Hazánk, 1903. március (10. évfolyam, 52-77. szám)
1903-03-01 / 52. szám
HAZÁNK. 52. szám. _________________ ____________ ________Vasárnap, 1903. roArcfag 1. jel, nem a fajmagyarság kezében van. Ennek it is jelentékeny része van a színművészet nívójának sülyedésében. A színház ma nem műintézet, hanem üzlet. Hol dolgozik hát a magyar faj ebbenaz országban, ha minden produktiv munkánál csak kivételképpen akadunk rá? A hivatalokban. Ott vannak azok az azilamok, ahol a magyar meghúzódik és aproduktiv munka által gyűjtött vagyont segít elfogyasztani. A gyermek még beszélni sem tud s az apa már kiszemelte számára az alkalmas hivatalt, ahova a protekció be fogja dugni. Ez a nagy mértékű hivatalban tengődés, a maga gépies rendszerével, igen nagy mértékben járul hozzá ahhoz, hogy az egyénekből mindinkább kiveszszen minden önállóság, minden vállalkozó képesség, emiatt állanak félre a küzdelemben, emiatt veszítünk el minden pozíciót az élelmesebb fajokkal szemben. S miután jó idő óta a katonáskodás is hivatal számba megy, oda is sokan húzódnak, kivált a parádés részéhez. Mondanom sem kell, hogy ott nem mint magyarok érvényesülnek. És itt is különösen ki kell emelnem, hogy erős akaratunk volt és ma is az, hogy ez csak így van jól. Mindent összegezve tehát azt látjuk, hogy a magyar faj Magyarországon új pozíciót nem nyert, a régiekből pedig naponkint veszít. Hogy ebből a faj életrevalóságára nézve mi következik, azt én nem írom ide. Ahelyett megmondom, hogy mik legyenek az első lépések avégre, hogy a magyar fajt és a benne lakó képességeket saját országunkban érvényre juttassuk. Ne elégedjünk meg mindenben csak a külsőséggel, a formával meg a formulával. Ma a képmutatás epidémia. Törvényeket hozunk, melyekről előre tudjuk, hogy nem fogjuk végrehajtani. Ez nem jól van így. Hozzunk törvényt a magyar földről s abban mondjuk ki, hogy idegen állam polgára ezután nem vásárolhat és nem örökölhet egy maroknyit se Magyarország földjéből. Azok a külföldiek pedig, akik az országban földbirtokosok, birtokaikat tíz év alatt kötelesek eladni. Ha azalatt magánember nem veszi meg, az állam megbecsülted, kifizeti és a magyar faj arra alkalmas szegényei között kiosztja. Hozzunk törvényt az iparról s mondjuk ki, hogy a magyarországi ipari vállalatok magyar pénzen létesítendők, a magyarföld produktumainak feldolgozására magyar munkások által. Ha mégis idegenekre volna szükség, azokat csak úgy fogadjuk el, ha ebben az országban telepednek le, pénzüket tehát itt költik el s idegen munkásaikat öt év múlva elbocsátják, gondoskodván magyar munkásokról. Mondjuk ki, hogy idegenek megtelepedését csak abban az esetben engedjük meg, ha az a magyar államra nézve elkerülhetetlen szükség. A legjobb tokaji bor is, ha túlságosan hígítjuk borvízzel,végre hitvány lőre lesz. Mondjuk ki, hogy az állami hivatalokban 5 év múlva csak magyarul szabadbeszélni. Mondjuk ki, hogy Magyarország magyarakar lenni s az is akar maradni. Ezért itt a magyaron kívül más kultúrára nincs szükség, tehát 10 év múlva az országban csak magyar iskolát tűrünk meg. Jutassuk törvénybe, hogy minden pozíciót, amelyre alkalmas magyart találunk, magyarral töltünk be. Az ipar és a tudomány számára ne import útján állítsuk össze a küzdő csapatokat, hanem tegyünk úgy, mint Japán. Japán ma nagyhatalom, de nem azért, hogy valamely delegációban ismeretlen célokra milliókat szavazzon meg, hanem nagyhatalom a saját erejéből, magas fejlettségű ipara, kereskedelme és tudományossága révén. Fiai bejárják a világot s mikor hazamennek, nem viszik magukkal a tanítómestereiket, csupán az ismerteket. S ha olvassátok az egyetemi tanárok, mérnökök, kereskedők, katonák, iparosok névsorát, bizony csupa japánit találtak. Az igazság kimondása még nem «erkölcstelen pesszimizmus.» Tudjuk, hogy a halál kikerülhetetlen, de azért minden lehető módon küzdünk ellene. Politikai hangulatok. Budapest, február 28. A «Nemzeti Színház»-ban a «legvitézebb huszár» históriáját adják. Ha Simonyi óbester Rákóczi kurucai között szolgál, őt is elnevezték volna, mint Ocskayt, «Rákóczi villámá»-nak. De mivel csak az osztrák hadsereg katonája volt, megmaradt a legvitézebb huszárnak s nem lett belőle «Ferenc császár villáma». A vígjáték írója egy kissé nagyon is modernizálta Simonyi óbestert. Olyan finomított kiadású hőssé csiszolta, amilyenekből az úgynevezett «szalon tábornokok» szoktak válni, pedig a valóságban igazi típusa volt a régibb szabású császári magyar katonáknak. Vérmérsékletére, szokásaira s talán szavára is tősgyökeres magyar egészen az utolsó izecskéjéig, de magyar nemzeti ideálok nélkül. Csak a magyar fajt — az ethnikumot — képviselte a hadseregben s nem egyszersmind az etnikumot, a magyar nemzetet is. A császári hadsereg a magyart faji tulajdonságaiból sohasem akarta kivetkőztetni. A maga módja szerint meg tudta becsülni e faji tulajdonságokat. Amit nem szeretett s amit igyekezett magától távoltartani, az a magyar nemzeti szellem és érzés volt. A hadsereg egységét nem a magyar faji tulajdonságoktól, hanem a magyar nemzeti gondolattól féltették. Az előbbi csak sajátság, az utóbbi pedig érvényesülni akaró életelv. Mikor Kazinczyt a Martinovics-féle összeesküvésben való részesség gyanúja miatt börtönre ítélték, édesanyja megkérte ifjabbik fiát, ki mint katonatiszt Bécsben szolgált, hogy felhasználva bécsi összeköttetéseit, folyamodjék kegyelemért bátyja számára, aleine Gnade dem Revoltanten», volt a rideg válasz. Közel hét esztendőnek kellett eltelnie, míg a császári katonatisztnek eszébe jutott, hogy az a revoltant mégis csak az ő bátyja és ha érdekében a királyhoz folyamodik, nem szegi meg a katona-császár iránt tartozó hűségét. De azért nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy a császári seregben szolgáló magyar tisztekben egyedül csak tisztán a magyar faji sajátságok maradtak volna meg csupán s a nemzeti szellem és érzés teljesen elcsitulva, süketen és némán hallgatott volna. Ellenkezően, meg-megdobbantották azok időnkint a császár kabátja alatt is a magyar katona szívét. 1790-ben nemcsak az utóbbi hetekben sokszor idézett Greven-ezred tisztjei folyamodtak az országgyűléshez a magyar ezredesnek magyar lábra állításáért, hanem rajtuk kivül még négy gyalog- és három lovasezred tisztikara is, még pedig többet és merészebbet óhajtva, midőn külön magyar haditanácsot és magyar fővezérletet követeltek s kívánták, hogy a magyar katonák néplét egyenruháját magyarral cseréljék fel s hogy «a német nyelv, melynek súlyát nehezen viseli a magyar közkatona, a haza seregei közül kiirtassék s az egész hadiszolgálat magyar nyelven folytattassék, ami az idegeneknek állandó eltávoztatására fog szolgálni». . . «Voltak tiszttársai, kik nevetséggé tenni Akartak, hogy nyelvökön jól beszéljem Nem tudtam, holott én azonkívül négyen Beszéltem s köztük volt, ki szólott csak egyet. De ezt is csakhamar annyira tanultam. Hogy sok német szültét benne felülmúltam. Irta gróf Teleki Domokos az «Emberi sors változandósága» című költeményében életének amaz időszakára vonatkozóan, amikor Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben a Löwenstein lovas-ezredbe lépett, mint alhadnagy. Amelyik ezredben aztán a Teleki Domokoshoz hasonló magyar szivü katonatisztek alkották a többséget, ott még a belső ügyvitelben is erős nyoma volt a magyar nyelv használatának. Ez az oka, hogy még Simonyi óbester korából is ismerünk pagyar nyelven írott ezredparancsokat. Olyan időkből tehát, mikor a polgári dikasztériumokban véteknek tartottak volna még csak egy sor magyar írást is. Hogy régi törvényhozásunk a magyar nyelv és a magyar nemzeti szellem érvényesüléséért a hadseregben, mikor kellett volna, még csak annyit sem tett, mint ezek a magyar katonatisztek, lehetne-e annak fényesebb bizonyítéka, mint az 1715-iki VIII. törvénycikkely, amelylyel őseink az állandó hadsereget beiktatták a magyar Corpus juris-ba ? «E törvénycikk megalkotása — mondja Grünwald Béla «A régi Magyarország» című könyvében — még akkora vitát sem keltett, mint a malomkövek árának szabályozása.» Igaz ugyan, hogy ebben az esztendőben még latin nyelven küldötték Bécsből a hadi parancsokat a magyar ezredekhez, de a rákövetkező 1716. esztendőben már "kétfejű sasos jelvény alatt németült Egy évtized sem telik el e törvénycikkely megalkotása után s állandóan ott szerepel már is az országgyűlési gravamenek között, hogy Bécsből miként szorítják egyre hátrább a hadseregben a magyar nyelvet és a magyar nemzeti szellemet. Ez ellen még törvényt is alkotnak. De amit 1715-ben elmulasztottak, azt többé nem tudják helyrehozni. Az 1741. évi XLIII. törvénycikk kimondja, hogy a magyar ezredek jelvényei magyarok legyenek. Az L. pedig azt is megköveteli, hogy az ezredek tulajdonosai is csak magyarok legyenek. Az eredmény éppen ellenkező volt, amennyiben a, 47 magyarországi ezred közül rendesen 42-nek idegen a tulajdonosa s a «lingua peregrina» is,3 a német, egyre nagyobb tért foglal ez ezredek tisztikarában. Hogy a közös hadsereg keretén belül ne csak a magyar faji tulajdonságoknak legyen helye, de a magyar nemzeti szellem és érzés is elfoglalja ott az őt megillető helyet, amint a fenebbiekből is kitűnik, nem mostani keletű törekvés és népi is a függetlenségi párt találmánya. Benne élt az kezdet óta a magyar katona és a magyar nemzet szivében egyaránt. Hada