Hazánk, 1904. szeptember (11. évfolyam, 207-227. szám)

1904-09-01 / 207. szám

HAZÁNK. 207. szám. A HAZÁNK TÁRCÁJA Cárnő mint dada. A Hazánk tárcája. Emilio Sanchez Pastortól. A cárnő szeretett nagy sétalovaglásokat tenni s több órányi utakon száguldani tova Peterhof­­tól, hol az udvar a nyarat tölté. E kirándulásai alkalmával őt gróf Toroczky főudvarmestere, az udvari orvos és számos kísérője követte mindig, a saját udvartartásába beosztott tisztek tömege. A cárnőnek egyik szeszélye az volt, hogy az udvar orvosi tekintélyeinek határozott tiltakozása ellenére is maga szoptassa első gyermekét s hogy e bajt — mint az egészségügyi tekintélyek kifejezték — némileg enyhítsék, rendelték neki a nagy sétákat és lovaglásokat. A cárné fiatal asszony volt, kit férjének hrleg szeretete oly kevéssé elégített ki, mint az udvar etikettje, mert szivében a gyöngédség egész kincstárát hordozta, melyet azonban a cár sohase fedezett fel s melyet maga a cárnő is féltéke­nyen őrzött, anélkül, hogy tudta volna ki szá­mára, valószínűleg senki számára, mert álmodo­zásaiban oly távol látta magát mindenkitől, az egész világtól, száműzve a trónra, mely számára a hideg, szörnyű sírral egyértelmű volt. Ha egyedül volt, gyakran sírt, mert szivének e megkönnyebbítését a nyilvánosság előtt nem engedhette meg magának. Ekkor aztán béke szállott lelkére, mely ugyan nem tartott sokáig, de legalább idegeit megnyugtatta. Az egyetlen idő, midőn a cárnének valódi lelki nyugalma lehetett, azon rövid pár negyedóra volt, midőn­­ gyermekét szoptatta. Azonban még e foglalko­­­­zás is az udvari illem szigorú rendelkezései alá esett s gyermekét az anya csak a szoptatás alatt tarthatta karjaiban. Az egész nap bosszant a gyermek a cári aja gondjai alatt, anyja ter­meitől távol volt. Anyai szeretetének e kimért ideje épp oly lehűtő volt a szegény anyára, mint férjének fagyos, szertartásos, hivatalos szerelme. Se feleség, se anya nem lehetett úgy, mint ahogy elgondolta, mikor még először ábrándozott e kettős boldogságról. Egy szép napon, midőn idegeinek feszültségét különösen érezte, sétalovaglását egy műveletlen erdő széléig terjeszté k­i, mely bár koronajószág volt, de melybe még az udvar egyetlen hercegi tagja se tette be eddig lábát. Valami régi kedvezmény folytán néhány jobbágy lakott ez erdőségben. A cárnő leszállóit lováról, az udvar­mester s az orvos kisérték, mig a kiséret az er­dőn kívül maradt A levegő tisztább volt oda­benn, mint amilyenhez eddig a fejedelemnő szokva volt s magába mélyedve s a lóg édes romáját tele tüdővel lehelve be, mind mélyeb­ben hatolt be a cárnő az erdőbe, egy szót se szólva két kísérőjéhez. Hirtelen megállott egy helyt, mert úgy tetszett neki, mintha gyermek nyö­szörgését hallotta volna. Az irányt kémlelte egy percre, majd határozottan balra tartott. Pár perc múlva szomorú kép tárult eléje. Az erdő egyik kis irtásán rongyos parasztszoknyán egy alig öthónapos gyermek feküdt egészen egyedül s sirt, ahogy torkán kifért és kezecskéit rágta kinosan. — Hogy kerül ez a gyermek ide ? — kérdé a cárné a főudvarmestertől. — Bizonyosan valami parasztasszonyé — vá­ Jászolt amaz — kinek a mezőn kell dolgoznia­ Az udvari orvos eközben gondosan megvizs­­gálta a kis teremtést. — Beteg talán ? — kérdé a cárnő rész­véttel. — Nem, Felség — szólt az orvos — de nem fog hosszan élni, mert a teljes táplálékhiány megöli. Az ilyenféle asszonyoknak maguknak sincs mit enniök s így tejük sincs gyermekük táplálására. Hallgatva nézett egy kis ideig a cárnő a cse­csemőre, ki mind erősebben kezdett sírni. A cárnő arcán egy pár fényes könycsepp gördült végig. — Hát, olyan asszonyok is vannak — gon­dolta — kiknek annyi ennivaló se jut, hogy gyermeküket táplálhassák s így anya és gyermek elhal az ínségtől. Hirtelen ragyogó sugár futott végig bájos ar­cán, majd gyorsan kigombolta telt keblén a ru­hát, fölvette a gyermeket és szeretettel emelte az elárvult kis porontyot. A két kisérő majd mellére hanyatt esett bámulatában, majd az udvari or­vos kezdett magához térni , s tisztelettel bár­ megszólalni bátorkodott: — Felséged meggondolatlanságát méltóztatik elkövetni. — Nem kérdeztem az ön véleményét cseleke­detem felől, sem orvosi tanácsát, — szólt a cárnő, mialatt egy fatörzsre leülvén, a gyerme­ket szoptatni kezdte. — Mégis, Felség, hivatalos kötelességem in­teni Felségedet a veszélytől, — mondá legszeré­­nyebb hangján az orvos, — e gyermeknek eset­leg valami ragályos betegsége lehet s e fensége . Csütörtök, 1904. szeptember 1. aean­««wM­w­ Hwg«^BXaBa mert mi még ma csak a kezdetnél tar­tunk; gyors elhatározásra, nagyszabású akcióra és áldozatkészségre van szükség, hogy nagyobb károsodás országunkat ne érje. Oly intézkedésekre van szükség, hogy egyfelől senki a közjótékonysággal vissza ne éljen, de másfelől, hogy senkinek nyomorúsága és szorongatott helyzete lel­ketlenül kizsákmányolható ne legyen. Lesznek esetek, ahol az ínséges viszonyok folytán eleség kiosztásra lesz szükség, másutt nagymérvű munkálatok elren­deléséről kell gondoskodni, sok helyi készletek lesznek biztosítandók, de arról is kell gondoskodni, hogy olcsó hitelben hiány ne legyen. A nagy szükséghez ké­pest megfelelő és arányos eszközök is kell, hogy rendelkezésre álljanak. Ezeket vár­juk és reméljük az állam és társadalom együttműködésétől. Az O. M. G. E. már foglalkozott ezen kérdésekkel, mindnyájan ismerik, a t. nagygyűlés tagjai is bizony­nyal méltányolják az O. M. G. E.-ben le­folyt tárgyalásokat, de én úgy tudom, úgy érzem, hogy a vidéki gazdasági egye­sületekre, a vidéki központokra is nagy feladat vár. Sőt tovább megyek, ha azt akarjuk, hogy az akció odaérjen, ahova érnie kell, akkor a perifériákra is kell gondolni s itt nagy feladat vár a gazda­körökre, szövetkezetekre, melyek mind kell, hogy ez alkalommal is a tűzpróbát kiállják. A Gazdakörök és Szövetkezetek létesítését és fejlesztését eléggé szívükre nem köthetem. Általában, t. nagygyűlés, kívánatos volna, hogy minden falunak meg le­gyen — társadalmi tekintetben szólok — a maga gazdája. A középosztály van hivatva, hogy a vezető szerepet játszsza, de a középosztály sorai — fájdalom — nagyon megritkultak. Ha valaki azt hiszi, hogy egy intézkedéssel lehet középosz­tályt fentartani és megteremteni, az na­gyon csalódik; én azt gondolom, hogy minden törvényhozási és kormányi intéz­kedésnél tekintettel kell lenni a közép­osztály helyzetére és jövőjére. Ez az ügy azon kérdések közé tartozik, melye­ket a napirendről többé levenni nem sza­bad. Az önbizalmat fentartani birtokos­­társainkban ! — erre kell mindnyájunknak hatni, ez legyen mindnyájunk együttes törekvése. (Igaz! Úgy van!) És ahol a faluban nincs már középbirtokos, aki a társadalmi vezetést kezébe vegye, ott a társadalom eme nagy munkájában szá­mítunk a lelkészekre, a tanítói karra, mert mi a főtisztelen­dő lelkész és tanító urakat a magyar gazda legönzetlenebb munkatársainak tekintjük. (Élénk tetszés.) Nem lehetetlen a munka, amit kívánunk; bölcsességgel, emberszeretettel és — ami ritka nálunk, — kitartással sokat lehet elérni. Én egyszer megállottam egy han­gyabolynál és láttam, hogy egy hangya egy kis darab rögöt hogyan visz fel a kis magadatra, ami neki hogy lehetett. Visz­­szalöktem őt 20—30-szor is, de nem bírtam vele, a hangya újra és újra fel­vitte a göröngyöt. Ez az a kitartás, amit mindnyájunknak kell az emberszeretet munkájában tanúsítani! Ambicionáljuk magunknak, hogy nyom nélkül ne enyész­­szünk el, de ezt a nyomot ne hideg már­ványlapokon, hanem a meleg szívekben hagyjuk hátra. (Hosszas éljenzés.) Je­gyezzük meg, hogy birtoklásunk alapja ugyan a telekkönyv, a tulajdon és a törvények, de annak legbiztosabb alapja mégis csak földmives né­pünk megelégedése. (Igaz! Úgy van.) Az ideális állapot az volna, hogy mi­kor hozzánk vendég jön s megmutat­juk a lakásunkat, kertünket s gazdasá­gunkat, ne álljunk meg, hanem ezután a vendégnek mutassuk be cselédeinket, be­­mutassuk, hogy ők hogyan laknak és mi­lyen sorsban vannak, de itt se kellene megállanunk, hanem azt kell, hogy mond­juk a vendégnek: most nézzük meg a falut, bemutatjuk azon intézményeket, melyeket a nép érdekében a mi közre­működésünk hozott létre! Ez az ideális állapot, amely az én álmaimban van s ez az, amire mindnyájan kell, hogy töreked­jünk. (Helyeslés.) Mi, igen tisztelt nagygyűlés, nem aka­runk a Gazdaszövetség területén politikát űzni, mi nem akarunk exkluzív osztály­érdeket rideg önzéssel képviselni, mi­­nem ismerünk felekezeti gyűlölséget, mi nem keresünk egyebet, mint saját céljainkat és törekvéseinket, de ezeket aztán keressük egészen s számítunk minden jó embernek becsületes közreműködésére. Egy nemzet nem állhat fenn anélkül, hogy egy-két semleges területe ne legyen, ahol minden más szempont félre van téve s minden ember összefog, hogy vállvetve, kézre kezet téve dolgozzék. Mondják, hogy a jó emberek szövetsége sokkal lazább, mint a gonoszoké. Megengedem, lehet valami benne, mert a nyers, önző érdek sokszor igen erős kapocs, de én azt hiszem, hogy nem szabad kicsinyelni az igazságnak és az igaz ügynek erejét s annak végleges diadalában kételkedni egy percig sem szabad. Lehet, hogy olykor talán méltat­lanul támadni fognak bennünket, de hi­szen aki valamit alkotott, épített, vagy dolgozott, az mindig ki volt téve táma­dásnak, félreértésnek. Ennek bennünket visszariasztani nem szabad! (Igaz! ügy van!) A közgazdasági ágak között levő ellen­tétekről beszélni, már majdnem az ízet­lenség határába esik, de annyit mondha­tok, hogy én látok mesterséges és látszó­lagos ellentéteket, de természetes ellen­téteket alig. Hisz ez a kiállítás is mutatja s a kiállítások egész sorozata, hogy a mezőgazdaság és ipar megférnek egy­­más mellett és hogy együtt dolgoznak, vállvetve működnek s mily szép ered­

Next