elnyomatások első éveinek egyik májusán, 1851-ben született Bartók Lajos, kinek nevét fekete keretbe tette az óév utolsó napja. A világot rengető vihar, mely egész Európát megrázta, e szent helyet megkímélte, kozák paripák nem taposták meg Petőv szerelmének betesőjét, honnan fölváltva röpültek országszerte hol édes érzelmek lágy dalai, hol riadó harci harsonák. Nem csoda, hiszen elhunyt vitézek sírja az a vár s élő szerelmem bölcseje a kort, mint maga a költő énekelte. Itt dalolt «A vén zászlótartó» vitézségéről, innen kiáltó, ki, hogy «Élet vagy halál!», melyben hadat izén a magyarokat üldöző és méltatlanul maró összes nemzetiségeknek, de itt pendité halkan, csak ujja hegyével lantját, hogy a szendergő természetet fel ne költse, innen indult csatába, búcsút vevén szép ifjú hitvesétől, menyországától, üdvétől, életétől a harcos ifjú, a «Csatadal» szerzője, ki midőn Erdődtől elbúcsúzott, aggódva kezdé: Lesz-e ezentúl, oh kert, aki majd Édes gyönyörrel jár e fák alatt? Lesz-e ezentúl, öh vár, aki majd üzent tisztelettel nézi tornyodat? Az az ábrándos, simaképü szőke fiú, ki a vár alatt alig három év múlva született, ott játszadozott a kert fái alatt s lelkét titkos borzongás fogta el, midőn szent tisztelettel fölnézett reá. Talán akkor sejtette már, hogy Petőfi lángszelleméből egy soha ki nem alvó szikra itt maradt, melynek tüzét ő magába szívja, hogy dalokat írjon, melyek ugyan nem fognak egész világra kiharsogni, mert nyirkos, sáros korban az aláhullott szikra nem gyújt, csak sustorog, de melyek egykor sok szívnek édes gyönyört adhatnak, ha lesz aki őket megértse. Nem volt lángszellem, mint Petőfi, hiszen a törpe kor nem is szülhet lángszellemeket, de a magyar költészet kertjébe sok szép virágot ültetett Bartók Lajos is, ki épp úgy hazát és szerelmet zengett, mint Petőfi, kinek szintén a szabadság és szerelem kettős jeligéje dobogtatá ma már kihűlt szivét. Bartók Lajos élete nyilt könyv volt mindnyájunk előtt, kora ifjúságában már utat nyitott neki fényes tehetsége az irodalom mezején s jogász korától kezdve itt élt közöttünk, jóformán életének minden napját ismertük. Láttuk első fölléptét a «Hon»-nál, Jókai atyai szárnyai alatt, mint az ellenzék egyik eleven lelkű előcsatárát, ki bátran rohan egész tömeg lusta ellensége elé, hogy ráröpitse gúnyba mártott epés nyilait, látták hatalmas harcát a koncért lelkesülő mamelukzig ellen, midőn a bihari tatárkán letarolta a közélet tisztességét; látták őt számos alkalommal karddal kezében, midőn a gúnytól felsziszszenő ellenség az ő vérét szomjazta s ő diadalmasan állt meg a porondon, hallottuk mint szónokot a függetlenségi eszme mellett harcolva, hallottuk mint a Petőfi-kultusz hivatott őrét, amint mindegyre fölemelte szavát, hol Budapesten, hol Kis-Kőrösön, hol Segesvárott, hol Aradon, hol Kolosvártt, hogy élessze a közszellemet s ne hagyja elaludni a tunya magyarságot, mely jogait mindig kész elalkudni. Mindenre, ami a haza, a költészet, az eszményiség kultuszával állott kapcsolatban, hamar rá volt vehető s egyegy kedvenc gondolatát szívós kitartással tudta követni mindaddig, mig az testet nem öltött. De láttuk öt végzetes szerelem hullámaiba is elmerülve, a szenvedély oly ádáz harcaiban, amelyek közepette fejét a fekete asszony szokta kebléhez és bősz ajakéval kihörpente a velőt gerincagyából, mint a szerencsétlen Heinénak. Bartók nem érte meg Heine korát, de nem is kellett nyolc évig matracskban vergődnie, lebűnhődvén a végzetes szerelmek átkait, melyeket senki büntetlenül nem vehet magára. Élete legutolsó hetéig teljes erejű volt szelleme, alig egy hónap előtt fejezte be utolsó tragédiáját; három hét előtt még gazdag kedélye aranyszineibe mártott délvidéki levelet közölt tőle a Hazánk lírai költészetének leghatalmasabb hazafias hangja az a Kossuth-óda volt, melyet az 1902. októberi ünnepre küldött a clevelandi Kossuth-szobor leleplezésére. Az ő szellemét nem törte meg a bér, a betegség csak az utolsó hetekben rohanta meg orvul s terítő rövid tusa után a koporsóba. A tengeren túl él egy nagy szabad nép, Tengeren innen egy balsorsu hon. S egy szobor áll ott fénylő tűztoronykép, E haza élő szobra egykoron. Az égen jár a nap s mégsem világit, Egyszerre e sötét föld két felére. — Földi napunk ő, mely midőn leszállt itt Az uj világban ragyogott fel égve, így kezdődik legutolsó ódája, mely jóformán hattyúdala is volt a líla terén, úgy a gondolatok szépségére, mint a kifejezés erejére és a forma tökéletességére nézve ódairodalmunk egyik gyöngye e költemény sírójának legjava férfierejére vall. Bartók Imái költeményeit általában kevesen ismerték. A mai kor nem találja kedvét a lírában s e téren elegendőnek tartja az orfeumi kuplékat és a legszellemtelenebb utcai dalokat. A lírai költészet kedveléséhez nyugodt, tiszta, eszményi kor kell. Még azok is, kik barátságban voltak vele, szívesebben megdicsérték általánosságban költeményeit, csakhogy ne kelljen elolvasni. Pedig néhány igazgyöngy minden kötetében akad, úgy a szeszélyes «Rúgott csillagok»ban, mint az « Érd e zugás »-ban, a «Kárpáti daloló»-ban, a «Költemények»-ben és a «Régi lant»-hím, épp úgy, mint minden drámájának erős magja van, ha kompozíciójához mindegyiknek fér is szó. Nem elemezhetem ma Bartók lirai költészetét, mert erre külön tanulmány volna szükséges s oly érdekes lirai egyéniség, mint Bartók, meg is érdemelne egy külön kötetet, csak be akarom mutatni a költő oly megnyilatkozásait, melyekből megmérhesse az olvasó, hogy a magyar lírai költészet többet veszített Bartókban egymagában, amint az ötvenes éveknek még élő összes lírikusaiban. Hazafias költészete külön lapra tartozik, itt csak az ő végzetének, a szerelem átkának néhány megnyilatkozása szólaljon meg. Bármerre járjon is, elkíséri a szerelem — nem kutatom, kinek képében s az nem is az olvasóra, mint inkább csak az irodalomtörténészre tartozik. A Kárpátokban, a fenyvesek mélyén, a Balatonban, az Északi és az Adriai tenger mellett, sikonzónán és hegységekben mindenütt a szerelem meg-megújuló képe tükröződik eléje. Szendereg a Balaton, Puha selyem ágyon, Szőke tündér, kékszemü, Lágy öledbe vágyom! A szellőben lengedez Esti virágillat, A tihanyi hegyfokon Ragyog egy szép csillag. Virágillat a fiodra Emlékeztet engem, Szemeidre a csillag Esti méla csendben. A csöndesség megtanít Meghalni utánad, A csillag azt ragyogja : Holtan is imádlak! A Szerelmében sokszor csalódott szív szólal meg java férfikorában, midőn régen túl van az első ábrándokon, midőn egy asszony viharos, szenvedélyes szerelme már életgyökerében is megtámadta s a sok bánat újra visszasír dalaiban : Hogyha még szeretni tudnék, Nem tenném boldogság végett, Becsülettel számot vetnék, S ismét teged szeretnélek! Élete folyásából tudjuk, milyen lángok emésztették és gyötörték, jóformán ismerjük minden eszményképét s tudjuk, hogy nem költői túlzás és nagyítás volt, midőn ezek egyikére gondolva, igy dalol: Kárhozott csak az, kit földig Susanale, szinérit öntik, s annak, ki úgy meggátolja. Csupán lábait csókolja. Ez a mai kor kétségbeesett, férfiatlan hangja, az önuralmát elvesztett, szenvedélyes, érzéki egyén lázongása láncai ellen, melyeket lerázni nem bír magáról. Érzi jóformán, hogy a nő elenyészőleg csekélyet adhat az ő szerelméhez képest, de azért mégis ő a rabja. Mi a rózsa pírja Mosolyodhoz képest? Találsz-e virágot Mint te, olyan ékest. A liliom maga Mi arcod havához, A szivárvány fénye Szemed sugarához? üll a tenger mélye Lelked mélye mellett? S szerelmemhez mégis Mi a te szerelmed?! E szép dal nem vált volna szégyenére Petőfi kötetének sem, hangja, alapeszméje, dalformája egész Petőfi, teljes eredetisége mellett. De mint minden szerelmi költőnek, ki a boldogtalan szerelmet énekelte, egy méla húr is van lantján, Bartóknál is koronként megszólal a tépelődés, sőt az elenyészés vágya is. A hajón eszébe jut, hogy sivárrá váló léterét egy ugrással a vízbe megsemmisíthetné, az égő lángnál a pille sorsa jut eszébe, mely az övéhez oly igen hasonló, a szentjános-bogarak láttára a rövid fény és hoszszas, örök sötétség ellentéte ragadja meg. Az örök csillagok az égen s az apró, egy éjre világitó csillagok a fűben, ez ellentét kihívja elmélkedését : Ragyogjatok ohosak, kettős tüzeken, Hamvadnod is el kell, — élet, szerelem! Szép csöndben örökre kialszik a láng, Szerelem, gyönyör és fény oda lesz egyaránt! De saját sivár életének képe sehol sem oly megható, mint azon költeményeiben, melyekben a búcsúzó ifjúságot és saját magányos életét siratja. Ezek egyike «Ősz az erdőn» címet visel, a másik pedig egy kis ciklus második tagja. Mivel érdemiem, erdő. Hogy engem így fogadj ? Egy könnyű üdvözlést is Inteni büszke vagy. Dallal, lombbal se kínál, Virággal sem az ág... Elhagyja minden, akit Elhagy az ifjúság. Máskor, ha néma voltál, Én lettem madarad, Ha puszta voltál, keblem Nyújtott virágokat. De most úgy eltévedtem Mélyed sötétiben, Magamra sem találok, Ifjúságomra sem. Csütörtök, 1903. január 1.